Emmanuel Macron francia elnök azt sugallta az elmúlt év augusztusában, hogy az elbizakodott, hübrisz-szerű túlfogyasztás, valamint a kedvezőtlen fordulatok (a pandémia és a háború) okán a franciák (mások is) kénytelenek belátni: lezárulóban van egy korszak, méghozzá a „bőség” lelkesítő periódusa. Az ígéret fénye elhalványult, és az édenkerten inneni világba rögzülve a bőség megvalósulása távolodik tőlünk.^[1]

Vér, verejték, könnyek, és egyáltalán az „archaikus” áldozathozatal meghirdetése  ̶   szokatlannak tűnhet ez az áldozati magatartásra való felhívás a modernség (és különösen az utóbbi évtizedek) politikai-gazdaságtani retorikájában, amely elkötelezte magát a bőség megvalósulása mellett.^[2]

És az is figyelemre érdemes tény, hogy egy politikus bejelenti egy társadalmi jelenség végét  ̶  valamiképpen hasonlít ez ahhoz a színpadi gesztushoz, amikor több, mint egy évtizeddel ezelőtt Angela Merkel többedmagával meghirdette a multikulturalizmus kimerülését: értsd a kikiáltott jelentést aztán, ahogy éppen tetszik, vagy úgy, ahogy a változékony erőviszonyok diktálnak. Amúgy sokan (mondjuk Philippe Martinez, a híres CGT szakszervezeti központ fontos embere) megbotránkoztak a neoliberális affinitású Macron kijelentésén: általánosítani a bőséget, feltételezni, hogy mindenki részesedik belőle, bizony igencsak kétes dolog.

Hangot adott az aggályoknak a (neo)liberalizmus szócsöve, a hagyománnyal bíró The Economist is, igaz, Macronhoz képest másfajta hangnemben, mégis hasonló húrokat pengetve.^[3] A 2007-es válság utáni korszak rákfenéje, mondja, a költekezés elmaradása, az önfékezés csömöre, a kényszeredett takarékosság volt. Aztán az állam a különféle válságok szorításában nyakló nélkül öntötte a társadalom tarsolyába a pénzt, a fogyasztás persze feléledt, csakhogy időközben ránk zúdult a járvány, amely párosul a fosszilis erőforrások eszeveszett lebírásának igényével („dekarbonizáció”), és minden jó elrontójával, mármint a korruptív protekcionizmussal. Ami ráadásul azzal jár együtt, hogy újratermeli a sohasem eléggé legyőzött protekcionizmus igényét a meggyötört és félrevezetett emberek számára. A szűkösség, az ínség újonnani megélése   ̶   veszedelmes jelenség, mert eltérítheti az embert a helyes útról. Ezt mondja a The Economist.

És másutt is szerét ejtik annak, hogy a posztpandemikus korban különös súlyt helyezzenek a szűkösségből fakadó érzületekre: az Amerikai Egyesült Államok központi banki rendszerének egyik dokumentumában majdnem nyolcvanszor szerepelt a kifejezés.^[4] Így történik, hogy visszatérnek a porondra a szűkösségből fakadó hiányvonatkozások.

Hiány, szűkösség, bőség – ezek a fogalmak a feltörekvő és konszolidálódó polgárság gazdaságfilozófiai zsargonját képezték a kibomló kapitalizmus kontextusában. Sokatmondó fogalmak ezek és remélhetően fényt derítenek a jelenkor kínlódásaira is.

Hiányformák: íme néhány csupán hevenyészett példa.^[5]

Silvia Federici, a feminista politikai gazdaságtan fontos alakja, tanulságos és nevezetes könyvében, a léhának tartott emberi test elleni korai kapitalista hadjáratról (a boszorkányüldözések kapcsán) értekezve arról ejt szót, hogy a rettenetes halált hozó pestis (XIV. század) utáni korszakban beálló állapot a munkaerő hiányát eredményezte.^[6] (Ami ideiglenesen a munkások társadalmi erejének növelését tette lehetővé).

Michel Foucault egyik előadássorozatában^[7] azt hozza szóba, hogy a modernségben meghonosodott irányítás szempontjából olyannyira fontos XVIII. században a hatalomtartók folyton-folyvást rettegtek a gabonafélék hiányától, minthogy az effajta jelenségek feltüzelik a városlakók lázadási kedvét. Foucault egyúttal arra utal, hogy két magyarázat kering e században: az antikvitás óta sokszor szóba hozott és később is kiaknázott fordulatok, így a „rossz szerencse”, valamint az ember „rossz természete”.

A jelen felé továbbmozdulva: a nemzetközi élelmiszerpiacon formálódó árak  váltakozásától olyannyira függő Közel-Kelet számára baljósnak bizonyult a 2009–2010-es szárazság, ami miatt pl. Egyiptom 2010-ben 40%-al kevesebb búzát kapott Oroszországtól  ̶  emlékezzünk: ez az Arab Tavasz előtti év.^[8]

Aztán, a pandémia alatt különféle hiányaspektusokat szenvedett el a tőkés forgalom szeme fénye, az árukereskedelem óriási részét lebonyolító teherhajózás, lett légyen szó az áruhiányról vagy az amerikai és kínai kikötőkben hiányzó rakodómunkásokról. Mindez azzal fenyegetett, hogy a kapitalizmus kötőszövetei szakadnak szét.^[9] Vagy 2021-ben súlyos áramellátási hiányok sújtották Kínát, és Indiát: az utóbbi országban, ahol Európával és Amerikával ellentétben a szén jelenti az áramtermelés forrását, a kínálati hiány majdnem végzetes formában jelent meg.^[10] Amennyiben a háború sokáig tart, a Boeing és Airbus bajba kerülhetnek – figyelembe véve, hogy – amint azt az árumozgásokat figyelő szervezetek a jelzik – Oroszország a titánium legnagyobb termelője.

Sorolhatnám a végtelenségig. A járvány alatt nyilván mellőzhetetlennek bizonyult a különféle kínálati szűk keresztmetszetek élénk tárgyalása.

Ám a hiány/szűkösség kérdésköreit még véletlenül sem lehetne leegyszerűsíteni az olyan kiélezett válságfolyamatokra, mint a Covid-19.

Voltaképpen a belátás már régóta érlelődött: azok, akik élénken firtatták a különös tényt, hogy több fajta olyan válságalakzat van ma együttesen jelen, amelyek egymásba csavarodva kölcsönösen erősítik egymást („polikrízis”^[11]), korábban is jelezték, hogy a szűkösség kínzó ténye erőteljesen befurakodott a bőséget alátámasztó képzetrendszerbe.

Itt azonban visszatekintően kell fellépnünk, hogy a történelmi meghatározottságoknak megfelelően taglaljuk a szűkösség stratégiai kérdését. És  haladéktalanul rögzíteni kell, hogy a polgárság/modernség/kapitalizmus elméletírói a szűkösség felől közelítették meg a hiányt, és nem fordítva. A szűkösséget itt ideológiaként értem, amely magyarázza, és indokolja a hiányt.

Adódik azonban zavar, még a kritikai baloldal térfelén is. Ahhoz ugyanis a XX. századnak kellett eljönnie, hogy megjelenjenek olyan közgazdászok, akik a szűkösséget az ideológia trónjára helyezve kiegyenlítették a gazdasági kérdéssel, mint olyannal. Szűkös, különféleképpen/alternatív módon használható eszközök választása adott célok fényében^[12]  ̶  ezt a definíciót parafrazálták milliónyi formában. És ez a definíció egy általános elvet óhajtott mindenki kezébe adni, hiszen a tét tovább is növelhető, ahogy egyesek meg is teszik: a szűkösség jelentéseinek kisugárzása egyetemleges jellegű. Nincs is olyan övezete az emberi életnek, függetlenül attól, hogy történetesen szeretünk, vagy, hogy éppen meggyőzünk valakit, amely mentes lenne a szűkösség dimenzióitól. A szűkösség felől belátható az emberi élet maga. Üzenet: csak egyetlen valódi tudomány van, amely képes pontosan szólni a társadalmi viszonylatokról, mégpedig a szűkösségre alapozó.^[13] A többi gyerekjáték.

Legyünk világosak: ismerünk egyéb olyan kortárs irányulásokat is, amelyek kimagasló szerepet rendelnek a szűkösség faktumához az emberi egzisztencia kapcsán. Így tesz a girard-i mimetikus elmélet nyomvonalain haladó orientáció, amely másokhoz hasonlóan a szűkösségből vezeti le az erőszak létrejövésének tényét. Ugyanakkor magában a szűkösségben pillantja meg az erőszak esetleges meghaladásának lehetőségét is.^[14] Ugyanez az irányulás azonban, amely széltében-hosszában tárgyalja az erőszak és a szűkösség kérdését, nagy ívben megkerüli a tőke logikájával való számvetést.

Mindenesetre akármit is gondolnak egyesek a baloldalon^[15], az nem felel meg a valóságnak, hogy olyan emberek, mint Marx, vagy a klasszikus politikai gazdaságtan képviselői ezt a dallamot fújták volna, mármint, hogy a szűkösségre hegyezték volna ki a gazdasági problémát.

A tőke írója itt történetesen tüzet okádna dühében, hiszen az örökkévalóság szférájába emelt szűkösség gondolatát eleve rühellnie kellett.

És alighanem (legalábbis jobb pillanataiban) ellenezné azt a rövidlátó elképzelést is, amely abban hisz, hogy a szűkösség egyszerű felváltása a rakétasebességgel létrehozott bőséggel elhozza a kommunizmust.

A szűkösség persze eredendően megjelent a burzsoázia látóhatárán. Meg kellett, hogy jelenjen, ha nem is az iménti ideologizáció formájában. Mindenekelőtt abban az értelemben, hogy a burzsoázia teoretikusai úgy építkeztek, hogy az emberi szabadság zálogának a végtelenített aszociális vágyakat tartották  ̶  a szűkösség azért teremtődik, mert a természet/világ korlátokat emel e vágyak kielégítése előtt. Az intézményrendszer pedig visszatükrözte ezt az irányulást.

Aztán végbement ez akkor is, amikor a rendi vonatkozásokkal szembeforduló polgárság kegyetlen, megbocsátást nem ismerő háborút hirdetett meg az erőforrásokat szétszóró pazarlással szemben. Minthogy fennáll a vágyakkal szemben tornyosuló természet ridegsége, valamint az a tény, hogy a gyenge embert csak a külső nyomás^[16] készteti arra, hogy leküzdje eredeti tehetetlenségét (és hogy korlátozza a benne tanyázó semmirekellőséget), bizony kemény harcot kell folytatni az erőforrásokat ajándékba kapó ember pazarló magatartása ellen. Jellemző, hogy az a Locke, aki felkiált, hogy „Amerika volt először”, a lehető legszorosabbra fűzi a háború és a pazarlás közötti kapcsokat.^[17] Nincs háború a pazarlás elleni harc nélkül, és nem lehet átengedni a természetnek a földet a pazarlás bűne nélkül.

Vagy ez történik a szűkösség-vita mérföldköveként számon tartott (noha neo-malthusiánus mítoszokkal övezett) Malthus esetében is, aki köztudottan variálja az óriási ellentmondást a végtelenként bemutatott emberi vágyköteg, pontosabban a korlátlan szexuális vágyak és a természet által szabott korlátok között. Az ő távlatában az élelmiszer (egykor főképp ezzel azonosították a szűkösség-problémát), és a promiszkuitás által mozgatott népesség széttartó dinamikája áll. Ugyanakkor az egyenlőségelvtől, a szegények istápolásától iszonyodó Malthus nemcsak a szokványosan, azaz az abszolút szűkösség okán elrendelt apokalipszis hírnökeként, hanem a burzsoá növekedés bajnokaként is tolmácsolható.^[18] Hiszen ahhoz, hogy a természet által béklyózott emberből derék jellemet faragjunk, a növekedés ápolására kell fognunk. És a növekedés művelése csak akkor lehetséges, ha az ember megtapasztalja a korlátokat, amelyekkel szemben gyakorolhatja kivívott észszerűségét. Az ember gyengesége egyben az ereje is. És így kerül „párba a szűkösség és a növekedés”  ̶  eme utóbbi lényege, hogy elébe megy a szűkösségnek, kihasználva azt a gyarapodás számára, és helyes irányba tereli az ösztönöket.

Ugyanakkor a radikális baloldal mélységes gyanúperrel él a szűkösség minden ideologizációjával és naturalizációjával szemben.

És úgy gondolja, hogy a szűkösség hatalmi funkcióinak szerepeltetése a kapitalizmus keretein belül nem véletlenszerű.

Figyelembe veszi persze azokat a kísérleteket, amelyek különbséget tesznek az „abszolút”, és a „viszonylagos”^[19] szűkösség között. És még véletlenül sem érzéketlen a szűkösség létezési alakzatait illetően, amelyek a különféle válságokban, háborúkban, ínséget teremtő helyzetekben érhetők tetten. Nem a baloldal számára kell elmagyarázni azt, hogy van megalázó ínség, megtörő szegénység, vagy azt, hogy létezik szűkösség okozta szenvedés. Nyilván tudja azt is, hogy alkalomadtán lehetnek összefüggések a szűkösségtapasztalat és az erőszakkitörés között.

Ám ha el is ismeri a szűkösség helyzetfüggő meglétét^[20], a baloldal meggyőződése, hogy a szűkösségideológiák először is elfojtják a történelmi meghatározottságokat. Másodszor pedig úgy véli, hogy ezek azon iparkodnak, hogy semlegessé tegyék a szűkösség létrehozásában és irányításában rejlő hatalmi mozzanatokat.

Ilymód ugyanis eltűnik az, hogy például a pazarlás elleni kereszteshadjárat mögött (Locke) az indiánok kíméletlen kiirtása és a föld kisajátításának útjára lépő magatartás áll: a rendteremtő Churchill ugyanezen elvre hivatkozik (a XX. század harmincas éveiben), amikor azt igazolja, hogy az arabok kényszerű elmozdítása földjeikről a szűk látókörű, sivatagi létezésre rendeltetett pazarlást akadályozza meg; Vagy hogy a jelenbe ugorjunk, a pazarlás elleni küzdelem hivatott magyarázni az iraki térfoglalást és kisajátítási gyakorlatot az amerikai adminisztrátor és korporációs jelenlét számára; egyszóval a szűkösség igazgatása így lesz a militarizált nemzetközi rend pillére.^[21]

Nem azért juttatta érvényre a kapitalizmus a fosszilis erőforrásokat annak idején, mert túl kívánta haladni az energetikai szűkösséget^[22], hanem azért, mert uralmi képleteket foganatosított.

És amennyiben továbbra is figyeljük a történelmi jelentéseket, azt látjuk, hogy a bőség nemcsak a szűkösség negatívja a kapitalizmust előremozdítóak számára, hanem megszédítő mivoltú is. Amennyiben ugyanis fennállna a bőség, elkerülhetetlenül vékonyodnának a társadalmi fegyelem kötelei, elapadna a szorgos munkára való készenlét, tekintélyét veszítené a munkára alapozó rend.

Legyen ennélfogva akár „mesterséges” szűkösség, méghozzá annak érdekében, hogy megszilárduljon az alattvalókat érintő fegyelem, hogy a társadalom tartóoszlopai fennmaradjanak  ̶  ezt visszhangozza megannyi kommentátor.^[23] Hozzunk létre szűkösséget, ha kell a társadalom védelmének érdekében! És nem ez történik abban az esetben is, amikor kényszerű takarékosságot rónak rá a társadalomra, mint Európában az elmúlt évtizedben? A dirigált takarékosság (amelynek brutalitásáról sokan szóltak) nem a szűkösség erőltetett formája?

Ugyanezen említett baloldal, amely egyszersmind érzékeny az ökológia kérdéseire, egyáltalán nem tagadja, hogy tetten érhetőek a természet által támasztott korlátok, sőt. Ám a szűkösség jelentésköreit nem szűnik meg a társadalom hatalmi viszonylatainak perspektívájában vizsgálni, és azt fontolgatja, hogy a szűkösségtapasztalat társadalmi közvetítettségek hozadéka. A szűkösség tapasztalatához jellegzetesen nem elegendő a természet forráskészletének horizontja, hanem a kisajátítás által teremtődő tulajdonviszonyok is kellenek, amelyek pedig kizáró jellegűek; lásd pl. az elsődleges felhalmozás történetét.^[24]

Milyen jellemző, hogy a baloldali beállítottság számára oly fontosak azok a fogalmak, mint pl. a túltermelés, amelyek kritikai töltetet hordoznak! Hiszen a múltbeli és jelenlegi tapasztalatok is meggondolásra késztetik: lehetséges mondjuk az élelmiszerek túltermelése és a szűkösség egyidejű létezése.^[25] Hogyan jön létre az ínség, ha a kapacitások lehetővé tennék az éhínség megszüntetését? 2021-ben Indiában éhínséget jegyeztek, holott többlet állt fenn az élelmiszerek mennyiségét illetően.^[26] Hogyan lehetséges egyáltalán a szegénység eszkalációja, miközben tombol a bőség, és fennáll a „túl sok” föld, túl sok erőforrás ténye?^[27] Itt csődöt mond  a szűkösséghorizontot hirdető gondolat.

A kritikai baloldal jelentéseit ismerő olvasó számtalanszor hallotta, hogy geológusok arról beszélnek, hogy a háborút/erőszakot generáló felújíthatatlan erőforrás, a nafta használhatóságának nagyságrendjét a kiapadással fenyegető „természeti korlát”^[28] („peak”) határozza meg. Ám eközben nagyon is méltányolja azokat az elemzéseket, amelyek azt emelik ki, hogy dacára a korlátnak, miközben a nafta áruként a kapitalista cirkulációba kerül, a szűkösséghez képest másfajta jelentések társulnak hozzá. Ismeri ugyanezen baloldali az OPEC ténykedését, mondjuk a múlt század hetvenes éveiből, amely zűrzavart teremtett, mint ahogy hallott a Henry Kissinger és a szaúdiak közötti egykori megállapodásról, amely lehetővé tette a petrodollárok szárnyalását, és követi a nafta jelenlegi perverz mozgását – lásd Szíria.^[29] Ugyanakkor rögzíti azokat a tanulmányokat is, amelyek a szűkösség kritikátlan kidomborítása helyett éppenséggel azt állítják, hogy a kérdés középpontjában a bőség és a túltermelés, túlakkumuláció áll.^[30] És egyebütt, mármint a naftán kívüli területeken, sem történik ez másként.

Foucault úgy gondolkodott az imént már idézett előadásaiban, hogy a szűkösséget (disette) eseményként (és nem, mint legfőbb elvet) kell értelmezni, és hogy történelmileg a szűkösség úgy forr ki, mint egy biztonsági probléma. Ami aztán mélységesen befolyásolja a modernség értelmezését. A szűkösség, a természet uralása eszerint biztonságpolitikai kérdés  ̶  noha a francia elméletíró az élelmiszerre célzott, semmi sem akadályoz meg bennünket abban, hogy ne vonatkoztassuk ugyanezt a naftára is.

Mindenesetre nem a szűkösség abszolutizált horizontja jelenti a magyarázóerőt, hiszen be kell látni, hogy a kapitalizmus szerkezeti erőszakja lendíti előre a szűkösség jelentéseit, és nem fordítva; legfeljebb a szűkösség és a bőség változékony viszonylatait méricskélhetjük a nafta, mint stratégiai jellegű erőforrás esetében.^[31] Hovatovább, ahogy egy jeles szerzőpár állítja, ellentétben az előítéletekkel, éppen a nafta bőségének dinamikája a kitűnő előrejelzője a Közel-Keleten kibontakozó erőszakeszkalációnak.^[32]

Bonyolódik így a szűkösség és a bőség viszonylata. És fel kell tenni a kérdést, hogy mit kezdjünk a kapitalizmusnak a bőségre vonatkozó ígéreteivel, amelyek a szűkösség végleges lebírását előlegezték? Aztán, nincs-e eleve ellentmondás a szerkezetileg a profitra mozduló tőkés világ és az elérhető bőség között? Feloldódhat-e a kapitalizmus a bőség univerzumában  ̶   elveszítve hatalmi jegyeit, a minduntalan ellenőrzés és a fegyelemteremtés kódjait?

Annak a gondolatnak, hogy az alapvető gazdasági probléma a bőség^[33], és hogy szintézis teremthető a bőség és a kapitalizmus között, nem utolsósorban az a John Maynard Keynes adott hangot, aki előkelő hellyel rendelkezik a gazdaságtani diskurzus panteonjában. Az ember, aki közismerten a „tőkés társadalmat akarta megóvni saját magától”, az esztétizált liberális, finom individualista, afféle „deglobalizációs” attitűddel bíró szerző nem véletlenül volt az uralkodó szűkösség-minta kitartó bírálója, és egy „poszt-szűkösségi” világ gondolkodója.

A II. világháború ugyan zuhanást jelentett a szűkösség szakadékába, de a civilizáció az embert olyan erőkkel ruházta fel, amelyek révén legyőzheti a kvázi-sorsszerűen felfogott szűkösséget. Amennyiben jól igazgatják a kapitalizmust és civilizatórikus elköteleződés formájában osztogatják az embereket mozgató ösztönzőket, úgy az ígéret földje nincs is messze tőlünk, és végre-valahára megoldódik az örökösnek hitt „gazdasági probléma”. Nem is tekinthető véletlennek, hogy Keynes segítségét kérik akkor, amikor hatékony ellenérveket keresnek a takarékosság ideológiájával szemben.

A látószög itt merőben megváltozik. A „túl kevés” lidércnyomása helyett a „túl sok” képzete nyomul előtérbe. Ami azonban eleve nem jelent megváltást.

Így a gazdaságpolitikai kategóriákban  gondolkodó Keynes-t foglalkoztatta az a kérdés, hogy mit lehet kezdeni a „többletben” és a „bőségben” rejlő hatalommal. A II. világháború után (visszautasított) ajánlata, miszerint világszinten működtetni kell egy olyan mechanizmust, amelynek lényege, hogy a gazdag országok (Amerika persze itt különös címzett volt) „reciklálják” a „kereskedelmi többletüket”, azaz a kereskedelmi „excesszust”, hogy csillapodjon az áruforgalomban meglevő feszültség, bizony idevág.

Roppant érdekes, hogy itt párhuzamok fedhetők fel az erotika sötét mélységeiről, a szoláris bőségről és a pazarlásról, azaz a többlettől való megszabadulásról, mint a civilizáció kiiktathatatlan dimenziójáról beszélő excentrikus író, Georges Bataille, sőt mi több, hogy ismét a jelenbe lépjek, az egykori energikus görög pénzügyminiszter,  Jánisz Varoufákisz gondolataival is.^[34] Kell, hogy legyen olyan kiadás/fogyasztás/térítés nélküli ajándék, amelynek az égvilágon semmi köze nincs a profithoz és túl van minden hasznosságelven   ̶  egyébként elvesztünk.

Az, hogy nem a szűkösség a gazdaság elixírje, hogy a lényeget a bőség perspektívájába kell helyezni, megjelent az elengedhetetlen kérdéseket görgető hatvanas évek nagy disszidenseinél is. Az újbaloldali politikai gazdaságtan egyik kultuszkönyve, P. Baran, és P. Sweezy szerzőségével^[35], kilúgozta az érték (kritikai) kategóriáját, és pusztán a „többlet” fogalmával operálva írta le a kései kapitalizmust, mint az állandósult stagnáció keretét. A szerzőpár úgy gondolta, hogy míg a liberális kapitalizmusban lehetőség nyílt a többlet újonnani befektetésére, addig a monopolisztikus kapitalizmusban ez megoldhatatlan problémákba ütközik: mindhiába eme utóbbiban a felduzzadt reklámszféra, a szexuális exhibíció sokszorozódása, az áruvédjeggyel ellátott különcködés, valamint a hatalmi osztály terebélyes fogyasztása, baj van a többlet felszívásával. A kapitalizmus lélegzetet sem tud venni pazarlás nélkül, viszont Keynes-szel ellentétben, a bőséggel való gazdálkodás itt a rendszer szorongató dimenzióját jelenti.

Nem tud zöld ágra vergődni a kapitalizmus a bőséggel, ezért a hozzá fűződő erőszaktöbblet: a „túl sok” fatális lehet.

És 1968-hoz kapcsolódik az újabb gazdasági antropológia egyik kulcsműve, Marshall Sahlins-é, amely hatalmas csapást mért a szűkösség/szükségletregiszter történelmietlen értelmezésére, minthogy a „kőkorszakba” helyezte az „első jóléti társadalmat”  ̶  a kapitalizmus/piac kényszerképzetei, előírásrendszerei, az időtlenségbe emelt szükségletrendszer gondolatai ezzel szinte semmivé olvadtak.^[36] Vagy 1971-ben jelent meg Murray Bookchin könyve, amely összeköti az anarchizmust a „szűkösség utáni világgal”: a szerző nem kertelt, hanem azt állította, hogy az „anyagi szűkösség” manipulációja, a piaci teljesítőképesség hatalmi érvényesítése hozta létre az olyan dolgokat, mint az osztályuralom.^[37]

Ezek a szerzők, akik részesei voltak a hatvanas évek kritikai forgatagának, úgy vélték, hogy miközben a kiszolgáltatott embert a szűkösség-ideológia ketrecébe zárják, kénytelen átadni hatalmának nagy részét a kapitalizmus erőinek. És vannak mai örökösök is, akik ismételten harcba szállnak a szűkösség-ideológia ellen, és a bőséget idézik kritika és előremutatás gyanánt. A legfontosabb: visszatértünk a hatvanas évek kérdéscsomóihoz. Nem is történhetett ez másképpen.

„Radikális bőség”^[38]  ̶  olyan ökológiai beállítottságú szerzők kapaszkodnak ilyen fogalmakba, akik odáig merészkednek, hogy nemcsak a szentnek hitt növekedést óhajtják megállítani, nulla fokra egyszerűsíteni, hanem vissza is akarnak venni a növekedésből („degrowth”). A szűkösség szempontjából a világ leigázható a tőke által, a bőség távlata azonban ennek az ellentéte.^[39] Meglátni a létező világban meglevő, csillogó bőséget  ̶  ám ez nem a macroni „bőség”, hanem a kapitalizmus tagadása, polémia a kapitalizmus bőség-fogalma ellen.

Amúgy még az ENSZ is arról beszél, méghozzá régtől fogva, hogy „több, mint elegendő erőforrás” (lásd, Human Development Report 1998), értsd a bőség áll a rendelkezésre, csak ugrani kell (Hic rhodus, hic salta). Valami azonban mégiscsak hiányzik az „ugráshoz”, figyelembe véve a világ mai hatalmi állapotát  ̶  a szegény ENSZ egységei nem ritkán figyelemreméltóan radikális elemzéssel lépnek elő, de hát a törékeny, pénzelésfüggő világszervezet számára a szükséges hatalomból édeskevés adódik.

A szűkösség–bőség-probléma egyik reprezentatív lecsapódása baloldalon valóban a növekedés jelentéseinek ismételt latolgatása a posztpandemikus korban. Az egyik oldalon a szoláris kommunizmus hívei, akik az energiaáramlás megfelelő kezelésével azt javallják, hogy az ellankasztott gazdaság helyett növeljük tovább a termelési potenciált: lehetséges nem-burzsoá módon többet fogyasztani/termelni.^[40] A másik oldalon azokat találjuk, akik a lehető leghatározottabban elutasítják, hogy lehetőség nyílna a kizsákmányolásmentes növekedésre: fel kell újítani, persze a helyzethez illően, a romantikus, kimeríthetetlen bőségre támaszkodó, természet-fogalmat, és el kell vágni a növekedés útjait, legyenek azok akár zöld színnel befestve.^[41] Rajtunk múlik, hogy méltóak leszünk e a bőséghez.

Sok itt a félresikerült párbeszéd: így az első nézet képviselői hajlamosak a második nézet reprezentánsainak a nyakába varrni, hogy pusztán a növekedés lebírásával akarnak előrenyomulni a szocializmus/kommunizmus felé; a másik irányból pedig azzal vádaskodnak, hogy riválisaik elfelejtik, hogy a növekedés fékezése eleve szakadékba taszítja a kapitalizmust. Az első nézet erőteljesebben hangsúlyozza a még létező és kiküszöbölendő szűkösségmódozatokat, és a bőséget újabb erőfeszítések árán, a jövőbe tolva minősíti elérendőnek. A második a kéznyújtásnyira lévő bőséggel kapcsolatos belátások politikai-ontológiai fontosságát domborítja ki, amelyek újfajta szubjektivitást teremtenek. Persze mindkettő, ha más módon is, de elismeri, hogy mindeközben ott sötétlik az apokaliptikus lehetőség, hogy ott van a Macron által is kiemelt baljós „fordulópontok” (tipping points) halmozódása, miszerint a bőségnek még írmagja sem maradhat.

Elő kell húzni itt a Naomi Klein által kedvelt „katasztrófakapitalizmus” mintáját: a tőke a katasztrófák révén löki előre magát, és alkalmazkodik a világ változékony sorához.

A polikrízis kora nyilvánvalóan e fellépés televényföldje, hiszen alkalmat ad a krízisirányítás nevében a tekintélyelvű fellépésre. És a „katasztrófakapitalizmus” paradigmájának kivetülését úgy is felfoghatjuk, mint a szűkösség/bőség jelentéseinek újraelosztását a pandémia utáni korban.

Az, hogy a tőke nemcsak bele kíván szólni ezen folyamatba, hanem magához is óhajtja idomítani a nagyszabásúnak mondott posztpandemikus átalakulást, szinte kézenfekvő: így a meghirdetett zöld átmenet keretén belül előlegezett gargantuális pénzmennyiség (J. Biden trillió dolláros nagyságrendű klímaterve, amely 2050-re nullára csökkentett CO² kibocsátást ígér, vagy lásd egyéb úgyszintén irdatlan ösztönzési mechanizmusait) csak növeli a tétet.

A kaotikus mozgású, a jelenleg csak látszólagos nyugalomban lévő energiaárak dinamikája mégiscsak azt mutatja, hogy ellentmondás feszül még a deklarált (mérsékelt) zöld gondolat, a Green New Deal, és a dekarbonizáció elébe menő (azt beárazó) tőke önértékesülési igénye/magatartása között is.^[42] Kísértetiesen hasonlít ez a múlt század hetvenes éveiben tapasztalt feszültségre a jóléti állam és a tőke között, amely aztán győzedelmes ellenakcióba fogott.

Már ez is sejteti, hogy a szűkösség/bőség transzformációja, a technokratikus elképzelésekkel szemben, nem lesz kedélyes matiné.

És nem érdemes naivnak lenni: a pénzügyi tőke, amelynek Európában és Amerikában át akarják adni a (zöld) átmenet vezérlőberendezését, élvezi az állam (és a hegemonikus intézményrendszer) hathatós támogatását, szorgalmazza a további deregulációt és privatizációt  ̶  fittyet hányva az olyan kérdésekre, mint a klímaigazságosság.^[43] És dekarbonizáció ide, a fosszilis erőforrások lebírásának harsogása oda, a J. P. Morgan, amelyet fennen dicsértek elkötelezettsége okán, éppen az energiaválságból származó szűkösségre (és a háborús háttérre) célozgat, amikor  a fosszilis aspektusok legnagyobb pénzelője marad.^[44]

A kritikai baloldal lebontotta a szűkösség ideológiai meghatározottságait, de még nagyon sok dolog nem dőlt el a szűkösség/bőség viszonylatában. És még mindig ott van a kérdések kérdése: vajon az „alternatív hedonizmus”^[45], vagy éppen az alternatív aszkézis a radikális baloldal sajátja (nem utolsósorban Adorno és Foucault ejtették el e fonalat, amelyet újra fel kellene venni)  ̶  utóbbit nagyon nem szabadna összekeverni holmi takarékossággal, minthogy felszabadító jellegű?