Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A vártnál is kisebb Macron előnye, a Nemzetgyűlés legerősebb ellenzéki pártja is lehet a szélsőjobb az első becslések szerint

Sokkoló számok jelentek meg a francia törvényhatósági választásokat követők képernyőin este nyolckor: a közvélemény-kutatók urnazáráskor közreadott becslései alapján az Emmanuel Macron köztársasági elnököt támogató erők ugyan az élen végeztek, de az abszolút többség még messzebb kerülhet, mint várták. Előzetesen 255-295 képviselői széket jósoltak az Ensemble (Együtt) koalíciónak, most azonban az Ipsos-Sopra Steria több médiának szolgáltatott becslése szerint úgy tűnik, 65 szék is hiányozhat a 289 fős abszolút többséghez.

A mai nap nagy és nem igazán várt győztese lehet a Marine Le Pen vezette Rassemblement National (RN, Nemzeti tömörülés), amelynek ugyan először jósoltak frakciót 1988 óta, ami már önmagában fontos előrelépés lett volna. A ma esti becslések alapján viszont a várt 20-45 hely csaknem dupláját, 85-89 képviselői mandátumot szerezhet a szélsőjobboldali formáció.

Egy ilyen eredmény akár a Nemzetgyűlés legerősebb ellenzéki pártjává tehetné az RN-t, maga mögé utasítva a korábbi nagy konzervatív váltópártot, a Republikánusokat (Les Républicains, LR), amelynek 78 széket jósoltak este nyolckor a kutatók.

A választás másik nagy meglepetésének a baloldali összefogás sikere ígérkezett, amire április elején, a szélsőjobb által uralt, letargikus elnökválasztási kampány előestéjén még nem sokan fogadtak volna. A Jean-Luc Mélenchon nevével fémjelzett Nupes (Nouvelle Union populaire écologique et sociale), amelyben a szocialistáktól a zöldeken át a kommunistákig terjedő szövetséget hoztak tető alá alig két hét alatt a 71 éves képviselő csapatai, azonban „csak” a várt minimumot hozta, és ezzel 149 főt vihetne a Nemzetgyűlésbe.

Igaz, ez is csaknem háromszor annyi képviselőt jelent, mint amennyivel a baloldali frakciók – kommunisták, szocialisták és a La France Insoumise (LFI, kb. Engedetlen Franciaország) – rendelkeztek eddig az alsóház bal csücskében.

Az előző Nemzetgyűlés összetétele. Forrás: Le Monde.

A közvéleménykutatók korábban 150-190 mandátumot jósoltak a Nupes-nek. Ma este úgy fest, hogy a koalíció vezető ereje, Mélenchon mozgalma, az LFI 86, a zöldek 28, a szocialisták 22, a kommunisták pedig 13 szék várományosai – és az utóbbiak kivételével önálló frakciókat hozhatnak létre.

Ez a baloldali tömb válhat a parlament vezető ellenzéki erejévé, felváltva az eddig ezt a szerepet betöltő konzervatív jobboldalt, amely most némileg összezsugorodik. Mint írtuk, a Republikánusok 78 székre számíthatnak az eddigi 100 helyett, ami logikus következménye Macron jobboldali, autoriter politikáinak. Hiszen elég nehéz egy olyan hatalom jobboldali ellenzéke lenni, amely tele van szorgos konzervatívokkal, akik az állam és a meghatározó társadalmi intézmények neoliberális átalakításán dolgoznak éjt nappallá téve, a „mindent meg kell változtatni, hogy semmi sem változzon” célkitűzése jegyében. Ehhez a kihíváshoz, és különösen elnökjelöltjük, Valérie Pécresse 5% alatti eredményéhez képest kifejezetten jól tartották magukat a Republikánusok, akiknek döntő szerepük lehet majd Macron abszolút többségének biztosításában.

Ezek a nyolc órás becslések hagyományosan nagy pontossággal jelzik a Nemzetgyűlés várható összetételét, ezért az erőviszonyok feltehetően nem változnak az este folyamán.

A kormányzó erők számára, győzelmük ellenére is, valóságos sokkal ér fel az eredmény: először fordul elő, hogy a köztársasági elnök nem támaszkodhat abszolút többségre a Nemzetgyűlésben, 2002 és a választási kalendárium reformja óta, amely épp azt célozta, hogy ne történjen ilyen malőr. Emmanuel Macron előző mandátuma végén még összesen 346 engedelmes képviselőre számíthatott a parlament 577 fős alsóházában, ebből 267 fős volt saját startup pártja, a La République en marche (LREM, A Köztársaság lendületben).

És hiába a baloldali tömb sikere, ezt erősen relativizálja a szélsőjobb elképesztő eredménye. Ezt a sikert csak ijesztőbbé teszi, hogy Marine Le Pen se nagyon kampányolt, és az RN helyi beágyazottsága ma is nagyon törékeny lábakon áll. Nem csupán azért, mert a pártvezetést továbbra sem igazán foglalkoztatja a helyi építkezés, hanem azért is, mert a média és a politikai elit meghatározó csoportjainak kitartó és megdöbbentően elszánt erőfeszítései ellenére a szélsőjobb társadalmi elutasítottsága ma is számottevő.

Ezen a téren, elődeihez hasonlóan Emmanuel Macron is újabb és újabb vörös vonalakat hágott át. Ezek közül az egyik legemlékezetesebb talán az marad, hogy az első forduló után, a hagyományos „köztársasági” norma helyett, amely a szélsőjobb elszigetelése érdekében visszalépteti a jelöltjeit az esélyesebb ellenfelek javára, a kormánypárt bejelentette, egyenként mérlegel majd a körzetekben. Kvázi egyenlőséget téve a szélsőjobb és a baloldali koalíció „szélsőséges jellege” között, azaz lényegében felszámolva a republikánus konszenzust, amelynek lényege, hogy a rasszizmus, a polgárok egyenlőségének elutasítása, amit a szélsőjobb képvisel, elfogadhatatlan.

Nem véletlen, hogy Macron ötéves uralma után arat az RN ilyen sikert, hiszen az elnök újraválasztását éppen a Marine Le Pennel alkotott duója biztosította a 2. fordulóban, minden más forgatókönyv jóval kockázatosabb lett volna számára. Különösen öt olyan év után, amelynek szinte minden reformja jelentős társadalmi ellenállást váltott ki, a csúcson a sárga mellényesek lázadásával.

Az elnökválasztás azonban látszólag a lehető legjobban alakult: igaz, kisebb előnnyel, de Macron ezúttal is meggyőzőnek tűnő fölénnyel nyert. Min csúszhatott el mégis a parlamenti abszolút többség?

A keserves kampány és a megkésett baloldali alternatíva

Történelmi rekordokat döntögető és páratlanul korai hőhullám előzte meg a törvényhatósági választások második fordulóját: bár a nyár még el sem kezdődött, de a 40 fok felé csúszó hőmérő Bretagne-tól Biarritzig emlékeztethette a franciákat, hogy a klímaváltozás már most beleszól az életünkbe, és itt és most teszi keservessé a hétköznapokat.

Ahogy esetleg azt is eszükbe juttathatta, hogy másodszor is megválasztott köztársasági elnökük csak a kamerák előtt tetszeleg a bolygó védelmezőjének szerepében. Az elmúlt öt évben pedig fontosabbnak érezte a nagytőke és a status quo védelmét, minthogy érdemben tegyen valamit a klímaváltozás, és a környezetet, egyúttal a franciák jóllétét fenyegető káros folyamatok ellen.

Más szempontból sem kedvezett ez az időszak Emmanuel Macronnak, az elnök ugyanis tudatosan minimálisra redukálta az érdemi kampányt, olyannyira, hogy még átmeneti kormányának tagjai is szinte elbújtak a nyilvánosság elől az elmúlt hetekben. Így próbálták elkerülni a „bakikat”, de azt is, hogy egyáltalán részletezni kelljen az elnök programját, esetleg érvelni mellette – miközben a választási rendszer logikája remélhetőleg majd biztosítja a többséget a Nemzetgyűlésben.

Úgy tűnik azonban, hogy ezúttal, legalábbis részben csődöt mondott Macron és támogatói legfőbb fegyvere, a depolitizáció, a valódi politikai tétek elhallgatása, elrejtése, az érdemi vita kikerülése. Akárcsak ennek kiegészítője, a polarizáció, amelynek jegyében a mainstream médiában túlsúlyban lévő jobb és szélsőjobb véleményformálók Macron katonáihoz hasonlóan nem győzték sulykolni, hogy Jean-Luc Mélenchon vezetésével a káosz és a diktatúra fenyeget.

Ezzel szemben, ha minden jól alakul, Macron az észszerűség, a progresszió és a rend bársonykesztyűs őreként tűnhetett volna fel, amit azonban némileg megnehezített az a néhány epizód, amely erős kampány hiányában nagyobb súlyt kapott.

Ilyen kellemetlen fejlemény volt a francia rendvédelem nemzetközi figyelmet is kiváltó botrányos fellépése a Bajnokok Ligájának döntője alkalmával május végén. Az sem segített feledtetni a rendőrség működésével kapcsolatos kritikákat, amelyeknek különösen a sárga mellényes mozgalom „leverése”, de az elmúlt évek több tragédiája is muníciót adott, hogy az elmúlt három hónapban négyen haltak meg rendőri igazoltatások során, a legutóbb június 6-án Párizs 18. kerületében.

És valószínűleg az sem jött jól a „nők egyenlőségét” ezúttal is mandátuma legfőbb céljai közé emelő elnöknek, hogy az átmeneti kormányban a fogyatékkal élők ügyeiért felelős minisztert, Damien Abadot előbb 2vádolta meg nemi erőszakkal, majd egy harmadik is nemi erőszak kísérletével a hasonló ügyekben nagy presztízst szerzett Mediapart portál cikkeiben.

Macron és az általa kijelölt kormányfő, Élisabeth Borne ezúttal is arra hivatkoztak, hogy az igazságszolgáltatás feladata az erőszak tényét igazolni. Viszont elmulasztották, hogy kitérjenek arra, mennyire elégtelen az az állami intézmények működése ezen a téren, ami érthető módon riasztja el az áldozatokat a feljelentéstől. Ahogy azt is, hogy preventív jelleggel visszavonják Abad kinevezését, és ezzel azt kockáztassák, hogy az esetleges áldozatok mellett nők milliói érezzék úgy, nincs politikai jelentősége, hogy egy potenciális erőszaktevő ül a kormányban.

Kérdés persze, hogy mindez mennyit nyomhatott a latban, mennyire motiválhatta az ellenzéki szavazókat, és mennyiben csökkentette a Macront támogató koalíció jelöltjeinek esélyét. Damien Abadot vasárnap újraválasztották, akárcsak a szintén szexuális visszaéléssel vádolt belügyminisztert, Gérard Darmanint,  a „Macronie” több vezető figurája, köztük az ökológia átmenet vagy az egészségügyi tárca gazdái vagy a parlament elnöke is vereséget szenvedtek.

A fenti ügyek nyilván nem döntötték el a kampányt, de egyediségükben is rávilágítottak az elmúlt öt év óriási hiányosságaira, a betartatlan ígéretektől az arcátlan hazugságokig.

A legdöntőbb fejleménynek azonban feltehetően az bizonyult, hogy az eddig főleg saját szalonnájuk sütögetésével elfoglalt „progresszív erők” egy kivétellel akkorát buktak az elnökválasztáson, hogy a túlélés utolsó esélye az volt, ha beállnak Jean-Luc Mélenchon Népi Uniója mögé.

Jean-Luc Mélenchon a törvényhatósági választások kampányában 2022 júniusában. Forrás: Facebook.

Így jött létre 2 hét leforgása alatt a Nupes, aminek még kiejtése is bizonytalan, de a szavazók számára egyértelműen azt üzente, van egy olyan baloldali összefogás, amely érdemi ellenzéke lehet Macron neoliberális vagy polgári tömbjének. Ezzel egyszersmind a baloldali összefogás repolitizálta, valódi téteket adott választásnak.

Mindez azonban túlságosan későn történt ahhoz, hogy komoly fenyegetést jelentsen Macron számára, és forradalmat hozzon a szavazófülkékben. Az első fordulóban újra rekordot döntött a távolmaradók aránya: a szavazásra jogosultak mindössze 47,51%-a járult az urnákhoz, ma is távolmaradt a szavazók több mint fele.

Azt azonban sikerülhet elérni, hogy a lényegében súlytalanná tett Nemzetgyűlés újra betölthessen valamit azon funkcióiból, amelyekre egy parlamentáris demokráciában hivatott. Az államfőnek és munkatársainak eddig nem igazán kellett tekintetbe vennie a parlamenti pártokat, ennek vége: egyeztetésekre és kompromisszumokra lesz szükség, hasonlóan a legtöbb olyan európai országhoz, ahol hazánkkal ellentétben töredezettebb a pártpaletta.

Ennél is fontosabb lehet, hogy egy erős baloldali tömb esélyt adhat arra, hogy a közéleti vitákban nagyobb szerepet kapjanak a valóban lényeges kérdések, és némileg visszaszoruljanak a jobboldali-szélsőjobboldali hegemónia révén tematizált fikciók, mint a „nagy népességcsere” vagy az „iszlamobaloldal” egyetemeken végzett aknamunkája. Már ez is csökkentheti valamelyest az évek óta eszkalálódó gyűlöletkeltést, és a depolitizáció ellenében hathat. És már ez is valami.

Hosszabb távon az is izgalmas kérdés lehetne, hogy mit kezd magával a Nupes. Ez a relatív siker és a közös munka vajon meggyőzi-e azokat, akik a szocialisták vagy a zöldek körében még hajlanak a neoliberális konszenzus egyes dogmáinak őrzésére (ilyen például az árszabályozás elutasítása, az egyik olyan pont a közös programban, amelyben nem mindenki ért egyet), hogy ez a vonat elment. Felülkerekedhet-e a meggyőződés, hogy csak a szakítás nyújthat igazi alternatívát, hogy az elmúlt 50 év után azt a szocialista hagyományt érdemes megújítani, amelyet François Mitterrand képviselt a hetvenes években? Azt pedig, amely François Hollande elnökségével a szakadék szélére sodorta a Szocialista Pártot, ezzel együtt a baloldali kormányzás esélyét, csak finoman fenékbe billenteni érdemes.

Ha számunkra egyértelmű is a dilemma, Madridtól Londonon át Budapestig valahogy úgy tűnik, hogy nem a szakítás politikái kerekednek felül. A Nupes sorsa ezért is túlmutathat saját magán. Kérdés persze, hogy mindennek mi jelentősége egy olyan parlamentben, amelynek egyik legnagyobb ellenzéki ereje a szélsőjobb, és ahol ezen felül minden „progresszív” képviselőre 2 jobboldali honatya jut.