Talán nem csak mi vélekedünk akképpen, hogy Tamás Gáspár Miklós legfontosabb írása az immár közismert „Igazság és osztály” című esszé (bevalljuk, nekünk az angol cím jobban tetszett: „Telling the truth about class”). Olvasói jól tudják, hogy benne igen színes brillírozás folyik sok témában, egy-egy lábjegyzetéről sokáig el lehetne diskurálni, de mi most csak négy problémáról szeretnénk az hommage és a kritika között félúton szólni: az osztály kérdéséről a prekapitalista társadalmakban, a polgári (burzsoá) forradalom reverenciájának problémájáról, a közép- és kelet-európai proletárforradalmakat polgári forradalomként értékelő teóriáról, végezetül az államkapitalizmus fogalmának hasznáról és káráról.

„Az osztály a kapitalista társadalom sajátossága”

TGM nagyívű írásában, a rendek/kasztok társadalmából az osztályok társadalmába vezető útról szóló színes útirajzban sok mindenről szó esik, kasztokról, Indiáról, a Bibliáról, ahol minden kapitalizmus előtti társadalom leírásában a legfőbb sorvezetőnk Dumézil (!): már ez a tény is gyanakodásra késztethet minket, főleg egy marxista esszében. A kétféle társadalom leírásában nincs szó egy talán nem jelentéktelen dologról: úgy hívják, feudalizmus.

A feudalizmus alapvető strukturáló tényezője (mint minden társadalmi formációé: erről szól a történelmi materializmus), hogy milyen termelési viszonyok  között történik meg az értéktöbblet kisajátítása: ebben a társadalmi formációban ennek eszköze a feudális járadék (más formációkban ez a rabszolgaság vagy a bérmunka intézményében realizálódik), a kizsákmányolás ezen módja hozza létre a feudális rendszer két alapvető osztályát (Dumézil három rendje/kasztja: oratores/bellatores/laboratores ennek ideológiai kifejeződése, nem társadalmi leírása, ahogy TGM számunkra teljesen érthetetlenül véli).

Jellemző, hogy a formáció dinamikája is ettől az osztályviszonytól függ: a feudalizmus válsága éppen akkor jött el, amikor a feudális járadék addigi kisajátítási módja lehetetlenné vált. A kapitalizmust közvetlenül megelőző társadalmi formáció leírása nem intézhető el kasztokkal, rendekkel, Dumézil híres hármas felosztásával, mert ezek nem a formáció termelési viszonyaival foglalkoznak, hanem egyszerűen az uralkodó ideológiájával, hogy magát TGM-et hívjuk segítségül:

„A premodern társadalmakban a különféle emberi funkciók harmóniája, a modern (polgári) társadalmakban a szabadság a kohéziót és engedelmességet teremtő legfőbb világnézeti (ideológiai) tanítás. Ez a hit a közvetlen, illetve közvetett kényszereket kiegészíti vagy helyettesíti. Minden civilizáció alapproblémája, hogyan igazolja a kevesek uralmát a sokaság fölött.”

TGM a prekapitalista társadalmak leírásában megelégszik ezzel (ez olyasmi, mintha a tőkés rendszert egyszerűen az „egyéni szabadság diadalának” tartanánk), egyszerűen azért, mert a rend/kaszt-osztály teóriájához kénytelen eltekinteni a feudális termelési mód alapvető jellemzőinek egyáltalán a szemrevételezésétől is. Innen, hogy TGM számára minden prekapitalista társadalom sajátossága, hogy „jogi és fizikai kényszerrel származási- és státuszcsoportokra osztották a társadalmakat. Ezeket a premodern csoportokat az alábbiakban »kasztoknak« vagy »rendeknek« nevezem (ha németül vagy franciául írnék, a Stände vagy états kifejezéseket használnám)… az osztály a kapitalista társadalom sajátossága”. Ez azt jelentené, hogy a feudalizmus jobbágysága csupán „származási- és státuszcsoport” volt, rend vagy kaszt.

Erről természetesen szó sincsen: nem is hallott még senki olyasmiről, hogy (ha TGM franciául írna) „état serf” (serf = a jobbágy, aki személyében is függ a földesúról, ez Nyugaton a XIII. században megszűnt) vagy „état paysans” (paysans = a paraszt, aki személyében már szabad, de akitől a földesúr elveszi a többlet egy részét gazdaságon kívüli kényszerrel). Bizonyára kitalálták, hogy miért nem beszélnek a történészek jobbágyi vagy paraszti rendről, vagy kasztról:

mert a feudalizmusban a parasztság osztály.

TGM, és ez nem is olyan ritka az általa interpretált marxista szerzők között, a tőkés rendszer sajátlagos jellemvonásainak (igen fontos) keresése közben kissé figyelmen kívül hagyja azt, hogy mi az, ami minden társadalmi formációban (leszámítva a „primitív kommunizmust”, ha volt ilyen) közös: a kizsákmányolást.

Sok mindenben igen, de ebben a tőkés rendszer nem különleges, maga TGM idézi a történelmi materializmus talán kulcsmondatát:

„Az a sajátos gazdasági forma, melyben a meg nem fizetett többletmunkát kisajtolják a közvetlen termelőkből, meghatározza az uralmi és szolgasági viszonyt, ahogyan az közvetlenül magából a termelésből kinő, utóbbi pedig meghatározó módon ismét visszahat előbbire. De ezen a formán alapul a magukból a létező termelési viszonyokból kinövő gazdasági közösség egész berendezkedése, egyszersmind sajátos politikai szerveződése is. Mindig a termelési feltételek tulajdonosainak a közvetlen termelőkhöz való közvetlen viszonyában találjuk – e viszony mindenkori formája természetszerűen mindig a munka meghatározott fejlettségi fokának és módjának, ennélfogva a munka társadalmi termelőerejének felel meg – a teljes társadalmi szerkezetnek, ennélfogva pedig az uralmi és függőségi viszony politikai formájának is, egyszóval: a sajátos államformának a legbensőbb titkát, rejtett alapzatát”.^[1]

Ennek a kisajátításnak az ágenseit mindegyszerűen csak osztályoknak nevezzük. Ez nem csupán A kommunista kiáltvány halhatatlan nyitánya, amely szerint „minden eddigi társadalom története osztályharcok története”, hanem őszintén szólva a történelmi materializmus alaptétele. A történelmi materializmusban (a marxi történelemelméletben) a kizsákmányoló osztályviszonyok változása történetének leírása zajlik, ezeken a viszonyokon alapulnak a tulajdonviszonyok, melyek historizáltak (történetileg változóak): a kapitalizmus specifikuma, hogy ez az elvonás az immár elkülönült gazdaságban megy végbe (a bérmunkás nem tulajdonosa a termelőeszközeinek, éppen ezért személyében szabad, a jobbágy éppen ellenkezőleg)  – nem maga az elvonás strukturáló, meghatározó szerepe.

Marx alapvető meglátása, hogy minden emberi társadalom általános elve a termelési viszonyokban és a többlet kisajátításában érhető tetten: az osztályok minden társadalmi formációban a termelők kizsákmányolásának megjelenési formái, melyek specifikusak a különböző termelési viszonyokon alapuló társadalmakban, de természetesen: léteznek.

A feudalizmusban a parasztság nem kaszt vagy rend volt, hanem kizsákmányolt osztály. A társadalmi berendezkedéseket (ennélfogva a „társadalomszerkezet gazdasági korszakait”) a termelési viszonyok alapján jellemezzük, a gazdasági szerkezetnek épp annyi típusa létezik, ahány típusa a közvetlen termelők és a termelőeszközök közti viszonyoknak. Marxista szemszögből a társadalmi berendezkedéseket a rájuk jellemző gazdasági szerkezettípusok különböztetik meg vagy hasonlítják a bennük uralkodó termelési viszonyok meghatározása szerint.

A parasztság Nyugaton a XIII. század elejétől kezdve lényegében tulajdonosa a termelőeszközöknek (személyében szabad, a munkaeszközei a tulajdonában vannak, a földje lényegében örökölhető) – éppen ezért szükségesek a „gazdaságon kívüli kényszerek” (elsősorban a földesúr joghatósága és persze egyszerű politikai ereje, az állam, az ideológia stb.) a többlet elvonásához. Ez azt is jelenti természetesen, hogy a feudalizmusban (szemben a tőkés rendszerrel, ahol csak gazdasági kényszerek állnak rendelkezésre a többlet elvonásához) az osztályviszonyok nem magyarázhatóak meg csupán az értéktöbblet kisajátítása módja révén – de ez nem jelenti azt, hogy az osztályviszonyok ne léteznének, mint a többlet kisajátításnak sajátos módjai.

TGM szerint  „kérdéses, vajon ugyanez [azaz az osztályok ilyetén való meghatározása – BG] vonatkozik-e a nem-kapitalista társadalmakra, amelyekben még nem különült el a gazdaság a társadalom maradékától és la chose communtől”, vagy: „Marx nem az általános emberi természet elméletét dolgozta ki, hanem a kapitalizmusét”. Ez nincs teljesen így: noha az tény, hogy éppen a fenti jellegzetesség miatt a feudalizmusnak nincs olyan „hard” elmélete Marxnál mint a tőkés rendszernek. Másrészt végül is teóriája forradalmi elmélet volt, célja a tőkés rendszer leírása és meghaladásának elősegítése, nem feltétlenül a megelőző korszakok teoretikus szemrevételezése: sőt, mivel igen kevéssé foglalkoztatta ezen prekapitalista rendszerek részletekbe menő történelmi leírása, itt maradt meg a legtöbb elem a XIX. századi nagy liberális történészektől.

De a történelmi materializmus nem csak a tőkés rendszerről szól: a Tőke „eredeti felhalmozását” érintő dolgaiból elég világos, hogy kizsákmányolt osztályként kezelte a parasztságot, nem rendként vagy kasztként.  Az is igaz, hogy éppen a gazdaságon kívüli kényszer miatt a feudalizmusban a termelési viszonyokat nem tudjuk a társadalom többi szférájától olyan módon absztrahálni, mint a tőkés rendszerben, de ez nem jelenti azt, hogy azok ne volnának meghatározó jellegűek: a parasztság a feudalizmusban nem egyszerűen „státuszcsoport” volt, hanem kizsákmányolt osztály. Nagyon nehéz olyan történelmi materializmust elképzelnünk, amelyben a különböző társadalmi formációk strukturáló tényezője ne a termelőeszközök tulajdonlásának és a többlet kisajátításának a módja lenne.

A feudalizmusban a kisajátítás gazdaságon kívüli kényszere jelentkezik a rend/kaszt jogi-politikai-ideológiai kategóriáiban, de ez nem jelenti azt, hogy a feudalizmus alapvető társadalmi-gazdasági struktúráját ne a többlet kisajátítása határozná meg: ennek pedig két alapvető osztály a szereplője, nem rendek vagy kasztok.

Azaz, még plasztikusabban szólván: osztályok nem csak a kapitalizmusban vannak, hanem minden kizsákmányoláson nyugvó társadalmi formációban, a történelem valóban osztályharcok története – csak éppen ezekből az osztályharcokból többféle is van. Miért? Mert a kapitalizmust leszámítva (ahol a legtisztább a képlet, hiszen a gazdaság már elkülönült a többi szférától), a többlet elvonásában gazdaságon kívüli tényezők is szerepet játszanak, ezért a „szuperstruktúra” (TGM rendjei és kasztjai) nyilvánvalóan igen fontos szerepet játszik, olyannyira, hogy gyakran ez alapján írunk le prekapitalista társadalmi formációkat, sőt mindez komoly befolyással bír magára az osztályharcra is. Az alapvető strukturáló tényező azonban továbbra is a többlet elvonásának módja és szereplői (azaz a kizsákmányolás), azonban a politikai-jogi-ideológiai elnyomás struktúrái bonyolítják a dolgot a tőkés rendszer tiszta képletéhez képest.

Talán leginkább azt mondhatnánk, hogy az elnyomó/elnyomott rendek, kasztok duettje kiegészíti a kizsákmányoló/kizsákmányolt osztályok párosát a prekapitalista társadalmakban: ezek egymáshoz való viszonya bonyolult lehet, például a XVIII. századi francia burzsoázia elnyomott rend volt (a privilégiumokkal bíró nemességhez képest), de kizsákmányoló osztály (földet vett, amelyen behajtotta a feudális járadékokat, vagy hivatalt, azaz az állam révén teszi lényegében ugyanezt), a Forradalomban a feudalizmus felszámolása egyszerre szabadítja meg a burzsoáziát az elnyomástól és a parasztságot a feudális kizsákmányolástól.

Talán TGM is érezhette rend/osztály-elméletének homályosságát, ahogy Postone-t idézi:

„A jobbágy munkája, amelynek bizonyos hányada a földesúr  »jussa«, önmagában és önmagától nem elidegenedett: az ilyen típusú munka uralása és kizsákmányolása nem foglaltatik benne magában a munkában. Pontosan ezért támaszkodott a kisajátítás ebben a viszonyrendszerben szükségképp közvetlen kényszerre. Azokban a társadalmakban, amelyekben a megtermelt többletet a nem-dolgozó osztályok [az általam használt értelemben a  »rendek« – TGM] nyíltan kisajátítják, a nem-elidegenedett munkának közvetlen társadalmi uralom alá kell esnie. Ezzel szemben az árutermelő munkában már inherensen benne foglaltatik a kizsákmányolás és az uralom.”

Postone osztályokról beszél, melyeket a kizsákmányolás definiál, nem „rendekről” – az elidegenedés távolról sem feltétele az osztályok létének (és vice versa: az osztályok léte sem az elidegenedésnek). Majd a legfurcsább, hogy TGM erre támaszkodva így folytatja : „Az »osztály« a kapitalista társadalmak azon jellegzetessége, amely az eldologiasodás/elidegenedés viszonylatában elfoglalt relatív pozíciók mentén, vagyis az árunak és értéknek való alárendelődéssel szembeni autonómiaszint alapján osztja föl a populációt.”

Az elidegenedés, az eldologiasodás, az árunak és az értéknek való alárendelődés viszonylatában nincsenek osztályok közti „autonómiaszintek” – ezek a tőkés rendszer általános, totalizáló tendenciái, melyek mindenkire hatnak: egyszerűen abszurd ezzel leírni a kapitalizmus osztályviszonyait (nem mellesleg, az egész könyv koncepciójának ellentmond mindez). A dolog nyilván a rend/osztály-teóriához kell: osztályok csak a kapitalizmusban vannak – eldologiasodás/elidegenedés csak a kapitalizmusban van –, ezért ezeket az osztályok létéhez kell kötnünk. Az érvelés eléggé önmagába zárt, hogy őszinték legyünk.

Az is érdekes, hogy TGM mindezt a híres Robert Brenner (majd mások, főleg Ellen Meiksins Wood) egyetértő idézésével egészíti ki: neki mindezekre ahhoz van szüksége, hogy a „polgári forradalom” koncepcióját történészi tekintélyekkel vonja cáfolat alá.  A problémát az okozza, hogy ez a híres iskola éppen azért lett „political marxist”, mert a kapitalizmus kialakulását a feudalizmus osztályküzdelmei révén írta le, a két osztály, a földesurak és a parasztok között (ezért lett „political” – a kezdetben pejoratívan használt fogalom pont azt akarta mondani, hogy túl nagy hangsúlyt fektettek erre az osztályharcra). Maga Brenner elmélete alighanem a történelmi materializmus egyik legmagasabb szintű alkalmazása a prekapitalista társadalom egy speciális formájára, a feudalizmusra.

Nem belemenve itt a részletekbe, arról van szó, hogy a feudalizmus válságára adott válaszok típusát lényegében a földesúr/jobbágy osztályviszonyok alakulása szabja meg. Alaposan leegyszerűsítve a kérdést: Angliában a parasztok elég erősek voltak ahhoz, hogy kivívják személyes szabadságukat, de földtulajdonukat egyre kevésbé tudták megtartani (ez vezet az agrárkapitalizmushoz: mivel a földesúrnak gazdaságon kívüli kényszer immár nem volt a kezében, az érdeke a termelékenység növelése, azaz a bérlők incitálása a költségek csökkentésére, a haszon növelésére – maguk a bérlők is versenyeztek egymással nemcsak a fogyasztókért, hanem magáért a földért is: minél inkább terjedt ez a rendszer, úgy került egyre több föld olyan bérlők kezére, akik jobban helytálltak a versenyben, növelték a termelékenységet, azaz magasabb bért tudtak fizetni a földért; teljesen mást viszonyt jelent ez már a földesúr és a bérlő között mint a feudalizmusban,  a konkurenciaharc nem egyszerű lehetőség, hanem kényszer mindenki számára: először a világtörténelemben létrejött egy dinamika, amely a kizsákmányolás révén folyamatosan a termelőerők fejlesztésére törekszik); Franciaországban a parasztok földjüket is képesek voltak megőrizni, ezért a földesuraknak nem volt más lehetőségük, mint az államhoz fordulni a többlet kisajátításának fenntartására (a földesúri gazdaságon kívüli kényszert nem gazdasági kényszer váltotta fel, hanem újabb, ezúttal már állami gazdaságon kívüli kényszer, egy államigazgatási adminisztráció, amely az adók révén vette el a parasztoktól a többletet és tartotta el továbbra is az uralkodó osztály egy részét: ez vezet az abszolutizmushoz); Kelet-Európában pedig a parasztok a személyes szabadságukat is elvesztették (így jött létre a második jobbágyság).^[2]

Egy szó mint száz: az osztályokat nagyon nehéz kidobni a történelmi materializmus elméletéből – ellenben a polgári (burzsoá) forradalom (révolution bourgeoise/bourgeois revolution) teóriája nélkül talán elmesélhető a történelem: de persze ez nagyban függ attól a kérdéstől, hogy mit is értünk igazából ezen a koncepción.

„A késő XX. századi marxista kutatások eredményei alapjaiban ingatták meg a »polgári forradalom« egész elméletét”

TGM számára a polgári forradalom két dolgot jelent: egyrészt a rendi társadalomból az osztálytársadalomba való átmenet szimbolikus pillanatát, másrészt a burzsoázia osztályuralmát létrehozó politikai-társadalmi forradalmat.

Az első definíció esetében nehezen érthető TGM kritikája: „1789”, a legklasszikusabb polgári forradalom éppen ezt hajtotta végre. Lerombolta a „complexum feudale”-t (ahogy a korban mondták): megszüntette a parasztok személyes függésének minden maradványát, felszámolta a földesúri igazságszolgáltatást,  eltörölte a privilégiumokat (melyek nem csak a rendeket érintették, hanem szakmákat, közösségeket, városokat, tartományokat: az egész ancien régime társadalmi testületek láncolatából állt), létrehozta a törvény előtti és a hivatalviselési egyenlőséget és az általános adózást, hogy csak a legfontosabbakat említsük.

Látható, hogy a „féodalité”-n nem csak a klasszikus feudalizmust értették, hanem az abszolutizmust is: a hivatalok árusítása csak a XVII. századtól indult meg, a privilégiumok nagy részét is az abszolút monarchia adományozta. Őszintén szólva a nagy változás igen „burzsoá” jellegű volt: minden feudális tulajdonjogot elismertek (kárpótlás járt a vásárolt hivataloktól, a céhbeli mesteri címektől való megfosztásért is), még a feudális földtulajdon is megváltással került volna csupán a parasztok kezébe (végül a lankadatlan paraszti mozgalmak hatására erre a megváltásra sosem került sor).  Azaz minden tekintetben szabaddá tették a magántulajdont és lebontották a feudális/abszolutista „szuperstruktúrát”.

A második verziót nevezzük a burzsoá forradalmak ortodox elméletének, melynek a fő forrása a Kommunista Kiáltvány sokat idézett bevezető szövege. A dolgot nagyjából mindenki ismeri, aki valamelyest is odafigyelt a középiskolai történelemórákon: a burzsoázia a polgári forradalmak idején már mint tudatos (városi, kereskedelemből vagy manufakturális ipari termelésből élő) osztályként lépett fel, ezeknek a forradalmaknak a célja a feudalizmus réseiben már kialakult tőkés termelési viszonyok felszabadítása volt, ez pedig viharos, erőszakos eseménysor alatt ment végbe – ez maga a forradalom –, a végeredménye a kapitalizmus előtti korlátok lebontása, a burzsoázia osztályuralma, mely átveszi az állam irányítását is, azt fokozatosan valamiféle liberális, képviseleti, modern nemzetállammá alakítva.

Ezt az olvasatot az ún. revizionisták komoly támadásai érték (lényegében már az ötvenes évektől az angolszász világban, később máshol is) – mindenekelőtt azért, mert a koncepció kiáltóan ellentmondott a történelmi tényeknek (elsősorban: nem létezett ilyen osztálytudatos és kapitalista burzsoázia, másodsorban: aligha kapitalista burzsoák „csinálták”, vagy akár csak vezették a polgári forradalmakat, harmadsorban: nemigen jutott osztályuralomra a „burzsoázia”).

A revizionista kihívásra két válasz érkezett. A burzsoá forradalom koncepcióját megmenti kívánó nem-ortodox marxista szerzők komoly engedményeket tettek. Egyrészt többé nem tételeztek fel ilyen osztálytudatos, kapitalista, heroikus forradalmi burzsoáziát az átalakulásban, véleményük szerint nem ez számít, hanem a forradalmak következménye, azaz a tőkés rendszer kibomlása előtti akadályok lebontása (innen az irányzat neve: „consequentialism”, a következmények elmélete). Másrészt a végeredmény a társadalmi viszonyok, a termelési feltételek és az állam szervezetének átalakítása, ezek kompatibilitása a tőkés akkumuláció kívánalmaival – de ez nem feltétlenül jelenti immár a burzsoázia osztályuralmát (az eredeti idea egyébként már a „Történelem és osztálytudatban” is benne van). Ez éppen a tőkés rendszer sajátosságából ered: a prekapitalista társadalmakban a többlet kisajátítása gazdaságon kívüli kényszerekkel történik, ezért a kizsákmányoló osztály szükségképpen uralkodó osztály is (azaz a kezében kell tartania ezeknek a kényszereknek az eszközét: az államot), a kapitalizmusban a kényszer gazdasági, ezért erre nincs feltétlenül szükség.

Ez azt is jelenti, hogy a teória, amivel TGM leszámol („Ma már úgy fest, könnyen lehet, hogy soha semmiféle kapitalizmust nem hozott létre semmilyen polgárság”) tulajdonképpen már nemigen létezik – vagy másképpen: az, hogy a burzsoázia mennyire volt forradalmi osztály (pontosabban: mennyire volt forradalmi a burzsoázia a polgári forradalmakban) nem igazán érinti a koncepció érvényességét.

A másik válasz a már említett politikai marxizmus teóriája volt, amely úgy szólt, hogy legjobb volna, ha elfelejtenénk a burzsoá forradalmak koncepcióját. Wood klasszikus mondatával: „az angol forradalom kapitalista volt, de nem volt burzsoá; a francia burzsoá volt, de nem volt kapitalista”.

De a politikai marxizmus elsősorban a kapitalizmus genezisét kívánja megmagyarázni, a burzsoá forradalmak elmélete pedig a kapitalizmus teljes kifejlődése előtti akadályok lebontását tartja ezen forradalmak elsődleges tettének. A burzsoá forradalmak egyszerre a kapitalizmus okai és következményei: Marx klasszikus leírásában az „era of social revolution”, amikor a termelőerők fejlődése a termelési viszonyok korlátaiba ütközik: a burzsoá forradalmak éppen azért különlegesek, mert ebben a társadalmi átmenetben (amely az egyik társadalmi formációból a másikba vezet) lezajló politikai forradalmak. Tulajdonképpen a nyugati fejlődésben a két átmenet különállására van példa: az ún.  „feudális forradalom” (a nagy Georges Duby kifejezésével) a XI. század elején egy hosszú, majd félezer éves folyamatot zárt le, a feudalizmus alapképletének (vazallusi rendszer + jobbágyság) felállásával, amely a lehető legkevésbé volt valamiféle elit tudatos forradalma – a nagy változások a társadalmi-gazdasági struktúrában zajlanak, majd az államszervezet alkalmazkodik mindehhez (jól tudjuk, ráadásul római-germán szintézis történik, azaz tulajdonképpen még elitcsere sincsen).

Ennek ellenpólusa „1917”, azaz a szocialista forradalom: előbb az államhatalom megragadása a kizsákmányolt osztály által (legalábbis elvileg), majd a társadalmi-gazdasági átalakulás megkezdése. A burzsoá forradalmak félúton helyezkednek el a nagy strukturális változások és a tudatos emberi cselekvés között; amalgámok abban a tekintetben is, hogy minél korábban következnek be (olyan országokban, ahol tőkés átalakulás koraibb és kiterjedtebb), logikusan annál inkább emlékeztetnek az első típusra, minél későbbiek, annál inkább tudatos átalakító, „utolérő” programok mentén jönnek létre.

Végeredményükben a burzsoázia lehet uralkodó osztály anélkül, hogy az államot osztályuralma alá rendelné: az, hogy létrejön egy ilyen képlet (elválasztás, tőkés tulajdonviszonyok), talán az események egységét igazolják (az angol és a francia forradalom például igencsak hasonlít egymásra, még ha a politikai marxizmus szerint az előbbiben kifejlett kapitalizmussal van dolgunk, utóbbiban a kapitalizmus nyomai sem látszanak), a burzsoá forradalmak koncepciója bizonyos kapcsolatot hoz létre hosszútávú folyamatok és a forradalmak között, lefolyásuk módja („the exception was the rule: every one was a bastard” – Perry Anderson szép kifejezésével) sokat elmond nekünk az adott ország osztályviszonyairól és így tovább – szerintünk nem haszontalan még ma sem a koncepció, de kétségtelenül fontos érvek szólhatnak elejtése mellett is.

Ráadásul a nem-ortodox marxista elméletekben a burzsoá forradalmaknak több szakasza van.

TGM a polgári forradalmak második szakaszáról így vélekedik: „Tanácsos észben tartani, hogy a tizenkilencedik századi állítólagos polgári forradalmakat kivétel nélkül mindenütt a birtokos nemesség vezette.” Ez nem így történt: az egész XIX. század központi politikai konfliktusa a harc az „ancien régime” ellen,  a „burzsoázia” (a „nép”) és az „arisztokrácia” közti küzdelem (a nagy francia forradalom éppen ezért maradt ilyen élő a században, gondoljunk a különböző országok jakobinusaira, a Marseillaise diadalútjára, vagy a trikolórra az országok zászlajaiban stb.), ezért igen meglepő volna a nemesség ilyen forradalmi szerepe.^[3] A burzsoá forradalmak második szakaszát a XIX. században nem a „birtokos nemesség” vezette, hanem az állam. A burzsoázia valóban nem volt többé „heroikus forradalmi osztály” – ennek a szerepnek a veszélyeire éppen a francia forradalom példája intette a polgárságot (másrészről a burzsoá forradalmak mögött már fel-feltűnő proletariátus árnya), melyben a népi részvétel az 1848-as burzsoázia számára vállalhatatlan radikalitáshoz vezette a Forradalmat.^[4]

Az 1848-as polgári forradalmak így valódi népi támogatás nélkül elbuktak, de éppen leverőik hajtották végre a céljaikat („végrendeleti végrehajtók”, hogy klasszikust idézzünk) az államhatalom élén: Németországban, Olaszországban (Gramsci „passzív forradalma” éppen erről mesél: az olasz burzsoázia ráhagyja az államra a cselekvést) és Japánban (itt nem a feudalizmusból, hanem az ún. ázsiai termelési módból – tributary mode – történt az átmenet). Ezek a polgári forradalmak szinte mindenben különböznek az első szakasz burzsoá forradalmaitól, egyet kivéve: az eredményükben, azaz eltávolítják a feudális-abszolutista állam által képzett akadályokat a tőkés rendszer kifejlődése elől.

„A polgári forradalmat nálunk… a proletár szocializmus vívta és nyerte meg … Uralkodó kaszt helyett uralkodó osztályt kaptunk.”

Mint látható, a burzsoá forradalomnak ez a definíciója: a következménye egy új társadalmi rend, a tőkés tulajdonforma uralomra jutása a feudális helyett, a tőkés verseny és akkumuláció előtti akadályok felszámolása, az állam átalakítása ennek az akkumulációnak a segítésére, és így tovább.

Ez azt is jelenti, hogy kiterjesztése az ún. proletárforradalmakra, ahogy TGM teszi (nemcsak Kelet-, hanem Közép-Európára nézvést is) a lehető legproblémásabb. Miért?

Mert, ha a polgári forradalmak tartalma a tulajdonformák változása és az állam átalakulása (vagy TGM egyik fajta értelmezésében a rendek felváltása osztályokkal) – akkor aligha mondhatunk mást, mint hogy ez az átalakulás már lezajlott a proletárforradalmak előtt: nem bizonyos rendi maradványok lenyesegetéséről van szó a polgári forradalom koncepciójában, hanem a kapitalizmus kialakulásának, fejlődésének, expanziójának, majd dominanciájának alapvető mozzanatáról.

A XIX. századi közép-és kelet-európai országok a második jobbágyság vége óta természetesen osztály-, nem rendi társadalmak (a termelőeszközök feletti tulajdon tőkés jellegű, a mezőgazdaságban is megszűnt a gazdaságon kívüli jogi kényszer a többlet elsajátításában, milliós proletariátussal bírnak, az államok a tőkés imperializmus szolgálatában állnak, maga az imperializmus is azt jelenti, hogy a kapitalista világrendszer felállt, és így tovább). Mint említettük, ez nem jelenti a burzsoázia teljes osztályuralmát, mindenütt megmaradnak prekapitalista maradványok, még a legradikálisabb szakítást véghez vivő Franciaországban is: a francia burzsoá társadalmi forradalom bizonyosan lezajlott 1815-re (az 1789-es francia állam és társadalmi struktúra összeegyeztethetetlen volt a tőkés akkumulációval, az 1815-es már nagyon is összeegyeztethető – ezen a Restauráció sem változtatott), a burzsoázia politikai hatalomátvétele tulajdonképpen eltartott egészen a XIX. század legvégéig, sőt: végül is a Dreyfus-üggyel és az egyház/állam elválasztásával sikerült a reakció utolsó két bástyáját, a hadsereget és az egyházat politikailag semlegesíteni.

De TGM szemmel láthatóan a proletárforradalmak polgári forradalomként való leírását társadalmi forradalomként képzeli el:

„A szocialistáknak olyan rendszerért kellett küzdeniük, ahol az értéktöbbletet a piacon sajátítják ki (jogilag szabad, szerződéses kötelezettségeket teljesítő dolgozóktól) nem kényszerítő erővel és társadalmi-plusz-vallási beidegzéssel – egyúttal viszont a szabadpiac ellen is. Egyszerűen szólva, párhuzamosan kellett lefolytatniuk sikeres polgári és proletár forradalmakat.”

Ez a fentiek értelmében: őszintén szólva, képtelenség.

Vagy: TGM szemében nem csak „1918-1919”, de  „1945” is „nem cseréli egyenlőségre a hierarchiát, csupán osztályra a rendet (vagy kasztot)” –  Kelet-Európa milliós proletariátusa ne lett volna osztály már jóval 1945, de akár 1919 előtt is?

Itt üt vissza TGM elképzelése arról, hogy az osztályharc kizárólag a burzsoázia és a proletariátus tiszta képletének az összecsapása lehet: ezzel szemben minden társadalmi formáció igen bonyolult képlet, a prekapitalista maradványok elleni küzdelem részét képezheti osztálytársadalmak életének is (jól tudjuk, részét is képezte: nem csak Kelet-Európában, hanem mindenütt). Szerzőnk logikája végül is egy meglehetősen abszurd következtetéshez vezet bennünket: Kelet-Európában azokat a forradalmakat nevezzük polgári forradalmaknak, melyek elpusztították a polgárságot… Azaz a polgári forradalmak egyik jelentése (TGM-1: osztályok létrehozása; TGM-2: a burzsoázia osztályuralma; consequetialism: a tőkés rendszer kifejlődése előtt álló feudális-abszolutista akadályok lebontása) sem felel meg a proletárforradalmak valóságának, sem 1918-19-ben, sem 1945 után.

TGM azonban teljesen új definíciót kínál nekünk: „a múltbeli forradalmi mobilizációk szinte kivétel nélkül a »kasztrendszerben« (vagy »rendiségben«) inherens gazdasági, társadalmi, kulturális, faji, jogi, vallási, szexuális és szellemi megaláztatásokat vették célba, ennélfogva különböző jellegű arisztokratikus berendezkedések elleni egyenlősítő (egalitárius) mobilizációk voltak”.

Mint már szóltunk róla, a burzsoá forradalmak összetett jelenségek voltak, abban az értelemben is, hogy a koraiakban fontos szerepet játszanak még rendi-vallási motívumok (például a radikális protestantizmus és egyházai), míg a későbbiekben a politikai egyenlőség radikális formája (azaz az általános választójog) követelése.

Utóbbi kétségtelenül a munkásmozgalom nagy programja is volt a XIX. században, de TGM-mel szemben mi úgy látjuk, hogy ez nem érv arra, hogy a munkásmozgalom vitte volna végbe „a polgári forradalmakat Kelet- és Közép-Európában”. Valójában a „demokrácia” távolról sem volt a burzsoá forradalmak programjának része (éppen ellenkezőleg: az igen rövid időszakot, amikor megvalósult – 1792-1795, Franciaország –, lényegében mindenki súlyos kicsúszásnak tartotta). Másrészről a munkásmozgalom demokráciáért való küzdelmeit igen nehezen lehet a rendi-kasztos hierarchia elleni harcként leírni, ahogy TGM teszi: a választási cenzusok mindenütt vagyoniak voltak már a korban, nem származásiak.

Számunkra lehetetlennek tűnik Közép- és Kelet-Európa proletárforradalmainak a polgári/burzsoá forradalmak harmadik szakaszaként való leírása: az sem lehetetlen, hogy közelebb járunk az igazsághoz, ha ezeket a proletárforradalmakat egyszerűen proletárforradalmaknak tekintjük.

„Az államszocializmusnak nevezett államkapitalizmus”

Ez elvezet minket TGM talán legtöbbet idézett fogalmához (mármint abban az értelemben a fogalma, hogy a mai magyar mainstreamben ő tette ismertté: a fogalom használatos volt már természetesen TGM előtt: Magyarországon is), ez a szovjet rendszereket, a „létező szocializmusokat” leíró államkapitalizmus kategóriája.

Véleményünk szerint erről is (ahogy a polgári forradalomról, az osztályról, a rendekről és így tovább) úgy érdemes gondolkodnunk, hogy egyrészt a fogalom használata megfelel-e teoretikus igényeinknek, másrészt az evidens történelmi tényeknek, és persze az sem árt, ha a dolog magyarázó erővel bír, azaz érthetőbbé tesz történelmi jelenségeket. Az államkapitalizmust illetően az első tényezőt illetően aligha van mit mondanunk, a létező szocializmusokban fennmaradt a bérmunka, az árutermelés, az idegen munka elsajátítása, a termelők és a termelési eszközök elválasztása, a munkamegosztás, az állam és a hierarchia (az intézményes kényszer), az eleven élet alárendelése… Azaz a kapitalizmus megkülönböztető jegyei:

a szovjet rendszerek kapitalizmusok voltak.

A történelmet illetően azért már lehetnek kételyeink: talán nem véletlen, hogy majd egy évszázadon át a kapitalizmus „másvilága” volt a Szovjetunió, munkásállamnak tekintették, komoly szerepet játszott a nyugati munkás ellenhatalom létrejöttében, és így tovább. Aligha csak az „egyenlőségről” volt itt szó, ahogy TGM véli, inkább valóban a tőkés rendszer ellenpontjáról, amely a teória szempontjából persze „tévedés” volt, de még ezt is talán lehetne színezni. Esetleg éppen TGM-mel, a már idézett gondolatával, miszerint a nagy elválasztás (gazdaságé és politikáé) előtti társadalmakban relatívvá válik a gazdasági-társadalmi struktúra mindenhatósága, hiszen a „szuperstruktúra” (a politika, az állam) nem egyszerűen az „alap” reprezentációja, hanem maga is a termelési viszonyok része.

Nem csak arról a banalitásról van szó, hogy a tőkés rendszerben a politika és az állam továbbra is fontos szereplő, hanem inkább arról, hogy a szovjet rendszerekre jellemző extrém centralizáció (kétségtelen tény, hogy számos kapitalista gazdaságban létezett „terv”, de a szovjet-típusú rendszerekben politikailag és szociálisan determinált gazdálkodás folyt: a tervgazdaságot politikai és szociális célú „előírások”, „tervszámok” mozgatták), a Párt mintegy az állam megduplázása (valamiféle „néptribunusi” szerepben, ahogy maga TGM láttatta be velünk, nem is olyan régen), a mindenkire érvényes munkakényszer (ez például közvetlen kapcsolatban van a termelési viszonyokkal: és ilyesmi a kapitalizmusban nem létezhet), olyan jelenségekkel mint a Gulag, a burzsoázia felszámolása, a munkásosztály tényleges hatalomba emelése^[5] – szóval ezek a történelmi összetevők meglehet szofisztikáltabb terminust is megérnének.

Nem beszélve a harmadik tényezőről: a fogalom magyarázó erejéről – a teoretikusan vitathatatlan végeredménye a dolognak, miszerint a nemzetiszocializmusok/fasizmusok, a New Deal, a jóléti államok és a szovjet rendszerek is államkapitalizmusok voltak, vajon mennyivel visz minket közelebb a XX. század történetének a megértéséhez? Nem szorít-e a fogalom lényeges aspektusokat túlzottan is háttérbe?^[6]

---

Figyelmes olvasóinknak bizonyára feltűnt, hogy mindezek a megjegyzéseink tulajdonképpen nem is érintették TGM hivatkozott szövegének fő tételeit a kétféle szocializmusról (szerintünk a zseniális kulcsmondat: „a munkásmozgalom önmagához többnyire rousseau-iánusként, ellenfeléhez, a polgársághoz pedig marxistaként viszonyult”) – ezek tulajdonképpen megállnak még akkor is, ha némely dologban esetleg nekünk lenne igazunk.

Mindenesetre ezzel az írással (tartalmán túl) csak arra kívántuk felhívni a figyelmet, hogy aligha lenne helyes TGM szövegeit valamiféle Bibliaként kezelnie a hálás utókornak (történelemkönyvként pedig még kevésbé): olvassuk őket, gondolkodjunk el rajtuk, színezzük, ötöljünk-hatoljunk, vessük harcba saját tudásunk erőit, hogy az életmű ne csak az hommage része legyen, hanem eszmélésünk fontos fejezete. Még az is lehet, hogy jó kamarádunk, kedves Gazsink, ezért írta őket.