Nem kell hosszan bemutatni, hogyan keseríti meg mindennapjainkat és lehetetleníti el megélhetésünket az infláció. Az árnövekedés drámai méreteket ölt – 2022 decemberére az előző évihez képest az infláció mértéke a 24,5 százalékot is elérte, az átlagos infláció pedig 14,5 százalék körüli. A problémát az tetézi igazán, hogy az energia- és élelmiszerárak is rekordmagasak, utóbbiak az előző évhez képest 44,8 százalékkal növekedtek. 

Ez a helyzet a szervezett munkásság intézményeit, a szakszervezeteket is kényszerhelyzetbe hozza. Egyre többet hallunk bérvitákról, az illetékes szakszervezeti vezető vérmérsékletétől függően tüntetésig vagy sztrájkkészültségig fajuló munkahelyi harcokról.

A viták középpontjában az áll, hogy a munkáltatók bérajánlatai gyakran az átlaginfláció mértékét sem érik el, tehát nemcsak hogy nem kompenzálják az inflációt, de még reálbércsökkenést is okoznak.

Az akár több évre is szóló százalékos bérmegállapodások akkor is kockázatot rejtenének magukban, ha történetesen az átlagos inflációval egyenlő mértékben növelnék a béreket, hiszen nem tudhatjuk biztosra, hogyan alakul a jövőben az infláció. Azt viszont lehet tudni, hogy még a világ legnagyobb vagyonkezelő cége, a Blackrock is állandósult válságot jósol, tehát még az átlagos inflációhoz igazodó bérmegállapodások is hamar elinflálódhatnak. 

Az éves minimálbér-megállapodás sem volt sikeresnek mondható. Zlati Róbert, a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnöke elismerte, hogy 26 százalékos minimálbér-emelésre lenne szükség a rekorddöntő reálbércsökkenés megfékezéséhez, mégis aláírta a kedvezőtlen megállapodást, mondván, ha a MASZSZ nem írja alá a munkáltatók végső ajánlatát, „lehet, hogy nem is lenne béremelés”. Az emelés mértéke, a 16 százalék ugyan inflációkövető, de ez vajmi kevés lesz a minimálbérből élőknek a mintegy 45 százalékkal növekvő élelmiszerárak mellett. 

Magyarországon a legtöbben science fiction kategóriájába sorolnák azt, amit az egyik legnagyobb francia szakszervezeti szövetség, a CGT követel, nevezetesen a bérek automatikus indexálását a fogyasztói árindexhez (inflációhoz). Pedig Franciaországban harminc éven át törvény írta elő a bérek inflációhoz kötését, egészen François Mitterand elnök 1983-as fordulatáig, amikor a szocialista, a kommunista és a radikális baloldali pártok koalícióban söpörték el a jóléti államot a „versenyképességre” való törekvés nevében. A nyolcvanas évekbeli vadkapitalista fordulat viszont nem minden országot ért utol azonos mértékben: Belgiumban és Luxemburgban mai napig az inflációhoz kötik a béreket. 

Belgiumban egy szövetségi hatóság havonta frissíti az úgynevezett „egészségügyi árindexet”, amelyhez minden bérnek, nyugdíjnak, segélynek stb. igazodnia kell. Az egészségügyi árindex nem tartalmazza az egészségre káros és az alapvető megélhetéshez nem szükséges termékek árnövekedését, mint például az alkoholos italokét, dohányáruét és üzemanyagét.

A bérindexálás minden állami cégre és magánvállalkozásra vonatkozik.

Az emelés mikéntjét szektorális kollektív szerződések szabályozzák – valahol évente igazítják a béreket az inflációhoz, máshol év közben is növelik a béreket, ha az előző hónaphoz képest az infláció mértéke meghaladja a 2 százalékot. 

A bevett érv az ehhez hasonló radikálisnak számító javaslatok ellen az „ár-bér spirál”. Az ár-bér spirál elmélete szerint a magasabb bérek magasabb termelési költségekhez, és így végül még magasabb árakhoz, azaz inflációhoz vezetnek.

Valójában az árak nem az amúgy is csökkenő munkabérek miatt növekednek, hanem a növekvő haszonkulcs, vagyis az előállítási költséghez viszonyított nyereség növekedése miatt. Így tudja a tőke szinten tartani a profitrátát.

Röviden: nem a bér épül be az árba, hanem a profit.

Nemrég Mario Centeno, portugál jegybankelnök is arra hívta fel a figyelmet, hogy a cégek növekvő haszonkulcsai gerjesztik az inflációt:

„Portugáliában a számok egyértelműek: a haszonkulcsok 2022-ben jelentősen nőttek. […] Ez nem fenntartható, mert nemcsak az árakra van hatással, de a keresletre is. Úgy gondolom, hogy ez egy rövidlátó perspektíva a cégek részéről. Növelni fogja a társadalmi nyomást a bérek növelésére.”

További érdekesség, hogy a munkások iránti elfogultsággal nehezen vádolható IMF átfogó tanulmányt készített az ár-bér spirálról, amely az 1960-as évektől egészen napjainkig nem talált példát olyan időszakra, amikor a reálbér növekedése tartósan hozzájárult volna az inflációhoz. Sőt, az olyan gazdasági időszakokban, mint a jelenlegi, amikor a reálbérek rohamosan csökkenő tendenciát mutatnak, még kevesebb olyan gazdasági adatot találni, ami tartós ár-bér spirálra vallana. 

Mi hát akkor a teendő? 

A bérek inflációhoz kötését követelhetné az ellenzék is, ahogy azt egyébként követeli is néhány ellenzéki párt és politikus tőlünk nyugatra. Hogy csak két példát említsünk: Yannick Jadot, a francia zöldek parlamenti képviselője és François Ruffin, az Engedetlen Franciaország politikusa is bérindexálást követel.

Egy ilyen ellenzéki ígérettől még persze nem válna egy csapásra elképzelhetővé, hogy majd „nem-Orbán” megteszi azt nekünk, amire Orbán nem hajlandó. 2010 óta nem vagyunk még a kormányváltás közelében sem, és ígéretet sem kaptunk soha olyan kormányra, amely a dolgozók pártján állna.

A jelenlegi helyzetben a szakszervezetek tehetnének inkább azért, hogy ne érjen utol minket a tragikus és kataklizmaszerű életszínvonal-csökkenés.

Természetesen ennek is számos akadálya van.

A szakszervezeti szórólapok elkobzása a munkahelyeken, a vezetőkre gyakorolt folyamatos nyomásgyakorlás és a tagokat érő fenyegetések; az idő előtt lezárt sztrájkok, melyek egyetlen eredménye a messziről érkező szakszervezeti vezető tárgyalószékbe repítése; a sárga szakszervezetek és a rossz kollektív szerződések megkerülhetetlensége stb. – többek közt az ilyen problémák miatt marad science fiction az inflációkövető bér. De a gyakorlati akadályok leküzdéséhez fontos tudatosítanunk és észben tartanunk, hogy bérünk elinflálódásának egyetlen gazdasági indoka a tőke profitrátájának szinten tartása.

Fizessenek a gazdagok!