„Látjuk, hogy Isten kormányzata a világ felett rejtett” – írta Francis Bacon 1605-ben a mélyállam legmélyéről^[1]: az Úr uralmáról felettünk, amelyet Bacon jó modellnek tartott a földi uralomhoz. „Homályos és láthatatlan”– így jellemezte azt a kormányzatot, amely szerinte a legjobban működött, és ebben I. Jakab király egyetértett vele, amikor 1624-ben arra utasította a túl kíváncsi alattvalókat, hogy senki „ne avatkozzon bele semmibe, ami a kormányunkat vagy az állam mély ügyeit (deep Matters of State) érinti”.

Egészen a közelmúltig a „mélyállam” kifejezés többnyire megmaradt a konspirációs deep web gyomrában, de az elmúlt hetekben^[2], amióta Donald Trump úgy döntött, hogy a nyilvánosság elé tárja a hírszerző közösséggel folytatott harcát, figyelemre méltó módon a felszínre került és virágzásnak indult. A „mélyállam” nyilvánvalóan megcélozta Trumpot, legalábbis John Schindler, a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) volt hírszerzési elemzője szerint, aki a Twitteren közölte, hogy az egyik barátja a „hírszerző közösségből” azt mondta neki, hogy Trump „börtönben fog meghalni”.

Mi a „mélyállam”? A fogalomról a New York Times olyan magyarázatot adott, amely azonban nem sokat magyaráz. A Times szerint a helyzet rossz, de nem annyira, mint Törökországban vagy Egyiptomban, ahol valóban létezik mélyállam. Különben is, a mélyállamról kiszivárgott információk megóvnak bennünket a mélyállamtól.

Ha valamely tudományos adatbázisban, például a Jstoron az olvasó rákeres a „mélyállam” kifejezésre, rengeteg olyan találatot kap, amely a hipnózissal, a pszichológiával és a spiritualizmussal kapcsolatos. Ez bizonyos értelemben helyénvaló, hiszen ezek a tevékenységek az egyének „homályos” belső életével foglalkoznak – amely az olyan kollektív kategóriák ellentéte, mint a „nyilvánosság” és a „társadalom”, amelyekről a modern demokráciákban feltételezik, hogy a részletekbe menő vizsgálat és az „információszabadság” érvényes rájuk.

De az, amit modernitásnak nevezünk, nem csupán a közjognak alávetett közszférát hozta létre. Létrehozta a magánszférát is, amelynek középpontjában a tulajdont birtokló egyén és a magántársaság ideálja áll, és amely a modern korunkban Bacon és I. Jakab király elképzeléseit őrzi. „Sok sikert kívánunk egy magánvállalat kutatásához!” – írja az Oknyomozó Újságírók Nemzetközi Konzorciuma (ICIJ). (Még a kitartó Seymour Hershnek sem volt sok szerencséje, amikor szemben a szakterületével, a nemzetbiztonsági állammal, megpróbált a „magánszektorban” nyomozni: „A magánhatalommal való visszaélés” sok szerkesztő számára „még a CIA-nál is sokkal kényesebb témának” bizonyult. Hersh feladta, és helyette megírta a Henry Kissingerről szóló könyvét).

Tehát legalábbis amióta magántulajdon létezik, azóta létezik magán cselszövés is, és a „mélyállamról” való beszéd a köznyelvben annak a leírására szolgál, amit a politológusok „civil társadalomnak” neveznek, vagyis minden olyan területnek, ahol a befolyásos egyének, akár egyedül, akár együttesen, megpróbálhatják felhasználni az államot a magáncéljaik megvalósítására, hogy gazdagabbak legyenek, és nagyobb hatalomra tegyenek szert.

A pontos kifejezés először – amennyire én tudom – John Fitzgerald Pennie „The Varangian, or Masonic Honor” című 1817-es művében szerepel, amelyben két szolga párbeszédét olvashatjuk, akik egy hatalmas bankett-teremben sürgölődnek mesterkedő grófok és lovagok között.

Második szolga: Ó, bárcsak beleüthetném az orromat a mélyállami titkokba! A nyakamat tenném rá, hogy…

Harmadik szolga: Ha lehetne, az sok mindent megérne… Ó, bárcsak beleüthetném az orromat a húsos pitébe… Akkor megtudnám, mi hizlalja a zsíros termést.

Második szolga: Akkor jókor jöttél: itt pompás lakoma van. De te, unalmas fickó, nem sokat törődsz a cselszövésekkel és az államügyekkel.

Harmadik szolga: Nem. De annál többet a korgó gyomrom szomorú ügyével!

Meglehet, Trumpnak nem volt befolyása a mélyállamra, de mégis egy meglehetősen maga alatt lévő állam felett elnökölt.

A „mélyállam” kifejezéssel az a probléma, hogy azt sugallja, becstelen személyek saját magánambícióik érdekében felforgatják az erényes államot. Azonban egy jó marxista, de még egy intelligens liberális is tudja, hogy a kapitalizmusban az ambíció erény, nem bűn, és hogy a kormányzat lényege a felforgatás kollektív megszervezése. Mit gondolsz, mit jelent a „boldogságra való törekvés”?

Ez a közerény/magánvétek hamis ellentét az, ami miatt a „mélyállam”-ról szóló írások utat tévesztenek,

ha nem a káros Bilderberg-antiszemitizmus irányába, akkor a „köztársaság vagyunk, nem birodalom” zagyvaságába.

A fogalom azonban rezonál, különösen azóta, hogy a modern állam nem csupán az elit ambícióinak végrehajtását szolgáló eszköz, hanem a népi követelések és az osztályharc színtere is. Az ezekkel a követelésekkel és küzdelmekkel szembeni magánjellegű, szervezett visszahatást gyakran „mélyállami” összeesküvésként értelmezik, és ez a felfogás többnyire helyes. A Koch testvérek tudják ezt, legalábbis Jane Mayer Dark Money (Sötét pénz) című könyve szerint. Kevin Ovenden elmondta nekem, hogy a „mélyállam” kifejezést gyakorta használták a török politika leírására az 1990-es években, kivált arra a titkos hatalomra utalva, amelyet a hadsereg, a bürokrácia és a bíróságok gyakoroltak a demokratikus megmozdulásokkal szemben.

Az elmúlt néhány évtizedben a pénzügyi kapitalizmus felemelkedésével és a nemzetbiztonság számos aspektusának privatizációjával – melyek az úgynevezett neoliberalizmushoz kapcsolódnak – együtt nőtt a „mélyállam”-összeesküvések száma is.

Ezek közül egyesek tébolyultak, és csak fokozzák a fétist, ahogyan azt (tíz évvel 9/11 előtt) Fredric Jameson megírta: „az ember hajlik arra, hogy azt mondja, az összeesküvés a szegény ember stratégiája a világ kognitív feltérképezésére a posztmodern korban; a kései tőke totális logikájának degradált alakzata, kétségbeesett kísérlet arra, hogy reprezentálja a tőkés rendszert, amelynek a kudarcát az üres témába és tartalomba csúszása jelzi”^[3]. A téma és a tartalom közötti elcsúszás jól jellemzi azt a sok liberális által táplált reményt, hogy a CIA belföldi destabilizációs programja majd megment mindannyiunkat Donald Trumptól.

Úgy számolom, a „mélyállam” kifejezés, ahogyan az állítólag Trump problémáira vonatkozik, három egymást átfedő értelmezést foglal magában: az elsőnek a háborúhoz, a militarizmushoz és a hírszerzéshez van köze, azokhoz a titkos intézményekhez, amelyek mély gyökeret eresztettek, de George W. Bush és Barack Obama kormányzata alatt erőteljes módon összenőttek (Marc Ambinder Deep State című könyve, valamint a Foreign Policy-ban nemrég megjelent esszéje jó útmutatók); a második a magánvállalati hatalomhoz kötődik, amely különösen a pénzügyekhez, a fegyverkereskedelemhez és a fosszilis tüzelőanyagokhoz kapcsolódik; a harmadik értelmezés pedig az amerikai kormány számos közigazgatási ügynökségének számos beágyazott bürokratájára vonatkozik, akik – reméljük – passzív módon ellenállnak Trump privatizációs és deregulációs programjának. „Amikor a nagyúr elhalad, a paraszt mélyen meghajol és csendben fingik egyet” – majd tweetel róla egy hamis NASA-fiókról.

Létezik azonban egy negyedik módja is a kifejezés használatának, amely egy szinte örökletes titkosszolgálati kasztra utal azoktól az emberektől kezdve, akik a hidegháború első napjaiban létrehozták a modern nemzetbiztonsági államot, egészen a mai „hírszerző közösség”-et alkotó elitig. 1964-ben a Random House kiadta David Wise és Thomas Ross újságírók The Invisible Government (A láthatatlan kormányzat) című bestsellerét (itt a CIA feloldott titkosítású kritikája a könyvről, amely kifogásolja a könyv téziseit). Nemrégiben Michael Glennon National Security and Double Government (Nemzetbiztonság és kettős kormányzat) című könyve frissítette fel az érvelést.

A tudomásom szerint Peter Dale Scott volt az első, aki a „parapolitika” és a „mélypolitika” kifejezést használta a ma már mélyállamnak nevezett terület leírására. Ugyanő számos könyvet szentelt az illegális kábítószerek, a fedett akciók és a pénzügyek sűrű szövésű kapcsolatának. Mindig is kissé agnosztikus voltam Scott könyveivel kapcsolatban, letaglózott a részletességük, de aztán eszembe jut, hogy az Irán–kontra valóban megtörtént^[4]. Ahogy Michael Parenti szeret rámutatni, összeesküvések valóban léteznek, mind a jogelméletben, mind a politikában: Watergate, Irán–kontra, az 1980-as/90-es évek megtakarítási- és hitelbotránya, amelyet „az Igazságügyi Minisztérium »ezernyi csalás, lopás és megvesztegetés összeesküvéseként«, a történelem legnagyobb pénzügyi bűncselekményeként jellemzett” (amiről tudunk).

Az írások nagy része úgy keretezi a kérdést, hogy Trump versus mélyállam, de még ha feltételezzük is, hogy a mélyállamról szóló elképzelés érvényes, bizonyosan nem válik hasznunkra, ha az általa reprezentált versengő érdekeket monolitikusnak fogjuk fel,

ahogy azt David Martin egy e-mailben javasolja^[5]. A Big Oil és a Wall Street talán deregulációt és nyitást kíván Oroszország felé. Az eufemisztikusan „hírszerző közösségnek” nevezett szervezet a háborúra való felkészülés fokozását akarja. A csúcstechnológia a kereskedelem kiterjesztésében érdekelt. Trump, aki ösztönlénynek mutatkozik, akit az étvágytól vezérelt ambíciók motiválnak, mindhármat akarja – ami egyszerre teszi őt potenciálisan hasznossá és eredendően instabillá, azaz egyszerre a mélyállam termékévé és célpontjává. 1956-ban C. Wright Mills azt írta, hogy „a hatalmi elitről és az egységéről szóló elképzelés a gazdasági, politikai és katonai szervezetek közötti egyező fejlődésen és az érdekek egybeesésén alapul”. Ha mást nem is, a „Trump versus mélyállam” keretezés annyit biztosan megmutat, hogy ez az egység már régen a múlté.

Több könyvtárat megtöltene a „mélyállamról” szóló irodalom, amely számos olyan könyvet is tartalmaz, amelyet az újbaloldali oknyomozó újságírók első generációja írt, köztük a Mark Lombardi könyvtárában találhatóakat is. Íme egy nagyon rövid kezdő bibliográfia, amely egy Facebook-felmérés alapján állt össze. Elnézést a kihagyásokért. Kezdjük azonban először Richard Hofstadter figyelmeztetésével, amelyet Mills idéz a The Power Elite (A hatalmi elit) című könyvében: „Nagy különbség van abban, hogy összeesküvéseket keresünk a történelemben, vagy azt mondjuk, hogy a történelem voltaképpen összeesküvés – aközött, hogy kiemeljük azokat a konspirációkat, amelyek alkalmanként megtörténnek, vagy a társadalmi magyarázat hatalmas szövetét nem másból szőjük, mint gonosz cselszövések fonalából”.

David Talbot, The Devil’s Chessboard: Allen Dulles, the CIA, and the Rise of America’s Secret Government

Jane Mayer, Dark Money: The Hidden History of the Billionaires Behind the Radical Right

Tom Engelhardt, Shadow Government: Surveillance, Secret Wars, and a Global Security State in a Single-Superpower World (Tom a felbecsülhetetlen értékű tomdispatch.com szerkesztője)

Bruce Cumings, The Origins of the Korean War, Volume 2 (Brad Simpson történész azt írja, hogy a könyv második kötetének első 185 oldala fantasztikusan magyarázza el a koreai háború kitörését. Simpson kritikusan viszonyul a „mélyállam” fogalmához; szerinte ez „a baloldali emberek számára egy módja annak, hogy megpróbálják patologizálni vagy konspiratívnak beállítani a végrehajtó hatalmi szervek és a hatalom normális működését vis-a-vis az általában vett külpolitikai apparátussal. Léteznek olyan politikák és társadalmi csoportok (az iparban, a pénzügyekben stb.), amelyek bizonyos ügynökségekben és bizonyos ügynökségek frakcióiban jutnak kifejezésre, és amelyek nézeteit nem olyan nehéz felismerni, még akkor sem, ha szokatlanok”.)

Engelbrecht and F.C. Hanighen, Merchants of Death: A Study of the International Armament Industry – 1934-ből!

Michael Glennon, National Security and Double Government

Alfred McCoy, The Politics of Heroin: CIA Complicity in the Global Drug Trade

Jeffrey St. Clair and Alexander Cockburn, Whiteout: The CIA, Drugs, and the Press

Hugh Wilford, The Mighty Wurlitzer: How the CIA Played America

Gary Webb, Dark Alliance: The CIA, the Contras, and the Crack Cocaine Explosion

Robert Parry, Secrecy and Privilege: Rise of the Bush Dynasty from Watergate to Iraq (Parry volt az egyik legjobb riporter az Irán–kontra ügyben, s ezért elég nagy szakmai árat fizetett.)

Gary Sick, October Surprise: America’s Hostages in Iran and the Election of Ronald Reagan (Lásd ezzel kapcsolatban Parry riportját az 1980 októberi meglepetésről!)

Tim Weiner, Legacy of Ashes: The History of the CIA

Greg Grandin, Empire’s Workshop: Latin America, The United States, and the Rise of the New Imperialism (Önreklám, de ennek a könyvnek az volt a lényege, hogy az Irán–kontra ügyet az összeesküvés-elmélet kötöttségein túl, mint az új jobboldal különböző ellentmondásos ágait összefogó eseményként írja le.)