Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Marxista közgazdász: „Nincs elég pénz a nyugdíjakra.” Rettenetes tévedés!

„A nyugdíj valójában elhalasztott bér, melyet a munkából származó jövedelemből vonnak le, hogy az emberek a nyugdíjba vonulásuk után is tisztességes jövedelemre tehessenek szert. Több évtizedig tartó munka (és kizsákmányolás) után a munkavállalóknak – férfiaknak és nőknek egyaránt – joguk van megállni és élvezni az életük utolsó évtizedeit. Olyan időszaknak kellene ennek lennie, amikor nem kell fáradozniuk, s nem kell az elszegényedéstől tartaniuk. Mindezt a munkások kiérdemelték. De a 21. századi kapitalizmus nem »engedheti meg magának«, hogy a munkásoknak a nyugdíjba vonulásuk után tisztes megélhetéshez elégséges állami jövedelmet biztosítson”

– írja Michael Roberts marxista közgazdász a blogján.

A brit közgazdászt a franciaországi „nyugdíjreform elleni” tüntetések sarkallták gondolkodásra. Mint a Mérce is beszámolt róla, Emmanuel Macron (a kvázi népi akaratot megtestesítő) parlament megkerülésével emeltette fel 62-ről 64 évre a nyugdíjkorhatárt. Roberts megemlíti, hogy Spanyolországban, ahol a nyugdíjkorhatárt évtizedek óta 65 évben határozták meg, a kormány az úgynevezett „nyugdíjprobléma” alternatív megoldását választja, s magasabb jövedelmű fiatal munkások fizetéséből csíp le nagyobb részt, hogy fedezze a nyugdíjakat.

Roberts az írásában előbb sorra veszi a „nyugdíjreformok” melletti érveket, hogy sorra megcáfolja őket.

1.

Először is, a demográfiai trendek, különösen a fejlett kapitalista gazdaságokban, azt jelentik, hogy egyre több ember éri el a nyugdíjkorhatárt, tehát egyre kevesebbek alkotják a munkaképes emberek táborát. Az érvelés szerint tehát több adót kell fizetniük a munkásoknak, hogy eltartsák a nyugdíjasokat.  Spanyolországban például minden egyes nyugdíjasra három aktív korú ember jut, ugyanakkor 2050-re ez azonban ez 1,7 az egyhez lesz.

2.

A második érv az, hogy a várható élettartam annyira megnőtt, hogy a munka abbahagyása és a halál között eltelt évek túlságosan elnyúltak. Spanyolországban például a várható élettartam 83 év. Az embereknek tehát tovább kellene dolgozniuk, hogy ez a különbség a korábbi szintre csökkenjen.

Roberts azonban megjegyzi, hogy a nyugdíjkorhatár emelésére éppen akkor kerül sor, amikor a várható élettartam csökken. 2019 után ugyanis – többek közt a pusztító járvány miatt – az átlagos életkor két évvel esett vissza.

Továbbá a mainstream közgazdasági iskolák azt sem veszik figyelembe, hogy mekkora különbség áll fönn az alacsonyabb jövedelmű és a magasabb jövedelmű emberek közt: Például majdnem nyolc évvel tovább élnek a London exkluzív részein, például kensingtoni és chelsea-i nyugdíjasok a Glasgowban élő nyugdíjas társaikhoz viszonyítva. Roberts megemlíti, hogy egy skót férfi átlagosan 19 évet él a nyugdíjba vonulása után, míg egy londoni 27 évet. A várható élettartam csökkenése az Egyesült Királyságban arra kényszerítette a kormányt, hogy 2026-ig elhalassza a nyugdíjkorhatár (már 67 év) 68 évre történő emelését.

3.

A marxista közgazdász szerint a harmadik általánosan elfogadott, de hamis érv pedig az államháztartás költségeire vonatkozik. Az érvelés szerint túl sok közpénz megy a nyugdíjasokra, ami csökkenti az egyéb fontos közszolgáltatások és juttatások számára rendelkezésre álló forrásokat. A kormányok költségvetési hiányra kényszerülnek, ami növeli az államadósságot, és így a kamatköltségeket, amelyek a közkiadásokat emésztik fel.

Roberts azonban rámutat, hogy Franciaországban az a hiány, amelyet a túl sokáig fizetett és túl magas nyugdíjaknak tulajdonítanak, elenyészik azok mellett a hiányok mellett, amelyeket a kapitalista működési mód teremt.

Megemlíti, hogy Franciaország 50 milliárd dollárt tervez befektetni az atomenergiába, 100 milliárdot az ország védelmébe, s azt is megemlíti, hogy a nagyon is kapitalista viszonyokba illeszkedő világjárványra és a háború hatásainak kivédésére is a többszörösét költötte az ország, mint ami most hiányzik a nyugdíjakra.

Ezt követően a közgazdász felidézi, hogy a mainstream sajtó hogyan cikkezett a franciaországi „nyugdíjreformról”. Rámutat, hogy még az ízig-vérig prokapitalista Financial Times is arról írt, hogy: „ha nem változik, a (francia) nyugdíjrendszer a következő negyedszázadban, a bruttó hazai termék 0,4 és 0,8 százaléka közötti éves hiányt fog mutatni; (vannak jóindulatúbb forgatókönyvek is a nullszaldó elérésére, de ezek termelékenységi csodát feltételeznek). Ez nem egy katasztrofális lyuk…, de olyan lyuk, melyet be kell tömni”.

Roberts kérdése az, hogy vajon ezt a lyukat miért éppen a nyugdíjkorhatár emelésével vagy az adó megemelésével kell betömni? S még fontosabb jelzésnek tekinti, hogy a lap a „termelékenységi csodáról” ír. Úgy látja, éppen ebben a „csoda” elmaradásában áll a nyugdíjkérdés kulcsa.

Azt állítja, hogy semmi szükség sincsen a korhatár megemelésére, amennyiben egy gazdaság elég erőforrást teremt és kellőképpen bővül ahhoz, hogy az idős népességét, amely a népesség arányában is egyre nagyobb lehet, el tudja látni.

Másodszor pedig fel kellene hagyni azzal, hogy az állam bankokat ment meg, beszáll a fegyverkezési versenybe, magáncégeket támogat, alacsony adókat biztosít a „befektetőknek” stb.

Roberts nézete szerint azonban a kapitalizmus képtelen arra, hogy tartós növekedési pályát biztosítson. A kapitalista gazdaságokban 8-10 évente visszaesik a termelés és a beruházás, ami jelentősen csökkenti az állami bevételeket, nem beszélve arról, hogy rendre-módra bankokat kell megmenteni.

Egy olyan tervgazdaság, ahol a termelés nem a nyereségességen alapul, és ahol nincsenek rendszeres és visszatérő válságok, hamarosan „megengedhetné” magának a tisztességes nyugdíjakat, véli Michael Roberts közgazdász.

(Michael Roberts blog)