Senki nem tud olyan szépen vereségeket ünnepelni, mint a mai parlamenti baloldal és népe. A mérsékelten tájékozott magyar kommentárokat látva úgy tűnt, mintha a francia baloldal győzött volna múlt vasárnap – ez nagyon nem így van, sőt. Ahogy mondani szokás: a tények mintha mást mutatnának.

A francia elnök- és parlamenti választások összesen négy fordulója után a helyzet a következő: az elnökválasztás második fordulójában nem volt baloldali jelölt, oda az „autoritárius liberalizmus” és a szélsőjobboldal jelöltjei jutottak be. Végül az előbbi győzött, aki első ciklusában a szakszervezetek (és mások) ellenállása ellenére keresztülvert minden neokonzervatív reformot. Felszámolta az utóbbi évtizedek legnagyobb társadalmi mozgalmát (sárgamellényesek), példátlanul arrogáns, népmegvető, komoly autoritárius tüneteket mutató rendszert épített fel, erős szélsőjobboldali elemekkel – melyben segítségére volt az egyre elfogultabb és jobbra csúszó médiarendszer is. Szélsőjobboldali ellenfelét a baloldali szavazók segítségével győzte le, akiket hálából azonnal kitagadott a köztársaságból a „két szélsőség” régről ismert babonájának felelevenítésével.

A nemzetgyűlési választásokon kiderült, hogy az egész baloldal (az „összefogás”, a szélsőbaloldaltól a zöldeken át a szocialistákig) a választók negyedének-harmadának a támogatására számíthat, parlamenti aránya ennek megfelelő. Ezt a választást is az elnök pártja nyerte, de a klasszikus jobboldal is részben megőrizte pozícióit. A szélsőjobboldal tízszer annyi képviselőt küldhet a Nemzetgyűlésbe, mint legutóbb – köszönhetően a „köztársasági front” (azaz a szélsőjobb elleni összefogás, visszalépések ésatöbbi) megszűnésének: ma már nem hogy a jobboldali, de a Macron-féle pártok szavazói is adott helyzetben inkább távol maradnak, mintsem támogassák a baloldali jelöltet (a jobboldaliak egyenesen inkább szavaznak a szélsőjobboldalra, mint a baloldalra).

Röviden: az idejét nem tudjuk, mikor volt Franciaország ennyire jobboldali ország (talán 1815-ben, vagy a párizsi kommün után).

Ezeken a tényeken túl végül is tényleg vannak jó hírek.

Elsősorban persze az, hogy még el sem kezdődött Macron második ciklusa, máris besült a mutatvány, és persze nemcsak az elviselhetetlenül arrogáns elnököt jó zsákutcában látni, de komoly öröm volt néhány különösen visszataszító figurának a veresége is. Ferrandé, aki a Nemzetgyűlés elnökeként sokat tett azért, hogy mamelukok szavazógépévé silányítsa a nemzet képviseletét; Castaneré persze, aki a sárgamellényesek idején volt belügyminiszter, azaz személyes felelősség is terheli a legutóbbi évek legvéresebb rendőri repressziójáért; Blanqueré, a volt oktatási miniszteré, aki ellen tanárok tízezrei tüntettek lényegében állandóan, és akinek a woke-izmus és a baloldali „iszlám” értelmiségiek voltak a legnagyobb ellenségei, és a legszebb: Manuel Valls, aki szimplán Manuel Valls – még az is lehet, hogy végleg megszabadultunk az embertől, akinek egyszerűen nincsenek jó tulajdonságai.

Szóval néhány nagyobbacska füles elég jó helyre ment – ez kétségtelen tény.

Fontos az is, hogy a francia Nemzetgyűlés talán húsz év szünet után újra vissza fogja szerezni régi jó hírét: mióta egy véletlen lehetőséget adódott rá (2002-ben egy évre esett a kétfajta választás), hogy egymáshoz kössék az elnök- és a parlamenti választásokat, és igen okosan (ráadásul a baloldal, személyesen Jospin nyomására…) úgy döntöttek, hogy az elnökválasztás legyen először, azóta az elnöki párt mindig abszolút többséget is kapott a parlamenti választásokon.

Hát ennek most vége – és ez önmagában is igen jó hír. Minden, az autokrácia felé haladó rezsimnek elsőszámú tulajdonsága, hogy kiüríti a parlamenti vitákat, egyszerű szavazógéppé alacsonyítja le a nemzet képviseletét, képviselőit pedig az autokrata rendszer mamalukjaivá.

Még a magunkfajta libertárius baloldaliaknak is be kell ismerniük: politikai rendszereink demokratizálásának első lépése a népképviselet szervének visszahelyezése a hatalom centrumába.

Nyilván ez a perverz konstrukció, melyet V. Köztársaságnak neveznek, nem lesz egyszeriben parlamenti köztársaság, tovább gyöngül viszont az a prezidenciális rendszer, amelyet elsősorban a többségi választási rendszer kétpólusú tendenciái tartottak életben. Most nehezen látszik, hogy tartana ki Macron öt évig, de persze innovatív pernahajder ő, meglátjuk. (Például: a Nemzetgyűlés feloszlatása, és új választások kiírása, egy jóval arányosabb rendszerben? Elég kockázatos lépés lenne, de nem ostobaság…)

Mindenesetre vége a Macron-féle bonapartizmus technokrata uralmának (ennek első áldozata alighanem éppen a frissen kinevezett miniszterelnök lesz), talán újra a nagy parlamenti összecsapások, viták és persze egyezkedések ideje jött el.

A fentiekből látható, hogy Franciaországban a perverz egyszemélyi uralomgyakorlásnak az is a következménye lett, hogy lényegében megszűnt az egyezkedés, a tárgyalások, a kompromisszumkeresés kultúrája a politikai pártok között. Nyilván Macron és pártja előző öt évben tanúsított kioktató arroganciája is erősen hozzájárult ahhoz, hogy most minden parlamenti párt a választás után öt perccel kijelentse: semmiképpen sem kötnek koalíciót a csak relatív többséggel bíró Macron-párttal.

Azonnal visszadobták természetesen Macron másik ötletét is a nemzeti egységkormányról, mire az elnök úgy megsértődött, hogy minden felelősséget innentől az ellenzéki parlament pártokra tolt át. Mondván, hogy őt többséggel megválasztották (ez igaz), a programja támogatást kapott (ez hazugság: másodszor győzött a szélsőjobb ellenében a baloldali szavazók undorodó támogatásával, ezzel egyébként az elnökválasztások két fordulója között még ő is tisztában volt), azaz semmi sem változott: az ő programját kell végrehajtani, ha ez nem megy, az az ellenzék hibája. Alighanem nem lesz itt nagyon semmiféle egyezkedés: az elnök előbb-utóbb fel fogja oszlatni a Nemzetgyűlést (ezt akár már holnap is megteheti), már csak az kérdés, hogy ezt az egészet hogyan tudja majd az ellenzéke nyakába sózni.

Szóval az arrogancia mit sem változott, Macron persze semmmit sem tanult és semmit sem felejtett: alighanem ő volt az a piromán, aki olyan sikeresen játszott a tűzzel, hogy az most már az Elysée palota falait is fenyegeti.

Immár öt éve minden a Macron újraválasztását elősegítő stratégia szolgálatába állt: a cél Marine Le Pen és a szélsőjobboldal kinevezése volt őfelsége ellenzékévé.

Azaz első körben „dediabolizálása” (ördögtelenítése, azaz szalonképessé tétele – ehhez jó eszköz volt a is, hogy volt egy Le Pennél is szélsőjobboldalibb jelölt, a magyar kormányzó jobboldal nagy barátja, Éric Zemmour), majd miután nem kis nehézségek árán végül megintcsak ő lett Macron ellenfele a második körben, hirtelen megtört hangú könyörgésekkel fordultak a baloldal szavazóihoz, hogy „mentsék meg a fasiszták ellenében mentsék a köztársaságot”.

Miután a baloldaliak ezt megtették (ahogy 2017-ben is, a stratégia lényege éppen ez: Macron akkor nyerhet, ha a szélsőjobboldal az ellenfele a második körben), jött a harmadik lemez, amely azért kicsit mindenkit váratlanul ért:

a baloldali szavazók, miután megmentették a köztársaságot, hirtelen ugyanolyan szélsőségesek lettek, mint a szélsőjobboldaliak.

„A Köztársaságnak minden szavazatra szüksége van” – közölte a parlamenti választások fordulói között a háborús vezér pózában tetszelgő Macron, és a köztársasági szavazat pedig az a voks, amelyet az ő pártjára adnak le.

Meglepő volt a cinizmus ilyen mértéke (hiszen, mint említettük, pár hete még Macron is tisztában volt, hogy a baloldaliak szavazataival győzött), de ennek a „két szélsőség”-dumának a tartalma aligha: a szélsőjobboldali elemekkel dúsított baloldalellenes kulturális harc évek óta az elnöki többség és médiái mindennapjait képzik – de erről írtunk már máshol hosszabban.

Most ez a választási kampányban kiegészült igen szép truvájokkal, melyek szerint Mélenchonnal a „szovjet modell” fenyegeti Franciaországot, vagy a kedvencük, az egyik médiában sokat szereplő, Marcon-hívő filozófus válasza arra az egzisztenciális kérdésre, hogy a választás második fordulójában a szélsőjobboldalra vagy a a baloldalra szavazna: „inkább Trump, mint Chavez”. Ekkora hülyeségtől még a riporternek is elállt a szava egy pillanatra.

Ezek után persze nem csoda, hogy a „republikánus front” egyszerűen összeomlott: a jobboldali szavazóknak (a macronisták nagy részét is ideértve természetesen) sikerült a fejébe verni, hogy a szociális állam, az ökológiai tervezés, a feminizmus és a francia társadalom sokszínűségének értékként kezelése legalább olyan veszélyes, mint a fasizmus. Sőt.

A legszebb, hogy az érzékenyítés olyan jól sikerült, hogy a baloldali szavazók is elkezdtek erősen tojni a dologra: ha ugyanolyan veszélyesek vagyunk, mint a szélsőjobboldal, akkor mi szükség lenne ránk a köztársaság védelmében? Igaz, ők nem szavaznak persze a szélsőjobboldalra, csak éppen nem mennek el a második fordulóban, ha egy jobboldali/Macron-párti és egy szélsőjobboldali jelölt áll egymással szemben.

A piromán mutatvány (most túl a baloldal és a szélsőjobboldal „veszélyességét” azonosnak értékelő ideológia visszataszító voltán) olyan komoly sikerrel járt, hogy

Macronnak sikerült elveszítenie az abszolút többségét, a baloldalnak pedig több tucatnyi körzetet – mindkét esetben a szélsőjobboldal javára.

Ha a „republikánus egységfront” csak olyan szinten működik második fordulós átszavazásokban, mint az előző választásokon, feleennyi szélsőjobboldali képviselő sem lenne. Az is igaz persze, hogy Marine Le Pen 158 körzetben nyerte meg az elnökválasztás második fordulóját, így végül is a 89 elnyert képviselői hely tulajdonképpen arányosnak mondható eredmény – persze éppen ezt akarta eddig megakadályozni a „republikánus front”. De tény: abszolút előretörés is van, végül is több mint

egymillióval több szavazatot kapott a szélsőjobboldal, mint 2017-ben (igaz, a részvétel is nagyobb volt valamivel);

beszédesebb, hogy legutóbb 119 helyen voltak talpon a második fordulóban, most 208 körzetben.

A baloldal a szélsőjobb elleni duettjeinek több mint felét veszítette el, de az elnöki párt is alig jött ki a dologból jobban: ezáltal a szélsőjobb már a nemzetgyűlési helyeket illetően is meggyökereződött pártnak számít fő területein (azaz a dezindusztrializációs, munkanélküliséggel sújtott észak-keleti régiókban, és az arabok iránt lángoló szeretetet érző délkeleten), sőt, ki is tört ezekből a régiókból (négy megye is van, amely kizárólag szélsőjobbos képviselőt küld a Nemzetgyűlésbe).

Macron elnökségének az árát a szélsőjobb előretörésében fizeti meg mindenki: politikailag és ideológiailag egyaránt.

A nagy politikai átrendeződés végül három nagy blokkot hozott létre: a Macron-féle pártét (mellette a Zemmour pártját, egy szintén jobboldali, de tőle autonóm, kisebb erővel rendelkező csoportot), a baloldalét és a szélsőjobboldalét. Mint láthatjuk, újdonság, hogy nem csak a politikusaik kezelik egymást ellenségként, hanem a szavazók is finoman szólva polarizáltak.

És persze jó, ha tudjuk: a baloldal tokkal-vonóval a szavazók harmadának-negyedének a támogatására számíthat. A végül vártnál roszabb szereplést a fenti elnöki stratégia mellett mégiscsak az okozta, hogy nem maradtak tartalékok a második fordulóra, egyszerűen nincs több baloldali Franciaországban. Ez elég a Macron-párt ellen nagyjából a körzetek fele-fele arányban megosztására a nagyvárosokban, és a majdnem teljes győzelemre a nagyvárosok népi külvárosaiban. De mindenütt máshol, bármely másik párt is volt az ellenfél, a második forduló általában vereséggel járt a baloldal számára (a legnagyobb arányban éppen a mérsékelt jobboldallal szemben: ezekre a jelöltekre, úgy tűnik, mind a Macron-szavazók, mind a szélsőjobboldaliak is nagy arányban szavaztak át).

Továbbra is tény: a baloldal nagy tartaléka a fiatalok és az alkalmazottak, az alsó középosztály – éppen azok, akik a legkevésbé mennek el szavazni (utóbbiak távolmaradása sújtja egyébként a szélsőjobbot is). Nem nagyon sikerült azon változtatni (talán csak a külvárosokban), hogy országaink sorsát továbbra is a középkorú és nyugdíjas, jómódú emberek döntik el – olyan is az egész, mondhatnánk.

Kétségtelen tény az is, hogy jó híreket is mondjunk, hogy a baloldal súlypontja alaposan elmozdult balra – sikerült megszabadulni az összes „Macron-kompatibilis” (ahogy itt mondják, jobboldali) szocialista és zöld politikustól, főleg a Mélenchon-párt révén példátlanul sokszínű és népi képviselőket küld végre a baloldal a Nemzetgyűlésbe: ennek fontosságát nem kell lebecsülni.

Maga a baloldali terv is összehasonlíthatatlanul baloldalibb volt, mint pár évtizede bármi ezen a tájékon. Már az is nagy szó, hogy egyáltalán valódi társadalmi terv és program volt, nem egyszerűen a pillanat uralása, mely Macron hatalomgyakorlására is oly jellemző. Ebből a hatalomgyakorlásból pedig egyre inkább az látszik, hogy a világunkat irányító emberek intellektuálisan és morálisan egyszerűen nincsenek az előttünk álló problémák szintjén.

A francia baloldalnak igenis volt terve a sokféle fennálló társadalmi egyenlőtlenség kezelésére éppúgy, mint az ökológiai katasztrófa megoldására, legalábbis késleltetésére.

Ez persze jó hír, de nem lehetetlen, hogy most már a baloldalt is korlátozó „üvegplafon” éppen ennek köszönhető: feltételezhető, hogy az emberek többsége nem ért egyet ezzel a tervvel.

Természetesen a cél, hogy ez megváltozzon.

Mindenesetre a baloldal visszatért a térképre, tulajdonképpen visszaszerezte a korrekt ellenzéki pozícióit, ez nem kis dolog. A baloldal népe végre megkapta az összefogást, amelyet évek óta reklamált a Macron-féle agresszív, arrogáns, autoritárius, a tűzzel játszó piromán neokonzervativizmus és a szélsőjobb ellenében. Visszakapta a baloldal az önbecsülését, politikája van, programja – de ez nem a nagy svung, nem az áttörés, és még kevésbé bármilyen értelemben vett győzelem.