Megszokhattuk már, hogy a választáshoz közeledvén a hatalom megszerzésére áhítozó pártok és politikusok féktelen ígéretcunamit zúdítanak a választópolgárokra, biztosítván őket, hogy megválasztásuk esetén senkinek sem lesz rosszabb de cserébe mindenkinek jobb lesz. Jól ismerjük ezt a jelenséget Magyarországon is, még akkor is, ha a jelenleg hatalomban lévő kormánypártok utoljára 12 éve, 2010-ben tettek közzé részletes választási programot, és azóta inkább csak egy végtelen teleregényhez hasonlóan „folytatást” ígérnek.
Nincs ez másképp Franciaországban sem, ahol április 10-én tartják az elnökválasztás első fordulóját (a második körre, melybe az első megmérettetésen a két legtöbb szavazatot szerző jelölt juthat be, április 24-én kerül sor). A voksoláson induló 12 jelölt nagy része alapvetően azt ígéri, hogy így vagy úgy, de mindenkinek jobb lesz az ő hatalomra kerülése esetén. (A jobboldali jelöltek ettől csak annyiban térnek el, hogy az ő győzelmük mindenkinek előnnyel járva, kivéve a bevándorló hátterű franciákat.) Az egyedüli kivételt csupán Franciaország hivatalban lévő elnöke, Emmanuel Macron képezi.
Az Európai Unió második legnagyobb gazdaságát 2017 óta vezető Macron ugyanis a napokban bejelentette, hogy újraválasztása esetén a mai 62 éves korról 65-re emelné a nyugdíjkorhatárt az országban.
A nyugdíjkorhatár-emelés régóta a centrista politikus egyik legfontosabb politikai célkitűzése, melyről azonban az elmúlt években folyamatosan lemondani kényszerült. Amikor 2019 végén Macron és akkori kormányfője, Édouard Philippe megpróbált belekezdeni a nyugdíjrendszer átalakításába, a francia társadalom számos szakmát megmozgató, sokhetes sztrájkokkal, óriási tömegtüntetésekkel és egyéb kreatív tiltakozási formákkal (melyekbe még a balett-táncosok is becsatlakoztak) adott válaszolt.
Macronék reformjának annak idején az volt a célja, hogy a fenntarthatóság és átláthatóság nevében egyesítse a jelenleg 42 különálló alrendszert, és felszámolja az úgynevezett „speciális rezsimeket”, amelyek specifikus feltételekkel nyújtanak kedvezményeket összesen 22 szakma dolgozói számára – az ügyvédektől a buszsofőrökön át a rendőrökig.
Az új, „univerzálisnak” mondott nyugdíj-biztosítás egyéni számlákat vagy pontrendszert hozott volna létre, ahol „a ledolgozott időegység ugyanannyi pontot ér”, minden munkavállaló esetében – ezek a pontok lennének aztán beválthatóak a nyugdíjjuttatásra. A kormány úgy érvelt, hogy ez az egyszerűbb, igazságosabb rendszer felszámolná a mai egyenlőtlenségeket.
Emmanuel Macron csapatai csak épp arról feledkeztek meg, hogy az emberek korántsem egyenlő feltételekkel kerülnek be a munka világába, dolgozzák le az életüket, ahogy a nyugdíj pillanatában sem egyenlőek: egy 3 műszakban dolgozó vasutas, egy 56 éves korában elbocsátott titkárnő vagy egy vállalati felső vezető nyilván nem ugyanolyan feltételekkel „dönthet szabadon” arról, hány éves koráig akarja folytatni a munkát.
A hatalmas ellenállást kiváltó nyugdíjreformot Édouard Phillippe miniszterelnök kormánya 2020. február 29-én csak a francia alkotmány 49. cikkelyének híres-hírhedt harmadik paragrafusának alkalmazásával tudta átverni a törvényhozás alsóházán, a Nemzetgyűlésen.
49.3: orosz rulett vagy a hatalmi cinizmus egy kényelmes eszköze?
Az elmúlt években gyakran a népszerűtlen megszorítópolitikák áterőltetésének használt 49.3 lényege, hogy bizonyos költségvetési kérdésekben a kormány anélkül fogadtathat el egy törvényjavaslatot, hogy arról külön szavaznának a képviselők, akik ilyen esetekben csak a teljes kormány ellen nyújthatnak be bizalmatlansági indítványt. Amennyiben a bizalmatlansági indítvány nem kerül benyújtásra vagy elbukik, az automatikusan a törvény elfogadását vonja maga után, míg ha elegen szavaznak mellette, akkor nem csak a törvény bukik el, de a miniszterelnök is búcsút mondhat az Hôtel Matignonban található rezidenciájának, hasonlóan a kormánya többi tagjához
Miközben első ránézésre ez egy veszélyes lépésnek tűnik, valójában rettentő kicsi az esélye annak, hogy a kormány a bukását kockáztatná ezzel a procedúrával. Ez jelentős részben annak tudható be, hogy Franciaországban egy 2001-es törvénymódosítással megváltoztatták a nemzetgyűlési és államfői választások időpontjával kapcsolatos szabályokat. Míg korábban a franciaországi választópolgárok nemzetgyűlési képviselőket öt, elnököt pedig hétévente választottak, addig a 2002-es voksolás óta a jelöltek mindkét esetben ötéves mandátumra kapnak felhatalmazást és a kétfordulós nemzetgyűlési választások mindig az elnökválasztás második köre után kerülnek megrendezésre.
Ennek legfőbb gyakorlati jelentősége az, hogy szavazók abszolút többségével frissen megválasztott elnök pártjának szinte garantált a biztos többség a törvényhozásban, vagyis kicsi az esélye, hogy az államfő által kijelölt miniszterelnök ellen sikeres bizalmatlansági indítványt nyújtsanak be, ha az alkotmány 49. cikkelyének 3 paragrafusa szerint akar átverni egy törvényt a Nemzetgyűlésen. Azonban ezen speciális eljárásmód súlyos demokratikus aggályokat vet fel és az elmúlt években tapasztalt túlhasználtsága a francia parlamentarizmus akut válságára mutat rá.
A nyugdíjreformot végül azonban elsodorta a Franciaországot 2020 márciusában elérő koronavírus-járvány első hulláma, a korlátozások bevezetése mellett döntő Emmanuel Macron a törvényjavaslat életbelépésének elhalasztásáról határozott és a mai napig nem került sor a nagy botrányt kavaró intézkedés életbe léptetésére.
Macron azonban nem tett le a nyugdíjrendszer megváltoztatásának ötletéről, már a járvány terjedése miatt bevezetésre került védettségi igazolványt (pass sanitaire) bejelentő júliusi tévébeszédében is a reform szükségességéről értekezett, melyre azonban a variánsok fűtötte őszi járványhullámok és az ukrajnai háború miatt még mindig nem kerülhetett sor.
Az elmúlt hetekben viszont ismét terítékre került a téma, az államfő környezetéből egyre többen rebesgették, hogy az elnökválasztáson való indulási szándékát hivatalosan csak az utolsó pillanatban, a határidő előtt egyetlen nappal bejelentő Macron megint nekiveselkedne a nyugdíjrendszer átformálásának.
Ezt erősítette meg a mai napon Gabriel Attal, a macronista Jean Castex miniszterelnök vezette kormány szóvivője az RTL nevű rádiónak. Attal kijelentette, hogy amennyiben ismét Emmanuel Macron és a hozzá köthető párt, a La République en Marche („A köztársaság mozgásban”) szerez többséget az idei választásokon, akkor a nyugdíjkorhatár 2033-ig a mai 62 éves korról fokozatosan 65 évre emelik. Ez alól csak a fiatalon munkába állók és egyes megterhelő munkakörökben tevékenykedő dolgozók kapnának kivételt, ők a mostani 60 éves korhatár helyett 62 évesen vonulhatnának nyugdíjba.
A nagy állami tulajdonú vállalatok, mint az SNCF nevű vasúttársaság, az EDF-ként ismert villamosművek vagy a Párizs térségében a tömegközlekedésért felelős RATP dolgozói számára fenntartott kedvezményes biztosítási rendszereket pedig fokozatosan, több évtized alatt vezetné ki a francia kormány, miközben a nyugdíj minimumösszegét havi 1100 euróra emelné minden elégséges számú évet ledolgozó munkavállaló számára. Összevetésül: a minimálbér nettó összege idéntől 1269 euró Franciaországban.
A lépést a kormány az európai összevetésben is jelentős, de a rendszer fenntartható működéséhez még így sem elégséges nyugdíjkiadások mérséklésének szükségességével indokolja. Illetve, ahogy Macron fogalmazott, ahhoz, hogy a jóléti állam ne omoljon össze, egyszerűen „többet kell dolgozni”. A közéleti karrierjét egyébként az egykoron szebb napokat is látott Szocialista Pártban kezdő centrista politikus más megoldást már csak azért sem tud elképzelni a nyugdíjrendszer fenntarthatóvá tételére, mert már újraindulásának bejelentésekor azt ígérte, hogy ha a francia választópolgárok még öt évvel meghosszabbítják az Élysée-palotára szóló bérleti szerződését, akkor jelentős adócsökkentéseket fog eszközölni.
Itt érdemes megjegyezni, hogy az elmúlt időszakban nem ez az első olyan megszorításpárti felvetése Macronnak, ami leginkább azokra a legalább részben hamis vádakra hajaz, melyekkel itthon a kormánypártok propagandagépezete szokta megvádolni a Márki-Zay Péter vezette ellenzéki tömörülést.
A francia köztársasági elnök néhány hete azt fejtegette, hogy mennyire fenntarthatatlan az a felsőoktatási rendszer, ahol a diákok nagy többsége a képzés szintjétől függően 170-380 euró közötti tandíjat fizet. Emiatt sokan azzal vádolták az elnököt, hogy a felsőoktatás tandíjainak emelését tervezi, amely feltételezést ő hevesen tagadott, és azzal érvelt, hogy csupán azt vetette fel, hogy az egyetemek a hagyományos képzéseik mellett bizonyos esetekben indíthatnának magasabb tandíjú programokat. Látván azonban Macron és kormánya hozzáállását az oktatás kérdéséhez, sokan már emiatt az elejtett megjegyzés miatt is megkongatták a vészharangot.
A koronavírus-járvány a nem megfelelő állami segítségnyújtás miatt nemcsak nálunk, de Franciaországban is komoly kihívások elé állította az egyetemistákat, erről itt írtunk részletesebben.
Az államfő nyugdíjkorhatár-emeléssel kapcsolatos, jóval konkrétabb elképzelései hatalmas felháborodást váltottak ki a szakszervezetek körében. Az egyébként nem túlságosan radikális CFDT (Confédération française démocratique du travail –Francia Demokratikus Munkakonföderáció) elnöke, Laurent Berger „igazságtalannak és kegyetlennek” nevezte Macron tervét. Ezzel szemben – „meglepő” módon – a vállalkozókat képviselő Mouvement des entreprises de France (Medef) támogatóan nyilatkozott a nyugdíjkorhatár-emelés ötletéről.
Az áprilisi választáson induló aspiránsok közül Macron mellett még az elviekben a szélsőjobbal szembeni mérsékelt, konzervatív alternatívát képviselő – de az elmúlt időszakban iszlamofób összeesküvés-elméletekkel is szívesen házaló – Valérie Pécresse, a Párizst és környékét magába foglaló Île-de-France régió vezetője és a Republikánusok (Les Républicains) elnökjelöltje szeretné 65 éves korra emelni a nyugdíjkorhatárt. A rasszista uszításért többször elítélt, szexista kijelentésiről híres Éric Zemmour szintén emelné a nyugdíjkorhatárt, igaz, az eddig elérhető információk szerint ő csak 64 évre.
Az Orbán Viktorral is kitűnő kapcsolatot ápoló, kampányát újabban Mészáros Lőrinchez köthető bankoktól kapott hitelekkel finanszírozó Marine Le Pen ezzel szemben ellenzi a korhatár emelését és inkább lehetőséget teremtene a 60 éves korban történő nyugdíjba menetelre a 40 évet ledolgozó munkavállalók számára.
Míg a francia baloldal talán nem is lehetne megosztottabb, addig abban egyetértenek, hogy elfogadhatatlan a nyugdíjkorhatár emelése.
Párizs főpolgármestere, a Szocialista Párt színeiben induló, a közvélemény-kutatásokban pártja egykori erejéhez képest megalázóan alacsony számokat produkáló Anne Hidalgo megtartaná a 62 éves korhatárt. A legutóbbi önkormányzati választásokon szép sikereket elérő, de növekedésében megtorpant zöld párt, az Europe Écologie Les Verts (EELV) jelöltje, Yannick Jadot szintén igazságtalannak tartja, hogy a francia dolgozók a mainál jelentősen idősebben menjenek nyugdíjba.
A radikális baloldali La France Insoumise (Engedetlen Franciaország) jelöltje, az elmúlt hetek felmérései alapján egyre népszerűbb Jean-Luc Mélenchon ezzel szemben a nyugdíjkorhatár 60 éves korra történő csökkentését javasolja. Hasonlóan tesz a Francia Kommunista Párt (PCF) államfő-jelöltje, Fabien Roussel is, akinek viszont nem igazán segíti kampányát, hogy egyes feltételezések szerint úgy kapott éveken át fizetést egy Jean-Jacques Candelier nevű kommunista képviselő asszisztenseként, hogy valójában nem végzett érdemi munkát.
Miközben Macron arról beszél, hogy a növekvő átlagéletkor miatt a franciáknak nincs mást választásuk, mint a korábbinál tovább dolgozniuk, neoliberális ideológiáját ismerve nem meglepő módon figyelmen kívül hagyja azt a francia statisztikai hivatal által is tanúsított tényt, hogy
míg a legszegényebb, gyakran legkeményebb munkát végző állampolgárok 25 százaléka meg sem éri a nyugdíjba menetelt jelentő 62 éves kort, addig a leggazdagabbaknál ugyanez ez az arány csupán 5 százalék.
Az már csak apró kis adalék, hogy Macron munkamániás víziói mennyire idejétmúltnak hatnak akkor, amikor elmúlt években egyre nagyobb népszerűségnek örvend az a felvetés, hogy a munkaidő és a munkaterhek csökkentésére lenne szükség.
Erről tanúskodik az is, hogy egyre több országban próbálkoznak a négynapos munkahéttel, amely ötletet még a konzervatív gazdasági nézeteket valló Márki-Zay Péter vezette Egységben Magyarország pártszövetség is beleírt a választási programjába, mint kísérleti jelleggel támogatható elképzelés. A francia államfőt kevéssé győzte meg a háromnapos hétvége ötlete, szerinte ugyanis a heti átlag 37,4 munkaórájukkal a franciák már így is keveset dolgoznak és nem termelnek eleget.
A fenti kijelentések is arról tanúskodnak, hogy a 2017-ben magáról a fiatalos lendületű, a régi dogmákkal és az „értelmetlen” bal-jobb felosztottsággal szakító, újító reneszánsz ember képét lefesteni kívánó Emmanuel Macron politikafilozófiája kimerül a lassan már legfőbb egykori támogatói által is meghaladni kívánt neoliberalizmus színes-szagos, itt-ott finomított, de alapjaiban változatlanul hagyott újracsomagolásában. Egy hónapon belül kiderül, hogy a francia választópolgárok továbbra is igény tartanak-e erre az állandósult változatlanságra.
