Magyarország keleti határánál február 24-én, reggel öt órakor, ahogy az orosz tankok átlépték a demarkációs vonalat, kitört a 21. század első nagyszabású, államközi, európai háborúja, és ezzel együtt a szemünk előtt omlott össze mindaz, ami eddig biztosította Európa biztonságát. Minden szabály, szokás, biztonságpolitikai doktrína és kánon érvényét vesztette, és a hamvakból egy új Európa, egy új NATO látszik felemelkedni.

Az eddig asszertív külpolitikától és 2% fölötti védelmi költségvetéstől mint a tűztől ódzkodó, külpolitikai direktíváiban és érdekeiben heterogén Európa pálfordulást hajtott végre. Pár nap leforgása alatt egységes arcvonal, és soha nem látott koordináció és kooperáció jött létre. Megindultak a fegyverszállítmányok Ukrajnába, egységesen támogatott szankciók újabb és újabb hulláma ássa alá a hadviselő orosz gazdaságot.

A második világháború végétől megkérdőjelezhetetlen külpolitikai alapvetést, miszerint a német állam nem fegyverkezik, hadseregére nem költ, háborúkat fegyverrel nem támogat, sőt, légterén fegyverszállítmányt át nem enged, Scholz kancellár sutba dobta.

A német hadi költségvetés a világ harmadik legnagyobbjává növekszik: Németország nyolcvan év hibernáció után visszatér a geopolitikai hadszíntérre. A közel évszázados svéd, svájci és finn neutralitás pedig tovatűnni látszik. Mindeközben, az Oroszországot célzó amerikai szankciókkal ez idáig igen szkeptikus európai államok összezártak, és átvették a kezdeményezést Washingtontól, sosem látott határozottsággal, kohézióval és gyorsasággal foganatosítva súlyosabb és súlyosabb szankciókat Oroszország ellen. A Transzatlanti szakadék hirtelen összezsugorodott. Ez igen nagy nyomást helyezett Putyin eddigi európai szövetségeseire, támogatóira, köztük Marine Le Penre, Éric Zemmourra, Nigel Farage-ra, Geert Wildersre, Alexander Gaulandra, Matteo Salvinire, és legfőképpen Orbán Viktorra, mint a felsoroltak közüli egyedüli kormányfőre.

Orbán Viktor kutyaszorítóba került. A magyar kormányfő az elmúlt évtizedben opportunista módon közeledett Putyinhoz, és gazdasági előnyökért cserébe megpróbálta eladni a baráti Oroszország képét a saját szavazóbázisának, a magyar történelem fényében meglepő sikerrel. Ez a háború kitörése után teljességgel tarthatatlanná vált, és Orbán nehéz döntés előtt áll: mennyire tagadhatja meg az eddigi érdekbarátságot? Úgy tűnik, hogy Orbán egyelőre egy lábbal még a süllyedő orosz hajón áll, a kinyíló angolspárga másik végén pedig egyre beljebb Európában. A nyugatos fordulat végrehajtása mellett megpróbál átmenteni valamit az eddigi partneri orosz viszonyból a háború utánra.

Sokan úgy vélik, hogy Orbán külpolitikai megfontolások alapján hezitál, kivár. Én azonban valószínűbbnek tartom, hogy múlt csütörtök hajnalban Orbán teljes valójában, jó érzékkel felöltötte NATO-mezét mely 2009 óta a szekrényben porosodott. Minden más oroszbarát akció csupán belpolitikai kármentés, nem külpolitika, és legfőképp nem ideológia.

Ami Orbán Oroszország-politikájával rendben volt

Orbán Viktor háború előtti Oroszország-politikáját sokakkal ellentétben védhetőnek és alapvetéseiben helyesnek tartom, ha nem is példaértékűnek. Orbán pragmatikus, realista, és legfőképpen opportunista politikus külpolitikai színtéren. Ez nagyszerűen megmutatkozik a „keleti nyitás” vélhetően a háborúval nagyrészt felülírt politikájában, jelen volt a 2009 előtti harcias oroszellenességében is, és ugyanezzel a pragmatizmussal állítaná most nyugati pályára az országot.

A magyar geopolitikai helyzet erősen kitett: önállóan geopolitikai súlyt nem képviselünk, és nem is tudunk képviselni. Az ország az EU és a NATO keleti szélén fekszik, civilizációk és nagy birodalmak határán. Magyarország mindig is kompország volt, a 93,030 négyzetkilométerében magában foglalja mind a nyugati, a középeurópai, és a keleti civilizáció sajátosságait, és ebből a szempontból rendkívül egyedi geopolitikai helyzetben van.

Túlélésének és prosperitásának záloga a balanszírozás: mindenkivel jóban kell lenni, legfőképpen a szomszédos nagyhatalmakkal.

A Türk tanács felé való közeledésünk a ’kipcsak vér’ apropóján groteszknek hat, de csupán a történetmitológiai romantika miatt, ami a pragmatikus, geostratégiai diverzifikációt hivatott narratív szinten alátámasztani. Az Oroszországgal való eddigi partneri viszony a magyar politika állócsillaga. Ellenzékben minden politikai erő idealistán nyugatos volt („de a szabadság mindig nyugatról érkezik”), kormányon viszont nem tudja figyelmen kívül hagyni azt a geopolitikai realitást, hogy „az olaj talán keletről”.

Az eddigi jó viszony az oroszokkal hasznot is hozott az ország számára: a rezsidíjak támogatását („rezsicsökkentés”), eltekintve jelenlegi formájának társadalmi-gazdasági visszásságaitól, a hosszútávú gázszerződések és az akciós orosz gáz tette a költségvetés számára kisebb teherré. Az orosz érdekbarátságnak köszönhetően Nyugat-Európával ellentétben el tudtuk kerülni a teljes kitettséget a holland gáztőzsde ingadozásának (bár a mi gázszerződésünk is, amennyire tudni lehet, a holland gáztőzsdét követi késleltetve). Az orosz vakcinák beszerzését, szintén eltekintve a korrupciós vetülettől, a járvány okozta vészhelyzetben legitim politikai lépésnek tartom, amivel az EU élvonalába repítette Magyarországot átoltottságban a járvány korai hónapjaiban.

Oroszországgal az Európai Unióban nem csak Orbán Viktor volt jóban. Egész Európában az olaszoktól a franciákon át legfőképpen a németekig csupa az orosz kormánnyal való érdekalapú kooperációra törekvő politikust találunk, akik gyakran hangoztatták egyet nem értésüket az Oroszországot sújtó eddigi szankciókkal szemben, kívánták normalizálni az EU – Oroszország viszonyt, szándékoztak több gázt venni Oroszországtól, és mentek látogatóba, illetve fogadták Putyint. Ebből a szempontból Orbán Oroszország-politikája se nem egyedi Európában, se nem hibás az alapvető körvonalaiban. Orbán, felismerve a magyar geopolitikai helyzet sajátosságát, lehetőségeit és korlátait deklaráltan érdek-, és nem értékalapon közeledett az orosz (és a kínai) államhoz:

„Nem követjük azt a külpolitikát, ami mindig az értékek kérdését állítja középpontba a szövetségi rendszeren kívül. […] Mi nem azt nézzük, más országokban milyen a demokrácia helyezte, vagy a politikai berendezkedés, hanem azt, hogy a kölcsönös kapcsolatokból Magyarországnak milyen előnye származhat.”

Ennek a hozzáállásnak a morális, ideológiai vetületén ugyan lehet, és kell is vitatkozni, de a pragmatizmusa és a helyzetértékelése megkérdőjelezhetetlen.

Ami nem volt rendben Orbán Oroszország-politikájával

Ahogy az autokráciáknál előfordul, a gazdasági előnyök politikai béklyókkal járnak. A V4 országokkal ellentétben Magyarország a leleplezett orosz kémeket „csendben” hazaküldte, diplomatakiutasítások és publicitás helyett. A magyar nemzetbiztonsági átvilágítás ellenére is letelepedési kötvényt vásárolhatott például Szergej Nariskinnek, az orosz külföldi hírszerzés (SZVR) főnökének több közeli családtagja. 2018-ban Vlagyimir Ljubisin és fia, akiket az amerikai DEA és a magyar TEK közös akcióban tartóztatott le Magyarországon azzal vádolva őket, hogy a mexikói drogkartellnek készültek eladni az amerikai parti őrség helikoptereinek lelövésére alkalmas kiszuperált honvédségi fegyvereket, szabadon távozhattak Oroszországba a magyar igazságügy közbenjárása nyomán. A 2012-ben újraélesztett, egykor KGST-banknak is nevezett, 2019-ben Magyarországra költöztetett orosz állami kontroll alatt lévő Nemzetközi Beruházási Bank (International Investment Bank – IIB) az amerikai ellenállás és a nyilvánvaló nemzetbiztonsági kockázat ellenére diplomáciai mentességet kapott Magyarországon. A fentiek főleg Magyarország NATO tagsága fényében vethetnek fel kellemetlen kérdéseket.

Üzletelni, jóban lenni szabad és kell is a mindenkori Oroszországgal, de egy NATO-tagállam ezt a politikai-nemzetbiztonsági kitettséget nem engedheti meg magának.

A képet tovább árnyalja a korrupciós vetület. Mind az orosz infrastrukturális beruházások, de legfőképpen a kínai „korrozív tőke” és soft power projektek erős korrupciós implikációkkal járnak. A kínai Egy Út Egy Övezet projekt modus operandija jól dokumentálhatóan a korrupció. A kínai fejlesztési bank hitelt nyújt a célállamnak, amiből a kínai beruházó elsősorban kínai érdekeket szolgáló infrastruktúrát épít, esetünkben a Budapest – Belgrád vasútvonalat, ami a pireuszi kikötőből (szintén kínai projekt!) szállítja majd a kínai árukat Európa szívébe. Magyarország számára a Budapest – Belgrád vasútvonal értelmetlen beruházás, megtérülési ideje a magyar adófizetők számára egy-két évezred. Mi motiválja hát a magyar kormányzatot az üzlet megkötésére? Több mint valószínű, hogy a kínai hitelezők szándékoltan kevéssé szigorú átláthatósági kritériumai. A vasútvonal magyarországi szakasza 1,4 milliárd forinttal drágábban épülhet meg kilométereként, mint a szerbiai. Miből van a magyar sín? A paksi beruházás, illetve például a metrókocsi beszerzések kapcsán hasonló korrupciós vádak vetődtek fel: túlárazás, átláthatatlan közbeszerzések, nyugati vállalkozok kizárása tender nélküli odaajándékozott szerződésekkel, titkosított hitelfeltételek, kisebb erőmű árú hatástanulmányok. A magyar Ganz-csoport 2016-os kigolyózása az egyiptomi vasúti kocsi tenderből az orosz tulajdonú Transmashholding javára, majd a kormányközeli leányvállalat létrehozása kapcsán legalábbis felmerül a korrupciós gyanú.

Nem tisztem megítélni, hogy az eddigi orbáni Oroszország-politika gazdasági-politikai mérlege milyen előjelű, de két dolgot ki lehet jelenteni. Habár az eddigi Orbán-Putyin viszony a politikai vetület miatt túlságosan kitette Magyarországot az orosz állam befolyásának, és a korrupciós dimenzió miatt a geopolitikai pragmatizmuson kívül más motivációk is felmerülnek a magyar kormány oldalán, a mindenkori magyar külpolitikának a határozott NATO és EU iránti lojalitás mellett feltétlenül szükséges egy reálpolitikán és nemzeti érdekeken, de nem ideológián és politikai-korrupciós elköteleződésen alapuló jó viszonyt ápolnia egy pragmatikus orosz kormányzattal. Nehéz kérdés persze, hogy ez egyáltalán lehetséges-e?

A képet erősen árnyalja az olasz kormány hasonló kitettsége, például a Lukoil többségi tulajdona olasz finomítókban, orosz oligarchák toszkánai ingatlanbefektetései, a Lombardiai-Orosz Kulturális Szövetség, illetve a Lega és Öt Csillag pártokat közvetetten támogató orosz befektetések, és közvetlenül támogató orosz hitelek. A német gazdaság pénzügyi elköteleződése, amely gázváráslásaival a jelenlegi háború pénzügyi hátterét biztosította Oroszország számára, illetve a német magas-politika Gerhard Schröder-féle összefonódásai is kétkedésre adhatnak okot, hogy a gazdasági kooperációt le lehet-e választani a politikai kitettségtől. Schröder volt német kancellár már politikai pályafutása alatt az Északi Áramlat igazgatótanácsában ült, lemondása után pedig az Északi Áramlat 2 projekt élére nevezte ki az orosz állami Gazprom (a szofisztikált nyugati korrupció!).

Ettől függetlenül, véleményem szerint egy óvatos, pragmatikus, korrupció-mentes balanszírozási politika célravezetőbb a mindenkori Magyarország számára, mint Oroszország morális alapú izolációja.

Még nincs minden veszve?

Ezt az univerzális logikát viszont fenekestül forgatta fel az orosz-ukrán háború. Ahogy az első orosz cirkálórakéták ukrán területre csapódtak, az eddigi jól ismert pragmatikus Oroszország megszűnt létezni. Az orosz külpolitika szinte minden értelmezése, beleértve a szerzőét is, azon a jól alátámasztott és közel univerzálisan alkalmazott feltételezésen alapult, hogy a gyakran uszító, revizionista narratíva ellenére Putyin mindenekelőtt pragmatikus, racionális, óvatos és számító, és mint ilyen, értelmetlen, negatív geopolitikai-gazdasági mérlegű háborút nem indít, mint ahogy eddig nem is indított.

Az az orosz vezetés azonban, amelyik ezt a háborút indította, se nem pragmatikus, sem nem racionális, nem óvatos, és főképp nem számító.

Oroszország egyik napról a másikra egy posztpragmatikus lator állammá vedlett át. „Az oroszok azt hitték, ismerik az elnöküket. Tévedtek.” – érvel Anton Troianovski. Nem csak az oroszok tévedtek, de szinte minden nyugati elemző, politikus és akadémikus is. Hogy Putyin metamorfózisa csak nemrég ment végbe, vagy a jelenlegi háborúval csak kimutatta a foga fehérjét, a nyugati válaszlépések szempontjából lényegtelen. A radikálisan új Oroszországhoz radikálisan új nyugati megközelítés dukál, és ebből Magyarország sem maradhat ki.

Ezt a radikálisan új megközelítést jól példázza a meglepő gyorsasággal végbement német pálfordulás, amit annak fényében érdemes vizsgálni, hogy Németország eddig igen oroszbarát (bár saját gazdasági érdekein alapuló) politikát folytatott még 2014 után is, Amerika nagy bánatára. Az Északi Áramlat 2, nem is beszélve a közel évszázados pacifizmusról, a német politika konszenzusos állócsillagai voltak. S lőn, Scholz kancellár napok alatt feláldozta mindkettőt az új Ostpolitik oltárán. Az Északi Áramlat 2 megtartásáért a német szövetségi kormány síkra szállt Amerika, Franciaország, és általában minden más nyugati állam ellen az elmúlt évtizedben, de most felismerve az új posztpragmatikus lator állam Oroszország létrejöttének valódi geopolitikai súlyát, radikálisan Putyin-ellenes álláspontra helyezkedett.

Ez az Oroszország és ez a Putyin nem az, akivel Orbán eddig barátkozott, és ezt február 24-én hajnalban azonnal fel kellett volna ismerni. Orbán Viktor ezzel ellentétben egyelőre vonakodik teljesen leszállni a hintáról, legalábbis első pillantásra úgy tűnhet. A kormányfő opportunizmusának és helyzetértékelésének javára írható, hogy a kitörő konfliktus után nem Oroszország pártjára állt az EU-val szemben, és fúrt meg minden szankciós és egyéb javaslatot, ahogyan azt sok európai politikus várta. Viszont, ahogyan az az M1 és a Fidesz metaverzum orosz propaganda light-ot sugárzó, hírhedt putyinpárti beszélőfejeknek platformot adó, szankciók ellen agitáló, Ukrajnával szembeni magyar sérelmeket felemlegető közvetítéseiből, a fegyverszállítmányok blokkolásából, a SWIFT tiltástól való kezdeti vonakodásból, és az IIB-ből való ki nem lépésből kitűnik, Orbán Viktor fél lábbal még Oroszországban van.

A magyar külügy érve, hogy „nemzetbiztonsági kockázatra” hivatkozva nem engedik át a fegyverszállítmányokat az ország területén, mondhatni sántít. A lengyeleknek, a románoknak, és a szlovákoknak hogyhogy nem ”nemzetbiztonsági kockázat”? A jugoszláv háború alatti magyar fegyverszállítás nem volt „nemzetbiztonsági kockázat”? Amennyiben az ötös cikkely által védett NATO-tagállam Magyarország területén áthaladó fegyverszállítmányokat orosz támadás éri, a legkisebb gondunk lesz a „nemzetbiztonsági kockázat”, mert el leszünk foglalva jódtabletták, sugárvédelmi ruhák, meg atombunkerek felkutatásával. A Kárpátalján áthaladó szállítmányokat pedig csak nem lakott területen terveznék keresztülvinni. Az, hogy a fegyverszállítmányok átengedése háborúba sodorná Magyarországot, szintén nem állja meg a helyét. Ha az oroszok hadüzenetnek veszik a Lengyelországon, Románián, vagy Szlovákián már áthaladó konvojokat, akkor mint NATO tagország minnyájunknak el kell menni, így is úgy is. Elképzelhető, hogy Orbán arra bazírozik, hogy még nincs minden veszve, és a háború után lesz egy jó pontunk Putyinnál, kaphatunk valamit cserébe (rezsicsökkentés!).

Új paradigma?

Az eddigi baráti Oroszország metamorfózisának katasztrofális hatásai mindenképpen elérik Magyarországot, ez már február 24-én hajnalban, de a szankciók elfogadásakor végleg eldőlt. Innentől Orbán részleges ódzkodása attól, hogy végleg leszálljon a hintáról külpolitikai szempontból teljességgel értelmetlen és értelmezhetetlen, a helyzet menthetetlen, Putyin vállalhatatlan.

Oroszország belátható időn belül nem lesz abban a pozícióban, hogy bármilyen politikai-gazdasági előnyt tudjon biztosítani az ország és a Fidesz számára.

Orbán jelenlegi pragmatikus érdekei azt diktálják, hogy mossa le magáról a putyini asszociációt amilyen gyorsan csak lehet, mielőtt esetleg még egyszer kizárják a néppártból, vagy áprilisban a szavazófülkékben utoléri a „ruszkik haza”. A jelenlegi háború akár előnyt is jelenthet a választásokon. Háború idején a mindenkori szavazó, de főleg a bizonytalanok nagyobb arányban szavaznak a már hatalmon lévő, már kipróbált, biztos kéznek látszó erőre, mintsem a bizonytalan, új ellenzékre. Láthatólag a kormánykommunikáció ezzel tisztában van: a harc a narratív keretrendszerért zajlik, ahogy szinte mindig a magyar belpolitikában. Háborúpárti felelőtlen ellenzék – béke és rend párti kormány dichotómia, vagy Putyin csatlós Orbán – nyugatos ellenzék tengely?

Miért tartalmaz hát a kormánypárti álláspont nyomokban orosz párti jegyeket továbbra is? Bár Orbán részleges ódzkodása attól, hogy végleg elhagyja a süllyedő hajót külpolitikai szempontból értelmezhetetlen, belpolitikai megközelítésből tökéletesen érthető lépés. Az igazságot, mely szerint „eddig Putyinnal rendben volt és megérte barátkozni, de most indított egy illegális háborút, mea culpa, nem tudhattuk, a mai naptól Európa-pártiak vagyunk, mert mindenkinek ez lesz a legjobb”, igen nehéz lenne hirtelen eladni a magyar kormánypárti választóközönségnek, akiket egy évtizede kondicionálnak a baráti Oroszország képére: a sokkterápia beláthatatlan politikai károkat okozna, aláásva Orbán belpolitikai legitimitását.

Valószínű, hogy Orbán opportunizmusa és pragmatizmusa már működésbe lépett, és nem külpolitikai szempontok alapján nem hajlandó végleg elhatárolódni a Putyin rezsimtől. Az M1 elmúlt napok orosz propagandát idéző műsorai és a konvojblokk teljességgel szimbolikus jelentőségű lépések, a háború kimenetelét semmilyen mértékben sem befolyásolják. A szállítmányok mindenképpen elérik Ukrajnát, magyar ellenállás ide vagy oda, sőt, mivel Lengyelországon keresztül vezet a legrövidebb út, Orbán akár megtehette volna hogy egyszerűen nem mond semmit, és semmi nem változott volna. Arra viszont nagyszerűek, hogy tompítsák a magyar kormány reálpolitikai pálfordulásának belpolitikai utórengéseit, egyfajta fokozatos lehozó kúraként szolgálva a Fidesz szavazóinak a baráti Oroszország tovatűnt délibábjáról. Az Orbán-kormány minden valódi hatással rendelkező EU-s lépést támogatott, a szankciókat nem vétózta meg, az ukrán menekülteket befogadja, sőt, a nemzetközi közönségnek szóló szimbolikus döntésekben is nyugatos vonalat képvisel: az orosz agressziót elítélő ENSZ-határozatot elfogadta, Ukrajna EU-tagságát (amely egyelőre valójában szimbolikus lépés) pedig támogatta a magyar kormány.

Itt mutatkozott meg az Orbán kormány külpolitikájának valódi mozgatórugója: a magyar kormánynak csak az EU-n és a NATO-n belül van súlya.

Sosem terveztünk az autokratikus kelet mellett ideológiailag-geopolitikailag lándzsát törni, mi csak a pénzért jöttünk, most pedig mennénk is.

Valószínű, hogy a SWIFT-tiltással kapcsolatos kezdeti vonakodás utáni EU-s közös álláspont támogatása már valójában Orbán teljes geopolitikai elköteleződését jelzi a NATO és az EU irányába, minden más csupán belpolitikai kármentés. Felmerülhet, hogy a magyar kormány jelenlegi viselkedése teljességgel a belpolitikai helyzetnek szól. A fegyverszállítmányok blokkolása politikai tőkét hivatott kovácsolni a „felelőtlen, háborúpárti” ellenzék ellenében, és tovább duzzasztani a fent említett „békepárti”, „stratégiai nyugalmat” sugárzó kormány képét erősítő háborús hatást a választások előtt. Ezt jól példázza a kormánymédiában az ellenzék kritikája és az orosz apologetika aránya az elmúlt héten, erősen az első javára. A valóságban azonban már vélhetően egy új külpolitikai paradigma kibontakozását láthatjuk.

Pragmatizmus és kampánylogika

Orbán hintapolitikája tovatűnni látszik. A háború hatására az orbáni kvantumállapot összeomlott, és a nyugati profil érvényesült. A miniszterelnök opportunizmusa és érdekalapú külpolitikája nagyrészt felülkerekedett az elmúlt évtized keleti elköteleződésén, és a magyar kormány valódi NATO- és EU- szövetségessé vált.

Orbán Viktor csak addig volt Putyin legjobb barátja, ameddig Oroszország gazdasági előnyöket tudott biztosítani az ország és a Fidesz számára, illetve bezzegországként lehetet használni az EU elleni kultúrharcban, mint konzervatív keresztény alternatíva.

Ahogy Oroszország terrorista latorállammá vált az elmúlt héten, az Orbán-kormány közel minden valós hatással rendelkező EU-s Putyin ellenes intézkedést megszavazott. Az orbáni pragmatizmus belátta hogy az oroszbarátság innentől előnytelen, sőt káros, a nyugatos politika az egyetlen opció, mi több, az EU-párti fordulatért akár ellenszolgáltatást is várhat Brüsszelből. (Hogy halad a jogállamisági mechanizmus?)

Ennek ellenére, közel paradox módon úgy tűnik, hogy Orbán még fél lábbal Oroszországban van, nem hagyta el teljesen a süllyedő hajót. Bár a kezdeti hezitálás ellenére Magyarország támogatta Oroszország kitiltását a SWIFT protokollból, az M1 és a Fidesz metaverzum továbbra is az Oroszország álláspontját képviselő narratívákat erősíti, a fegyverszállítmányok továbbra sem mehetnek át az országon, és az IIB-ből való magyar kilépésre, minden más Európai részvevővel ellentétben, továbbra sem került sor. Egyrészt lehetséges, bár kevéssé valószínű, hogy Orbán a háború utáni időkre való tekintettel még jó pontokat akar gyűjteni Putyinnál, amiket idővel gazdasági előnyökre tudunk váltani.

Amennyiben ez a direktíva vezérli a magyar kormányt, helytelenül cselekszik. A posztpragmatikus latorállam Oroszországgal súlyos hiba lenne üzletelni, politikai kapcsolatot fenntartani. Ki kell várnunk míg a hamvakból egy új, de legalábbis a háború előtti Oroszország emelkedik fel, és erre beláthatón időn belül igen csekély esély mutatkozik. Másrészt lehetéséges, és lényegesen valószínűbb hogy a magyar kormány döntéseit kizárólag belpolitikai érdekek határozzák meg, a választások hajrájában a belpolitikai logika felülírta a morális és a külpolitikai számításokat: az Orbán-kormánynak igen veszélyes lenne a hirtelen hátraarc az elmúlt évtized oroszbarát narratívája után. Eljátszhatja a saját választói bizalmát – ezért lehet szükséges a nyugatos gyakorlati lépések mellett az oroszpárti narratíva szimbolikus fenntartása, amivel grátiszként még az ellenzéket is alá lehet ásni.

Ettől függetlenül, a jelenlegi Putyin rezsimet még narratív szinten, M1 műsorokban és konvojblokkal sem szabadna védeni. Ez a hozzáállás, akár belpolitikai, akár külpolitikai szempontok miatt nem ment még végbe a Putyintól való totális elhatárolódás, az európai „long peace” és a Pax Americana végóráiban, az elmúlt harminc év legjelentősebb geopolitikai katasztrófájának árnyékában mondhatni amorális, szinte már cinikusan ízléstelen, ámbár tagadhatatlanul pragmatikus.