Október elsejére a Makói Gumiipari Szakszervezet közgyűléssel egybekötött filmvetítést szervezett a Continental-gyár közelében. A szakszervezet egy francia dokumentumfilmet mutatott be, ami a cég clairoix-i gyárbezárásáról és a dolgozók tisztességes végkielégítésért folytatott harcáról szól. November 2-án körbement a magyar sajtóban annak híre, hogy a filmvetítés miatt a Continental értesítette a minisztériumot és a rendőrséget – bár utóbbi hírt a rendőrség tagadta. A Continental hivatalosan is beismerte, hogy azért fújt riadót, mert – egyébként tévesen – azt hitte, hogy Clairoixban a dolgozók felgyújtották a gyárat. A vetítésen jelen volt a film egyik szereplője, Roland Szpirko és rendezője, Jérome Palteau  is. Budapesten a Mérce és a Szikra mozgalom mutatta be a filmet, november 9-től pedig egy hónapon át a Mérce oldalán is megtekinthető.

Amikor A Contisok című dokumentumfilm rendezője, Jérôme Palteau elmesélte nekem, mennyire felforgatta a világát, hogy végigkövethette a clairoix-i Continental dolgozóinak ellenállását, együttéreztem vele. Ugyan a makói Continental 2021-es sztrájkját csak az íróasztal mellől követtem, és akkor még alig, ha valamit egyáltalán értettem a szakszervezet munkajogi zsargonnal zsúfolt sajtóközleményeiből, jól emlékszem az első telefonhívásomra a Gumiipari Szakszervezeti Szövetség elnökével, Radics Gáborral. Addigi munkám során először érzelmeket is hallottam a telefonban megszólaló szakszervezeti vezető hangjában. Talán ezért kezdtem el érdeklődni a téma iránt, vagy talán csak ezzel magyarázom utólag, hogy nyolc hónappal később elkezdtem feltárni, mi is történt pontosan.

Mielőtt Makóra utaztam, egy szakszervezeti ügyekben jártas értelmiségi azzal fogadott, hogy végre egy újságíró, aki hajlandó foglalkozni ilyen témával. Azt is hozzátette, hogy

más újságírók azt mondták neki, az ipari munkások harcában „nincs történet”, ezért nem írnak róluk.

Sejtem, mire céloztak: kollégáim is szoktak panaszkodni, hogy értelmező szótárt is küldhetnének a szakszervezetek a közleményeik mellé. De azt hiszem, más okai is vannak az újságírók közönyének – a céges hirdetésekből származó médiabevételek (amelyek a Mércén elvből nincsenek), a társadalmi távolság az újságírók és a munkások közt, az alkalmak ritkasága, amikor a szakszervezet valódi betekintést nyújt, és még ki tudja, mi minden.

2021 augusztusában határoztam el, hogy utánajárok a „történetnek”, ami látszólag nincs. Igyekeztem felkészülni: bírósági papírokat olvastam át, munkajogi szabályoknak néztem utána, szakszervezeti közleményeket kerestem vissza. Értettem azokat a szavakat, hogy „kollektív” és „szerződés”, és azt, hogy ha egy kollektív szerződést egyoldalúan felrúg egy munkáltató, az csak rossz lehet. De hogy mit jelent ez az emberekre, az érintettekre nézve? Fogalmam nem volt.

Ahogy arról se tudhattam sokat, milyen is valójában a gyári munka, és mivel járhat azok számára, akik azt végzik.

Nincs és soha nem is volt az ismeretségi körömben senki, aki szenvedett már munkabalesetet, betegen is bejárt dolgozni, vagy maradandó egészségkárosodása van az évek során elvégzett nehéz fizikai munkától.

Nem mintha az újságírókat ne érné nyomás felülről. A szakmát, amit diákkorom óta akartam végezni, lassan kiirtják, mígnem csak bulvársajtósok és propagandaszolgák maradnak ránk.

Mégis, mi újságírók, sokkal ritkábban szoktuk felvenni a harcot, mint az ipari dolgozók.

Az Origo kivégzése után hat évbe telt, hogy egy másik hírportálnál, az Indexnél egységesen lépjen fel a munkaerő a tulajdonosok támadása ellen.

Mély vízbe ugrottam. A szakszervezeti vezetők kezdetben élvezték a felcserélt társadalmi szerepeket, hogy ők oktathatták az értelmiségit, és nem fordítva. Egy ponton túl viszont, amikor nyilvánvalóvá vált számukra, hogy rettenetesen távol áll tőlem a gyári munka világa, kiült a félelem az arcukra, hogy talán sose fogom tudni megírni a cikket. Nekem is voltak hasonló félelmeim, megtoldva azzal, hogy, ha nem írok remekművet, cserbenhagyom ezeket az embereket.

A munkások is furcsának találták a szóhasználatom, feszengtem, idegennek éreztem magam köztük. Mások voltak, mint én, de nem abban az értelemben, ahogy az értelmiség értelmetlenebbik fele el szokta őket képzelni – bunkónak, tudatlannak, megvezethetőnek.

A munkások mindent értettek, és mindenről tudtak. Nem, nem a szakszervezet beszélte tele a fejük. Én? Én csak kérdeztem. De nyugalom, főnökeiket egyszer sem kritizálták anélkül, hogy meg ne jegyezték volna, „tisztelet a kivételnek”.

Az sem igaz, hogy én másképp, „radikálisabban” gondolkodtam volna náluk, mert én amolyan „radikális” filozófiahallgató vagyok Budapestről – de még ha ez így is lenne, azért a Continental csakis a kontinentális filozófiát hibáztathatná, azon belül is elsősorban a német idealizmust. Mindenesetre, ha radikális üzenetet akarnék átadni a dolgozóknak, először is Pali bácsi bölcs szavait ajánlanám arról, miért nem szabad soha túlteljesíteni a normán – Csongrád-Csanád megye legradikálisabb gondolkodóját hosszan idéztem ebben a cikkemben.

A különbség köztük és köztem az a „kulturált habitus” volt, ami a makói Continental bejáratánál is fogadott a tavaly novemberi sajtótájékoztatón, amit magam is túl jól ismerek, és amit minden „elitembernek” el kell sajátítania a túléléshez. A „kulturált habitus” megtanít alkudozni, üzletelni, politizálni – és elbújni. Az öltöny, a diploma, meg a logó mögé. Mert az emberek ezek előtt hajtanak fejet. Minden „fontos embernek” meg kell tanulnia elrejtenie személyiségét. Mézes-mázos hangnemet kell magára erőltetnie, hogy tárgyalóképes maradhasson akkor is, amikor szíve szerint már rég a másikra öntené a forró kávét. A „fontos ember” az ellensége szemébe mosolyog, mielőtt megpróbálja felkoncolni. Az Amerikai pszicho című játékfilm bemutatja, hogyan nézne ki ez élesben, baltával – a való életben elég a szó.

A riport végül csak megszületett. Kiderült, hogy egy sztrájknak is lehet története – hogy a fenébe ne lett volna? A maradék hangfelvételekből írtam egy másik cikket is, de azt már nem a sztrájkról, hanem a „munkabékéről”. Ennek megírása már gördülékenyen ment. Még olvastam is hozzá. Elvből. Be akartam bizonyítani, hogy a „kisemberek” nem „kis problémákkal” küzdenek, hogy a „nép valósága” nem csapja agyon a „magasfilozófiát”, épp ellenkezőleg. Azt mondtam ismerőseimnek: látjátok, egy munkás selejtes termékről kérdezte a felettesét, szándékosan, hogy próbára tegye – valószínűleg nem volt alkalma elolvasni, mi az a „munkaérték-elmélet”, mégis tud róla!

Aztán nem bírtam ki, hogy ne ragaszkodjak görcsösen az ügyhöz. Az ő ügyükhöz. Követtem a politikai fejleményeket.

Szomorúan vettem tudomásul, hogy a makói contisok legjobb barátja Lázár János, mert akinek ilyen barát jut, annak már ellenség nem is kell.

Várakozásomnak megfelelően ez a helyi választási eredményeken is meglátszott.

Lehet persze hangoztatni a nyilvánvalót, hogy Lázár János előbb beengedi az ajtón a Continentalt, hogy aztán az ablakon dobja ki, de akik anno a rabszolgatörvény-ellenes tüntetéseket szervezték, a kanyarban sem voltak, miközben a fideszes önkormányzat legalább zsebpénzt adott a kirúgott embereknek. Sőt, alig két hónappal azután, hogy a Continental utcára tette mintegy száz veterán dolgozóját, köztük a sztrájk kulcsfiguráit, egy baloldali illetékes azt mondta nekem, hogy ezzel az üggyel már nem lesz érdemes foglalkozni, mert nemsokára a szakszervezet úgyis kollektív szerződést fog kötni.

Igaz, el kell ismerni, hogy baloldali politikusok is keresztbe tettek egy szalmaszálat. Komjáthi Imre és Jámbor András novemberben villám-sajtótájékoztatót tartott a gyár előtt. Ennek akkor nagyon örültem, és később a szakszervezeti vezetők is elismerően nyilatkoztak a nemvárt kiállásról. De sokatmondó az, ahogy Jámbor András beszélt a választások után erről az intervencióról:

„Én személy szerint nagyon rosszul éreztem magam, amikor Komjáthi Imre társaságában elmentünk Makóra még pár hónapja, tartottunk egy sajtótájékoztatót, és hazamentünk. Én azt gondolom, hogy ennél sokkal fontosabb lenne szervezettebben és hatékonyabban, beágyazottabban politizálni.”

Én is személy szerint rosszul éreztem magam és kiábrándultam, miután ért még néhány ilyen csalódás. Az utolsó vigaszom A Contisok című francia dokumentumfilm volt, amit a Szikra mozgalom egyik tagja segített beszerezni és lefordítani, és amit idén áprilisban már bemutattunk a makói sztrájk néhány szervezőjének. A Mérce főszerkesztőjében, Papp Gáspárban merült föl először az ötlet, hogy ezzel még lehetne kezdeni valamit.

Nyár elején levelet írtam a film rendezőjének és szereplőinek. Azt írtam, „talán meghívjuk Önöket Magyarországra, de az is lehet, hogy nem, mert mi egy szegény lap vagyunk, és csak akkor fogjuk tudni finanszírozni az ittlétük, ha pályázati pénzhez jutunk”. Nemsokára arról kellett tájékoztatnom őket, hogy valószínűleg nem lesz pénz, tehát nem lesz filmvetítés. Jérôme Palteau, a film rendezője és Roland Szpirko, a film egyik szereplője azt mondták, ők hajlandóak állni az utazás költségeit, csak hadd jöjjenek. Hajdú Rolanddal, a Makói Gumiipari Szakszervezet titkárával megbeszéltük, hogy a makói filmvetítést a szakszervezet intézi, tehát legalább egy magyarországi filmvetítés biztosan lesz.

Szeptember 29-én édesapámmal és egy „Contis” feliratú papírral vártam a reptéren a három messziről jött idegent, Jérôme-ot, Rolandot és feleségét, Claude-ot. Jérôme már a reptérről hazafelé tartó úton elmesélte, hogy a film elkészítése után a contisok történetének megszállottja lett. Megnyugtató érzés volt tudni, hogy legalább egyvalaki létezik ezen a világon, akivel osztozhatom ebben a furcsa hobbiban. Megnyugtató volt Roland jelenléte is, akivel hasonlókat gondolunk a világról, és aki a contisok kívülről érkező, „szélsőbaloldali” segítője és stratégája volt. Amint az a filmben is elhangzik, bár politikai nézetei miatt eleinte sokan kételkedtek benne, tetteivel és tapasztalatával hamar kivívta a dolgozók feltétlen bizalmát.

„Ha ezt Frankfurtban megtudják!” – ez már a Continental szegedi telephelyén hangzott el, ahol másnap Radics Gábor szakszervezeti elnökkel találkoztunk. Roland Szpirkót lázba hozta, hogy a bejáratnál le kellett adnia a nevét, mert bár soha nem dolgozott a Continentalnál, és soha nem is volt szakszervezeti tisztségviselője, a vállalat okkal tart tőle. Nyugdíjazott autóipari munkásként és egy baloldali párt, a Lutte Ouvrière (Munkás küzdelem) tagjaként sürgött-forgott a franciaországi Continental-gyárak körül, konfliktusokat robbantott ki és vitt sikerre. Amint azt a film is bemutatja, a segédletével 50 ezer eurós végkielégítés fizetésére kényszerítették a Continentalt, miután a cég gyárbezárást jelentett be Clairoixban.

Furcsa érzés volt visszatérni Gábor irodájába. Innen indult minden. Itt olvasgattam a makói ügyekről, míg ő dolgozott valamin. Lenin és a szakszervezetek című könyve még mindig a polcon, a Mi Hazánk rabszolgatörvény-ellenes szórólapjait már nem látom, Szókratész védőbeszédét én vittem el, TGM dedikált Antitézisét úgy látszik, otthon tartja.

Gábor elmeséli, hogy nemrég lemondott a Continental nemzetközi egyeztetői fórumának elnökségi tagságáról, mert a makói konfliktus alatt semmit nem használt. Roland sincs túl jó véleménnyel erről a szervezetről, egyik szakszervezeti tisztségviselőjéről felháborodottan meséli, hogy rendszeresen járt a piroslámpás negyedbe, és oda próbálta invitálni a vendégeit is.

Tovább Makóra. Végre élőben is találkozik Roland és Roland, azaz Roland Szpirko és Hajdú Roland. Az elmúlt hetek készülődései során a szerkesztőségben csak úgy emlegettük őket, hogy „francia Roland” és „makói Roland”.

A vacsora alatt bérekről és megélhetésről beszélgetünk. Kiszámolom a telefonomon, hány eurót kerestem a sztrájkról szóló cikkemmel, amin körülbelül két hónapig dolgoztam:

– Én ennyit keresek egy nap alatt – néz rám elkerekedett szemekkel Jérôme.

– Ez van. Nem lehet véletlen, hogy a különböző népek különböző kifejezéseket használnak a pénzszerzésre: az angolok kiérdemlik, az amerikaiak csinálják, a németek megszolgálják, a franciák elnyerik a pénzt. A magyarok keresik, de nem találják.

A vacsora végén „makói Roland” bejelenti, hogy a szakszervezet holnapra kibérelte a kisvasutat, azzal fogjuk körbejárni az ipari parkot és a várost. Kisvasút? Először azt hisszük, csak viccel. Másnap reggel, amikor meglátom a kisvasútalakú gépkocsijárművet, nem bírom abbahagyni a röhögést, mert a helyzet kísértetiesen hasonlít A tanú című filmre, csak ezúttal nem Bástya elvtárs utazik a szocializmus szellemvasútján, hanem a sztálinisták esküdt ellensége, a trockista Szpirko elvtárs.

Mielőtt kiérünk az ipari parkba, elhaladunk egy kandallógyár mellett, ahol a Continental-telephely előző igazgatója „vásárolt magának munkahelyet”, ahogy a helyiek fogalmaznak. Állami támogatásnak nincsenek híján, Makón is épül a nemzeti tőke a nemzetközi tőke mellé.

Az ipari parkban vegeta és instantleves illata terjeng a fűszergyártól, és végre megpillantjuk a hírhedt Continental-gyárat is. Jérôme filmez, „francia Rolandból” záporoznak a kérdések:

Mennyit keresnek a dolgozók? Milyen a lakhatásuk? Makóról járnak be dolgozni vagy ingáznak? Nők is vannak köztük? Mekkora arányban? Kapnak segítséget a gyereknevelésben? Van a közelben bölcsőde?

Amikor a trockista szellem vasútja visszatér az ipari túrából, a jármű Makó főterén visszaavanzsál turista-kisvasúttá. A hátsó vagonba véletlenül felszáll két potyautas. A hangfalakból először zene szól, majd beszéd. A három francia és a társaság egyetlen budapesti tagja kultúrsokkot kap attól, hogy a bevezető beszédet a polgármesterasszony tartja:

– Ez bevett szokás Magyarországon? – kérdik tőlem.
– Nem tudok róla.

A további szövegeket már egy ismeretlen női hang olvassa fel. Megállunk a Maros partján, és a potyautasoknak jelezzük, hogy semmi gond, továbbra is nyugodtan tartsanak velünk. Elgondolkodom, mikor is voltam utoljára Makón. Lehetséges, hogy éppen egy éve? Másoknak is úgy rémlik. És valóban: a telefonomban találok egy 2021, október 1. keltezésű képet a Lombkorona sétányról. Visszafelé a kisvasút elhalad az épület mellett, ahol a melósokkal készültek az interjúk, mint előbb kiderült, napra pontosan egy éve.

Ebédidőben vendégek érkeznek – a győri Audi Hungária Független Szakszervezettől, a Mércétől, a Szikra mozgalomtól. A Hagymaházban elkezdődik a szakszervezeti közgyűlés. Beszámolók következnek, a színpadon beszédet tart Hajdú Roland és Radics Gábor. Amikor az Audi szakszervezeti vezetője csatlakozik hozzájuk, Gábor odébb lép – „Gábor, állj át a jobboldalra! A szélsőjobboldalra!”, hangzik el a poén a magát baloldalinak valló, de a Mi Hazánkkal is együttműködő szakszervezeti elnökről.

Az Audi Hungária Független Szakszervezet ritkán nyilatkozik a sajtóban, országos ügyekben pláne nem. Újságíróként az a benyomásom, hogy ha munkáltató elleni harcról van szó, az ország egyik leghatékonyabb szakszervezete az AHFSZ, de a független szakszervezetnek épp elég egy ellenség, nem akarják magukra haragítani még a törvényhozókat is. A szakszervezeti szövetségek esetében gyakran éppen ennek ellenkezője látszik érvényesülni – tüntetéseket rendeznek, bátran szidják a kormányt a médiában, de ha munkahelyi harcról van szó, főleg amikor sztrájkhoz érkeznének, félénkek. Ezért aztán különösen kíváncsi vagyok, milyen az AHFSZ a „kulisszák mögött”.

A színpadon az AHFSZ-vezető arról magyaráz a munkásoknak, hogy „a kapitalistákat pofán kell baszni”, mert a „kapitalisták” csak abból értenek, és a kapitalistákat tanítani kell, mert a kapitalisták „balfaszok”, „de bárcsak lehetnék én is balfasz annyi pénzért, mint ők”. Hátrapillantok, hogy lássam a Budapestről érkező baloldali aktivisták reakcióit, mert én meglepődtem –

nem emlékszem, hogy ezelőtt bárkit is hallottam volna „kapitalistákról” értekezni a Mérce irodája és a Gólya presszó falain kívül.

Roland Szpirko viszont elégedetlen. Csóválja a fejét, széttárja a karját, panaszkodik, miközben a tolmács duruzsol a fülébe. Dühe a tetőfokára hág a bértárgyalás kapcsán tartott gazdasági előadáson, amit egy meghívott vendég tart.

Az előadásból csak egy táblázatra emlékszem, annak is csak egy szemmagasságban fekvő, középső sorára, ahol a banán ára szerepelt infláció előtt és infláció után. A többi sort már nem volt alkalmam elolvasni, mert ebben a pillanatban „francia Roland” karon ragad és villámló szemekkel azt mondja nekem:

– Help! Help! C’est une catastrophe!

Próbálom takargatni az arcom, hátha szegény előadó nem veszi észre, hogy nevetek. Roland is próbál lenyugodni, de csak nem tűri tovább, hogy polgári közgazdaságtant oktatnak a proletároknak:

– Milyen gazdasági indok?! Mi a gazdasági indoka annak, hogy hétszer többet keres egy német munkás, mint egy magyar? Mi a gazdasági indoka annak, hogy lassan egy kínai munkás is annyit keres, mint egy magyar? Mi a gazdasági indoka? Nincsen gazdasági indoka! Az az indoka, hogy nem hajlandóak kevesebbért dolgozni!

Roland francia beszédétől hangos a terem. A munkások előttünk ülnek, bizonyára nagyon idegesíti őket, hogy a vendégek nem bírnak csöndben ülni. Utólag azt gondolom, ha értették volna, tetszett volna nekik.

A helyzetet valahogy kezelni kell. Kétségbeesésemben intek Gábornak, hogy menjünk ki. A folyosón leülünk egy dohányzóasztalhoz. Arról kezdek beszélni, hogy a szakszervezetek gyakran unalmasak. Unalmas, amikor robothangú hivatalnokok és bürokratikus szövegek mögé rejtik a dolgozókat, és unalmas, amikor nyilvánvalóan azért szakmáznak, mert nem mernek nyíltan beszélni. „Ez rátok nem szokott igaz lenni.” Gábor azt mondja, szerinte is unalmasak az ilyen előadások, mint amiket most látunk, de higgyem el, ezek igenis nélkülözhetetlenek egy szakszervezet működéséhez. A bértárgyaláshoz például be kell mutatni, miből gazdálkodik egy telephely, és milyen tételekről tárgyalhat a szakszervezet a béremelés érdekében. „Persze az osztalék sokkal magasabb.”

Csatlakoznak hozzánk a franciák, láthatóan örülnek az alkalomnak, hogy kiszabadulhatnak a teremből. Jérôme filmezni kezd. Roland a problémát egész másképp fogalmazza meg, minthogy „unalmas”. Az ’56-os munkástanácsokról magyaráz és a munkásmozgalom történelméről, egészen a XIX. századtól. Gábornak minden munkásmozgalmi gondolatról gyakorlati akadályok jutnak eszébe. Roland feltesz egy érdekes kérdést:

– Értem, hogy vannak gyakorlati problémák a jelenben, de nem kéne-e a jövő eszméiről is beszélni, amikor a jelenkor problémáin gondolkodunk?
– Mi nem akarjuk megváltoztatni a világot, csak ezt az egy gyárat, hogy ne bántsák a barátaink – válaszol Gábor.

Rolandot meglepi a válasz. El se tudja képzelni, mi lehet annak a fejében, aki nem akarja megváltoztatni a világot. Bennem felmerül, hogy meg lehet-e változtatni egyetlen egy gyárat is anélkül, hogy utána ne akarnának változást a többiben? Szerintem nem. De tetszik, hogy Gábor a barátainak nevezi a dolgozókat. „Nem érdekel. Megégett a barátom a gyárban. Tudod te, hogy az milyen?”, tette föl a kérdést, amikor elítéltem, hogy elfogadta meghívást a Mi Hazánk majálisára. Nem tudtam, hogy az milyen, úgyhogy többé nem beszéltünk erről.

Gábor és a franciák tovább beszélgetnek. Én megpróbálok visszaülni az előadásokra, de annyira várom a filmvetítést, hogy alig bírok figyelni. Pedig a többi vendégtől azt hallom, „ez az ügyvéd jól beszél”. Elhangzik, hogy a munkaerőkölcsönzés drágább a munkáltatóknak, mint a teljes körű foglalkoztatás – úgy látszik, a „kölcsönzésnek” sincs „gazdasági indoka”. Az az indoka, hogy a kölcsönzött dolgozóknak kevesebb joga van.

Egy dolgozó megszólít, emlékszik rám, megdicséri a cikkeim. Jólesik. Ha újra ott lehetnék, többet is mondanék, minthogy köszönöm, de általános düh tör rám. Kimegyek.

Egészen addig a napig csak azzal foglalkoztam, minek kellene történnie ahhoz, hogy a baloldal jobban odafigyeljen ezekre az emberekre és közben tudomást sem vettem a többi nehézségről. A gyárban rendkívüli munkavégzést rendeltek el aznap estére. A háromszáz fős teremben legfeljebb húsz munkás ül. A dolgozók arról panaszkodnak, hogy negyvenöt perces állománygyűlésen győzködték őket, „ne radikalizálódjanak”. „Zuhanyzásra nem adnak elég időt, de erre a hülyeségre bezzeg volt idejük.”

A Hagymaház előtt járőr halad el.

Kedves Lázár János,

Önnek nem szóltak arról, hogy veszélyes elemek érkeznek a Hagymaházba. De higgye el, ennek – egyelőre – nincs jelentősége. 1968-ban, Franciaországban egy magafajta jobboldali odament a lázadó diákokhoz és azt mondta nekik, „húsz év múlva bankárok lesztek”. Képzelje, húsz év múlva bankárok lettek.

Kezdődik a film. Bakik maradtak a feliratban.

Rövid beszélgetésre jut csak idő a film után, tízkor el kell hagynunk a termet. Gábor, Roland, Roland, Jérôme és én ülünk a színpadon. Elmesélem a filmvetítés történetét, hogy a franciák maguk állták az utazás költségeit. Taps, majd kérdések következnek.

Először a szakszervezet ügyvédje kérdez, munkajoggal kapcsolatos szakmai kérdést tesz föl. Roland Szpirko válaszában elhangzik, hogy „de ez nem fontos”.

Ezután az egyik Budapestről érkező baloldali azt kérdezi, mit gondol „a nyugat” a „dezindusztralizációról”, elvégre irodában mégiscsak jobb dolgozni, mint gyárban. Rolandnak van egy rövid és egy hosszú válasza is. A rövid válasz:

– Bullshit!

A hosszú válaszban kifejti, hogy bár a Continental azt állította, Clairoixból Temesvárra viszik a termelést, azt valójában a filmben is szereplő sarreguemines-i üzembe vitték, ahol kevesebb emberrel végeztették el ugyanazt a munkamennyiséget. Felsorol még néhány ehhez hasonló példát. Roland szerint eleve nem igaz, hogy azért zárják be a gyárakat, hogy a termelést Kelet-Európába helyezzék át, és hogy a gyárbezárásoknak „gazdasági indoka” lenne. Arra hívja fel a figyelmet, hogy hét évvel a clairoix-i gyárbezárás után, 2016-ban a francia bíróság 29 millió eurós kártérítés fizetésére kötelezte a Continentalt, mert a bíróság megállapította, hogy a gyárbezárás hivatalos indoka, a „gazdasági indok” nem volt valós.

Fogy az időnk, magamhoz ragadom a szót. Provokálok, megjegyzem, hogy a mai hatórás előadássorozat még egyetemen is sok lett volna. Reménykedem, hogy barátságunk a színpadon ülő szakszervezeti vezetőkkel elbír ennyi kritikát.

Az ügyvéd újra szót kér. Azt mondja, Magyarországon lehetetlen lenne megcsinálni azt, ami a filmben van, mert a magyar munkavállalóknak más a „mentalitása”, mint a francia munkavállalóké, és mert a magyar munkavállalóknak csak egy-két hónapos megtakarításaik vannak „a KSH adatai szerint”.

Roland Szpirko felhúzza magát. Én már előre tudom, hogy a magyar munkásmozgalomról és az ötvenhatos munkástanácsokról fog beszélni:

– Sokkal többet értek el, sokkal nehezebb körülmények között. Mert a munkásosztályban hatalmas lehetőségek rejlenek.

Jérôme is szót kér:

– Ez a film nem a francia munkavállalók kiválóságának állít emléket, hanem a dolgozók közti testvériségnek.

A film után a sokféle helyről érkező ember átmegy beszélgetni az étterembe. Páran beszélgetés helyett inkább kimegyünk a gyár elé megnézni a zuhogó esőben álldogáló biztonsági őröket, és a bezárt gyárkaput. Hajdú Roland azt mondja, ez a kapu máskor mindig nyitva áll. Roland Szpirko megtisztelve érzi magát, amikor ezt megtudja, de nem lepődik meg, biztos abban, hogy már a frankfurti vezetőség is értesült ittlétéről.

Rossz hangulatban térek aludni, mert a film utáni kérdéseket rossznak találom. Másnap a makói Hôtel Bastille előtt találkozom a franciákkal.

– Jó reggelt, Roland. Sokkolt a sztálinizmus máig tartó hatása a magyar munkásmozgalomra?
– Jó reggelt, Noémi. Van abban valami, amit mondasz…

A Süti sarok nevű helyen reggelizünk, ahová betér egy rendőr, hogy szúrós szemekkel nézzen ránk.

Indulunk tovább Szegedre várost nézni. A szegedi halászcsárdában Roland esküdözik, hogy soha semmit nem fogadott el a Continentaltól, őt ugyanis nem lehet megvesztegetni. Jérôme azt mondja, hogy ő bizony emlékszik egy esetre, amikor Frankfurtban voltak tárgyalni és a Continental állta a számlát az étteremben, Roland pedig egy hatalmas homárt rendelt.

A Budapest felé tartó vonaton Roland arról kérdez, mik a terveim a jövőre nézve. Tudom, miért kérdezi. Azt az osztályt gyűlölöm, amelyikhez tartozni akarok, és azt az osztályt szeretem, amelyikhez nem akarok tartozni.

Hazafelé egy munkatársam elmeséli, hogy megszólította őt egy dolgozó a filmvetítés után, mert nem tudta elmondani, amit akart. Azt akarta mondani, hogy „sztrájk alatt mi is ilyenek voltunk, mint a filmben, egymásban tartottuk a lelket.”

Magának teljesen igaza van. Nincs semmi különös és egyedi a magyar munkavállalók mentalitásában. Tanúsíthatom, hogy semmivel sem bátrabbak azok az emberek, akiknek több havi megtakarításuk van. Sőt, a hatalom gyakran jár gyávasággal. Az ellenzéki politikusok például egyetlen szakszervezeti fejessel, egyetlen politikai szövetségessel, egyetlen „fontos emberrel” sem hajlandóak összeveszni, hogy megszerezzék több, mint ezer dolgozó bizalmát.

Mindez nem azért van, mert maguk nem fontosak. Gondoljon bele, mi történne, ha a magyar csúcsértelmiség egy napon úgy döntene, sztrájkba lép. Egy napig nem pofáznának a tévében? Ami engem illet, én egy ilyen napon megkönnyebbülve érezném magam. Ha a tanárok sztrájkolnak, nincs iskola. Az már valami. De amikor a munkások sztrájkolnak, a teljes magyar gazdaság a tét. Annak minden részletével együtt. Az adórendszer, az ellátási láncok, a diplomáciai kapcsolatok, minden e köré épül.

Ez a gépezet azzal az egy feltétellel működik, hogy maguk menetrend szerint termelnek. Maguk a legfontosabb csavarok az államgépezetben. Amikor maguk változtatnak, az egész társadalomnak együtt kell változnia magukkal. Sokan, sokat tesznek azért, hogy ez ne történhessen meg.