Szeptember közepe óta folyamatosak a tüntetések Iránban, miután az ország rettegett erkölcsrendészetének, a Gast-e-Ersádnak tagjai „nem megfelelő fejkendőviselésért” őrizetbe vették, és valószínűleg agyonverték a 22 éves Jîna (Mahsza) Aminit. Az iráni rezsim a hosszú évek óta nem látott erővel feltörő demonstrációkat büntető-jutalmazó módszerekkel próbálja letörni, hol extrém erőszakkal fellépve a tüntetők ellen, halálbüntetéseket osztogatva, hol különböző engedményekkel (a fejkendő viselésére vonatkozó szabályok enyhítése, az erkölcsrendészet feloszlatása) kecsegtetve a lakosságot. Milyen kilátásai vannak az iráni ellenállásnak forradalommá terebélyesíteni a demonstrációs hullámot?

Hol a munkásosztály, a történelmi iráni forradalmi tartalék?

A demonstrációk egyik meghatározó eleme egész ősszel az iráni munkásosztály szervezett része volt: mind a tüntetések szervezéséből, mind a lehetőség szerinti gazdasági nyomásgyakorlásból kivették a részüket.

Az ipari munkások és az Iránban hagyományosan sok főt számláló fuvarozók több csoportja is aktívan vette ki részét (tanárok, diákok és orvosok mellett) az ellenállásban.

A dolgozók széles tömegei viszont passzívak maradtak egyelőre, annak ellenére, hogy az általános sztrájk követelése viszonylag hamar elterjedt a különböző kommunikációs fórumokon.

A passzivitás legyőzése, s így a munkástömegek széleskörű megszervezése viszont történelmileg megspórolhatatlan feladat annak, aki igazi változást szeretne elérni az aktuális iráni rezsim működésében. Az 1979-es forradalmat az azt megelőző évben éppen a közfoglalkoztatottak, a tisztviselők és az olajipari munkások jelentős sztrájkjai alapozták meg és vitték sikerre: az adminisztráció és a gazdasági szektor lebénulása térdre kényszerítette a sah diktatúráját. Azok a feltételek viszont, amelyek a hetvenes években fennálltak a dolgozói tömegek számára, ma már nincsenek meg.

Mára az állami szektorban dolgozók aránya jelentősen visszaesett a hosszú évekig folyó privatizációk hatására. Ezek során a legtöbb iráni munkavállaló kiszámíthatatlan, foglalkoztatási körülmények közé kényszerült. Az iráni állami olajipar kevesebb, mint harmadát foglalkoztatja a teljes szektornak, és a dolgozók még itt is főként alkalmi szerződésekkel kénytelenek beérni. Az olajipar magáncégeiben természetesen még ennél is kiszolgáltatottabb a munkavállaló. De ugyanez a helyzet a közszolgáltatásoknál is: a tanárok és az orvosok se lehetnek biztosak állásuk stabilitásában.

A szakszervezeti tagság aránya emellett történelmi összehasonlításban siralmas szintre süllyedt Iránban is. A rezsim 2000-es években sorozatosan végrehajtott szakszervezet-felszámolásai és a privatizációk megrengették, majd a 2010-es évek nyugati szankciói által kiváltott tömeges elbocsátások és munkahelyi bizonytalanságok térdre kényszerítették a munkásszervezeteket. Így hát nem is csoda, hogy a szakszervezeti tagság elapadt.

A megmaradó szervezett munkáscsoportosulásokat a rezsim a többi területen is tapasztalt taktikával, az ígéretek és a szigor váltakoztatásával igyekszik elgyengíteni: amikor a dolgozók elégedetlensége éppen elérné a kritikus szintet, gyors hangulatjavító intézkedéseket eszközölnek (például hirtelen kifizetik az esetenként hónapok óta húzódó béreket), mindezzel párhuzamosan pedig biztonsági erők kivezénylésével növelik az elnyomást a munkahelyeken.

Nem segít a forradalmi potenciállal rendelkező munkásosztály önszervezésén az Egyesült Államok szélsőségesen szigorú szankciós politikája sem. Mint minden átfogó gazdasági szankciókra építő politika, ez is elsősorban azokat bünteti, akik a leginkább szenvednek a diktatúra alatt. 2010 és 2020 között az átlagos iráni háztartás vásárlóereje 20 százalékkal csökkent. Hogy érzékeljük ennek súlyát, érdemes megjegyezni, hogy ugyanebben az időszakban Magyarországon például ugyanezen mutató másfélszeresére nőtt. Ez a gazdasági jólétvesztés elsősorban az amerikai gazdasági szankcióknak köszönhető, különösen a 2012-ben és 2018-ban újra bevezetett büntetőintézkedéseknek.

Az egészségügy és az élelmiszeripar megroppanása az eszközhiánytól a nép általános szenvedését erősíti, míg a dolgozói réteg elszegényedése kiszolgáltatja a munkásosztály tagjait a magán- és az állami szektor foglalkoztatói önkényének, hiszen egy-egy munkahely megtartása a legtöbb esetben létérdekké válik. Ezzel viszont a változtatásra leginkább képes munkások ereje vész el.

Jîna és az iráni nők esélye, hogy forradalmi összefogást kovácsoljanak

A nők forradalmi ereje a modern társadalmi körülmények között mindenhol jelentős, így Iránban is. Ahogyan arra Vincze Csaba elemzése is rámutatott korábban a Mércén, a sah diktatúráját 1979-ben megdöntő forradalom jelentős hajtóerejét a nők ellenállása és forradalmi szerepvállalása adta. Az újonnan berendezkedő iszlamista rezsim szerepvállalásukat úgy „hálálta meg”, hogy jelentősen korlátozta a nők egyéni szabadságát: többek közt fejkendő (hidzsáb) viselésére kötelezték őket a nyilvános terekben, s mások mellett ennek betartatására létehozták az erkölcsrendészetet, ami a legerőszakosabb eszközöktől sem riad vissza a nőkre mért elnyomó szabályok kikényszerítésében.

Bár Iránban közel-keleti mércével mérve viszonylagos szabadságot élveznek a nők, például járhatnak egyetemre, és akár értelmiségi pályát is választhatnak, az elnyomás teljesen nyilvánvaló.

Az iszlamista rezsim a nők védelmének hangoztatásával kényszeríti rájuk macsó világnézetét: a nő szerepe a férfi kiszolgálása és a reprodukció. Jellemző, ahogy Khomeini ajatollah az iráni iszlám forradalom után maga is úgy beszélt a hidzsábról, mint ami legfontosabb őre a muszlim nő státuszának, védelmezve becsületét az „imperializmus korrupt kezétől”.

A jelenlegi tüntetések kirobbanásakor az iráni nők egyértelművé tették, hogy elegük van a nemi alapú elnyomásból. Százak és ezrek tépték le és égették el hidzsábjukat nyilvánosan, a közösségi médiában tömegével terjedtek a tiltakozásból hajukat levágó nőkről készült felvételek.

A nők szerepvállalásának forradalmi jelentősége, hogy ügyük hidat képezhet az egymással hagyományosan bizalmatlan közép- és alsóbb osztályok között. Érdemes megemlíteni, hogy míg a 2009-es, választások utáni „Zöld Forradalomnak” nevezett tüntetéshullám során a munkásosztály maradt inaktív, a 2019-es olajsztrájkok idején a középosztály nem sietett a munkások megsegítésére.

Jîna Amini és az iráni nők ügye azonban úgy tűnik, sikeresen katalizálta mindkét csoport forradalmi erejét, utcára küldve egyetemi professzorokat és orvosokat ugyanúgy, mint a szegény bazári eladókat és az olajipari munkásokat is.

Mindez, érthető okokból, az iráni rezsimet lépéskényszerbe hozta. Mint az alábbiakban is láthatjuk, a tüntetéshullám ezen szegmensében is az engedmények és megtorlások politikájával reagált a teheráni iszlamista diktatúra. Látszólag, bár egyelőre nem egyértelműen, lépéseket tettek a gyűlölt Gast-e-Ersád feloszlatásának irányába, és a rezsim sajtója békítgető hangon próbálja visszafogni a nőket, mindeközben viszont az utcai megmozdulásokon a lehető legbarbárabb eszközöket is bevetik ellenük:

országszerte több helyről is jelentették egészségügyi dolgozók, hogy az iráni rezsim hatóságai a tömegoszlatásokkor kifejezetten a nők mellére, nemi szervére és arcára céloznak fegyvereikkel.

A kurdok forradalmi ereje

A kurd származású, az etnikai alapú elnyomás miatt nevét csak a perzsa „Mahsza” formában használó Jîna Amini meggyilkolása nem csak a nők, de a kisebbségi kurd közösséget érő támadásként is értelmeződött már a tüntetéshullám legelején. A többszörös elnyomás alatt élő, jellemzően a szegényebb északi tartományokból való kurd közösséggel ráadásul a rezsim még annyira sem bánt kesztyűs kézzel, mint a különböző engedményekkel kecsegtetett többi tiltakozó csoporttal.

Mivel a kurdokat ugyanúgy éri az összes osztályalapú elnyomás Iránban, mint az etnikai perzsa lakosságot, a kurd nőket ugyanúgy elnyomják a bigott patriarchális szabályok és törvények, miközben őket etnikai alapon is rendre megkülönböztetik, a közösség gyakorlatilag hármas prés alatt kell hogy élje mindennapjait. A többszörös elnyomás okozta állandó elégedetlenség pedig olyan fenyegetés a rezsim számára, amivel számolnia kell.

A kisebbségek védtelenségét jól mutatja, hogy a kurdoknak nem hogy engedményeket nem kínált az iráni rezsim, de határokon is átnyúló terrorhadjáratot szervezett ellenük nemzeti hadserege segítségével. Ennek ellenére a térségben legnagyobb hatalommal rendelkező autonóm Iraki Kurdisztán vezetése, a Barzani-klán néhány sajnálkozó mondat kipréselése után jobbára magára hagyta a szomszédos Iránban sínylődő kurdokat.

A kemény kéz itt sem véletlen, az északi, kurd többségű tartományok esetleges elszakadási vagy autonómiatörekvései alapjaiban áshatják alá a teheráni rezsimet.

Márpedig a legalább négy közel-keleti országban szétszórt, több mint 40 milliós kurd népesség kulturális és politikai autonómia-törekvései magától értetődők, mint ahogy az is, hogy az észak-iráni kurd lakosság leginkább az észak-iraki autonóm kurd tartomány felé fordul a bajban. A Irak északi részén trónoló Barzaninak azonban nemcsak, hogy túl sok erőfeszítésébe került az autonómia kivívása utáni belső konszolidáció, hatalmának fennmaradása is nagyban függ attól, hogy mennyire tartja tiszteletben a jelenlegi status quót a térségben. Azzal, ha védelme alá vonná az iraki határon túli kurd népességet, egyszerűen túl sok lábra taposna rá.

Borús kilátások

Mint láthattuk, az iráni nép forradalma rengeteg ponton képes kisiklani, és jelenleg is valószínűbb, hogy jelentős eredmények elérése nélkül csitulnak majd el a tüntetések, mint az történt 2009-ben és 2018-ban is. A leküzdendő nehézségek egy részét maguk az amerikai szankciók jelenik. A Bourse and Bazaar elemzése pontosan mutat rá arra a jelenségre, hogy a szankciók hatására gyakoribbá váltak a tüntetések Iránban, ám az ugyanezen szankciók miatt egyre több ember valóságává váló általános elszegényedés kiszolgáltatja és kockázatkerülőbbé teszi a munkásosztályt.

A kurdok nemzetközi támogatásában kevésbé érdekelt, velejéig korrupt Barzani-klántól sem várható jelentős segítség a jelek szerint, de ha érkezne is, nehéz elképzelni, hogy az nem a kisebbségi-többségi törésvonalakat erősítené Iránban – végső soron a rezsim kezére játszva.

Az iráni nép harca a rezim túlerejével szemben mindenképpen tiszteletet érdemel. Kérdés, hogy sikerül-e felülkerekedniük az elnyomáson.