Ismét több szó esik a szomszédban dúló háborúról, mióta az egyéves évfordulót is átléptük, és a magyar Országgyűlés is elkezdte megtárgyalni a finn és svéd NATO-csatlakozás ügyét. Arról is, hogy mit gondolunk erről a példátlanul gyilkos, új, európai csatatérről, amely már konzervatív becslések szerint is legalább 200 000 áldozatot szedett egyetlen év alatt.

Én viszont nem erről a háborúról akarok írni most, hanem azokról az eseményekről, amelyek körbeveszik, és arról a folyamatról, ami lényegében 2022. február 24. óta folyamatosan eszkalálódik.

Vegyük szépen sorra csupán az elmúlt egy hónap ide vonatkozó eseményeit:

• Észak-Korea, a világ utolsó klasszikus, sztálinista diktatúrája büszkén jelentette be, interkontinentális-ballisztikus atomtölteteinek száma immár elérte azt a kritikus mennyiséget, amivel az Egyesült Államok nyugati partjának rakétavédelmét túl tudják terhelni, elvileg tehát egy észak-koreai rakétatámadás valós veszélyt jelent Észak-Amerika számára. Azt továbbra sem tudni, hogy a Kim Dzsongun által megrendelt és elvileg immár elkészült rakéták megfelelőek-e erre a célra, vagy hogy romboló erejük felveszi-e a versenyt vetélytársaikéval, de Phenjan leszögezte, semmiről sem hajlandó többé tárgyalni az Egyesült Államokkal vagy annak katonai szövetségeseivel. Korszellem.
• Az Egyesült Államok tovább folytatta csendes-óceáni katonai jelenléte bővítését a Dél-Kínai tengernél. Mint tíz éve rendszeresen, most is egyik legfontosabb térségbeli szövetségese (immár ismét egy Marcos, az ifjabbik) által vezetett Fülöp-szigetek területén kezdett új támaszpontok felszerelésébe. A cél a kínai hadsereg elrettentése és feltartóztatása. Ez nem könnyű feladat, tekintve hogy mostanra a kínai Népi Felszabadítási Hadsereg hadiflottája több hajóból áll mint az USA-é, még ha felszereltségében el is marad tőle. A paranoia fokát leírja az is, ahogy február elején az Egyesült Államok felé érkező kínai kémballonokat kezelte az amerikai nyilvánosság: közel hisztérikus állapotot okozott a kérdés, időben szétlövik-e a ballonokat a vadászgépek, és hogy mennyi információt tudtak azok begyűjteni, amíg ez meg nem történt.
• Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok is fokozza Kína paranoiáját: Tajvannak, amelyet formálisan még a nemzetközi közösség előtt sem ismert el Washington önálló államnak, az amerikai kormány legújabb döntése értelmében újabb F-16-os vadászgépeket küldenek, még az idén. Az amerikai kémrepülőgépek a tajvani szorosban azt lesik egyre aktívabban, hogy készül-e Kína még 2023 tavaszán vagy őszén invázióra (novembertől áprilisig, vagy augusztustól szeptemberig teszi ezt egyedül lehetővé a Tajvani-szoros időjárása). Peking hamarosan magát a kínai elnököt, Hszi Csin-pinget küldheti találkozóra Moszkvába, Vlagyimir Putyinhoz, és az amerikai légierő határaihoz közeli manővereit szokatlanul kemény hangnemben kérte ki magának. A Kínai Népköztársaság Népi Tanácskozó Konferenciája, Országos Népi Gyűlése és Népi Kongresszusa előtt beszámoló, vezető párt- és kormányemberek 2023-ban, első ízben vetették fel nyíltan: katonai konfliktusra kerülhet sor az Egyesült Államokkal, ha a dolgok így haladnak tovább.
• Oroszország is komoly fordulópontot ért el a hetekben: nem csupán az történt, hogy Putyin lényegében megszüntette a háborúzó, és egyre elszigeteltebb ország részvételét az utolsó, még élő atomegyezményben, az Új START-ban, de 1989 óta először az északi sarkkörre is kiterjed az orosz atomtengeralattjárók járőrözési körzete, ezzel egyre közelebb kerülnek az észak-amerikai kontinenshez is. A fiatalabbak ilyesmit maximum a korszellem diktálta 1990-es akciófilmben, a Vadászat a Vörös Októberre címűben láthattak mint visszakacsintó rossz emléket.
• Március 2-án, az indiai Újdelhiben váratlanul találkozott egymással Antony Blinken amerikai és Szergej Lavrov orosz külügyminiszter. Blinken elmondása alapján az első megbeszélés, amit a háború kitörése óta Lavrovval folytatott, különösebb eredményt nem hozott, csupán a kommunikációs csatornák nyitva tartását szolgálta. Washington ugyanis aggódik amiatt, hogy a csatorna végleg elhallgat, akárcsak Sztálin idején.
• Az Új START egyébként egy egészen friss egyezmény, 2013 óta teszi lehetővé, hogy az amerikaiak és az oroszok kölcsönösen monitorozni és ellenőrizni tudják egymás atomarzenáljának mennyiségét és minőségét. Putyin viszont most úgy fogalmazott, nem lehet többé az amerikai félben megbízni. Noha a lépés nagyrészt szimbolikus, értelme éppenséggel egyértelmű üzenet lehet a nyugati szövetségesek számára: a nukleáris arzenálok bővítése új fejlemény, sehol sem került le a napirendről.
• Eközben a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) közzétette, Iránban immár 84 százalékos urándúsítást értek el kísérleteik, ez alig marad el a nukleáris fegyverhez szükséges minimális százaléktól (87%). Ugyanakkor a most bejelentett szint azt is jelenti, hogy Irán jelenlegi atomkísérletei éppen a 2015-ös, azóta Donald Trump kormánya által felmondott iráni atomalku által megengedett mérték 18-szorosát haladják meg. Alig férhet kétség hozzá, hogy Teherán hamarosan új atomhatalomként jelentkezhet a nemzetközi színtéren, még ha a konkrét atomfegyver-készítésben jelentős elmaradásuk is van.
• És ha mindez még nem lenne éppen elég, munkához látott az új, minden eddiginél inkább szélsőjobboldali izraeli kormány is. Egy nyugati parti zsidó telepes-testvérpár elleni terrortámadások után az izraeli hadsereg kíséretében szélsőséges telepesek jelentek meg Huwara palesztin faluban, Náblusz egyik elővárosában, és esztelen rombolásba és gyújtogatásba kezdtek. Egy palesztin férfi – aki a törökországi földrengés utáni mentésből éppen csak akkor tért haza – a szélsőséges banditáknak áldozatul is esett. Becalel Szmotrics, a Nyugati Partért felelős új rendőrminiszter pedig csupán úgy kommentálta a súlyos károkat okozó pogromot, hogy ez még nem minden, szerinte Huwarát, és a bűnös palesztinok más településeit a földdel kell egyenlővé tenni. Mindez a teljes muszlim világ, így természetesen Irán haragját is kivívhatja, még ha a nyugati országokat nem is igen érdekli a palesztinok sorsa.
• Ha közelebbre tekintünk, a helyzet akkor sem válik rózsássá: Koszovó és Szerbia nyílt háborúja továbbra is napirenden van, az így-úgy még működő egyeztetés és békefolyamat szinte hétről-hétről hétre próbál időt nyerni az újbóli balkáni háború kitörése előtt. Mindez nem akadályozza meg Alekszandar Vucsics szerb elnököt abban, hogy nagyon éles, háborús uszító hangot üssön meg a szomszéd albán kisállammal szemben, amelynek függetlenségét Szerbia sohasem ismerte el. Belgrád ugyanis most a Koszovót életben tartó nyugati szövetséggel kifejezetten ellenséges Oroszországot tudhat szövetségi rendszerében, amely nyilván nem bánná, ha a szerbek újabb frontot nyitnának, lekötve ezzel a NATO egyes szállítási kapacitásait.

Ezekbe a folyamatokba ágyazódik be Ukrajna tragédiája.

Mindennek fényében kell értékelnünk Joe Biden közelmúltban, konspiratív körülmények között megejtett kijevi látogatását és az ott elhangzott, kemény ígéreteket. És mindennek tükrében kell értelmeznünk António Guterres ENSZ-főtitkár február 6-i sokkoló beszédét is, amelyben leszögezte: egyre inkább fenyeget egy újabb, minden eddiginél szörnyűbb kilátásokat ígérő harmadik világháború réme.

Tiltakozás, engedetlenség mindezek ellen alig akad. Európában, a fővárosokban megesett pár, béketárgyalásokat és Ukrajna felfegyverzését követelő tüntetés, amelyet Ukrajna barátai és támogatói szimplán oroszpárti diverzáns akcióknak, „hasznos idiotizmusnak” minősítettek. Ukrajna barátai is tüntettek, azért, hogy az országot az orosz offenzívától a nyugati szövetség nagyobb, több és erősebb fegyverrel védje meg. Őket a békepárti baloldaliak minősítették háborúpárti hasznos idiótáknak.

Egyvalamit azonban mindenképpen látnunk kell: bármilyen célból is emlegeti most mindezt Orbán Viktor propagandája, és bármennyire is szeretnénk az ukrajnai háborút (vagyis a tavaly május óta átalakult és tomboló, pusztító anyagháborút) nemzetállamok romanticizált 19. századi harcának, jó és rossz küzdelmének látni, ez 2023-ban mégiscsak képtelenség. Mint látjuk, Ukrajna egy fenyegető, pusztító globális konfliktus első állomásának tűnik jelenleg.

Persze, mondhatjuk: nálunk nincs háború. Mit foglalkozzunk ezzel éppen most, miért kívánom mindezzel elterelni a figyelmet a valódi problémákról? Az élelmiszerárak az egekben, az energiaárak továbbra is megfizethetetlenek. A gazdaság teljesítménye egyre lassul, és Magyarország egyre inkább és egyre több elemzés szerint azok közé az országok közé tartozik, amelyeket a leginkább felkészületlenül ért a válság.

Miért nem amiatt aggódom, ami már meg is történt, miért kell mindig a háborúról olvasni?

Azt hiszem, minden rossz várakozás ellenére 2022. február 24-ig az ukránok jó része is éppen így látta a helyzetet: „Igaz, hogy 2014 óta a Donyec-medencében háború dúl, de totális háborút az oroszok nem csinálnak ebből, nem kell aggódni.”

Azután mégis totális háború indult, rakéták és megszálló csapatok, és a modern háború minden borzalma rázúdult Ukrajnára. A kijevi, irpinyi, bucsai csatákat és brutális, civilek ellen elkövetett orosz háborús bűnöket úgy gondolom, már nem kell senkinek bemutatni. De mégsem gondolta senki tavaly február vége előtt, hogy ez lehetséges. Amikor az invázió elindult, még olyan amerikai tudósító is volt, aki minden kertelés nélkül megjegyezte, az a furcsa és sokkoló ebben a háborúban, hogy „hiszen ezek itt civilizált emberek, ugyanúgy néznek ki mint mi!”

A megjegyzésért, amely minden bizonnyal zsigerből jött, a tudósító szinte azonnal elnézést kért természetesen. És sokat beszéltek a háborús tudósítás övezte kirekesztésről és rasszizmusról is ennek kapcsán: nyilván arra célzott a riporter, hogy

a közel-keletiek, a közép-ázsiaiak háborús szenvedését, a menekülő szíriaiakat, afgánokat, irániakat, afrikaiakat már megszoktuk, sőt, nemhogy megszoktuk: az elmúlt évtized európai médiapropagandája sok európaival és észak-amerikaival meg is gyűlöltette őket.

Hiszen Irak, Szíria, Libanon, Palesztina, Szudán, Jemen, Afganisztán, Pakisztán csupa-csupa olyan hely, ahol a háború úgymond „természetes”, megszokott: a nyugati szövetségesek különböző címeken húsz évig vívták őket. Ismert módszer ez: a háborúval a centrumországok a tengerentúlon szerzik meg az erőforrásokat gazdaságuk számára, ha a birodalmi versenyt bírni akarják, ráadásul eltartják a hadseregre építő hadiipart is, persze. De egyúttal oda „exportálják” a társadalmi feszültségeket is.

Ugyanígy igaz ez a piacosító politika miatt bizonytalan jövő elé néző ifjú michigani vagy arkansasi férfiakra 2003-ban, Irak megszállása előtt, mint az egyre inkább forrongó orosz és más kisebbségi munkásférfiakra 2022-ben, amikor Putyin rakja át őket gyűlölettel nézett szomszéd országába, Ukrajnába. Abból a célból, hogy lázadás helyett ott harcoljanak, raboljanak és fosztogassanak, hogy többet az ő államának gondja már ne legyen velük. Jobb ma egy óriási háború a szomszédban, mint holnap egy forradalom otthon. Tudta ezt már Borisz Jelcin is a kilencvenes években, amikor a csecsen háborút elindította. Ezt pedig maga az ifjú Vlagyimir Putyin folytatta, hogy pontosan hogyan, az máig sem tisztázott, talán csak Anna Politkovszkaja ismerte a helyzetet. De őt meggyilkolták, még 2008-ban.

Csakhogy már az orosz (és belarusz) társadalmi válság e végső tragédiáján is nagyon jól látszik: egyre kevésbé működik az, hogy a háború, a pusztítás a globális „kint” átka csupán. Hiszen megérkezett az ukrán „félperifériára” is.

És valóban jó lenne, ha megértenénk, attól, hogy a centrum felé tovább terjedve a kiterjedő háború egy végzetes napon minket is elsodorjon, egyedül a dolgozók nemzetközi összefogása menthet meg minket. Ezért a londoni, berlini és más béketüntetéseket egy fontos dologgal kell kiegészíteni:

ha nem akarjuk felfegyverezni Ukrajnát, ne kapjon fegyvert Oroszország, Kína és Irán se, egyetlen fegyver- és lőszerszállító hajó se hagyja el a dokkot, álljon le a hadiipar, álljon le a szállítóipar, a fegyver- és lőszerszállító tehervonatok is.

A világ vezetői maguktól már, úgy tűnik, nem fordulnak vissza a konfliktushoz vezető úton, így kényszeríteni kell őket. És nem a köztársasági elnök férjéből egy hét alatt alezredest, a magyar honvédségből pedig János vitéz-operettet csináló Orbán Viktor és rezsimje fogja őket megállítani, vagy kényszeríteni, ugyan!

Csupán azért, mert Orbán is figyelmeztetett az utóbbi hetekben a harmadik világháború lehetőségére, még nem érdemes a kormányfőt elítélni, hiszen ez sajnos nem puszta riogatás. Viszont látnunk kell, a miniszterelnök lehetetlen dolgot ígér akkor, amikor azt sugallja, önmagában a magyar kormány biztosítani tudja az országnak, hogy kimaradunk az új, kétpólusú világrendből és a fegyverkezésből is. Hiszen a helyzet mindennél világosabb: 1998 óta a NATO egyik tagállama vagyunk. A katonai szövetségbe népszavazást követően, önként léptünk be. Annak kötelezettségeit pedig retorika ide, Oroszország-pártiság és Kínával való barátkozás oda, az Orbán-rendszer maradéktalanul teljesítette.

Most is teljesítjük.

Ilyen körülmények között világos, hogy az árok az orbáni ígéretek, és a valóságos helyzet között talán nem is volt még ekkora.

Hiszen kényszeríteni csak az tud, aki gyárt, termel, és elvégzi a háború mocskos, véres munkáját is: a dolgozó és a baka.

Egyszóval: mint 1917-ben, és mint már annyiszor: parancsoljon megálljt az egész borzalomnak, ami lassított repülőkatasztrófaként a szemünk előtt bontakozik ki, maga a történelem legnagyobb ereje, a mégoly szervezetlen dolgozók tömege is. Ez maradt egyetlen, de fontos és valós reményünk.