Miután május 14-én ökumenikus istentiszteleten kértek a Kálvin téri református templomban áldást Novák Katalin köztársasági elnökre katolikus, református és evangélikus egyházi vezetők, május 24-én a Fidesz-KDNP kétharmados többségének segítségével délelőtt tizedszer is módosították az alaptörvényt a veszélyhelyzetek szabályozása kedvéért. Majd délután esküt tett Orbán Viktor ötödik kormánya, este pedig, az alaptörvény új kiegészítése alapján ki is hirdették a veszélyhelyzetet az ukrajnai háborús helyzetre tekintettel. Elkezdődött a rezsim történetének újabb fejezete.

Biztosan izgalmas lenne megvizsgálni, mi szükség volt az alaptörvény módosítására, mit jelent szimbolikusan a köztársasági elnökre kért ökumenikus áldás, hogy milyen a személyi összetétele és struktúrája Orbán Viktor ötödik kormányának, és mire lehet ebből következtetni a jövőre nézve. És nem is kétlem, hogy sokan gondolkodnak ilyesmiken, jó okkal. Én mégis eltekintek ezektől, mert nem igazán gondolok róluk semmit.

A rezsim konszolidálódott: kiépült a hatalmi struktúrája, biztosította az erőfölényét minden más politikai szereplővel szemben, a népszerűsége stabil, az erőforrásai bőségesek.

A politikájának lesznek majd kedvezményezettjei, lesznek olyanok, akik annak érzik magukat, pedig nem is azok, s lesznek olyanok, akik nem érzik magukat azoknak, pedig azok. Lesznek majd válságok, külső és belső eredetűek is, lesznek politikai konfliktusok, amiket lényegében senki se látott előre (de biztos lesz, aki majd úgy érzi, hogy ő tudta előre).

Lesznek dolgok, amiket senki se fog igazán érteni, esetleg páran azt hiszik, hogy ez elég irracionális, aztán majd, ha bejön a rezsimnek, akkor elmondhatjuk, hogy biztos megmérték előre, jó politikai érzékkel csinálták, az ellenfeleik elbénázták, stb.

Biztos lesz ok reményre és kétségbeesésre is, mint eddig is. Biztos lesznek olyanok, akik azt fogják érezni, hogy legszebb éveiket húzzák le éppen a wc-n. Mások meg örülni fognak. Az ellenzék vitatkozni fog, alkalmazkodni, lázadni, behódolni, helyezkedni, belső harcokat folytatni, tisztázni, hogy mit nem lehet tovább csinálni, kinek kéne felállni a kanapéről és tenni valamit, vagy végre csöndben maradni és szerénységet tanulni, abbahagyni a politikát vagy épp beszállni a politikába, nem ezekhez beszélni, hanem amazokhoz, leszállni a magas lóról, elhagyni a körutat, Rózsadombot, a romkocsmát, lemenni vidékre, tanulni végre, olvasni, beszélni, meghallgatni, gondolkodni vagy épp kevesebbet gondolkodni és többet cselekedni, kinek kivel kéne összefogni vagy kivel semmiképp, és így tovább.

Ezek nagyjából azok a dolgok, amik (egy sereg hasonló jelenséggel együtt) meglehetősen sematikusan és unalmasan következnek mindabból, amit átéltünk az elmúlt tizenkét évben. Hacsak nem történik semmi meglepetés (valami előre nem látható előre-nem-látható dolog, merthogy nem igen tűnik úgy, mintha komolyan lehetne reménykedni valami kiszámítható előre-nem-látható fordulatban), akkor ezeket a köröket fogjuk futni és hát ellenzéki érzelmű magyar választópolgárként, a megszokottnál baloldalibb liberálisként ehhez túl sok hozzátennivalót tőlem nem lehet várni. Persze, ne legyen igazam, és mégiscsak történjen valami, amivel ki lehet törni ebből a körből, letérni erről a legutóbbi politikai kudarctól a következő politikai kudarc felé vezető útról.

Van egy dolog, ami az elmúlt hetek vitáiban mégis viszonylag érdekesnek tűnik számomra, és nagyon örülök, hogy végre nem csak értelmiségi beszédtéma, de valamennyire a politikai vitákba is beszüremkedik, olyan politikusoknak is hála mint Jámbor András vagy Ungár Péter. Ez pedig az, hogy mégis mi lehet az összkép, a dolgok nagy, globális összefüggése, amin belül a rezsim letagadhatatlan politikai sikerei, külpolitikai mozgásai, szakpolitikai választásai elnyerik az értelmüket, és amik segíthetnek megérteni, mit csinált alapvetően rosszul az ellenzék, mit értett félre a világból, és mi vezethet el oda, hogy egyszer véget érjen az ellenzék kudarcainak végeláthatatlan sorozata.

Az április harmadiki vereségen túl még egy tényező könnyítette meg, hogy efelé az összkép felé fordulhasson valamelyest a figyelem: ez pedig az ukrajnai háború, és az a kérdés, hogy hogyan kellene erre Magyarországnak reagálnia, ami sokakból hozta elő a Nyugathoz tartozás érzését és az ezzel járó reflexeket. S egyúttal az értetlenséget amiatt, hogy az ország lakóinak elsöprő többsége számára az idegen agresszorral szemben a szabadságát védő nép sztorija a világon semmit sem jelent, ahogy a szolidaritás vagy épp a nyugati államok közös fellépésének igénye sem. Azoknak, akik számára nem volt meglepetés az, hogy az ukrán ügy támogatása nem bizonyult népszerű álláspontnak, ez is egy kiváló alkalmat kínált arra, hogy elmondják, mi a baj szerintük a naív, idejétmúlt, tartalmatlan, önbecsapó nyugatozással és az ebben rejlő öngyarmatosító, fehér felsőbbrendűségen alapuló, ruszofób előítéletekkel, hogy a Nyugat miért csak egy mítosz és így tovább.

Durva leegyszerűsítéssel, nagyjából kétféle álláspont jelenik itt meg. Az egyik, ismétlem, durva leegyszerűsítéssel, élet-halál komolyságú különbségek nagyvonalú figyelmen kívül hagyásával, az, amit bizonyos értelemben a magyar progresszió nagy hagyományának is mondhatunk (és több-kevesebb rokonságot mutat mindenféle régiónkbeli nyugatossággal), és ami a Nyugatot sajátos (ugyanakkor univerzális érvényű) értékközösségnek, egyúttal történelmileg példátlanul sikeres társadalmi-gazdasági-politikai modellnek látja, Magyarországot pedig egy alapvetően a Nyugathoz tartozó, de fejlődésében belső és külső okokból időről-időre megrekedt országnak, amelynek történelmi hivatása a felzárkózás lenne a Nyugathoz.

E nagy hagyomány bizonyos mértékig a jozefinisták, a centralisták, a szociáldemokraták, a polgári radikálisok, a késő Kádár-kor demokratikus ellenzékének és technokrata elitjének, a rendszerváltás utáni politikai elit majdnem minden árnyalatának közös öröksége (ez nekem is anyanyelvem, akinek politikai szocializációjára globálisan a rendszerváltás, a Clinton-korszak liberális triumfalizmusa, itthon a ‘90-es évektől a kétezres évek közepéig hegemón helyzetben lévő szociálliberális izé volt döntő hatással). Ez egyben egy nagy múltú, sokak számára ismerős, otthonos, belakható, a világot értelmezhetővé tevő mindennapi tapasztalat is, amelynek vagy megerősítik a helyességét egyesek szemében személyes sikereik vagy vágyottá tesznek számukra személyes életük kisebb-nagyobb deprivációi. Lehet komoly szaktudással, elmélyült gondolkodással is hinni benne, s lehet egyszerűen csak magától értetődőnek érezni, mindenféle önreflexió és kritikai távolságtartás nélkül.

E nagy tradíció magasából letekintve az elmúlt tizenkét évre az Orbán-rezsim viszonylag könnyen értelmezhető: egyszerre szánalmas opportunizmus és menthetetlen árulás, Magyarország történelmi küldetésének szabotálása, egy fontos pillanat elmulasztása, egy talán soha vissza nem térő alkalom elvesztegetése.

Nekem határozottan úgy tűnik, hogy az MSZP, a DK és a Momentum politikusai számára (de Márki-Zay Péterre és más jobboldali ellenzéki politikusokra is igaz ez) ez a nagy tradíció alap (hogy egy momentumos szlogent idézzek pár évvel ezelőttről). Más pártok viszonya inkább ambivalens ehhez: a polgári Magyarország fideszes mitológiája inkább épített rá, a 2010 utáni Fidesz markánsan eltávolodott tőle, a Jobbik, az LMP, a Mi Hazánk, a Szikra pedig kritikusan viszonyul hozzá. Miért?

Erre az a válasz, hogy lehetséges az összképet egészen máshogy is összerakni. Ez a másik álláspont, ismét csak durva leegyszerűsítéssel, fontos különbségeket figyelmen kívül hagyva, lényegében mindannak tagadása, mítoszként, önáltatásként való leleplezése, amit a progresszív tradíció igaznak fogad el. Nincs is olyan, hogy Nyugat. Ami van, az semmiképpen sem egy értékközösség (értékei eleve ellentmondásosak és semmiképpen sem következetesen, őszintén képviseltek a gyakorlatban) és az általa kínált társadalmi modell semmiképpen sem a történelem betetőzése. Hogy pontosan hogy is működik, azt különféle verziókban is meg lehet fogalmazni, de abban mind egyetért, hogy ehhez a nyugati modellhez az elnyomás, egyenlőtlenség, kizsákmányolás ugyanúgy hozzátartozik, mint a „szabadság, egyenlőség, felemelkedés”, és hogy azoknak a folyamatoknak, amelyek egyeseket példátlanul gazdaggá tesznek, vannak vesztesei, akik alaposan megfizetik az árát mások jólétének. Ezek pedig nem elszigetelt, partikuláris esetek, hanem rendszerszerűek és a rendszer egészével tűnhetnek csak el, ha ugyan valaha eltűnnek. Eszerint Magyarország jelenlegi helyzete sem egy átmeneti fejlődési fázis, amit megfog majd haladni, hanem egy funkciót lát el a rendszerben a félperifériás helyzetéből adódóan. Innen nézve pedig lényegében a progresszió nagy hagyománya jóindulattal önáltatásnak, kritikusabban szólva öngyarmatosításnak, az ország kizsákmányolásának ideológiai legitimációjának tűnhet.

Értelemszerűen az Orbán-rezsim is másmilyennek látszik azok szemében, akik nem hívei a nagy tradíciónak. Hogy milyennek, az részben zsigeri alapon, részben annak megfelelően dől el, hogy ki a rezsim melyik vonásait tartja igazán fontosnak. Lehet az ország tényleges helyzetére adott adekvát válasznak is látni, a félperifériás helyzetből való menekülés, az ország önrendelkezésének visszaszerzése irányába tett lépéssorozatnak vagy az ország tényleges helyzetére adott adekvát válasznak, abban az értelemben, hogy belenyugszik a félperifériás helyzetbe.

Akárhogy is, ebből a nézőpontból nézve, a kritika tárgyaiként kicsit elmosódik a különbség a progresszív hagyomány képviselői és Orbán között. Legalábbis abban az értelemben, hogy ami esetleg Orbánban kritizálható, az legalább annyira kritizálhatónak tűnik a naftalinszagúnak érzett progresszív hagyomány képviselőiben is. Sőt, talán a progresszív nagy tradíció kritkusai szemében még Orbán javára is írhatónak tűnhet, hogy a miniszterelnök nem hisz azokban a naív önáltatásokban, amik a progresszív hagyomány pillérei. Innen adódhatnak azok a zavarbaejtő és dühítő élmények a nagy hagyomány hívei számára, amikor azt látják, hogy Orbán hívei és a progresszív nagy hagyományt elutasító ellenzékiek nagy egyetértésben kritizálják a számukra legszentebb értékeket.

E kétféle helyzetértelmezés szétválása nem most kezdődött. A rendszerváltás környékén ugyan még a nagy tradíció különféle alakváltozásai jelentették a fősodrot, de a kétezres évek közepén már egyre nagyobb politikai szerephez jutott a kritikai értelmezés, az LMP és a Jobbik színrelépésekor. De az igazi áttörést nem is e két generációs párt megjelenése, hanem 2015 környéke jelentette, a Fidesz akkori szélsőjobboldali fordulata.

Ez tette sok tekintetben mainstreammé a nagy tradíció elutasítását, mostanra pedig a baloldal legígéretesebb politikai szerveződései számára is identitásformáló kérdés lett az, hogy melyik formában gondolkodunk arról, hogy mi is történik a világban.

Nem most kezdődött tehát a kétféle nézőpont vitája, de mostanra olyan szerephez jutott, mint eddig nem, hiszen a rendszerváltás után sokáig nem volt egyértelmű, hogy alapvetően különbözően lehet ezekről a dolgokról gondolkodni a fősodron belül. Én ennek a mostanra felerősödött és mainstreammé vált vitának egyrészt nagyon örülök, mert igenis fontos, hogy a politikában ne csak a ki kap mit, mikor, hogyan laswelli kérdéseinek jusson hely, hanem annak is, hogy ez az egész mi végre van.

Másrészt kicsit sajnálom is a jelenlegi helyzetet, mert egyelőre nem annyira egy kifejlett vita az, ami zajlik a szemünk előtt (bár valamennyire az is), mint inkább a kölcsönös irritáltságok kifejeződése személyes ellenszenvekben, odaszólásokban, felvállalt stíluskülönbségekben, illetve politikai prioritások ütköztetésében. Mármint: ez utóbbi teljesen természetes, a politika nem politikaelméleti vitakör, ahol a cél mindenféle lehetséges álláspont öncélú ütköztetése, minél szellemesebb érvek kitalálása és bevetése, hanem mégiscsak a való élet, tétjei nagyon is valósak és jelentősek, a hangnem is ehhez kell igazodjon.

De ettől még őszintén azt remélem, hogy telik majd az ellenzéki nyilvánosság erejéből arra is, hogy a vita se maradjon el a politikai ütközések mellől, mert ezeknek a vitáknak igenis lehet haszna és jelentősége, ha nincs is közvetlen politikai következménye. Ezt akkor is így gondolom, ha nem vagyok róla meggyőződve, hogy a magaménak érzett progresszív nagy tradícióra szép napok várnának egy ilyen vitában. Ez mégis valahogy most fontosabbnak és érdekesebbnek tűnik, mint az, hogy milyen portfóliókat kaptak és tízes skálán mérve mennyire örültek neki az ötödik Orbán-kormány miniszterei.