A vasárnap tartott olasz parlamenti választások – melynek során az állampolgárok a törvényhozás 400 fős alsóházának, a Camera dei deputati és a 200 tagú felsőház, a Senato della Repubblica összetételéről dönthettek – eredménye egyszerre számít történelmi jelentőségűnek és a lehető legkevésbé meglepőnek.
Történelmi jelentőségű, hiszen Giorgia Meloni személyében olyan kormányfője lesz a dél-európai országnak, akinek pártja, az Olaszország Fivérei (Fratelli d’Italia – FdI) szellemi elődjeként a Benito Mussolini fémjelezte fasizmus örökségét a második világháború utáni három évtizedben képviselő Olasz Szociális Mozgalmat jelöli meg. A számos elemző által posztfasisztaként leírt FdI sikere, – melynek nyomán a párt nemcsak a Matteo Salvini vezette Ligával és a Silvio Berlusconi-féle Forza Italiával közösen alkotott jobbközép szövetség (Centrodestra), de egész Olaszország legerősebb pártjává vált –
azonban közel sem meglepő azoknak a politikai fejleményeknek a fényében, amelyek az elmúlt években meghatározták az Európai Unió harmadik legnagyobb gazdaságát.
Hullócsillagok és a népszerűségét eltaktikázó Salvini
Aki most az első/ Az később utolsó lesz/ Hisz változnak az idők – mondotta egyszer régen egy azóta Nobel-díjjal is kitüntetett amerikai énekes, akinek szavai igencsak jól lefestik, mi történt Olaszországban a 2018-as választások óta.
A négy és fél évvel ezelőtt tartott voksolás után a hírek leginkább a választás két legnagyobb nyerteséről, az Öt Csillag Mozgalomról és a Ligáról szóltak. Az ismert humorista, Beppe Grillo és egy politikai aktivizmussal foglalkozó webfejlesztő, Gianroberto Casaleggio által 2009-ben alapított elitellenes, populista Öt Csillag Mozgalom (Movimento 5 Stelle) már a 2013-as választáson is 25 százalékot meghaladó eredményt ért el, öt évre rá pedig 32 százalékkal vált az ország legnépszerűbb politikai formációjává.
A jobb-bal politikai skálán magát elhelyezni nem hajlandó Öt Csillagot ekkor már nem az alapító Grillo, hanem egykori protezsáltja, az akkor mindössze 32 éves Luigi „Gigi” Di Maio vezette, akinek irányításával a párt mérsékeltebb irányvonalat kezdett képviselni, valamint visszaszorította azt a bázisdemokratikus működésmódot, melynek értelmében az Öt Csillag tagjai a társalapító Casaleggio által létrehozott internetes felületen keresztül komoly beleszólással rendelkeztek a párt működésébe.
Hiába volt azonban komoly siker a 32 százalékos eredmény, a kormányalakításhoz nem volt elegendő. Az Öt Csillag kénytelen volt koalíciós partner után nézni, ami már csak azért sem bizonyult egyszerű feladatnak, mert a párt a teljes olasz politikai osztállyal szembehelyezte magát.
Ennek ellenére igen komoly meglepetést okozott, amikor a gazdasági kérdésekben erősen baloldali, főleg a szegényebb, déli régiókban erős Öt Csillag Mozgalom úgy döntött, hogy az egykoron a vagyonos Észak-Olaszország függetlenné válását követelő, leginkább a vállalkozói rétegek és az ipari nagytőkések érdekeit képviselő Ligával közösen alakít kormányt.
A szélsőjobboldali párt Matteo Salvini vezetésével az északi szeparatizmus ügye helyett keményvonalas bevándorlásellenességgel kampányolt, amely meg is hozta a gyümölcsét: az összesítve 37 százalékot elérő (így önállóan kormányt alakítani szintén nem tudó) jobbközép szövetség legerősebb pártjává ekkor először nem a Forza Italia, hanem a 17 százalékot szerző Liga vált. A Liga és az Öt Csillag koalíciós megállapodása papíron az utóbbinak kedvezett, hiszen ők jelölhettek kormányfőt Giuseppe Conte képében, valamint számos fontos minisztérium élére is az ő politikusaik kerültek.
A Liga azonban hiába volt csupán a kisebbik koalíciós partner, az első Conte-kormány valamivel több mint egy éves fennállása alatt ugyanis a farok csóválta a kutyát, a szélsőjobboldali párt tudta meghatározni a politikai napirendet azzal, hogy belügyminiszterként Matteo Salvini csúcsra járathatta a menekültek és az őket segítő civil szervezetek ellen keménykedő rendpárti politikus imázsát.
Ennek a 2019-es EP-választáson meg is lett az eredménye. A Liga 34 százalékos eredményévével megkérdőjelezhetetlenül Olaszország legerősebb pártjává vált, miközben az Öt Csillag Mozgalom csupán a szavazatok 17,1 százalékát szerezte meg, ami arra sem volt elég, hogy a balközép Demokrata Pártot megelőzzék (amely mindeközben a 2014-es EP-voksoláson felmutatott 40 százalékos támogatottsága töredékét, mindössze 22 százalékot szerzett).
Az EP-választás sikerén felbuzdulva az akkoriban az európai szélsőjobboldal egyik lehetséges vezetőjeként számon tartott Matteo Salvini elérkezettnek látta az időt arra, hogy borítsa a kormánykoalíciót és előrehozott választást csikarjon ki, amelyen a közvélemény-kutatások alapján az sem volt kizárt, hogy a Liga önállóan is többséget szerez. Salvini ezért egy igencsak piszlicsárénak tűnő belső konfliktus, a jelenleg is épülő Torino és Lyon közötti gyorsvasút (amelyet a Liga támogatott, míg az Öt Csillag a környezetkárosítással kapcsolatos aggályok miatt ellenzett) okán kiléptette pártját a kormányból.
Hiába várta azonban az olasz szélsőjobb akkori üdvöskéje, hogy majd megnyeri a kormányválság miatti előrehozott választást, az Öt Csillag Mozgalom végül összeállt a Demokrata Párttal ( Partito Democratico – PD) és a 2014 és 2016 között PD-s színekben kormányfőként tevékenykedő Matteo Renzi új pártjával, a centrista-liberális Italia Viva-val. Itt érdemes megjegyezni, hogy az Öt Csillag 2013 és 2018 közötti igen élesen bírálta a PD vezetésével létrejött kormányokat, leginkább azok neoliberális intézkedései miatt.
Giuseppe Conte így továbbra is miniszterelnök maradhatott, ám eközben az Öt Csillag Mozgalom folyamatosan szorult vissza a felmérésekben, a belső feszültségek miatt egyre-másra léptek ki a képviselők a parlamenti frakcióból, a különböző regionális választások pedig rosszabbnál rosszabb eredményt hoztak a párt számára.
Ezek a tényezők végül a rendszerellenes gyökerekkel induló Öt Csillag „professzionalizálódását” vasakarattal levezénylő pártelnök, Luigi Di Maio lemondásához vezettek. Második kormánya alatt pedig Giuseppe Conte hiába hagyta hátra egykori technokrata arcélét és vált egészen népszerű politikussá. 2021 januárjában mégis távoznia kellet hivatalából, ugyanis Matteo Renzi pártja kilépett a kormányból, arra hivatkozva, hogy Giuseppe Conte kormányfő nem megfelelően akarta elkölteni a gazdasági válság enyhítésére az országnak megítélt 209 milliárd eurós európai uniós támogatást. A 2014 és 2016 között miniszterelnökként piacpárti politikát folytató, a munkavállalói törvényeket jelentősen liberalizáló Renzi szerint ugyanis a válságot elsősorban munkahelyteremtő strukturális reformokkal, nem pedig a bajbajutott dolgozóknak járó közvetlen anyagi támogatások útján kéne kezelni.
A kormányválságban az Öt Csillag Mozgalom egy ideig ragaszkodott ahhoz, hogy Conte maradjon a kormányfő, ám végül úgy döntöttek, hogy elkerülvén az előrehozott választásokat, inkább beállnak az Európai Központi Bankot 2011 és 2019 között vezető Mario Draghi nemzeti egységkormányának az elképzelése mögé, melyben egyaránt helyet kapott a Demokrata Párt, az Italia Viva, a Forza Italia, a Liga és több kisebb párt is.
Ezzel a lépésével a Beppe Grillo protestmozgalmából kinőtt párt végleg búcsút mondhatott az általa bőszen hangoztatott elitellenességnek, hiszen
kevesebb mint három év leforgása alatt eljutott oda, hogy a kezdetben a centrumpártokat elutasító, baloldali gazdaságpolitikát képviselő, a technokraták uralmát és a hozzájuk köthető megszorításokat ellenző pártként összeálljon a gazdasági köröknek kedvező neoliberalizmust hirdető Ligával, a korábban számos megszorítást levezénylő Demokrata Párttal, hogy Silvio Berlusconiékkal közösen támogassa egy volt bankár szakértői kormányát.
Ezt már csak tetézte, hogy Luigi Di Maio és támogatói idén nyáron kiléptek az Öt Csillagból, hogy Együtt a Jövőért (Insieme per il Futuro) néven a balközép táborral szövetséges pártot alapítsanak, amely a külpolitikában erősen atlantista irányvonalat képvisel, szemben az Öt Csillaggal, amely például az Ukrajnának nyújtott nyugati fegyverszállítmányokat is ellenezte. A pártszakakadásra egy hónappal pedig a jelenleg Giuseppe Conte egykori miniszterelnök vezette párt úgy döntött, hogy a globális energiaválságra adott elégtelen válaszok miatt megvonja a támogatást Draghi kormányától, aminek nyomán a Liga és a Forza Italia is kihátrált az egyébként igencsak népszerű miniszterelnök mögül, kikényszerítve ezzel az előrehozott választást.
A hatalmi játszmák és a technokrácia árnyékában Meloni felépítette Olaszország legnépszerűbb pártját
A vasárnapi előrehozott választások egy olyan négy és fél éves periódust zártak le Olaszországban, melynek során a politikai osztály majdnem egésze hiteltelenítette magát a választópolgárok előtt. Az egyetlen kivételt ez alól a Giorgia Meloni vezette Olaszország Fivérei jelentették, akik a teljes parlamenti ciklust ellenzékben töltötték.
Giorgia Meloni pártjának és tágabb értelemben az olasz szélsőjobb sikerének lehetséges okaira ebben az írásunkban kerestük a választ.
Miközben a legtöbb párt jelentős energiákat fektetett önmaguk lejáratására és komolyanvehetetlen hatalmi harcokba, addig a 2018-ban még csak 4,4 százalékot szerző Olaszország Fivérei az elmúlt éveket folyamatos építkezéssel töltötte, melynek fontos mozzanata volt az is, hogy lemossák magukról a múltjuk, szimbólumaik és nézeteik miatt jogosan rájuk aggatott újfasiszta jelzőt.
Ennek eredményeként
Giorgia Melonihoz a választók egy jelentős része már nem a kilencvenes években még egy Mussolinit éltető szélsőséges politikus képét köti, hanem egy olyan vezetőt lát benne, aki megvédi Olaszországot az olyan „veszélyektől” mint a bevándorlás és a „hagyományos európai értéket támadó szélsőbaloldali ideológiák” – szemben például azzal a Salvinivel, akiből néhány évnyi kormányzati szerepvállalás egy már-már parodisztikusan hataloméhes tucatpolitikust csinált.
A Liga kudarcát jól jelzi, hogy miközben az Olaszország Fivérei a 2018-as 4,4 százalékát 26 százalékig tornászta fel, addig a Salvini vezette formáció négy évvel ezelőtti 17,4 százalékos támogatottságával szemben idén csak a voksok 8,8 százalékát gyűjtötte be, alig előzve meg ezzel a 8,1 százalék körüli eredményt felmutatni képes Forza Italiát.
Elemzők szerint a rossz eredményben a párt hitelvesztése mellett komoly szerepet játszott az is, hogy az orosz-ukrán háború fényében a szélsőjobboldali tábor sem nézte túlságosan jó szemmel, hogy az elkötelezett atlantista képében tetszelgő Melonival szemben Matteo Salvini kifejezetten jó viszonyt ápolt a putyini Oroszországgal, amelynek emlékezetes szimbólumává vált az a 2015-ben készült fénykép, amelyen a szélsőjobboldali politikus moszkvai látogatása során egy Putyin arcát ábrázoló pólóban pózol a Vörös Téren.
Giorgia Meloni népszerűség-növekedését azonban nemcsak egykoron népszerű szélsőjobboldali vezetők „elhasználódásának”, de az elmúlt másfél évben az országot irányító „egységkormány” működésének is köszönheti. Amikor Mario Draghi hatalomra kerülésével a különböző pártok közötti egyeztetések és kompromisszumok nyomán zajló döntéshozatalt felváltotta a politikai válság egyetlen lehetséges kiútjaként lefestett, valódi kormányzás helyett pusztán az ország menedzselését megvalósító „szakértői kormányzás”, akkor számottevő ellenzéki pártként egyedül az Olaszország Fivérei adott politikai válaszokat a kormányzat olyan megosztó intézkedéseire, mint az oltási kötelezettség és a járvánnyal összefüggő korlátozások.
Ez pedig akkor is megkülönböztette a szélsőjobboldali formációt a többi párttól, ha Meloniék válasza a Draghi-kormány bizonyos esetekben valóban kritizálható, széles körű társadalmi egyeztetés nélkül meghozott járványügyi intézkedéseire kimerült az oltásellenes mozgalmak egyes követeléseinek felvállalásával.
A baloldal egy megélhetési válság kellős közepén sem tudott alternatívát nyújtani a jobboldali kultúrharcra
A Mércén számos írást szenteltünk annak, hogy bár a vasárnapi olasz választást megnyerő jobboldali koalíció legfeljebb szélsőjobbos kultúrharcot és a saját mozgásterét korlátozó adócsökkentést kínál a jelenleg tomboló gazdasági válságra, nem kellett attól tartania, hogy a baloldal megélhetési és újraelosztási kérdéseket központba helyező kampánnyal esetleg elcsaklizza tőle a győzelmet.
Az olasz baloldal kudarcának okairől és az itáliai kapitalizmus működéséről a Mérce Dr. Arianna Tassinari politológus-társadalomtudóssal, a kölni Max Planck Társadalomkutató Intézet vezető kutatójával készített kétrészes interjút, melynek első része itt, a második pedig itt olvasható.
A balközép vezető ereje, a Demokrata Párt idén azzal az Enrico Lettának a vezetésével mérettette meg magát, aki 2013 áprilisa és 2014 februárja között volt Olaszország miniszterelnöke egy olyan kormány élén, melybe a PD mellett Berlusconi akkoriban a Szabadság Népe (Il Popolo della Libertà) névre hallgató pártja és kisebb centrista formációk (mint például a megszorításairól ismertté vált technokrata miniszterelnök, Mario Monti alapította Scelta Civica) is delegált minisztereket. Bukásában egyébként éppen az Matteo Renzi játszott szerepet, aki tavaly januárban Giuseppe Contét is a távozásra kényszerítette.
A munkásosztály helyett az elmúlt évtizedekben inkább a városi középosztályt és a fiatalabb választókat megcélzó párt hiába ígért jelentős jóléti és környezetvédelmi intézkedéseket, az eredmények jelenlegi állása szerint mindössze a választók 19 százalékának támogatását nyerte el, miközben a szélesebb balközép szövetség (melynek kisebb zöld és baloldali pártok mellett a Luigi Di Maio-féle Együtt a Jövőért is a tagja) összesített eredménye 26 százalék körül alakult.
A baloldal győzelmi esélyeit eleve rontotta az a tény, hogy bár a vegyes választási rendszer (melyben a mandátumok kétharmadát arányos rendszerben, egyharmadát pedig a Magyarországon is alkalmazott egyfordulós egyéni körzetes szisztéma szerint osztják ki) a jobboldaléhoz hasonló széles választási szövetségeknek kedvez, de a balközépnek sem a 8 százalék körüli eredmény elérő centrista pártokkal (Azione és Italia Viva), sem a Conte vezetésével 15,5 százalékot elérő Öt Csillaggal nem sikerült előzetesen megállapodniuk.
Az eleve nem túl nagy antikapitalista baloldal megannyi apró formációja hiába szerveződött szövetségbe Unione Popolare néven (Népi Unió, a név utalás a francia radikális baloldal vezetőjének, Jean-Luc Mélenchonnak az elnökjelöltségét támogató Union populaire-re) Nápoly egykori polgármesterének, Luigi De Magistris vezetésével, jelen állás szerint mindössze a voksok 1,4 százalékát gyűjtötték be.
A jobboldal belső dinamikáinak, az életképes baloldali alternatívák hiányának, és az egykoron csupán a társadalom perifériáján mozgó fasisztoid csoportok által képviselt nézetek mainstreammé válásának a fényében közel sem meglepő, hogy – az egyébként a megszokottnál jóval alacsonyabb, mindössze 63 százalékos részvétel mellett – megtartott olaszországi választáson több mint 7 millió állampolgár támogatta Giorgia Meloni pártját.
A kérdés inkább az, hogy egy Meloni vezette kormány meddig tudja kordában tartani a jobboldali pártok között a felszín alatt húzódó súlyos feszültségeket, valamint az, hogy a baloldal képes lesz-e olyan alternatívát nyújtani az Appennini-félszigetet kiemelten érintő globális gazdasági és energetikai válságra, amelyre a jobboldal válasza úgy tűnik, kimerül a sokszorosan kudarcot valló neoliberalizmusban és a védtelenebb társadalmi csoportok (etnikai és szexuális kisebbségek, bevándorlók, szegények) elleni örökös küzdelemben?
