Miközben szinte kivétel nélkül minden európai országban él roma közösség, talán túlzás nélkül kijelenthető, hogy viszonylag keveset tudunk és beszélünk arról, milyen társadalmi kihívásokkal és megkülönböztetéssel kell szembenézniük azoknak a roma embertársainknak, akik országhatárainkon kívül élnek. Ez talán nem meglepő annak fényében, hogy általában véve a nyilvánosság a hazai cigányság problémáival is csak időszakosan, egy-egy nagyobb visszhangot kapó ügy kapcsán foglalkozik behatóbban.

Elvétve azonban előfordul, hogy egy-egy konfliktus nyomán a más országok roma közösségeit érintő ügyek is átlépik az ingerküszöbünket. Az egyik ilyen nagyobb botrány talán a Franciaországban élő, roma származású bevándorlók szervezett kitoloncolása volt még 2010-ben, a másik pedig a csehországi roma nők kényszersterilizációja. Tavaly a Mérce hasábjain is írtunk arról, hogy

a Cseh Köztársaságban, illetve az elődállam Csehszlovákiában az 1970-es évektől egészen a kétezres évek közepéig roma nők százait tették meddővé műtéti úton azután, hogy világra hozták gyermeküket.

A botrányos eljárás tényét – amelynek pontos jellegét sok tekintetben ma is homály fedi – a cseh állam már 2005-ben beismerte, Jan Fischer egykori cseh miniszterelnök 2009-ben bocsánatot is kért érte, de igyekezett hangsúlyozni, hogy minden esetben egyedi orvosi vétségről, nem pedig egy központilag vezérelt, rendszerszintű bűnről van szó. Az állam ennél valamivel nagyobb felelősséget csak akkor vállalt, amikor 2021-ben a cseh törvényhozás elfogadott egy olyan törvényt, melynek értelmében a kényszersterilizáción átesett nők körülbelül négymillió forintnak megfelelő anyagi kártérítésben részesülhettek. Ezzel fontos eredményt ért el a csehországi roma állampolgárokat az élet majd minden területén sújtó rendszerszintű rasszizmus elleni társadalmi szerveződés.

A csehországi roma közösséget sújtó elnyomás alapvetően két szempontból bír különös jelentőséggel nekünk, magyarországi olvasóknak. Egyrészt, bár a felszínen megannyi nyelvi, kulturális különbség húzódik közöttünk, de tagadhatatlan, hogy az elmúlt évszázadokban igen sok hasonló társadalmi folyamat zajlott le hazánkban és Csehországban/Szlovákiában, és a két ország gazdaságuk relatív – de bizonyos mutatók szempontjából azért igencsak szembetűnően – jobb helyzete ellenére ugyanabban a félperifériás pozícióban rekedtek, amely a Magyarországot érintő, nem csak gazdasági természetű  kihívásokat is alapjaiban határozza meg. Részben ez köszön vissza azon is, hogy – ahogyan arra egy 2020-as miskolci tüntetés is rámutat – Magyarországon sem ismeretlen az a fajta rasszizmus, aminek következtében orvosok a pozíciójukkal gátlástalanul visszaélve a roma származásuk miatt fosztanak meg nőket a gyermekvállalás lehetőségétől.

Másrészt pedig tagadhatatlan tény, hogy ez az állami sterilizációs program egy olyan időszakban került bevezetésre, amikor a mai Csehország címerében a kétfarkú bohémiai oroszlán fölött egy vörös csillag díszelgett, az ország hivatalos megnevezése Csehszlovák Szocialista Köztársaság volt és a  Csehszlovákia Kommunista Pártja (Komunistická strana Československa) a hozzá köthető elnyomó rezsim fenntartásához a legitimitást a szélsőjobboldali, rasszista erők elleni második világháborús győzelemre vezette vissza. Ez pedig azért fontos szempont, mert segíti rávilágítani arra, a hazai közbeszédben nagy népszerűségnek örvendő vélekedéssel kapcsolatos problémákra, mely szerint a Szovjetunió szatellitállamai minden hibájuk és megbocsáthatatlan bűneik ellenére a mai berendezkedéseknél jobban kezelték a romákkal kapcsolatos kérdéseket.

Ez az elgondolás ráadásul politikai törésvonalakat meghaladó támogatást élvez – igaz, eltérő okokra visszavezethetően. A rendpárti jobboldali elképzelésekkel favorizálók a márpedig-dolgozni–köll  alapelven a munkanélkülieket (akiket ezek az elképzeléseket favorizálók gyakran tévesen a romákkal tesznek egyenlővé) közveszélyes elemekként kezelő, a munkára kötelességként tekintő társadalompolitikát  látják kívánatosnak a mai szociálpolitikákkal szemben, amelyek nemhogy halat, de egyenesen „segélyt” adnak háló helyett. Ezzel szemben a baloldali érvelés azt hozza fel, hogy a jóléti állam és a szociális védőháló kiterjesztése, ami a „kommunista” időszakot jellemezte (amihez persze mindenféle hátsó szándék nélkül érdemes hozzátenni, hogy ugyanebben az időszakban gyakran a más berendezkedésű országokban is jóléti politizálás folyt), és az kisebbségeket ellenségként kezelő nacionalizmus visszafogása a jelenleginél több lehetőséget teremtett a romáknak az előrejutásra és az anyagi gyarapodásra.

A leegyszerűsítő és tendenciózus narratívák mögött azonban ott van az a romák által megélt valósága ezeknek a rendszereknek

– illetve tágabb értelemben véve, a huszadik század történelmi folyamatainak, amelyről viszonylag kevés szó esik a mindennapokban. Ezért is különösen fontos David Tišer cseh rendező az ARA Art Company társulat által színre vitt Mama című darabja, amelyet az ötödik Roma Hősök Nemzetközi Roma Színházi Fesztivál keretein belül Budapesten is megtekinthető volt.

Tišer ezt a megélt valóságot ráadásul egy egészen különleges, megannyi más társadalmi jelenség, elnyomás és kihívás által meghatározott csoport, a roma nők szemszögéből meséli el. Négy egymást követő generáció egymásra építő és reflektáló élményeit tárva elénk, a történeteket Pavílna Matiová tolmácsolásában ismerhetjük meg.

Az első megjelenített generáción (amelyre egy szlovákiai vidéki kisiskolás lány reflexióiból kapunk rálátást) keresztül képet kaphatunk azokról a megpróbáltatásokról, amelyek a roma nőket érték a második világháború előtti évek során Csehszlovákiájában. Ebben az első részben Tišer mondodrámája máris problematizálja azt az elképzelést, amely szerint a perifériáról a társadalom centruma felé vezető út oktatással van kikövezve. Miközben tagadhatatlan az oktatás fontossága a hátrányos helyzetű csoportok életkörülményeinek javításában,

ez a megközelítés az emancipációt elsősorban az elnyomottak egyéni, nem pedig össztársadalmi küzdelmén át látja,

és azt vallja, hogy, ha már az előrejutáshoz a kisebbségeknek permanens harcot kell vívniuk a világgal, akkor a legjobb, ha már felvértezik magukat azokkal a fegyverekkel, amit a tudás adhat („Si le savoir est une arme, soyons armés, / car sans lui nous sommes désarmés.” ^[1] ). Azonban személyes tapasztalatainkból (vagy akár az ismert francia szociológus, Pierre Bourdieu ezzel kapcsolatos munkásságát olvasva) is tudhatjuk, hogy

az oktatási rendszer nemhogy csökkentené a különböző társadalmi egyenlőtlenségeket, de intenzíven újra is termeli azokat.

Ezt a szemléletet látjuk visszaköszönni a Mama első alakjában is: az iskola hiába nyitja ki a romák számára a többségi társadalom világának a kapuját. Hiába, ha a rendszerszintű, törvénybe foglalt rasszizmus a romákat faluszéli putrikba száműzi. A szegregáció és a sokunk számára felfoghatatlan nélkülözés nyomán a roma diákok nem léphetnek be ebbe a térben néha akár hozzájuk nagyon közeli, de osztályhelyzetük révén nagyon távoli jóléti világba.

Míg a két háború közötti időszak (Közép-)Európában az etnikai kategóriák és „faji sajátosságok” révén történő szegregáció, valamint a „nemzetre” veszélyes elemek elleni harc haragos bódulatában telt, addig a második világégés után hatalomra kerülő rezsimek azt ígérték, mindenki egyaránt vehet részt az osztály-és származási különbségek nélküli kommunista társadalom építésében. Ez a valóban magasztos – bár sokszor kínosan erőltetett propagandában megjelenített – elképzelés gyakorlati következményekkel is járt.

A Mamában megjelenített fiatal lányokból akár még úttörő is válhatott, és a romák generációk óta először reménykedhettek abban, hogy az állam végre elsősorban az embert, nem pedig a félni- és elnyomnivaló idegent látja bennük. Nem is csoda, hogy második főszereplőnk olyan büszkén hordja piros úttörő nyakkendőjét és olyan boldogan énekeli, hogy Poslední bitva vzplála, / dejme se na pochod / Internacionála / je zítřka lidský rod (Ez a harc lesz a végső / Csak összefogni hát / És nemzetközivé lesz / Holnapra a világ – az Internacionálé cseh nyelvű változata ).

Azonban nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön, az új rezsim a romák hátrányos helyzetét nem a különböző társadalmi-gazdasági struktúrákra, hanem magukra a romákra vezette vissza –  ezzel rövid úton a végéhez is ért az az átmeneti időszak, amikor a romák is „elvtársakká válhattak” (még akkor is, ha azért a rezsim ebben a rettentő elvtársias légkörben is szívesen egzotizálta a romákat, így erősítvén az önmagáról kialakított felvilágosodott, haladáspárti képet).

Egy 1958-ban elfogadott törvénnyel a csehszlovák rezsim a „vándor életmódot folytató” romák erőszakos letelepítését akarta megvalósítani. Tette ezt annak ellenére egyébként, hogy a korban a roma lakosság óriási többsége már réges-rég letelepedett életmódot folytatott, akik pedig továbbra is gyakran utaztak, azok elsősorban vonattal közlekedtek otthonuk és az idénymunkákat biztosító iparvidékek között. A kormányzat narratívájának hatására azonban ez a belső migráció felélesztette a többségi társadalomban az akkora már legfeljebb csak folklórból ismerhetett sztereotip képet a vidéket szekérkaravánokon járó vándorcigányokról. A névlegesen kommunista berendezkedés pedig ahelyett, hogy ezeknek az előítéleteknek a megváltoztatására törekedett volna, inkább kiszolgálta azokat – még akkor is, ha ennek a politikának a Mamában is felmutatott, szétszakított családok és apa nélkül felnövő gyermekek voltak a másik oldalán.

Ezzel a lépésével az államhatalom egyértelművé tette, hogy elsősorban nem a roma állampolgárokat sújtó és őket az elkülönített „Másik” szerepébe záró rasszizmus, kirekesztés és kizsákmányolás felszámolását, hanem – ahogyan azt a darab szereplői egy arcukra öntött tál liszttel érzékeltetik – pusztán a romák „fehérre mázolását” tűzte ki céljául.

David Tišer drámája mindezeket a történelmi folyamatokat roma nők szemszögéből vizsgálja. A Mama elsősorban arra keresi a választ, hogy hogyan öröklődtek át a nőket saját életük statisztáivá silányító patriarchális beidegződések az egymás váltó történelmi korszakokban. Ezek a roma nők néhány évtized leforgása alatt a rezsim legitimálásra használt, egzotizált díszletből a rendszer kudarcai és belső ellentmondásai miatti összeomlás kijelölt bűnbakjaivá váltak.

A folyamat első állomása az, ahogyan az állampolgároknak merev viselkedési kódexet előíró rezsim saját, egyre inkább dohosodó propagandáján keresztül melldöngetve hirdetett elveit is szembeköpve néz félre, amikor a tanulni vágyó fiatal roma lányokat a családfők a konyhába száműzve fosztják meg a szabadságuktól.

A Mama azonban nem pusztán erkölcsi alapállásból merítkező bírálatot fogalmaz meg ezzel a patriarchális felfogással szemben, hanem azokra a materiális tényezőkre is rávilágít, melynek következtében az elviekben éppen „felemelt” roma családok más, a hatalom által rejtegetni kívánt szegényekhez hasonlóan továbbra is a túlélésért kell hogy küzdjenek.

Ez a társadalmi helyzet pedig érthető módon nehezen teszi lehetővé ezen csoportok számára, hogy gyermekeiket olyan célok elérésben támogassák, amely nem segíti közvetlenül a család mindennapi létszükségleteinek kielégítését.

Ezt követően pedig azt láthatjuk, hogy bár a rendszer nemcsak hogy nem lépett fel a roma nők társadalmi felemelkedéséért, társadalomban való előrejutásáért, de még bünteti is őket a hátrányos helyzetükért.

Nemes egyszerűséggel árvaházba száműzte roma nők újszülött gyermekeit, arra hivatkozva, hogy (a rendszer működéséből fakadó hátrányos helyzetük miatt) „nem alkalmasak az anyaságra”.

Ezek a jelentsorok pedig fel is készítik a nézőt arra az önmagába záródó tragikus körre, melyben a háború és népirtás árnyékában világra jövő roma nőknek egészen addig volt lehetőségük kiteljesedni, amíg társadalmi helyzetük és szerepvállalásuk nem ment szembe az őket elnyomó korszellemmel és annak a rezsimnek az akaratával, amely nemes egyszerűséggel elrabolta tőlük gyermekeiket, és egy állami sterilizációs programon keresztül helyettük döntött arról, mekkora családot alapíthatnak.

Miközben David Tišer Mamája alapvetően a második világháború után kialakuló létező szocializmus időszakának tragédiáit állítja a történet középpontjába, közel sem beszélhetünk arról, hogy rendszerváltás (és annak során belengetett szabadság) leszámolt volna a csehszlovákiai és az utódállamokban élő, romákat sújtó diszkriminatív politikákkal. Éppen ellenkezőleg: a Mikuláš Dzurinda kormányának brutális megszorításai keltette kelet-szlovákiai zavargások, a csehországi Teplicében rendőri erőszaknak áldozatul eső Stanislav Tomáš, vagy éppen a rendszerváltás után is folytatódó kényszersterilizáció intézményi gyakorlata rámutatnak arra, hogy Csehországban és Szlovákiában a mai napig rendszerszintű a romákat sújtó rasszizmus. Tišer  darabja viszont továbbmegy, arról beszél, hogy ez

az intézményesített diszkrimináció nem csupán a piacgazdasági átmenet keltette egyenlőtlenségek és társadalmi feszültségek kezelését brutális rendpárti intézkedésekkel orvosolni kívánó kortárs politikákra vezethető vissza.

Évtizedek-évszázadok óta jelenlévő tendenciákról beszélünk, így ezeknek feloldása is csak akkor lehetséges, ha górcső alá vesszük ezeket a régóta húzódó történelmi folyamatokat.

A Mamában felvonultatott, több különböző generációt képviselő roma nőt őszinteséggel és visszafogottságában is elemi erejű játékkal megjelenítő Pavílna Matiová monológjaiból a színpad feletti kijelzőn futó feliraton kívül a legtöbben talán csak néhány magyarba is átszivárgó, szláv eredetű szót értünk meg, azonban finálét követő vastaps közben

nem tudunk nem arra gondolni, hogy a darabban látottak nem csak egy  távoli térség távolinak tűnő tragédiáit, hanem a mi valóságunkat is megjelenítik.

David Tišer Csehország és Szlovákia romáinak kálváriáját mutatja be, de közben ugyanúgy szól a kényszersterilizált miskolci nőkről és tágabb értelemben a rendszerváltás előtt kizsákmányolt, utána pedig kihasznált és kiközösített magyarországi roma társadalomról, a kétegyházi zavargásokról, a brutálisan összevert közmunkásokról, Galgagyörökről, Piricséről, Nyíradonyról, Tarnabodról, Alsózsolcáról, Tatárszentgyörgyről, Tiszalökről, Kislétáról, Csorba Robikáról és édesapjáról, megannyi megnyomorított és elvesztett életről – a mi közös tragédiáinkról.