A Foodpandás futárokról írt előző cikkemben bemutattam a cég munkaszervezését, különös hangsúllyal a cég által használt játékosító módszerekre, melyekkel önkizsákmányolásra ösztönzik dolgozóikat. Ebben a cikkben a következő kérdésekre keresem a választ: hogyan játékosítják a futárok saját munkájukat? Hogyan élik meg, hogy folyton megfigyelés alatt állnak, melyet az applikáció tesz lehetővé? Mennyiben érzik megváltoztathatónak a munkaszervezést? Milyen nehézségekbe ütközhet a céggel való szembeszegülés?

Mivel a munkaszervezés egy applikáción keresztül történik, a munka során a futárok egy személytelen algoritmussal kerülnek szembe. Nincs főnök, azaz a hatalomnak nincs egy kijelölt birtokosa, legfeljebb egy arctalan multi, amivel a futárok szinte egyetlen fizikai kontaktusa a szerződéskötéskor van.

A hatalommal való szembeszegülés legkézenfekvőbb módjává az algoritmussal való szembeszegülés válik.

Az algoritmus egészével azonban nem tudnak szembeszállni, így a kiskapuk feltérképezése marad az ellenállás elsődleges módja. A cikkben ezeket a kiskapukat és a bennük rejlő lehetőségeket mutatom be.

A cikk alapjául egy egyéves kutatás szolgál, melyben a Foodpanda biciklis futárainak munkaszervezéshez való viszonyát vizsgáltam interjúkkal és saját terepmunkával – ezalatt futárként dolgoztam. A cikkben szereplő idézetek futárokkal készített interjúk részletei.

Fontos kiemelni, hogy a cikkben szó sincs arról, hogy felrónám a futároknak, hogy nem akarnak változtatni a helyzetükön, hiszen ez nem igaz. A célom sokkal inkább az, hogy összegyűjtsem azokat a tényezőket, amelyek megmagyarázzak, hogy a munkaszervezés jelenlegi módja miért tűnhet természetesnek és nehezen megváltoztathatónak a dolgozók számára.

Az alábbiakban meg szeretném mutatni, hogy mik azok a megküzdési módszerek, amikkel a futárok elviselhetőbbé tehetik a munkát a szűkös mozgásterükön belül.

Alulról jövő játékosítás

A cikk előző részében a felülről jövő játékosításon volt a hangsúly, azaz azokon a játékos elemeken, amelyeket a menedzsment talál ki, hogy a munkát serkentse. Ebben a részben az alulról jövő játékosítást mutatom be.

Alulról jövő játékosításnak nevezzük azokat a játékos gyakorlatokat, amelyeket a dolgozók kezdeményeznek a munka monotonitásának megtörése vagy a rendszer kijátszásának céljából. Az alulról jövő játékosítás magában hordozza az ellenállás lehetőségét^[1], viszont az esetek többségében a játékok nem sértik a cég érdekeit, mitöbb, hatékonyabbá teszik a munkát.

Az alulról jövő játékosítás legalapvetőbb formája a „matekozás”, amellyel minden futár él valamilyen szinten. Amikor a futárok kiválasztják, hogy melyik zónában dolgoznak aznap, természetesen figyelembe veszik, hogy mennyi az adott helyen a címpénz és az órabér. Ezen felül azonban számos egyéb szempont is megjelenik: a várható jatt (a jobb környék több jattal kecsegtet), a zóna nagysága és éttermeinek száma, a bicikliutak és a forgalom.

Matekozni lehet még azzal is, hogy adott műszakban hogyan osztja be a futár az energiáit:

„A: Van, amikor mi is rászólunk magunkra, ebédidőben mi se lazsálunk, meg vacsorakor sem igazán.

B: Köztes időszakban lehet, akkor siessen a fene!”

Ugyanígy a rangsorolásos rendszert is lehet mérlegelni munka közben:

„Azzal mondjuk lehet játszani, hogy az ember végiggondolja, hogy hány órát dolgozik, hány címet visz ki, és hogy az mennyire fogja befolyásolni mondjuk a rangsorolását, hogy egy címet nem fogad el.”

A matekozás a cég érdekeit egyáltalán nem sérti, hiszen a futárok csak az üzleti logika mentén meghatározott kereteken belül választhatnak stratégiát.

Egy másik gyakran használt trükk a „sprintelés”. Erre akkor van szükség, hogyha a futár „kikeveredik” egy olyan területre, ahol nagyok a távok és kevés az étterem (pl. Ilyen a budapesti 13. kerület külső része). Két lehetőség merül fel a menekülésre: az egyik opció, hogy a futár fizetetlen szünetet kér és a szünet alatt visszasiet a belvárosba. A másik lehetőség, hogy átadja a megrendelőnek az ételt, de nem nyomja meg az „átadva” gombot, hanem elkezd tekerni a városközpont felé (így egy ideig még nem kap új címet) – ezutóbbit nevezik sprintelésnek.

A sprinteléssel a futárok ki tudják játszani az algoritmust, de nem olyan mértékben, hogy az a cégnek bármilyen problémát okozna.

Alulról jövő játékosításnak tekinthetjük azokat a játékokat is, melyeket a futárok egymás között játszanak. Az interjúalanyaim között akadtak olyanok, akik sok más futárt ismernek ,és 4-5 tartós barátjuk is akad kollégáik között. Arról számoltak be, hogy a fogadások és versenyek motiválóan hatnak, „feldobják a napot”.

„Hó elején röpködnek: 10-esbe 20-asba, tálca sörbe, ki tud kivinni több címet ugyanannyi idő alatt, ki teker le gyorsabban valamettől valameddig… Amiben lehet fogadni, abból fogadást csinálunk.”

Az egymás közötti játékok kiutat mutatnak a munka jellegéből fakadó  elszigeteltségből és monotonitásból. A fogadások legtöbbször hatékonyabb munkavégzésre sarkallnak, a menedzsment érdekeit nem sértik.

A futárok ugyan sok esetben törekszenek az algoritmus kijátszására, de a legtöbbször azzal a céllal, hogy több kiszállítást tudjanak elvégezni, és ezáltal többet keressenek. Kénytelenek elfogadni, hogy a munkájukat egy számukra átláthatatlanul működő algoritmus szervezi, a maga kiszámíthatatlan szabályai szerint.

Az algoritmussal szemben nyíló mozgásterük hozzájárul ahhoz, hogy úgy érezzék, kontrollt gyakorolnak munkakörülményeik felett, így az alulról jövő játékosítás relatív szabadságérzetet hoz létre. A futárok mozgástere azonban legtöbbször épp csak annyira tág, hogy a cég érdekeit még ne sértse.

E játékok azonban átalakulhatnak, elterjedhetnek, állandósulhatnak. Habár az általam feltárt játékok többsége nem alkalmas a munkaszervezéssel való lényegi szembeszegülésre, vannak olyan – e cikkben szándékosan nem ismertetett – trükkök, amelyek valóban segítenek a futároknak szembeszállni az igazságtalan munkaszervezéssel.

Megfigyeltség

A futárok munkájuk során állandó megfigyelésnek vannak kitéve. Az applikációban GPS segítségével mind a diszpécserek, mind a vevők követhetik a futár hollétét. A folyamatos láthatóságnak időbeli korlátai sincsenek, ugyanis az applikáció minden adat tárolására alkalmas. Ebbe beletartozik a megtett útvonal, a sebesség, az esetleges kitérők vagy szünetek, az el nem fogadott rendelések, és még sorolhatnánk.

A folyamatos dokumentációt és osztályozást ráadásul egy program végzi, amely alkalmas különböző statisztikák és kimutatások elkészítésére.

A futárok felett gyakorolt hatalom nincs jelen fizikailag, mindig jelen van azonban az algoritmus révén. A fegyelmezés nem köthető egy emberhez, viszont a folyamatos megfigyelés útján a futárok egész munkáját áthatja. A megfigyelt személy nem tudja, hogy épp figyeli-e valaki, ám a megfigyelés lehetőségének hatására önfegyelmezésbe kezd^[2].

A rendszer fenntartása nem igényel erőszakot, a futárok önmagukat monitorozzák. Ahogy egy futár megjegyezte:

„Azért vicces, hogy úgy lehet munkát szervezni, hogy igazából nem kell folyamatosan picsájába’ lenni az embereknek.”

Amikor arról kérdeztem a futárokat, hogy hogyan élik meg a megfigyeltséget, többen azt válaszolták, hogy nem nagyon veszik komolyan, ugyanis szinte soha nem történt velük olyan, hogy valaki rájuk szólt volna „felülről”. Elmondásuk alapján, amikor elkezdtek dolgozni, sokkal jobban aggasztotta őket a folyamatos láthatóság, azóta azonban arra jutottak, hogy a diszpécsereket egyáltalán nem érdekli, hogy hol járnak éppen.

Ugyanakkor mégis előkerült egy figyelő tekintet az interjúk során. „Akik figyelik az algoritmust, azok nem a diszpik, hanem azok ott fönn, ők vehetik észre, ha csalsz” – fejtette ki egy futár.

Terepmunkám során, kezdő futárként a megfigyeltség nagyon nyomasztó volt. Többször megesett munkám során, hogy megálltam egy boltban ételt venni, vagy kerülőúton szállítottam ki a rendelést, és közben attól féltem, hogy ezt valaki észreveszi és a későbbiekben valamilyen szankció ér miatta.

Más kezdő futárok is hasonlókról számoltak be.

Habár úgy tűnik, a tapasztalattal a megfigyeltség okozta szorongás enyhül, nem mondhatjuk, hogy eltűnik. Kevésbé van jelen tudatosan, azonban a munka során mégis meghatározó az algoritmus árgus tekintete.

„Engem például a térképes verzió … nyomaszt, hogy térképen tudják nézni, hogy merre vagy. Mert érted, akármi lehet, és ők [a megrendelő és a diszpécserek] csak azt rakják össze, hogy balfaszkodsz.”

A tapasztalt futárok már felmérték, hogy mekkora a mozgásterük a rendszeren belül. Az önmonitorozás náluk is jelen van, csak a határai tágabbak, mint amit a hivatalos szabályok alapján feltételeznénk. Ugyanakkor a bizonytalanság és információs aszimmetria (ld. „nyilvánvalóan nem tudom hivatalosan”) megmarad.

„Ezt persze nyilvánvalóan nem tudom hivatalosan, de egyébként szerintem pár hónap alatt beleszoksz a rendszerbe, és onnantól kezdve nagyjából tudod, hogy mi az, amit megengedhetsz, és mi az, amit nem. Nálam legalábbis így volt.”

A futárok azt is kiemelték, hogy télen, amikor kevés a futár, kevésbé számít, hogy ki mit csinál, azonban nyáron, ha sok az aktív futár, „a legkisebb apróságért is kibasznak”.

Valós idejű megfigyelésen kívül a hosszútávú adattárolásról is kérdeztem a futárokat. Egyöntetűen azt felelték, hogy bár hivatalosan nem tájékoztatják őket erről, biztosak benne, hogy az algoritmus tárolja az adataikat, a rangsoroláshoz szükséges információkon felül is.

„Mindent tudnak szerintem, sőt, abban biztos vagyok, hogy ez a rangsorolásos lófasz, ez tényleg lófasz. Nem ez a legfontosabb, és ezen kívül nekik azért biztos van még valami nyilvántartás, ami alapján látják, ha például megkeresed őket egy problémával, hogy megbízható futár vagy-e. Biztos vagyok benne, hogy nekik van valami külön nyilvántartásuk minden futárról.”

Az, hogy a cég eltárolja az adatokat, azonban ennek részleteiről nem tájékoztatja a dolgozókat, erős információs aszimmetriát eredményez, amely a kontroll meghatározó elemévé válik.

A bizonytalanság fegyelmező erőként lép fel a futárok ellen.

Terepmunkám során nekem is feltűnt, hogy amikor nem dolgoztam becsületesen, akkor elkezdtem attól tartani, hogy az algoritmus valamilyen szankcióval fog sújtani. Az információs aszimmetriából fakadó bizonytalanság szorongást okozott bennem, még úgy is, hogy tudtam, hogy nem tervezem hosszútávon folytatni a futárkodást.

Amikor arról kérdeztem a futárokat, hogy szoktak-e büntetéseket tapasztalni a munka során, egyikük arról számolt be, hogy, ha nem fogad el egy címet, akkor gyakori, hogy a rendszer „megsértődik rá”, és 5-10 percig nem oszt rá újra rendelést. Másikuk azt figyelte meg, hogy, ha megpróbál sprinteléssel „elmenekülni” egy területről, gyakran ugyanolyan címet kap, mintha még mindig ott lenne, ahonnan „elmenekült”.

Belsővé tett profitlogika

A kutatás során felmerült bennem a kérdés, hogy vajon a futárok mennyire gondolkoznak a cég által képviselt profitlogika keretein belül. Ennek értelmezéséhez Foucault neoliberális szubjektum^[3] fogalmát hívtam segítségül.

E fogalom leegyszerűsítve arra utal, amikor a neoliberális hatalom az ember lelkének mélyére hatol. Az egyén magáévá teszi a neoliberális ideológia kulcselemeit (a produktivitást, a hatékonyságot, a racionalitást, a meritokrácia eszményét stb.) és a gazdasági logikát saját létére vonatkoztatja, önmagát ennek fényében szemléli^[4]. Foucault meghatározása szerint

a neoliberális szubjektum belsővé teszi a kapitalizmus logikáját és magától értetődőnek tekinti azt.

A munka során megfigyelhető egyik neoliberális elem a meritokrácia, az érdemelvűség. Mivel nincs se fix munkaidő, se egységes bérezés, egy tisztán teljesítményalapú rendszer jön létre. A munka annyiban érdemelvű, hogy minden dolgozó a nulláról indul, a határ viszont a csillagos ég.

Egy a megkérdezett futárok közül (aki heti 85-100 órában dolgozott akkor), külön kiemelte, hogy számára nagy előny, hogy annyit dolgozhat, amennyit csak akar, és annyit keres, „amennyit nem szégyell”. Az interjúalanyaim közül ő az, aki a legigazságosabbnak éli meg a munkát:

„Tudod, hogy mindenért meg kell küzdeni. És ebben ezt nagyon szeretem, hogy igazából minden forintért, amit megkerestem, én azért maximálisan megküzdöttem. (…) Azt szeretem, hogyha csakis kizárólag rajtam múlik, hogy végzem el a dolgomat és semmi külső tényező nem befolyásolja. Pontosan tudod, hogyha egy bizonyos minőségi munkát leraksz, akkor azzal mennyit lehet maximum keresni, és mennyit lehet minimum keresni. Szóval szerintem azért ez valamennyire fair. Ez így fasza valahol.”

A munkaszervezés a teljesítményalapú logika alapján igazságosnak tűnik. Felmerül a kérdés azonban: vajon a megkérdezett futárok miért teljesítményalapú logikával gondolkoznak? Munkavállalóként nem volna magától értetődőbb kiszámíthatóságra, biztonságra és élhető munkakörülményekre törekedni?

Ezen a ponton sejlett fel előttem, hogy a belsővé vált profitlogika meghatározza azt, ahogyan a futárok a saját munkakörülményeikről gondolkoznak. Az egyik futár, aki többnyire igazságosnak tartja a bónuszrendszert, ezt felelte, amikor arról kérdeztem, hogy nem lenne-e jobb, ha az kiszámíthatóbb lenne:

„Nem lenne rossz, de kisebb motiváló ereje lenne, hogyha előre tudnád, hogy esős napokon minden nap Pandapróba [többletjövedelmet érő bónusz] van. Akkor előbb-utóbb így az lenne, hogy esős napokon megint nem mennek ki [dolgozni] az emberek [a futárok]. Bár amúgy szerintem így is azt fogják elérni [a menedzsment] egy kicsit ezzel a hosszú, mindennapos Pandapróbával, hogy mikor már majd nem lesz Pandapróba, akkor nem lesz megint futáruk.”

A futár nem a dolgozók felől közelít a kérdéshez, hanem azonosul a cég szempontjaival, saját kizsákmányolt helyzetét a kizsákmányoló nézőpontjából szemléli. Az interjúk során ez a megközelítés a futárok oldaláról sok esetben érvényesült, különösen, amikor az információs aszimmetria létjogosultsága volt a téma.

„– Szerinted szükséges, hogy ne ismerjétek jól az algoritmus működését?

– Hát, azért, igen. Ha mindenki kijátszaná, akkor mi lenne? Szerintem azért szükséges, hogy ne lehessen belelátni.”

Felmerül a kérdés, hogy miért tartják a futárok elkerülhetetlennek az információs aszimmetriát? A megoldás ott keresendő, hogy a futárok abból indulnak ki, hogy a cégnek mi áll érdekében, hogyan tudja a munkát minél hatékonyabban és minél jövedelmezőbben megszervezni.

A dolgozók a saját helyzetüket és munkakörülményeiket a kapitalizmus és a profitelvűség logikáján belül szemlélik.

Természetesnek tartják, hogy a munkaszervezésnek ehhez a logikához kell alkalmazkodnia és nem érzik azt, hogy ezen tudnának változtatni.

Az ellenállás lehetőségei és nehézségei

Az eddigiekben bemutattam az algoritmus kijátszására irányuló számos stratégiát, kiskaput. Azonban a rendszer kijátszása nem tud elvezetni a munkaszervezés megváltoztatásához, ehhez a menedzsmentre lenne szükség, akikkel azonban a futároknak szinte semmilyen kapcsolatuk nincs.

Minden kommunikáció hírlevelekben, és az applikáción keresztül történik, a munkaszervezést az algoritmus végzi. Ha egy futárnak valamilyen kérdése van, még egy HR-es kolléga felkeresése is nehézségekbe ütközik. A munkát irányító mechanizmusok személytelensége tehetetlenséghez vezet, ami a beletörődés irányába tereli a futárokat. Hasonló a helyzet a munkaszervezés individualizáló jellegével is:

„Itt nincsen összefogás, nem olyan, mint egy munkahely, ahol bementek, van csapat és tényleg ki tudtok állni a főnök elé. De nekünk ehhez tényleg az kéne akkor, hogy kimenni az utcára, nem ‘tom hányezren, és azt mondani, hogy elég volt.”

Az ellenállást szintén nehezíti, hogy egy olyan gazdasági rendszerben szocializálódunk, ahol a racionalitás és a hatékonyság megkérdőjelezhetetlen, univerzális értékekként vannak számontartva. Egy ilyen elvek mentén kidolgozott rendszer megkérdőjelezése egyenesen irracionálisnak tűnik^[5].

„– És amúgy ezt az egészet, így a rangsorolást, meg a bérezés, meg minden… Ezt a munkaszervezést mennyire tartod igazságosnak?

– Szerintem egy kibaszott hatékonyan szervezett cég.”

Szinte az összes interjúban előkerült az az érv, hogy a munkaszervezésen nehéz lenne úgy változtatni, hogy közben a cég megőrizze a hatékonyságát.

A futárok megszólalásaikban egyértelműen a munkaszervezés hatékonyságát sorolják előre, annak igazságossága, illetve élhetősége helyett.

Végül szót kell ejteni az ellenállás kérdésének egy materiálisabb nézőpontjáról is. A futárok nagyon kiszolgáltatott helyzetben vannak, ugyanis ők formálisan nem munkavállalók, hanem önfoglalkoztató vállalkozók, a cég tehát munkajogi szempontból semmilyen felelősséggel nem tartozik irántuk.

Bármikor lecserélhetőek, pótolhatóak. A futárkodáshoz semmilyen végzettségre nincs szükség, így sokak számára ez az egyetlen olyan munka, amivel elérhetik az átlagkeresetet, netán meg is haladhatják azt.

„B: Engem mindig az motivál, hogy vagy ez, vagy három műszakban a gyárba dolgozol.

A: Az én esetemben az egészségügyben 24-48 órázol, és a negyedét nem kapod meg ennek a pénznek, amit itt megkeresel. Oké, itt vér-verítékes munkával, de megkeresed.”

Összességében elmondható, hogy az algoritmus kijátszása mozgásteret biztosít a futároknak, ám mivel ez a mozgástér szűk, valódi kontrollra nem nyílik lehetőségük a munkájuk felett. Ugyanakkor a játékok az ellenállás lehetőségét is magukban hordozhatják, amennyiben képesek aláásni a munkaszervezést. Az algoritmus személytelensége, az állandó megfigyelés és adattárolás folytán az érdemi szembeszegülés a munkát szervező hatalommal szinte lehetetlennek tűnik.

Emellett a munkaszervezés átalakítása a dolgozók javára a hatékonyság csökkenése árán nem tűnik reális kilátásnak. A futárok számára a profitlogika megkérdőjelezhetetlennek tűnik, természetesen nem alaptalanul. A munkaszervezés elfogadása és megmásíthatatlannak érzékelt volta együtt jár az azt kitermelő gazdasági rendszer elfogadásával is. Így függ össze szorosan egymással a munkaszervezés és a kapitalizmus logikájának megítélése.