Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ellenállni a lakhatás elidegenítésének Kelet-Európa Szilícium-völgyében, Kolozsváron

A városvezetés jelentős legitimációs forrásává vált Kolozsvár önkormányzatának azon törekvése, hogy nemzetközi elismeréssel találkozzon városfejlesztési politikája. A város 2015-ben Európa Ifjúsági Fővárosa címet nyert. Következő évben sikerült bekerülnie a 2021-es Európai Kulturális Fővárosi címért folyó országos verseny döntőjébe; később annak elvesztése komoly visszalépést jelentett. 2020-ban a polgármester bejelentette, hogy „Kolozsvár újra a csúcson van”, amikor a várost beválogatták az Európai Unió hat leginnovatívabbja közé. Ez már csak természetes egy olyan város számára, amelyet „Kelet-Európa Szilícium-völgyeként” emlegetnek. Országos szinten Kolozsvár már így is megnyerte a városok közötti versenyt azzal, hogy a Világbank 2017-es, vonzó városokról készített jelentése a települést a belső vándorlás legkeresettebb célpontjaként említette. Ahogyan a rengeteg elnyert cím is mutatja, Kolozsvár immár egy egészen más ligában játszik. Ezek a zajos branding-győzelmek ahhoz is hozzájárultak ugyanakkor, hogy az ingatlanárak a csillagos égig emelkedtek: immár több éve magasabbak a négyzetméterárak a városban, mint a fővárosban, Bukarestben. Nem elvetendő, ha valaki azzal érvel, hogy éppen ez volt a szándék.

A romániai városfejlesztési politikák magját képező, könyörtelen nyugatosító folyamatnak az alapja nem igazán a francia, vagy német városok szociálpolitikájához való felzárkózás. Jóval inkább a városok országos szintű versenyhelyzetének megteremtésére való törekvés, amelynek célja, hogy a külföldi tőkét a szociális védőháló leépítésével leginkább bevonzó önkormányzatokat tüntesse ki.  Az elképzelt nyugati társadalomra való hivatkozás kezdetben a korábbi szocialista politikák, majd a legtöbb szociálpolitika megtagadásával járt. A rangsorok Kolozsvárt heterotópiává [1] teszik: a mi saját nyugati világunk a posztkommunista hanyatlás tengerében. A gyakorlatban azonban Európának otthonossá tenni a helyet a városi tér és a városi élet átfogó árucikké tételének projektjévé válik. A lakáspiac különösen vonzóvá vált, a közelmúltbeli globális fejleményekkel tökéletes összhangban, a pénzügyi válság után  egyre inkább. Így a virágzó és rendkívül jövedelmező ingatlanipar és egy széles körben támogatott általános európai civilizációs paradigma összekapcsolása segít a lakhatással kapcsolatos társadalmi sérelmek elfedésében. Minél inkább emelkednek a kolozsvári lakásárak, annál szebben csillognak az európai városi címek. Feltehetjük magunknak a kérdést: Mi értelme van ennek a kompromisszumnak?

Cikkünk igyekszik rámutatni arra a – mind belső, mind külső szereplők által ápolt – mélyen gyökerező hiedelemre, hogy az európaivá válás áldozatokat követel.

Új ingatlanberuházások egy pince mellett, ahol egy család 20 évig élt a 2018-as kilakoltatásukig / Fotó: George Iulian Zamfir

Ez a cikk a neoliberális városi átalakulásoknak ellenálló közép- és kelet-európai lakásmozgalmakat bemutató, többnyelvű ELMO (Kelet-Európai Baloldali Médiaegyüttműködés)-sorozat része.

Nemcsak arra keressük a választ, hogyan szerveződnek a lakhatási igazságosságért a baloldali szereplők Közép-Kelet-Európában, hanem arra is, hogyan szállnak szembe a politikai és aktivista miliőben egyaránt jelen lévő „Nyugathoz való felzárkózás” gyarmati éthoszával. A sorozatról és az azt záró panelbeszélgetésről itt írtunk bővebben.

A cikket a régiós együttműködés keretében fordította: Bernáth Lackó

A sorozat angol nyelven, a helyi fordításokra (cseh, bolgár, román….) mutató linkekkel, megtalálható a LeftEast oldalán.

Okos város mint antiszociális város

A városvezetés folyamatosan kutatja az újabb és újabb koncepciókat, hogy táplálja a fejlesztési programját. Az okos város fogalma fokozatosan épült bele a politikai beszédek és stratégiai dokumentumok szövegeibe, valamint a bevezetett intézkedésekbe. Példának említhetjük Kolozsvár első, szenzoros öntözőrendszerekkel, elektromos töltőállomásokkal, ingyenes WiFi-vel és USB-konnektorokkal felszerelt okos utcájának ünnepélyes pompával történt felavatását 2020-ban. Nem áll szándékomban a technológiai fejlődés ellenében beszélni, inkább arra szeretnék rávilágítani, hogy milyen politikai ára van a szociális kiadások, például a lakhatás támogatásának ellen menni. Okosnak lenni tehát azt sugallja, hogy elmerülünk a „technopolisz” gondolatában, és félretesszük a társadalmi igazságosság elvét, mivel a technológiai fejlődést önmagában is bizonyos fajta igazságosságnak tekintjük. Hogy választ adjak Vitalie Sprânceană megfigyelésére, miszerint paradox módon nincs általánosan elfogadott definíció arra vonatkozóan, hogy mi is valójában az okos város: úgy tűnik, hogy épp a megfoghatatlan jellege az, ami a közigazgatás vezetőit odacsábítja.

Ilyen értelemben egészen kísérteties hasonlóság van a ‘90-es évek „rossz kormányzás” ellenében feltalált, nehézségekkel küzdő „jó kormányzás” és a legutóbbi találmány, az „okos városok” között, amelyek, hogyan is mondjuk… az ostoba városok ellen irányulnak. A szűnni nem akaró igény, hogy a társadalmi szerveződést, illetve értékeket képességek és erkölcsi tantételek – mint például az „okos” város vagy a „jó” kormányzás – alapján közvetítsük, azt sugalmazza, hogy a politikai viták korának vége.  Valójában az erkölcsi ítélkezésnek a szembeötlő egyenlőtlenségekre adott válaszként való alkalmazása a baloldali megoldások régi, jellegzetes semmibe vétele.

Ahogyan a városok versenyének esetében a koncepció maga is Nyugatról importált, az okos város koncepciója is mélyen ülő ellentmondással küzd: minél több város építi be azt stratégiájába, annál gyorsabban vész el ez a városirányítási vízió. Végső soron az okos város nem egyéb, mint egy marketingstratégia: szüksége van kevésbé okos városokra, hogy létezzenek. A versenyelőnyökkel kecsegtető városi márkajelleg felhígul, hiszen az „okos(abb) város” nem kifejezetten meggyőző üzenet sem a befektetők, sem a beáramló magasan iskolázott, igényeket támasztó lakosok felé. A marketing gyakorlati szabályai azt mutatják, hogy a különbségeknek nagyobbaknak kell lenniük, ha meg akarjuk különböztetni saját márkánkat a versenytársakétól.

Ezen a ponton felmerül a kérdés, hogy ha már létezik ez a nyugatosítási láz, a nyugati városokhoz képest miért nem szerepelnek a jelenlegi városi jövőképben olyan újraelosztási politikák, mint például jelentős mennyiségű szociális lakhatási lehetőség finanszírozása? A szokásos válasz erre az volt, hogy a kommunista örökség miatt a „Nyugat-projektnek” csak egyes elemei átültethetők, így elsősorban a tőketermelés és a munkások kizsákmányolásának fokozása. Az újraelosztás ügyeit addig-addig halogatták, amíg azok a kiérdemesülés kérdésévé váltak. Kolozsváron a meritokrácia azonban csak egy másik kifejezés arra, hogy: „van elég akaratotok és képességetek arra, hogy vállaitokra vegyétek egy techno-kapitalista utópia megteremtését? Ha igen: üdv a fedélzeten!”

Az ELMO arra szerveződött, hogy a régió egyenlőségpárti, rendszerkritikus, nemzetközi szolidaritás iránt elkötelezett platformjai segítsék a rendszerszintű változás szempontjából nélkülözhetetlen információk régióbeli áramlását és a régiós perspektívát alkalmazó elemzések születését. Az együttműködés keretein belül született cikkek itt olvashatóak angol nyelven.

A romák száműzése mint a nyugatosítás feltétele

A meghívót a városi utópiához való csatlakozásra nem a város roma lakóinak címezték. Épp ellenkezőleg: a romák kiebrudalása nagyon úgy tűnik, hogy pont az európai projekt meglétére utaló jel. Ebben az értelemben Kolozsvár hasonlít a nyugati városokra, ugyanakkor nem egyértelmű, hogy ez egy nyugatról keletre, vagy épp fordított irányban átvett politika-e. Ettől függetlenül mindez a romániai romák rabszolgasorban tartásának ideje, vagyis a 14. és 19. századok közötti időszak óta (Moldvában és Havasalföldön) kiépült intézményes rasszizmuson alapszik. A romák kitúrása a városokból a ‘89 utáni romániai politika egyik központi eleme, azon politikáé, amely részben fedi a kommunistaellenes gyakorlatokat is, tekintve, hogy számos roma számára utaltak ki központilag lakásokat államosított épületekben, amely épületeket visszaszolgáltattak, illetve a mai napig folyamatosan szolgáltatnak vissza korábbi tulajdonosaiknak. Az ő kilakoltatásuk jelképezi azt a szükséges társadalmi áldozathozatalt, ami biztosítja a gyors átállást a nyugati típusú kapitalizmusra. Mivel lakóhelyük korábban államosított házakban volt, a romák jelentették a képzeletbeli akadályt, ami a lakáspiac beindítása előtt állt.

Az elmúlt 32 évben a romák másként való kezelése a jogfosztás igazolása érdekében nemzeti sporttá vált, amelyet a várospolitika tereiben játszanak, és amelyet a civil szervezetek (NGO-k) jelentős része elvárt és támogatott. Ez a másként kezelés abban áll, hogy a helyzetüket természeti katasztrófának tekintik, amely jótékonysági munkát igényel. Ebből adódik a közigazgatás hajlama arra, hogy üdvözölje, sőt finanszírozza az NGO-kat a problémák ideiglenes orvoslására, ahelyett, hogy szükségleteiket az állami éves költségvetésbe építenék be.  Több kolozsvári székhelyű jótékonysági szervezet, amely önkormányzati finanszírozásban részesül a társadalmi integrációs projektek megvalósítására, a szociális segélyezési osztály által időről-időre az újonnan kilakoltatottak számára létrehozott kirendeltséggé válik.

Patarét / Fotó: George Iulian Zamfir

Ebből a szempontból jól eligazít minket a város 2021-es Európai Kulturális Főváros (ECoC) pályázata, amelyet 2016-ban mutattak be. A bemutatott keretezés egy olyan városról szólt, amely a közösségekenalapszik, és amely ezért megpróbálja összekovácsolni ezeket a közösségeket az ECoC égisze alatt. Pataréten, a városi szeméttelep mellett (ami a legnagyobb szemét köré épült gettó Európában, több mint 1500 lakossal) lakó, kilakoltatott romák ügye kiemelt figyelmet kapott a pályázatban. Ennek ellenére az ajánlat a társadalmi igazságtalanságra valamiféle kulturális igazságtételként jelent meg. Tulajdonképpen meghívták a pataréti romákat, hogy a város kijelölt központi tereiben gyűjtsék össze, értékeljék és népszerűsítsék kultúrájukat, valamint egy háromnapos rendezvényen vitassák meg az „intézményi viszonyokat”, és szervezzenek egy évenkénti felvonulást a strukturális rasszizmus ellen.

Mindenki üdvözölte az önmagukban álló erőfeszítéseket, de semmi nem utalt arra, hogy honnan ered az ordas jelen: mintha mindenki egy rossz álomból ébredt volna fel, és hirtelen felfedezte volna az elkövetők nélküli erőszakot.

Szerencsénkre ezen közösségek története jól dokumentált. Ez voltaképpen egyike a kolozsvári lakhatási aktivisták legfontosabb erőfeszítéseinek. Miután 2010-ben 76 roma családot üldöztek el egy tömeges kilakoltatás keretében, először közfelháborodás tört ki, majd ennek örvén szerveződni kezdtek az aktivisták. A fókuszunk a Căși Sociale ACUM / Social Housing NOW csoportban, amely roma, magyar etnikumú és román tagokból áll, az volt, hogy rögzítsük a múltbeli kilakoltatásokat, ellene menjünk az újaknak, és dokumentáljuk a lakhatási és általános városfejlesztési politikákat, valamint intézkedéseket javasoljunk a lakhatáshoz való hozzáférés kiterjesztésére, és az önkormányzati lakásalap növelésére.

A szociális lakhatási politikák tekintetében hasonló európai tendenciákat figyeltünk meg. A 2008-as gazdasági válság ideje körül a hozzáférés feltételei lépésről-lépésre szigorodni kezdtek, és a szerződések automatikus,évenkénti meghosszabbításának gyakorlatát megszüntették. A korábban pár oldalnyi papírmunkát jelentő, szükséges dokumentumok előkészítése innentől kezdve egy bonyolult, 13 oldalas szabálykönyv alapján kellett, hogy történjen. Hamarosan visszazuhant a pályázatok száma. Ebből következően, miután a kereslet gyakorlatilag megszűnt a hivatalos kimutatásokban, a szociális lakhatás támogatásának csökkentése nem csak ajánlott, de egyenesen kötelező lett az államháztartási ellenőrzés által érintett irányító szerveknek. A város szocialista iparosítás óta legsikeresebb gazdasági periódusa idején, 2015 és 2020 között, egyetlen új közösségi lakhatási egység sem jött létre. Összesen egy darab 12 lakásos épületet sikerült befejezni 2021-ben, számos halasztás után.

Kilakoltatások – a lakáspolitika alapkellékei

Szép lassan világossá vált, hogy az ingatlanfejlesztés szükséges alapját képezik a tömeges kilakoltatások. A válság utáni ingatlanláz nagy étvággyal látott neki a városi területek elfogyasztásának, az épületek pedig a kilakoltatások árán váltak hozzáférhetővé. Ez a politika kristálytisztán látszott az elmúlt 30 évben, tekintet nélkül arra, hogy éppen Gheorghe Funar, vagy Emil Boc dominálta-e a városi közéletet. Bár polgármesterségüket radikálisan különbözőként szokás jellemezni, a kilakoltatási politikájukban hasonlóság mutatkozik. Az 1990-es évek első éveiben nagyjából 800 kilakoltatást terveztek meg a helyi hatóságok, ezeknek nagyjából fele valósult is meg az általam nemrég felfedezett hivatalos adatok tanúsága szerint.

A média vagy az aktivisták által közvetített legutóbbi erőszakos kilakoltatások arra utalnak, hogy a romákat jelölték ki célpontként. A mintegy 350 embert jelentő 76 roma család Coastei utcai 2010-es tömeges kilakoltatása, illetve az azt követő tüntetések után az önkormányzat egy lépést hátrált, és inkább egyes épületeket vett célba, első sorban a régóta meglévő lakásállományból. Amikor 2013-ban elfogadták az új polgári perrendtartást, amely jogi szempontból megkönnyítette a kilakoltatásokat, az önkormányzat átállt a gyakorlat szigorúbb jogi instrumentalizálására. Ennek köszönhetően a kilakoltatásokra többé nem kellett politikai igazolásokat keresniük a helyi hatóságoknak. Innentől kezdve a joggyakorlatra való puszta hivatkozás is bőségesen elegendő volt. További kilakoltatásokra került sor, bár több ellen hangosan tiltakoztak az aktivisták.

A roma családok 1990 utáni kilakoltatása a város központjából a gyakorlatban javarészt a külvárosokba, a szeméttelepek mellé költöztetésüket jelentette. Itt a pataréti lakóközösség fokozatosan formálódott, majd a ‘90-es évek végén gyors tempóban bővülni kezdett. Ráadásul még ez a nyomorúságos helyszín sem garantál mentességet a kilakoltatásoktól: egy új, rendkívüli méretű ingatlanberuházás elindítása a környéken még az eddigieknél is kiszámíthatatlanabbá tette a Patarétre toloncolt emberek jövőjét.

Ez jól mutatja azt az alapvető önkormányzati szándékot, hogy a kilakoltatásokkal mint a telekértékkel való játszadozás eszközeivel aktív szerepet vállaljanak az ingatlanpiacon.

Amikor a Transilvania Smart City-projekt befejeződik, a kilakoltatott romáktól alig 500 méterre tízezer új luxuslakás áll majd, lakóik számára olyan szolgáltatásokkal, mint a drónos házhozszállítás, vagy a gondolázás. A város történetének egyéb fejezeteihez hasonlóan, az új lakók is nyomást gyakorolnak majd minden bizonnyal az önkormányzatra, hogy az átköltöztesse a roma családokat.

A végrehajtó munkatársa egy roma család 2021-es kilakoltatása során a villanyóráról készít felvételt / Fotó: George Iulian Zamfir

Az önkormányzati bérházakból történő erőszakos kilakoltatások szokás szerint a karhatalom segítségével zajlanak. A fegyveres csendőralakulatok bevetése mutatja, hogy a város nem elnézőbb az önkormányzati lakókkal, és ez közvetett módon azt is jelzi, hogy kötelező a lakáspiac felől lakhatáshoz jutni. Így aztán ezek az alakulatok, mikor egy-egy kilakoltatás helyszínére érkeznek, azért lépnek fel, hogy megvédjék a lakáspiacot. Ebből következően a szegény sorú lakók bűnözőkké válnak. Míg a beruházók néhanapján megfelelő engedélyeztetés nélkül, vagy az alapozás fontosságának teljes figyelmen kívül hagyásával is épületeket emelnek, hogy egy-egy extra emeletet nyerjenek, a szociális lakások lakói már nem élveznek ilyen elnéző bánásmódot az önkormányzattól, amikor nem tudják megfizetni a rezsit, a lakásbérletet, vagy az ilyen problémák miatt kiszabott késedelmi díjakat.

Antirasszista szerveződés a lakhatási igazságtalanságok ellen

Miután kivesézte a helyi lakáspolitikákat, a Szociális Lakhatást MOST! kollektívánk fokozatosan kiterjesztette látókörét, egyidejűleg országos és nemzetközi szintekre is. Támogatjuk a Blocul pentru Locuire / Lakhatási Blokk tagjait, akik egy 2017-ben indult bukaresti, kolozsvári és temesvári lakhatási aktivistákat tömörítő hálózatot tartanak fenn. Hálózatként sikeresen vázoltuk fel a lakhatási egyenlőtlenségek átfogó képét, és így sikeresen elhárítottuk a helyi érdekeket és a kivételeket túlhangsúlyozó érvelést. Közösen sikerült végigvinnünk több, a romániai erőszakos kilakoltatások eddigi gyakorlatait leleplező projektet, összeállítanunk egy kilakoltatások megakadályozására szolgáló kisokost, és kezdeményeznünk kapcsolatfelvételt a szakszervezetekkel. 2020-ban alakítottuk át „Szociális lakhatást 2 és nem 20 év múlva!” elnevezésű figyelemfelhívó kampányunkat, beleépítve a világjárvány okozta új lakhatási szempontokat.

A European Action Coalition to the Right to Housing and to the City-vel (Lakhatáshoz és a Városhoz Való Joggal Foglalkozó Európai Akciókoalíció – EAC) végzett közös munkánk 2017 óta több területre is kiterjed. Egyfelől ez az együttműködés tovább tágítja a látókörünket a szociális lakhatás terén, és lehetőséget kínál arra, hogy az európai tapasztalatok sokféleségét magában foglaló szélesebb körű, egységes választ adjunk a lakhatási válságra. Másfelől, ahogyan sok külföldi elvtársunk számára, platformot biztosít a lakás-kisajátításokat mint elvárt európai jellemzőket igazolni igyekvő helyi döntéshozókkal szembeni narratívaépítésre. Így tudjuk bemutatni, hogy ez a fajta társadalmi igazságtalanság komoly kihívással találkozik nemzetközi szinten, és nem természetes része az európaiságnak.

Aktivistáink több fajta taktikát alkalmaznak akcióik során. Miután több mint száz családnak segítettünk szociális bérlakás-pályázatot készíteni, pert nyertünk a bíróságon a helyi önkormányzattal szemben, és bebizonyítottuk, hogy a szociális lakások odaítélésének feltételrendszere jogi szempontból diszkriminatív és rasszista. Ha tudomásunkra jut, hogy valahol kilakoltatást terveznek, szerveződni kezdünk a megcélzott családdal szolidaritásban, és harcolunk a halasztásért, vagy alternatív megoldásért. A kilakoltatásokat országos és nemzetközi bíróságokon megtámadó ügyvédek fogadása egy másik kilakoltatás-ellenes taktika. Állandó tevékenységeink közé tartozik a média figyelmének fenntartása, amikor olyan eseményeket szervezünk, mint kerekasztal-beszélgetések, kiállítások, vagy felvonulások, valamint az erőszakos kilakoltatások esetén. Ezek mellett elindítottuk saját magazinunkat Cărămida (Tégla) néven, amely 2017 óta évi átlag három-négy számot ad ki. A városi önkormányzati üléseken a városi képviselőkkel és a polgármesterrel való aktív konfrontációink során továbbá szembehelyezkedtünk az elitista részvételi állampolgárság narratívájával. A Szociális Lakhatást Most!-nál fő céljaink egyike a különböző aktivista taktikákkal való kísérletezés.

Tapasztalataink megszerzése közben megtanultuk, hogy a lakhatási akciók a kisajátítások és méltánytalanságok vastag rétegein felépült városfejlesztési modellek elleni harc. Ez egy, a társadalmi rétegződések kulturalizálási módja elleni erőfeszítés. Ezek ugyanis soha nem csak egy családról és az ő otthonukról szóló történetek. Szélesebb körű társadalmi átalakító projektekkel van dolgunk, amelyeket szét kell szálaznunk, és kihívást intéznünk feléjük. Bár nem kerülik el a figyelmünket az olyan elképzeléseket, mint az okos város, az időtállóság, a revitalizáció és a tereprendezés – hogy csak néhányat említsünk azok közül, amelyeket az önkormányzatok általában a városok átalakítására használnak -, szem előtt tartjuk, hogy ezek politikai koncepciók. A fentebb említett példák mutatják, hogy a kolozsvári önkormányzat mestere ennek az erőszakos kilakoltatásokat természetessé tevő  városmarketing-diskurzusnak.

Ennek ellenében továbbra is arra fókuszálunk, ami eme csinos koncepciónak a leple alá van rejtve:  a lakhatási és származási egyenlőtlenségekre, miközben kiemeljük, hogy az egekbe szökő ingatlanpiac a profit felhalmozását a fizetett és nem fizetett munkaerő kárára használja fel.

Minél tovább visszük az ezzel kapcsolatos nemzetközi párbeszédet, annál kiépültebb lesz a közös cselekvés tere. Végső soron éppen ez az, ami a célunk, miközben az Európához való csatlakozás álcája alatt véghezvitt lakáskisajátításokkal nézünk szembe: megteremteni a szolidaritás helyi és szélesebb köreit, hogy orvosolhassuk az igazságtalanságokat.

[1] – Egy olyan konkrét tér Foucault szerint, amely kapcsolatban áll más – adott esetben absztrakt – terekkel. (a szerk.)