„Veszélyes javaslatok vannak a NATO asztalán” – közölte keddi videójában Orbán Viktor az ukrajnai orosz agressziót tárgyaló, csütörtökön esedékes NATO-csúcsra készülve. Ha ennyiből a magyar kormányfő nehéz kötelességének súlya még nem érződne, a bejelentés úgy folytatódik, hogy vannak tagállamok, amelyek ismét felvetették, légtérzárat kellene létrehozni Ukrajna fölött. Ez Orbán Viktor szerint veszélyes, és ellenezni kell. Nem számolt be ugyanakkor arról, kik és pontosan hogyan vetették fel a kérdést.

Mások pedig egyenesen arra vetemedtek, hogy még az orosz földgáz- és olajembargó kérdését is asztalra tegyék a brüsszeli csúcs előtt, amelyeket pedig a magyar kormány azért ellenez, mert „aránytalanul, szinte elviselhetetlenül nagy terheket jelentene” bármelyik a magyar költségvetésre nézve.

Nehéz ezekkel a kijelentésekkel nem egyetérteni.

A repüléstilalmi zónáról a katonai szakértők számtalanszor elmondták már, hogy minden bizonnyal nem tudná elérni azt a célt a rakéták és megszálló hadsereg által pusztított Ukrajnában, amit a nemzetközi közvélemény széles tömegei nyugaton elvárnának tőle. Egy ilyen zóna egyoldalú NATO-s deklarálása ugyanis a gyakorlatban azt jelentené, hogy amennyiben Ukrajna légterét az orosz légierő megsérti, úgy a NATO-tagállamok vadászgépeinek kellene őket „kikísérni” onnan.

Ha pedig a légtér elhagyására nem lennének hajlandóak (nem lennének azok), az önkéntelenül is a NATO és Oroszország közötti harci cselekménynek számítana: ez végső soron sokkal nagyobb és sokkal több civil áldozattal járó háborúhoz, akár regionális és világháborúhoz is vezetne. Nemhogy megvédené tehát Ukrajna népét, hanem még több szenvedést hozna a fejükre.

A repüléstilalmi zónára vonatkozó ötletet mind Jens Stoltenberg NATO-főtitkár, mind pedig Joe Biden többször, hangsúlyosan kizárta. Biden múlt héten egyenesen úgy fogalmazott, a repüléstilalmi zóna ötlete „egyenlő a harmadik világháborúval”. Így tehát

Orbán kiállása annyira egyedi, bátor és különleges, hogy gyakorlatilag a NATO álláspontját ismétli, különösebb vita nincs a kérdésben.

Az ellenzék sincsen más véleményen egyébként, mint Orbán. Márki-Zay Péter erről szintén aznap beszélt.

Nehéz azzal is vitázni, hogy Magyarországnak, legalábbis rövid távon, szüksége van orosz földgáz- és olajbehozatalra. De ebben sem Európa és „Brüsszel” ellen küzdünk, hiszen például Németország kormánya sem támogatja ennek ellenkezőjét. Noha ebben a kérdésben már Budapesten is elmozdulhattak az álláspontok, hiszen a legújabb értesülések szerint Orbán végül elkérte a tavaly visszautasított pénzeket az EU koronavírus mentőcsomagából. Az új EU-s tervek szerint mindezt a magyar költségvetés az Európai Bizottságból csak akkor kapná meg, ha azt nagy részben az orosz gázfüggőség magyarországi felszámolására költené. Erről a tervről persze még nem sokat tudni, de felmerülése legalábbis árnyalja a heves, nyilvános kritikákat.

A béke persze nem csupán a kormánynak fontos, Ukrajna orosz megszállásának és a Putyin által okozott háborús borzalmaknak valóban minél előbb véget kell vetni. De azt se felejtsük el, hogy a gondterhelt, békéért olyannyira aggódó Orbán barátja, Bayer Zsolt az elmúlt időben publicisztikáiban hangosan szurkolt az oroszoknak, visszhangozta az orosz hadsereg ukrán, civil „élő pajzsokról” szóló propagandáját, avagy Zelenszkij ukrán elnököt tette elsősorban felelőssé a háborúért. Vlagyimir Putyin orosz elnökről pedig említést sem tett.

A háború előtt két héttel a Jótollú magyar újságíró díj friss birtokosa arról is írt, hogy a még nem dekadens,​​ régi jó, 1989 előtti, antibolsevista Nyugat szelleme is valahogyan Moszkvába költözött át. Február 24-e és a brutális ukrajnai orosz katonai támadás után felmerülhet, valóban hisz-e ebben az őrületben az ötös számú Fidesz-párttagkönyv tulajdonosa, Bayer Zsolt, vagy csupán még magához képest is túlzottan elragadták a kampányban fellobbanó indulatok.

Megfejtésként persze kínálkozhatna, hogy a nyugati, hidegháborús szövetség tiszta erényei alatt a vietnámi háborúra célozhatott. A civilek elleni tömeges gyilkosságok, a kegyetlen megszállás és a terrorbombázás viszont bizonyosan nem olyan értékek, amiket én valaha is átvennék abból a letűnt, paranoid, kegyetlen és cinikus világból, amely a berlini fal lebontása előtt létezett.

Bayer zavaros gondolatmenetének „Nyugat”-képe Douglas MacArthur tábornok, Robert McNamara védelmi miniszter és Henry Kissinger Nyugat-képe: üssünk először, mutassuk meg a nyers katonai erőnket, fenyegetőzzünk a nukleáris arzenállal, terrorizáljuk a lakosságot. És persze eközben üldözzük a melegeket is. Köszönjük, ilyesféle „régi szép antibolsevizmusból” egyáltalán nem kérünk mi sem. Nem azért kerültünk ki 1989-ben egy elnyomásból, hogy egy másikat, egy Bayer Zsoltnak tetszőbbet építsünk a helyére.

A kelet-európai tagállamok között akad olyan is, amelynek közvéleményét nem annyira egyszerű lenyugtatni a felkavaró háborús jelenetek és Putyin hadseregének kegyetlenkedései láttán, mint Orbán szavazóit a nagy részben a Fidesz által vezérelt médián keresztül.

Így történhetett meg, hogy az oroszok által régóta, mondhatni évtizede közvetlenül fenyegetett Lengyelország a repüléstilalmi zóna kizárása után új ötlettel jelentkezett. Jarosław Kaczyński, Orbán régi szövetségese és a lengyel kormánypárt elnöke azt javasolta: szerinte EU-s „békefenntartó” alakulatot kellene küldeni Ukrajnába. Pártjának miniszterelnöke, Mateusz Morawiecki ezt az ötletet fogja Brüsszelben a NATO-csúcs és az Európai Tanács elé terjeszteni.

Orbán ezt is megpróbálja „brüsszeli javaslatnak” eladni, amelyet csupán ő akadályoz meg.

De ne felejtsük el, a repüléstilalmi zónához és a teljes oroszországi gáz- és olajembargóhoz hasonlóan ismét olyan javaslatról van szó, amely minden bizonnyal amúgy sem menne át sem a NATO, sem pedig az EU fő fórumain. És mint előbb említettük, legfontosabb célja a háborgó lengyel közvélemény megnyugtatása, így főképp a lengyel kormány támogatottságának megőrzésére szolgál csupán.

Az, hogy Orbán Viktor nem csupán a „magyar érdekek”, de egyenesen a béke egyedüli képviselőjének szerepében tetszeleg a magyar ellenzék, sőt már a nyugati szövetségesei ellenében is, elhazudja azt, ami 2017 óta az atlanti katonai szövetség és Magyarország között történt. Nevezetesen, hogy

Orbán Viktor a többek között Oroszország ellen is fegyverkező NATO egyik éltanulójává tette hazánkat.

Mindez persze kényelmetlen és kellemetlen szembesítés Orbán szélsőjobboldalibb hívei számára, akik most, hogy Vlagyimir Putyin végül nagyszabású háborúval és agresszióval teszteli le a NATO egységét és határozottságát (minden bizonnyal vesztére), szeretik az egymás után publikált propagandacikkek alapján úgy képzelni, hogy a magyar kormány egyedül áll ki a mindenhonnan fogaikat ránk csattogtató háborúpárti nyugatiak és a saját tragédiájuk miatt aktív katonai segítséget kérő ukrán kormány ellenében.

A valóságban pedig nem történik más, mint hogy miközben a retorika szintjén Orbán ismét „Brüsszel” (most nem a „gazdasági Brüsszel”, hanem éppen a „katonai Brüsszel”) ellenzékének festené le magát, ez az avíttas paraván már nem elég arra, hogy feledtesse, mennyit is költött a hadseregre, határmenti védelemre, fegyverkezésre, kifejezetten a NATO és az amerikai kormányok elvárásait követve a magyar miniszterelnök.

Ha visszaemlékezünk, ennek a folyamatnak a kezdete 2016-ra esik. Ekkor közölte először Donald Trump, még elnökválasztási kampánya alatt, hogy az Észak-atlanti Szövetség „már szükségtelen”. Atlantista körökben nagy riadalmat keltő kijelentését később, megválasztása után persze nagyban finomította. 2017 elején kiderült ugyanis, hogy Trump elnök már „nem tartja feleslegesnek” a szervezetet, de a tagállamokat, Dél-Koreával együtt arra kérték, emeljék meg GDP-arányos hadikiadásaikat 2 százalékra, hiszen a tagállamok eleve ezt vállalták, ugyanakkor békeidőben sohasem tartották be vállalásaikat. Ennek amúgy jó oka volt, hiszen egy ilyen drasztikus és hirtelen hadikiadás-emelés, mindenféle előzmény nélkül Oroszország számára az 1990-es, vagy 2000-es években egyértelmű nyugati provokációnak tűnt volna. Trump mégis elérte az efelé való elmozdulást.

Orbán Viktor sietett is a válasszal, nagy hadi megrendelési, képzési- és fejlesztési programot is indított. Először éppen Magyarország vállalta a 2%-os kiadást is, és igaz, ezt nem érte el, a helyzetre jellemző, hogy a 2021-es költségvetésben 1990 után példátlan módon már egyenesen 1000 milliárd forint jutott fegyverkezésre és katonai kiadásokra.

Azon a NATO-csúcson, ahol négy éve végül kiegyeztek az európai tagállamok Trump elnökkel, Orbán is részt vett. A csúcs után elmondta, ő mindenben egyetértett az amerikai vezetővel. Sőt, ma már elképzelhetetlen módon azt is hangsúlyozta a tanácskozás után, hogy a keleti és a déli veszély természetrajza jelentősen különbözik: „a keletit azt úgy hívjuk, hogy Oroszország, a délit pedig úgy, hogy terrorizmus.” Míg előbbiről ma, a legkeményebb orosz agresszió alatt alig hallunk, addig utóbbiról a mai napig szívesen értekezik üres idejében, főleg fegyvertelen közel-keleti menekültek ellen hergelve, a közmédia.

Mindez világosan mutatja, Orbán Viktor kormányával egyáltalán nem most döbbent rá a NATO építkezésére, akármennyire is próbálja ezt sugallni a menekültek karéjában fotózkodva. Egyik fő motorja volt a védelmi kapacitások közös növelésének.

Mindez persze még akkor történt, amikor tömegesen vásárolhattuk meg a NATO-tag Németország és Törökország hadiipari termékeit is úgy, hogy közben Vlagyimir Putyin orosz elnökkel is rendszeresen komázhatott a kormányfő.

Ezek a szép idők elmúltak.

De ez nem jelenti azt, hogy a választási kampány lecsengésével Orbán ne térne vissza a régi kerékvágásba. Abba a kerékvágásba, ahol nem számít már, mit gondolnak saját hívei, csak a hatalom kerekét kell majd tovább pörgetnie.