Pénteken a kormány – oké, a Klebelsberg Központ helyi tankerülete – a polgári engedetlenségben való részvétel miatt kirúgta a VI. kerületi Kölcsey Ferenc Gimnázium több tanárát, miután több alkalommal is részt vettek a polgári engedetlenségben. Felmentették Törley Katalint, a Tanítanék Mozgalom alapító tagját, valamint további négy tanárt, akik szintén nem rettentek meg a tankerületek fenyegetésétől.

Persze mondhatjuk, hogy minek mentek oda, hisz a tankerületek korábban figyelmeztették az engedetlenkedő tanárokat, hogy nagy baj lesz, ha még egyszer nem veszik fel a munkát. De azért a kirúgás gesztusát nehéz másképp értelmezni a kormány részéről, mint egy akkora feltartott középső ujjat, ami még a Holdról is látszik.

Mert mit látunk? Azt, hogy tanárhiány van, a fiatalok elhagyják a pályát, a tanári szakma aggasztó tempóban öregszik el. A távozók, nyugdíjba vonulók helyére lasszóval kell fogni az utánpótlást, a maradó tanárok terhelése is az egekben van – mindez aligha segít elhivatottnak maradni.

Erre a kormány ahelyett, hogy legalább a megmaradt tanárok lelkesedését méltányolná, és megpróbálna megállapodni, vonzóbbá tenni a hivatást, inkább megszabadul azoktól, akik kiállnak magukért és az oktatásért.

És a hivatalt nem érdekli, hogy mennyire voltak jó tanárok – mondjuk érdemes belátni, hacsak valaki nem követ el súlyos vétséget, jelen helyzetben aligha lehet bármivel indokolni a kirúgását – vagy hogy volt-e érettségiző osztályuk (volt), esetleg hogy lesz-e valaki aki a helyükbe lép.

A tankerület a jelek szerint adminisztratív-fegyelmező intézményként felügyeli, hogy az állami iskolákban mindenhol a nemzeti alaptantervnek megfelelő oktatást végezzenek a pedagógusok, ha pedig valaki ágálna bármilyen körülmény (például a megalázóan alacsony bérek) ellen, akkor történjenek meg a megfelelő retorziók, biztosítsák az adminisztratív szempontból zavartalan működést.

Fontosabb a rendszernek, hogy a rendetlenkedő tanárokat példát statuálva eltávolítsák, minthogy milyen színvonalú az oktatás, és megvan-e a megfelelő tanári létszám.

A közoktatás rendszere a jelenlegi kormány számára aligha jelent többet gyerekmegőrzőnél Akinek van munkája, leadhatja a a gyereket, az meg már csak bónusz, ha sikerül némiképp indoktrinálni is az ifjúságota kötelezően alkalmazandó tankönyvekkel, amelyekből a „csendes tanterv” részeként megtanulhatják, mi a fiúk és a lányok szerepe, vagy melyek történelmünk sorsfordító pontjai, legalábbis a KDNP világnézete szerint. Esetleg levetíthetik nekik osztályfőnöki órán a kiemelkedően blőd pozsonyi csatáról szóló animációs filmet.

Mintha szántszándékkal szabotálnák a közoktatást: ebbebe beletartozik a tanárok módszeres szívatása, és a legarcpirítóbb pellengérre állításae azoknak, akik kiállnának magukért, kollégáikért, a diákokért és az oktatásért.

Mert egy ilyen rendszerben a tanár sem lehet más, mint a kormányzati szándék és üzenet minél szolgaibb közvetítője

– a pedagógusnak tudnia kell hol a helye, és, ha jól viselkedik, akkor előbb-utóbb megkapja a beígért fizetésemelést a kormánytól.

Ezzel szemben egy megfelelően működő közoktatási rendszernek a gyerekek érdekeit kellene szolgálnia, aminek számos elengedhetetlen feltétele van: többek között a minőségi tanterv, ami a kritikai gondolkozásra ösztönzi a gyerekeket, a minőségi infrastruktúra (bár kezdetnek elegendők lennének pl. vízálló tetők, kréta, stb.). És nem utolsósorban – sőt – elhivatott pedagógusok, akiket megfelelően megfizetnek, akiknek nem kell azon aggódniuk hogy hogyan jönnek ki hó végén. Egy pályakezdő tanár is ki kellene tudja fizetni egy budapesti garzon bérleti díját.

Akkor lehet tanítani, ha az embert megbecsüli a munkáltatója, a kormány, és a társadalom, és nincs végletesen túlterhelve.

Ehhez képest nem elég hogy a kormány a legócskább érvekkel magyarázza hogy miért nincs fizetésemelésük – elvileg EU-források késése miatt nem emelik a tanárbéreket. Miközben láthatóan számtalan más tételre vígan találnak költségvetési forrást, rosszabbul bánik pedagógusainkkal az ország vezetéseés a munkáltatók, mint a kapcaronggyal. Kivált ha fel merik emelni emiatt a hangjukat.

Mert a politikai és gazdasági elitünk szarik a közoktatásra. Az ő gyerekeik úgysem ott tanulnak – van nekik épp elég hely az alapítványi, magán- és még ki tudja milyen fizetős intézményekben.

Ezekben saját tantervet és munkarendet alkalmazhatnak, figyelhetnek a diákok valós szükségleteire, és nem utolsó sorban, itt nem függnek a borzalmasan alacsony állami forrásoktól, a tandíjakból pedig ki tudják gazdálkodni a tanárok magasabb fizetését is. A legtöbb diáknak viszont jószerével esélye sincs bejutni ilyen iskolákba, mivel szüleik nem tudják előteremteni a költségeket.

És ez tökéletesen megfelel az elitünknek, hisz kit érdekel, ha összeomlik a közoktatás, vagy ha egy generációt megfosztanak a minőségi oktatástól, mert a kormány nézőpontjából a társadalom jelentős részének úgysincs rá szüksége. Akinek nincs pénze alapítványi iskolára, de azért valamennyit félre tud tenni, az szépen kifizetheti a gyerekének azt a magánórát, amit fontosnak tart, legyen szó a matekről, angolról vagy épp a filozófiáról. Mert a tanárnak a jelenlegi fizetések mellett jó eséllyel kell magánórát is vállalnia (amitől persze még többet dolgozik), szóval aki keres, bizonyára fog magántanárt találni.

A többiek meg mehetnek a levesbe.

A gyerekek sorsát egyébként is messzemenőkig meghatározza, hogy milyen társadalmi környezetbe született, és a közoktatás rendszere optimális esetben arra kellene hogy törekedjen, hogy legalább egy kicsit kompenzálni tudja ezeket a különbségeket. A jelenlegi többsebességes oktatási rendszerben erre láthatóan nincs meg a képesség, de a szándék sem.

Persze, a Kölcsey az állami gimnáziumok között a jobbak közé sorolható, a magyarországi gimnáziumok közül a 57. a HVG tanulmányi eredmények alapján összeállított rangsora szerint. Jellemzően nem a legrosszabb családi hátterű diákok járnak oda, és ha a szülők nem is tartoznak a gazdasági elitbe, valószínűleg általánosságban középosztálybelinek tekinthetők. A gimnázium Budapest belvárosában működik, és nem utolsó sorban hangosan kiállnak a tanárok a kormány igazságtalanságaival szemben, ezzel a diákoknak is példát mutatva, akik ráadásul az elmúlt napok tanulságai alapján valószínűleg értékelik is munkájukat, és, a kormány minden próbálkozása ellenére, követik is példájukat.

A közoktatási rendszerben jelenleg nagyon súlyos problémákkal és nehézségekkel kell szembenéznie tanároknak, diákoknak és szülőknek egyaránt, és elképesztőek az egyenlőtlenségek, amire többek között épp a fentihez hasonló iskolarangsorok megléte világít rá.

Felelős oktatási kormányzatnak azon kellene dolgoznia, hogy minden iskola legalább olyan színvonalas legyen, és ha lehet, még jobban felszerelt, mint a Kölcsey vagy más menő budapesti állami iskolák. Nem pedig azon, hogy az elégedetlenkedőkön példát statuálva leépítse a tanári kart, még nagyobb terheket varrjon a maradók nyakába, megtörje a diákok felkészülési folymatát az év végi érettségikre. És, nem utolsó sorban, felelős oktatási kormányzatnak nem azon kellene dolgoznia, hogy mindenki megtanulja: nem szabad ugrálni. Mert ennél mindenki sokkal fontosabb és hasznosabb dolgokat élhetne meg egy minőségi oktatási rendszerben.