Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Magyarország: sportnagyhatalom!?

Előadások után olykor megkérdezik tőlem, hogy mégis mi volt jó az ötvenes években törvényessé tett törvénytelenségek garmada, a csengőfrász, a tömegterror, a süllyedő életszínvonal, a háborús félelmek után. Erre egyrészt azt a kitérő választ szoktam adni, hogy nem tartott sokáig, Rákosi Mátyás egyeduralma csak 1948 derekától 1953 derekáig tartott, aztán jött Nagy Imre enyhülést hozó bő másfél éve, másrészt – a kérdés megkerülése nélkül –, hogy a sport.

Az 1957-es Mese a 12 találatról című film is azzal kezdődik, hogy Budapesten mindenki, vagy majdnem mindenki totózott, s ebben nemcsak a pénzsóvárgó játékszenvedély mutatkozott meg, bár kétségtelenül ez játszotta benne a főszerepet, hanem a labdarúgás, tágabban a sport iránti érdeklődés. (Egyébként a fővárosra korlátozódó lóversenyen kívül a totó volt az egyetlen hivatalosan elismert szerencsejáték, amit 1947-ben vezettek be. Az ötös lottó csak 1957 márciusától indult.) Nem volt mesebeli varázslat, hogy a Népstadion (és más stadionok) rendszeresen zsúfolásig megteltek nézőkkel, de nemcsak a foci vonzott rengeteg szurkolót, kíváncsiskodót, a sporteseményeket tömegek látogatták. Hogy a sport iránti érdeklődés milyen széles körű volt, arra néhány további adat is utal. A mesterségesen alacsonyan tartott példányszámú Népsportot és Képes Sportot a hiánylapok között tartották számon, és egymás kezéből kapkodták ki az emberek. Egy 1952 elejéről származó jelentés a legnépszerűbbek között említette a rádió sportadásait. A hétköznap esti sporthírek hallgatóságát megközelítően egymillióra becsülték. (Akkor még nem volt televízió nálunk.) Az 1953. május 22-i osztrák–magyar labdarúgó mérkőzésre 240 ezer jegyigénylés érkezett, persze az érdeklődés ennél jóval nagyobb volt. Az elosztást ugyan az Országos Testnevelési és Sporthivatal (OTSH) és a szakszervezeti központ, a SZOT bonyolította, és az elképesztő jegyhiány minden korábbinál nagyobb méretű jegyüzérkedést eredményezett.

A sport és ezen belül a labdarúgás iránti érdeklődést, az igen népes szurkolótáborok erősödését nemcsak a sikerek táplálták, de az is, hogy erről nyíltan, retorziók veszélye nélküle lehetett vitatkozni a lelátókon és társaságban szemben a politikával. Umberto Eco írja, hogy a sportról szóló eszmecsere „lehetőséget ad arra, hogy az emberek közügyesdit játszanak, a politizálás minden kínja, kötelme, kételye nélkül.”

Az emberek, különösen a férfiak mindennapjainak figyelmét erősen foglalkoztatták a sportügyek, s ez a nemzetközi sikerek révén kellemes elfoglaltság volt.

Az olimpia

Hetven éve, 1952. július 19-én kezdődtek és augusztus 2-áig tartottak Helsinkiben a XV. nyári olimpiai játékok, ahol a magyar csapat minden várakozást felülmúlóan 16 arany, 10 ezüst, és 16 bronzzal az éremtáblázat harmadik helyén végzett az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió mögött. Ezzel felülmúlta a négy évvel korábbi negyedik helyét, ahol a szovjetek nem vettek részt, nem is beszélve a „népi demokratikus” országok csoportjáról, ahogy egyedül Csehszlovákia szerzett hét aranyat, Lengyelországnak és Romániának be kellett érni eggyel, Bulgáriának egy sem jutott. A magyarok maguk mögé utasították a franciákat, az olaszokat, és a svédeket is. Nem is szólva arról, hogy 69 ország vetélkedett a helyezésekért. Szenzációszámba ment, hogy a labdarúgó válogatott minden mérkőzését biztosan megnyerve hozta el az első helyet, a kardvívásban hármas, a sportlövészetben kettős magyar siker született. A női úszás éremtáblázatán Magyarország végzett az első helyen, az egyetlen világcsúcsot a mi női gyorsváltónk szerezte. Világraszóló szenzáció volt a magyarok sikere.

XV. nyári olimpiai játékok, a kijelzőtáblán a 200 méteres női mellúszás eredménye a döntőben. Fotó: Fortepan / Sárosi Imre

Nem ez volt a minden képzeletet felülmúló győzelemsorozat egyetlen állomása. Kezdődött a négy évvel korábbi londoni olimpiával, ahol a 2. világháborúban súlyos anyagi és emberáldozatot hozó és vesztes országként ért el nagy sikert hazánk. Méltán volt büszke a csapatra az egész ország. Rákosi akkor a sport élmunkásaiként köszöntötte a csapatot, amivel persze nem a versenyzőket dicsérte, hanem a munkaverseny győzteseit emelte a sportolók színvonalára.

Bár 1948-at követően egy-két évig visszafogottan vettek részt a magyar versenyzők világversenyeken, az 1952-es diadal után megtört a jég. A Képes Sport büszkén sorolta az 1953-as nemzetközi eredményeket, a labdarúgók és a vízilabdázók nagy győzelmeit, azt, hogy a Világifjúsági Találkozón az atléták majdnem legyőzték a Szovjetuniót, az asztaliteniszezők három VB-aranyát, a vívók Nemzetek Nagydíját a brüsszeli világbajnokságon, a kosarasok második helyét a szovjetek mögött az EB-n és az öttusázók budapesti győzelmét. Az új szakasz politikája első félévi eredményeiről és az 1954. évi tervről szóló miniszterelnöki országgyűlési felszólalásában 1954. január 23-án Nagy Imre a következőket mondta:

„A fizikai ügyességben, különböző sportágak terén az élre törtünk, a legnagyobbak közé, s mint mondani szokták, sportnagyhatalom vagyunk. Valóban, a jogos nemzeti büszkeség érzése töltött el bennünket az olimpiai győzelmi sorozat után és példátlan lelkesedéssel fogadta az egész ország labdarúgóink Londonban aratott nagyszerű 6:3-as győzelmét.”

Magyarország – Uruguay (4:2) VB elődöntő mérkőzés 1954. június 30. A magyar válogatott: Bozsik, Grosics, Lóránt, Hidegkuti, Palotás, Budai II., Zakariás, Buzánszky, Lantos, Czibor, Kocsis. Fotó: Fortepan

Nem is említette az 1953. augusztus 20-án látványos sportbemutatók közepette átadott Népstadiont (ma Puskás Ferenc stadiont), a 80 ezer néző befogadására képes arénát, amely alkalmával a sportirányítás feje, Hegyi Gyula az OTSB elnöke nemcsak a két olimpia eredményeivel büszkélkedett, de az elmúlt nyolc esztendő 29 világbajnoki, 11 Európa- bajnoki eredményével, 23 világ-, és 18 Európa-csúccsal, a labdarúgó válogatott 56 mérkőzéséből 42 és a vízilabda válogatott 31 meccséből 24 győzelmével. Mindezek után ünnepélyesen bejelentett, hogy Magyarország, pontosabban Budapest megpályázza az 1960-as nyári olimpiai játékok megrendezésének jogát. Szavainak súlyt adott, hogy jelen volt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság amerikai elnöke, a korábbi szervező finn bizottsági elnök, a diplomáciai testületek képviselői, a szövetséges országok sportirányítói is. A pályázat beadása akkor teljesen indokolt volt, bár az 1956-os felkelés és a szovjet katonai beavatkozás után az előkészületek villámgyorsan leálltak, az olimpia megrendezését igyekeztek elfelejteni.

Ünnep és gyász

A sport és ezen belül a foci delejes vonzerejét mutatta a magyar labdarúgó válogatott 1954. július 4-i veresége az NSZK-tól a világbajnoki döntőben. Az előzményekről csak annyit, hogy a Wembleyben aratott 6:3-as diadal visszavágóján, 1954. május 23-án 7:1-re vertük Angliát. De már 1953-ban veretlen volt a csapat.

Egész Európa ünnepelte a fantasztikus játékosokat, a külföldi turnék után idehaza ahol elhaladt a vonatjuk, mindenütt sorfalat álltak az emberek. A megállókban virágeső és ajándékok fogadták a futballhősöket. Spontánul csendült fel mindenütt a magyar himnusz.

Wankdorfstadion, NSZK – Magyarország (3:2) VB döntő mérkőzés 1954. július 4. Előtérben jobbra Puskás Ferenc, balra a 10-es számú német labdarúgó Werner Liebrich. Fotó: Fortepan / ETH Zurich

Magyarország – Anglia (7:1) labdarúgó mérkőzés 1954. május 23-án. Fotó: Fortepan / Magyar Rendőr

A világbajnokság előtt az itthoni hatalom a siker reményében tudatosan felcsigázta a várakozást. Még világbajnoki műszakokat is szerveztek. A meccsek alatt és a döntő mérkőzés idején egy ország ült a rádió előtt. Óriási volt a csalódás. A pártközpont volt leginkább meglepve a budapesti két és fél napos, több ezreket az utcára vivő dühödt és szűnni alig akaró tűntetés miatt. Itt mutatkozott meg, hogy ez több volt, mint a sport iránti rajongás.

Ettől függetlenül 1954-ben és 1955-ben a sportnagyhatalmi státuszunk fennmaradt a labdarúgó VB döntős vereség ellenére. Ezt mutatta 1954-ben a vívók 3 világbajnoki győzelme, egyben az ezüst- és bronzérmek is, a két női torna VB-siker, a kajak-kenusok sok világbajnoki érme, aminek következtében megnyerték a nemzetek közötti pontversenyt. Nagy siker volt az úszó EB, ahol a 13 számból nyolcban magyar versenyző nyert, nem is beszélve a négy világcsúcsról és a diadalmaskodó vízilabdázókról. Több pontot gyűjtött a magyar válogatott, mint az utánunk következő három ország együttvéve. Az Atlétikai Európa Bajnokságon másodikak lettünk, négy győzelemmel, öt világcsúccsal és két Európa-csúccsal. Az Öttusa Világbajnokságot idehaza szervezhettük. Eredmény: csapat első, egyéni harmadik helyezés. 1954-ben összesen 12 világ- és 13 Európa-bajnokság, 9 világcsúcs. Világviszonylatban csak a két nagyhatalom előzte meg Magyarországot. Olyan nevek fémjelzik ezt a korszakot mint Iharos Sándor közép- és hosszútávfutó, 12 világcsúccsal, akit az 1955-ös esztendőben az amerikai Unites Press hírügynökség szavazásán a világ legjobb sportolójának választottak, vagy Papp László a verhetetlen ökölvívó, a háromszoros olimpiai és kétszeres amatőr Európa-bajnok. 1955 elején a Magyar Nemzet arról számolt be, hogy az orleans-i sportszergyár Hungaria márkanévvel hozta forgalomba a legtöbb termékét, sőt a focilabdájukat a magyar csapattal reklámozta, engedély nélkül.

Erzsébet (Engels) tér 3., utánpótlás nevelés a Budapesti Honvéd ökölvívó szakosztályában. Papp László háromszoros olimpiai bajnok, későbbi profi Európa bajnok ökölvívó a balegyenest tanítja. Fotó: Fortepan / Sárosi Imre

Papp László, későbbi háromszoros olimpiai bajnok, profi Európa bajnok ökölvívó. A felvétel a Lehel utca – Dévai utca sarkon lévő autószerelő műhelyben készült. Fotó: Fortepan / Kovács Márton Ernő

Felvetődik a kérdés, hogy mivel magyarázható a magyar sport világraszóló teljesítménye az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején?

Lassú építkezés

A siker természetesen nem volt előzmény nélküli. Mindenekelőtt a sport tömegessé válását kell figyelembe venni, hiszen ez biztosította a merítési bázist, valamint a kiválasztáshoz és a felkészüléshez szükséges szakembergárda minőségét, végül a szervezettséget és az anyagi eszközöket.

Már a 2. világháború előtt is figyelemreméltó eredményeket értünk el. Ehhez valamikor a XIX. és a XX. század fordulóján a sportnak ki kellett lépnie az arisztokraták hobbija köréből és a populárisabb műfajjá kellett válni. A hagyományos nemesi sportágak költségesek voltak, például a lövészet, a vívás, a tenisz vagy épp – eleinte a velocipéddel való – kerékpározás, a korcsolya és a síelés, aminek következtében ezek el sem terjedhettek. Más műfajoknak ki kellett lépni a cirkuszi mutatványok köréből. (Ökölvívás, birkózás, pankráció.) Annyi bizonyos, hogy a városi polgárság és a középosztály szórakozásából már a XIX. század végén egyre népszerűbbek lettek a sportágak és ennek megfelelően épültek a pályák és létesítmények, szerveződtek az egyesületek és növekedtek országos szintűvé. A Magyar Labdarúgó Szövetség például 1901-ben jött létre.

Az áttörést az atlétika és a labdarúgás jelentette. Az okos nagyvállalkozók a sportolással kötötték le a munkások idejét. Ez számukra hasznosabb volt, mint az osztályharc, a sztrájk, a szakszervezetesdi. A tekepályák mellé focipályákat építettek, versenyeket szerveztek. A munkások számára megnyílt a lehetőség a focikarrier előtt, emellett az atlétika, a torna, az ökölvívás, a birkózás volt a legnépszerűbb sport. Azért a szakszervezetek is észbe kaptak, különösen a természetjárás vált divatossá közöttük. A tömegessé válást tehát a munkásság és a kispolgárság bekapcsolódása jelentette. A parasztság nagy tömegei kimaradtak a sportolásból.

A dualizmus idején az önálló nemzeti arculat felmutatása is ösztökélte az uralkodó osztályt. A nemzetközi versenyeken ugyanis Ausztria, Csehország, Horvátország mellett Magyarország is önállóan indult, akárcsak mint ma Wales és Skócia. Egy területen végre fel lehetett mutatni szuverenitásunkat. A nemzetközi versenyhálózatba való belépés felgyorsította a professzionalizálódást, a sportnak sajtója volt, már a századelőn Budapesten ülésezett a FIFA és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság.

A trianoni Magyarországon a „szellemi fölény” gondolata és a hadseregpótló félkatonai szervezetek építése jegyében még inkább támogatta az állam a sportot. Létrehozták a leventemozgalmat. Már a húszas években jelentősen bővült az iskolai testnevelés, 1925-ben megszületett a Testnevelési Főiskola. A tömeg- és élsportot az Országos Testnevelési Tanács fogta össze. A labdarúgás egyre népszerűbb lett, ne felejtsük el, hogy az 1938-as – korlátozott számú résztvevővel megrendezett – világbajnokságon csak a döntőben szenvedtünk vereséget. A 2. világháború alatt aztán igyekeztek mind több fiatalt bekapcsolni a leventemozgalomba. Focibajnoksága tízezer résztvevőt tudott felmutatni 1943-ban. A leány-leventék élén Horthy Istvánné díszelgett. Amíg a részvétel korábban a munkásságra, addig most már a parasztfiatalokra is kiterjedőben volt.

1945 után

A 2. világháború után gyökeresen más filozófiával lendült növekedési pályára a sport. Egyrészt a baloldali pártok elhivatottságának okán mind nagyobb tömegeket akartak bekapcsolni a sportolás örömeibe. Mondván meg kell szüntetni a kiváltságosok uralmát ezen a területen, mind több munkás- és parasztfiatal kapjon lehetőséget a sportolásra. A szakszervezetek és az új ifjúsági szervezetek egyre nagyobb szerepet kaptak a szervezésben. Másrészt nem a háborús utánpótlás érdekében kellett népszerűsíteni a sportot, nem a haza védelme követelte meg az erős és egészséges ifjúságot, hanem éppen a béke erősítése lett a cél. A nyomorúság csökkenésével a nemzetek közötti kapcsolatok és a barátkozás egyik fő eszközévé vált a békés versengés terjedése. Ries István a szociáldemokrata igazságügyi miniszter a terület felügyelője mondta 1946-ban, hogy a sport a legnemzetközibb nyelv, amit tolmács nélkül is mindenütt megértenek. Ez az időszak az, amelyben nemcsak az elit, hanem egyesületi szinten is egyre kiterjedtebb lett a nemzetközi kapcsolatok hálózata olyannyira, hogy 1948-ban korlátozni kellett ezeket a találkozókat a szaporodó vereségek miatt. Gerő Ernő közbenjárására 1947 nyarán még a vasutas labdarúgók Európa Bajnokságát is megrendeztek Budapesten, bár a magyar csapat nem jutott a döntőbe. Ekkor még nem a hidegháborús nézeteket propagálta, más hangot ütött meg. A Népsportban így nyilatkozott: a vasút jelképesen is összeköti a nemzeteket. A kilenc ország csapatának részvétele cáfolata a vasfüggöny legendát.

„Most megláthatja nyolc nemzet százhatvan résztvevője, hogy nálunk egyetlen külföldit sem kísérnek szuronyos rendőrök az utcán, s mindenki oda megy, ahová akar, teljesen szabadon.”

Az alsóbb néposztályok számára a sport révén először nyílhatott meg a külföldi utazás lehetősége, legalábbis annak reménye. Ez bizonyosan szerepet játszott a sportolás tömegessé válása terjedésében. Nem is beszélve arról, hogy a szervezés lenyúlt települési, munkahelyi, iskolai szintre. A szegénységen is kijátszották, megrendezték a mezítlábas focibajnokságot. Az 1947-ben bevezetett új sportág, a röplabda pályákat viszonylag könnyen és gyorsan ki lehetett alakítani. Különösen 1948-ban ugrott meg a népszerűsége, amikor alapfokon 2200 vidéki csapat nevezett a versenyekre. De 1949-ben is az alapfokú bajnokságon 1918 csapat vett részt, több mint a labdarúgásban, és az asztaliteniszben.

Kádár János röplabdázik. A Kádár-hagyaték részét képező dokumentumot a Politikatörténeti Intézet bocsátotta rendelkezésünkre.

A irányítási rendszert az 1948-as olimpia előtt centralizálták és átszervezték. Versenyistállók jöttek létre szakszervezetek, fegyveres testületek szerint, alapszervezetekre osztva. Gondot fordítottak a szakemberellátásra. Mesteredző tanfolyamokat indítottak. A tömegességet és az utánpótlásnevelést okosan összekapcsolták.

Ismét háborús szempontok

Gyorsan változott a kül- és belpolitikai légkör. 1948 augusztusában az akkor hetvenezresre szánt hadsereg felállításához katonai előképzést terveztek. Rákosi egy leventemozgalomszerű szervezet létrehozásában gondolkodott, de mintaként a szovjet félkatonai ifjúsági tömörüléseket is számításba vette. Megvalósítóként a Szabadságharcos Szövetség (a későbbi Partizánszövetség) jött számításba, amely az összes – az úszástól a sportrepülésig – olyan sportág monopolizálására igényt tartott, amelynek bármilyen köze volt a katonai gyakorlathoz. Végül ez nem valósult meg és csak a technikai sportágak, a repülés, ejtőernyőzés, lövészet, rádiózás, motorversenyzés került a hatókörébe.

Már nemcsak öncélúan szervezkedtek, hanem a háborús felkészülés érdekében igyekeztek az egész ifjúságot megmozgatni. Az irányítás újabb átalakításával igyekeztek ezt megteremteni. A tömeges sportolást szovjet mintára szervezték át. A mozgalmiság jegyében ezt a Munkára Harcra Kész (MHK) akciósorozat köré összpontosították. Jelvényszerző versenyeket rendszeresítettek az egész ország területén, évente sportági napokat tartottak, sport és ifjúsági hetet rendeztek, megkezdték a falusi sportpályák építését és helyreállítását. Az MHK-ba 1949-ben már 220 ezren jelentkeztek, és 1949-ben 16 ezer, majd 1952-ben 34 ezer parasztfiatal tette le a próbát. 1950-ben a résztvevők száma megközelítette a 300 ezer főt, és az országos beszámoló azzal büszkélkedett, hogy sikerült megkedveltetni a gránátvetést. Az MHK-nak 1-2 év múlva azonban megmutatkozott az erőltetett jellege.

Emellett a szakszervezeti egyesületek tagsága elérte a 300 ezer főt, a munkahelyek felében működött sportkör, persze legtöbbje 1-2 szakosztállyal. Falun, ha kisebb számban is, de rendszeresen sportoltak, fociztak. 1951-ben mintasportkörökkel igyekeztek példát mutatni, így a vidéki körök száma 1952-ben több mint 500 volt. Ezek díjtalanul használhatták a sportszereket, a létesítményeket, és állami támogatásból működtek. Végeredményben 1941-hez képest háromszorosára nőtt a sportolók száma. A vívás, tenisz, vitorlázás, öttusa úri, kiváltságos jellege megszűnt.

A sport fontos szerepet kapott az ünnepek, tömegdemonstrációk látványossá, szórakoztatóvá, népszerűvé tételében, mivel dekorativitása, látványhatása jól kihasználható volt. Az ünnepek részévé váltak a tömegsport-vetélkedők, spartakiádok (Spartacus nevével fémjelzett versenyek, aki afféle eszménykép volt akkoriban), amelyek nagy létszámot biztosítottak nemcsak a résztvevők, de a közönség számát illetően is. Az 1951. április 4-i felszabadulási futóversenyen például a 2550 indulót 70-80 ezer néző kísérte. Az eseményhez beszédek, koszorúzás, fúvószenekar társult, így a szórakoztató látványosság mintegy részévé vált a politikai ünnepségnek. A sportbemutatók természetesen nem korlátozódtak a fővárosra, még a falvakban is hasznos politikai eszköznek bizonyultak.

Miért?

A sikerhez adottak voltak a feltételek. A tömegesség biztosította az utánpótlást, a kiválasztási rendszer ehhez alkalmazkodott. 1951-ben olimpiai előkészítő, tehetségkutató versenyeket rendeztek, és első ízben rendezték meg az Országos Spartakiádot.

A színvonalas szakembergárda rendelkezésre állt. Már 1947-ben mesterképzést vezettek be a Testnevelési Főiskolán. A polgári sportvezetők kezéből csak 1950 közepére vették ki az irányítást. A szaktudás azonban ezután sem volt smafu. Olyan edzőtekintélyek biztosították a legmagasabb nívót, mint Sebes Gusztáv labdarúgás, Adler Zsigmond ökölvívás, Iglói Mihály atléta, Rajki Béla vízilabda, és sokan mások.

Az élsportot jól menedzselték, a kiváló tehetségek sztárok, sőt egyedüliként világsztárok voltak! Büszkék voltak rájuk, rajongtak értük, meg egy kicsit irigykedtek is rájuk, ezt mutatta egy korabeli vicc, amely szerint Székely Mihály, a nagyszerű operaénekes kihívja Nagy Imre miniszterelnököt egy asztalitenisz meccsre. Nagy ezt mondja:

Nem is tudtam, hogy ön a sportban is kipróbálta magát!

Mire az operaénekes így felel:

Ha már a művészetem révén nem tudok külföldre kijutni, megpróbálok élsportolóként.

Mindez megmutatkozott a tömeges érdeklődésben, sőt az irántuk megmutatkozó szeretetben. Az aranycsapat játékosainak legjobbjait mindenki becenevén szólította. (Puskás Öcsi, Bozsik Cucu, Sándor Csikar, vagy korábban Deák Bamba.)

A világbajnoki vereség utáni csalódás, sőt keserűség mutatta, hogy a sporthoz való viszony jóval több volt, mint hobbiszerelem. A győzelmekben, a vitathatatlan sikerekben megélt nemzeti büszkeségen esett kiküszöbölhetetlen csorba. Ismét elveszítették, amire régóta vágytak az emberek, s amit évekig megkaptak. A világnagyságot, amely 1848, majd 1867 után kísértette ezt az országot, és amely a monumentalitás reprezentációjában mutatkozott meg a XIX. század végén és a XX. század elején. Egy szívós és nagy ideál elvesztése volt ez.

A sportban fejeződött ki ugyanis az átélhető nemzeti önérzet, a nagyhatalmakkal való egyenrangúság, az egyenlő esély tudata, sőt a Szovjetunió legyőzésének lehetősége. Méghozzá nem a szocialista tábor tagjaként, nem Moszkva csatlósaként, hanem önálló, szabad nemzetként. Ismét itt volt a nemzetközi reprezentáció, a hazafiúi közösségérzés, magyar büszkesége az első világháborús katasztrófa, Trianon és Párizs, a kisnemzeti létet tudomásul nem vevő irredenta Horthy-korszak és az ország önazonosságát elveszejteni látszó második világháború után. Az első világháborús összeomlás idején írta Ferenczi Sándor barátjának, Freudnak az országos diagnózist:

„A mi régi világunk, legelsősorban a Globus Hungaricusnak a felbomlása nagyon érzékenyen érinti nárcizmusunkat.”

S ezt a nárcizmust az ötvenes években enyhítette a dobogós büszkeség.

A győzelemnek, a sikernek az áhitata 2010 után állami rangra emelkedett. Nem véletlen, hogy jövedelmező nosztalgiaipar virul az aranycsapat emlékén, hogy a stadionok a hajdan volt sztárok neveit viselik. Kísért a nagyravágyás, a szenvedélyes státuszharc leginkább a sportban. Megmutatkozik ez a labdarúgás feléledésének makacs reményében, de az olimpia, a VB-k, és az EB-k rendezésében is. Ha sportnagyhatalom nem is tudunk úgy lenni, mint Rákosi alatt, akkor legalább a szervezésben vegyük fel a versenyt a birodalmakkal. Valamiben ki kell élni nagyhatalmi vágyainkat.

Kiemelt kép: Fortepan / Sárosi Imre