Az a morális pánik, ami az összeesküvés-elméleteket övezi az utóbbi időben, a baloldalt sem kerülte el.

Nem sűrűn zárjuk úgy a napot, hogy ne jöjjenek szembe netes mémek és riogató cikkek arról, hogy a COVID-járvány és az orosz-ukrán háború körüli konteók és dezinformáció micsoda károkat okoz. Szakértők hada rendezkedett be arra, hogy rendet rakjon a fejekben, kijelölje a helyes gondolkodásmódot, és kiválogassa a valós információkat a valótlantól.

Cinikus vagyok, persze. Schiffer Andrást – szándékosan, vagy csak azért, mert a gondolkodás nem dívik –, félreértették legutóbb (is). Ugyanis igaza volt abban – az én értelmezésem szerint –, hogy a „tényellenőrzés” gyakran nem szolgál mást, mint a (euroatlanti) hegemónia fenntartását – a mi érdekeinkkel szemben. Schiffernek ugyanis – az én olvasatomban legalábbis – nem az volt a problémája, hogy létezik törekvés a valóság minél pontosabb megismerésére, hanem az, hogy a megmondók egyrészt az objektív igazságot hirdetik, másrészt meglehetősen szelektívek a forrásokat illetően, tulajdonképpen geopolitikai érdekek mentén válogatva azokat. Ő elsősorban a COVID-dal kapcsolatos igazságszórást kifogásolta az utóbbi időben, de érdemes kitérni egy magyarországi példára.

A(z egyébként fontos munkát végző) Political Capital egyik vendégposztja az „oroszbarát trolltevékenységeket” elemzi. Az első kérdés számomra mindig az: ki van abban a pozícióban, hogy elemezzen, azaz szétszedje a diskurzust és a maga keretezése szerint, a tudományos autoritását használva újraértelmezze? A második kérdés: kit fog elemezni, és miért pont őt?

Miközben a magyar politikai közélet hemzseg az euroatlanti-kompatibilis konteóktól (Orbán Putyin zsebében van, Volneren keresztül tesztelik a Huxitot, Dúró Dórán keresztül a homofóbiát stb.), szinte csak a nyugati mainstreamet izgató politikai konteók elemzéseivel találkozunk.

Így például az orosz-ukrán háború esetében is valahogy csak az válik érdekessé, hogy az „oroszbarát trollok” mit írnak, és az nem, hogy más vélemények hogyan jelennek meg. A fent említett poszt már eleve paranoid: az csakis szervezett agymosás eredménye lehet, ha valaki proxyháborúról beszél (miközben nagyjából ezt állítja Magyarics Tamás és Rácz András is), ha problematizálja a NATO-terjeszkedést vagy a ruszofóbiát említi meg. Az elemzett „trollokról” azt írják: „tipikus érveléstechnikájuk volt a mainstream médiázás, relativizálás, a saját állításaikat evidenciának tekintették, míg a tényeket ignorálták”, miközben ezek hétköznapi, minden politikai oldalon fellelhető problémák. Külön érdemes kiemelni, hogy a posztban a tények ignorálását említik – csak hát a „tények”, még ha léteznek is, különböző forrásokon keresztül jutnak el hozzánk.

A forrásokkal pedig éppen az a probléma, hogy ezek tulajdonképpen emberek által működtetett intézmények, az intézményekkel pedig az a probléma, hogy sajátos érdekeik vannak, és az már rajtunk áll, hogy az érdekeikről és ezek fényében a megbízhatóságukról mit gondolunk. Ez pedig nem csak a mi problémánk: az EUvsDisinfo éppúgy fenntartja a jogát más intézmények megkérdőjelezéséhez, mint ahogy önmaga objektivitását és függetlenségét kikéri magának. Egyik posztjukban például az orosz közvélemény-kutatásokat elemzik, megállapítva az egyik intézményről, hogy függetlenként szereti beállítani magát, a másikról mindössze annyit közölve, hogy „brit”. A következtetés az, hogy minél távolabb esik egy közvélemény-kutató a Kremltől, annál kisebb Putyin támogatottsága a felméréseik szerint.

Ez még akár így is lehet – tulajdonképpen nem vitatom a megállapításokat, nem igazán ez az írás tárgya. Nem is azt állítom, hogy a posztmodern oltárán fel kellene áldoznunk azt az igényünket, hogy közelebb jussunk a valósághoz: mindössze azt állítom, hogy kemény harcok folynak azért, hogy ki lesz a hiteles szereplő és ki nem – függetlenül attól, hogy ki jár közelebb az igazsághoz. Éppen ezért fontos kérdés az, hogy a különböző szereplők hogyan igyekeznek egymás hitelét rontani, és a sajátjukat emelni, miközben a jelen objektívnek és függetlennek kikiáltott, a tudományosságot képviselő intézményei nem biztos, hogy kiállják az idő próbáját.

Ahogyan a 19. századi tudományos rasszizmus is mára a legbornírtabb szélsőjobbos, kocsmaasztali merengésekbe vonult vissza, holott a legpatinásabb nyugati intézmények koponyaméricskélő zsenijeinek munkája volt, úgy azok a nagy megmondások, amelyek ma uralkodnak, szintén el fognak tűnni. A közgazdaságtan egyik legnagyobb téveszméje például, a leszivárgás-elmélet is csak azt szolgálta, hogy a tőkefelhalmozást biztosítsa a felső tízezernek, de hiába a tudományos handabandázás körülötte, mára pontosan tudjuk, hogy hazugság volt.

Az összeesküvés-elméletek alapvetően forrásokat kérdőjeleznek meg, és ezeket az intézmények vélt érdekei miatt teszik elsősorban. Nyilván gyakran szánalmas marhaságokat találnak ki, alkalomadtán antiszemiták, túlzottan paranoidak, módszertanilag nevetségesek akár, és folklórt gyártanak tudomány helyett. De a híveik nem feltétlenül bolondok, nem feltétlenül „szélső”-jobb- vagy baloldaliak.

Az amerikai demokrata-párti szavazók kedvenc konteója évekig az volt, hogy Donald Trump összejátszott az orosz hatalommal, aztán amikor kiderült, hogy az egyik fő informátor hazudott, a „tények” többsége meg hamis, akkor jónéhány sajtóorgánum lapult – ezt a Washington Post gyönyörűen dokumentálta, egyébként.

Bill Gates ugyanakkor – aki maga is számos konteó célpontja – maga mondja azt, hogy a következő járvány akár tervezett is lehet – mi ez, ha nem összeesküvés-elmélet?

Katharina Thalmann nagyszerű könyve éppen azt írja le, hogy az USA politikai kultúrájában hogyan marginalizálódtak az összeesküvés-elméletek a hidegháború alatt, miközben bevett politikai eszköznek számítottak korábban (elég csak a mccarthyzmusra gondolni). Maga az amerikai kormányzat – de hát nemcsak az, hanem mindegyik – titkosít, elhallgat, információt torzít és alkalmanként még büntet is, ha valaki nyilvánosságra hoz valamit, elég ezen a ponton Julian Assange és a Wikileaks újfent sok figyelmet kapó történetére utalnunk.

Így aztán nehéz volna nem hinni abban, hogy léteznek összeesküvések. Azt állítani, hogy Alekszej Navalnijt megmérgezték, egy összeesküvés-elmélet – ami nem azt jelenti, hogy hamis az állítás, hanem azt, hogy az orosz titkosszolgálat értelemszerűen titokban szerette volna megmérgezni az ellenzéki politikust. A kísérletről szerzett tudásunk azonban a forrásokon múlik és az azokba vetett bizalmunkban, viszont az, hogy a nyugati „tényellenőrző” oldalakban hiszünk, vagy a Russia Todayben, hosszú és komplex folyamatokon múlik.

Mi a baloldal feladata ebben a helyzetben?

Ahogy arra Michael Parenti több előadásában és könyvében is rámutat, amikor munkások szerveződnek, például egy szakszervezet megalapításáért, akkor nem tabu kimondani, hogy szerveződnek. Viszont, amikor arról beszélünk, hogy az egy százalék a saját érdekei megtartása, sőt még erősebb képviselete érdekében együttműködik, akkor azt összeesküvés-elméletként bélyegezzük meg – azaz azonnal hamisként állítjuk be.

Ezzel szemben a hegemón narratíva nagyjából úgy néz ki, hogy dolgok „csak úgy” történnek (ahogy Parenti írja például a Dirty Truths c. könyvében: „coincidence theory”, „véletlenség-elmélet”): a gazdagok brutális gazdagodása, mondjuk, a pandémia vagy a háború alatt egy magától értetődő jelenség, így működik a rendszer, és ezzel le is kell tudnunk a dolgot. Az, hogy a globális elitnek van hatalma egy ilyen rendszer változtatására és fenntartására, minden bizonnyal nem adhat magyarázatot arra, hogy mindig ők jönnek ki jól a válságokból, és a tőke valahogy mindig az ő jachtjaik formájában manifesztálódik.

Az, hogy a mainstream sajtó folyamatosan mellőzi ezeket a kérdéseket, szélsőségesnek bélyegzi és utópistának a baloldali gondolatokat, hogy „szakértőket” szólít meg, akik a neoliberális gazdasági intézkedéseket mint egy igazságot adják el, valószínűleg random, és semmiképp sem magyarázható azzal, hogy valamiféle eltervezés eredménye mindez. Végül is a kedves olvasóé a Washington Post, és nem Jeff Bezosé, és az tök véletlen, hogy Bezos lapjában érvelnek az adókerülés lehetőségének fenntartása mellett.

Az amerikai lapokat mindössze néhány milliárdos birtokolja – feltehetően nem a nagyszerű, közvetlen profit miatt. Ha ezt a kérdést mellőzzük, mert konteósnak tűnik, akkor egy fontos kérdést hagyunk ki, és nem fogjuk érteni azt sem, hogy a propaganda hogyan működik.

Nyilván nem arról van szó, hogy gonosz gyíkemberek vették át az irányítást. A fenti állításokat nem a Hihetetlen Magazinból másoltam – pedig a főszerkesztőjével, Szűcs Róberttel nemrég hosszú interjút készítettem –, hanem azokra a szövegekre építek, amelyeket a Frankfurti Iskola nagyjai jegyeznek.

A baloldalnak persze fókuszálnia kell arra is, hogy a kapitalizmus strukturálisan társadalomellenes. Tudnunk kell, hogy milyen struktúrák irányítják a társadalmakat, és hogy ezekben, ahogy azt Marx is említi, maguk a tőkések is milyen kényszerek közé kerülnek.

Viszont azt is tudnunk kell, hogy a struktúrákat nem valamelyik isten küldte le kőtáblán, hanem ezek gondosan megtervezettek, és a kevesek érdeke mentén terveződnek újra időről időre. Hiszen ez a szemünk előtt történt: egyrészt globálisan tetten érhető a tökés rendszer neoliberális fordulata a nyolcvanas évektől, másrészt Kelet-Európának és más, posztszocialista régióknak kifejezetten fájdalmas emlékeik vannak arról, hogy a nyugati és helyi komprádor elit hogyan vágta tönkre a társadalmaikat, meglehetősen tervezetten. Azt is nehéz volna eladni, hogy Kelet-Európa kizsákmányolása és demográfiai kiszipolyozása véletlenszerű.

Nyilván észnél kell lenni, és ha valamilyen intenciót gondolunk történések mögé, akkor azt ellenőriznünk kell. Az sem feltétlenül igaz, hogy az „összeesküvő” mindenképpen az, aki nyer valamiből. Nem a Pfizer robbantotta ki a járványt, de nem véletlenszerű, hogy a Pfizer és más nagyvállalatok óriási összegeket zsebeltek el – ahogy az sem véletlenszerű, hogy a vakcinák beszerzésekor az EP-képviselők nem tudhatták, hogy „mennyibe kerülnek ezek, milyen ütemezésben érkeznek és milyen felelősséget vállalnak a gyártók”. Éppen ezért nem kell szégyenkezni, amikor intenciót vélünk a történések mögé. Az, hogy történelem csak úgy történik, és nincs benne ágencia, egy olyan téveszme, amit a baloldalnak nem szabad vállalnia. Bízzuk ezt a liberális apologétákra, ez az ő pályájuk.

(És ahogyan a jobboldal is felszabadulni látszik a rendőrködésük alól, meg a francia baloldal is megtette ezt a lépést, úgy mindenhol abba kel hagyni a szégyenkezést amiatt, hogy a magunk útját akarjuk újra járni. Csak azért, mert a „fizessenek a gazdagok” egyes magyar publicisták szerint „kommunista szöveg”, nekünk nem kell meghátrálni. Hát akkor kommunista szöveg.)

A konteó nem önmagában téves vagy rossz: a konteó egy elmélet, amelynek a központi magyarázata egy összeesküvés – és ha megfosztjuk magunkat attól, hogy a történelmet időnként hatalommal rendelkező emberek akarata mentén értelmezzük, akkor értékes magyarázatokat veszítünk el. A baloldalnak arra is rá kell mutatnia, hogy kik a felelősek. Ugyanis függetlenül attól, hogy a struktúrák milyen vasketreceket jelentenek, a felső tízezernek van befolyása, és nem nekünk.

Csak azért, mert szerintünk nem véletlenszerű, hogy a következő válság is az ő gyarapodásukat és a mi szegényedésünket hozza (pedig megírja majd az Economist, és lefordítja őket a HVG), még nem biztos, hogy gyíkemberes konteósok vagyunk.

Akkor sem, ha még egy kutatócsoport is megerősíti ezt, a fogatlan néptől rettegők csúnya kommentekkel fenyegetnek majd, és velünk riogat a mainstream.