Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Olyan vagy, az anyád vére vagy: gyilkos” – Háy János írt egy könyvet cigányokról

A tágabb közbeszédbe is beszüremkedő irodalmi botránnyá duzzadt a nagysikerű kortárs író, Háy János új könyvének megjelenése. A Mamikám a hátlapi ajánló szerint ott kezdődik, „ahová a nyilvánosság már nem akar bepillantani”: a vidéki szegénységben élő cigányokról szól a kisregény. A belső borítón olvasható, kézzel írt, személyes hangvételű írói üzenet szerint a történetet Háy már nagyon régóta „elásott csontként” „őrizgette”, de most úgy érzi, közössé kell tennie, mert az „élet alapvetéseiből” fakad mindaz, amit a könyv lapjain olvashatunk.

A megjelenés viszonylag csöndesnek bizonyult, irodalmi kritikák itt és ott, Háy János stabil olvasóközönségéből kiindulva, feltételezhetően (és a kortárs szépirodalom mércéjével mérve) jó eladási számok, de ennél nagyobb hullámokat nem vetett. Majd először Kalla Éva író, azután a korábban a Mércén is publikáló Parászka Boróka újságíró, végül Márton Joci roma aktivista is felháborodásuknak adtak hangot a könyvben olvashatókkal kapcsolatban.

A felvetésekre „jó” szokásához híven Háy János is válaszolt, valamint egy másik közismert szerző, Kemény István is kiállt pályatársa mellett. Sőt, unortodox módon Háy a regény szerinte helyes olvasatát is összefoglalta már, nehogy félreértsék az olvasók. De kell-e magyarázkodnia egy szerzőnek egy ilyen helyzetben? Számonkérhető-e egy író regényének rasszista, szexista világképe miatt? És van-e a kritikának más eszköze, mint az identitásalapú számonkérés? Ezekre a kérdésekre keressük a választ.

„Nem a rasszizmus kritikája, hanem maga a vegytiszta rasszizmus, irodalmi köntösben”

Kalla Éva vitaindító cikkében megrökönyödésének ad hangot. A cigány meseregényt is jegyző szerző szerint a Mamikám érzékenyítésként van pozícionálva, azonban ehelyett a rasszista sztereotípiák lajstromát nyújtja.

„Minden mocsok, amit a cigányokra általánosságban kivetítenek az előítéletesen gondolkodók, ránk zúdul ebből a könyvből.”

Parászka Boróka szerint is „tankönyvi felsorolását hozza” a könyv a cigányellenes közhelyeknek. Kalla Éva kritikáját konkrét szövegrészletekkel is kiegészítő véleményében az újságíró a kötet nyelvét is komolyan bírálja. Szerinte a kisregény női elbeszélőjének nyelve sematizáló, felületesen utánozza azt, ahogy a többségi társadalom elképzeli a vidéki szegénység hangját, ráadásul tele van következetlenségekkel. Parászka a könyvet nőként is elutasítja, nem csak rasszistának, de szexistának is tartja, az ilyen, és ehhez hasonló részletek miatt:

„Osztán jött anyánk, mer neki is az köllött, amit a Bogi kapott (…) Kicsi vótam, de még én is gondótam, hogy milyen lehet, meg undorodtam is, de az is eszembe jutott, hogy azé undorodok, mer nem velem csinálják.” (25-26.)

Márton Joci sem tudta nem a cigányokkal szembeni vádiratként olvasni a regényt. A roma aktivista szerint a könyvből annyira hiányoznak a konkrétumok (így a szereplők nevei, emberi tulajdonságai), hogy leginkább cigányallegóriaként tud csak megjelenni az olvasó fejében. És amit a cigányságról állít, az új mélypont a magyar irodalomban:

„a könyv felülmúl mindent, amit eddig káros roma reprezentációról gondoltunk”.

Márton Joci úgy látja, a könyv beszédhelyzete eleve problémás: Háy János fehér férfi, aki könyvében egy autentikus női cigánybeszélőt igyekszik létrehozni, ám az aktivista szerint a könyv nem a cigányságról szól, hanem az író cigányságképéről:

„csak egy fehér értelmiségi férfi gondolhatja, hogy egy cigány kislány, miközben a nevelőapja erőszakolja az anyját és az idősebb nővérét, akiből folyik a vér, eljátszik a gondolattal, hogy tulajdonképpen meglehet, ő is vágyott erre.”

A könyv ellen felszólaló aktivista azzal kapcsolatban meglehetősen pesszimista, hogy vajon a közbeszéd merre fog fordulni a botrány kirobbanása után. Leginkább arra számít, hogy „felüti a fejét a fehér férfi bajtársiasság”, és az irodalmi élet krémje mindenkit jól kioktat majd arról, hogyan is kellett volna érteni a regényt.

Az irodalmi élet krémjétől eddig három megszólalás érkezett (az írói önolvasatot nem számolva, arra külön kitérek később), kettő magától a könyv szerzőjétől, egy pedig Kemény Istvántól. Háy János Kalla Évának írt válaszában az irodalom általa vélt alapvetéseire hívja fel kritikusa figyelmét.

Véleménye szerint „egyetlen irodalmi műnek sem célja az érzékenyítés”, továbbá az irodalmi mű fikció, nyelve pedig teremtett nyelv, amelynek célja a történet hiteles elmondása. Ő íróként feladatát az emberi élet egyediségének megragadásában látja, e könyvben is egy egyedi, de szerinte mélységesen „igaz” történetet mondott el.

Ahogy azt egy későbbi videóban kifejti, gyermekkori tapasztalatai adták az ihletet, csak azokról ír, „akiknek az igazságát” meg tudja fogalmazni. Kemény István egyetértve Háy Jánossal a „személyeskedés és a vádaskodás” ellen emeli fel a hangját, véleménye szerint ez a méltatlan támadás csak eltereli a figyelmet a „valódi” rasszizmusról, nőellenességről.

A könyv szerzője Márton Jocihoz intézett válaszában úgy érvel, hogy nem magyar férfiként, hanem íróként alkotta meg művét, identitás-szempontból semleges ebben a szerepben. Továbbá biztosítja az aktivistát arról, hogy szándéka nem volt rasszista, hisz ő maga sem az:

„Kedves Joci, egyet biztosan állíthatok, nem állunk ellentétes oldalon, és soha sem álltunk, akkor sem, ha én nem vagyok cigány, sem aktivista, csak egy író.”

Az író és pályatársa tehát visszautasítják a vádakat. Háy és Kemény érvelésük alapján egyfelől eleve elképzelhetetlennek tartják, hogy egy tekintélyes magyar író rasszista-szexista művet írt volna. Másfelől igyekeznek a diskurzus alól felmenteni az irodalmat, mondván, hogy a művészet szabadabb, minthogy ilyen szempontokból problematizálni lehetne.

„Jó volna, ha a Mamikámat mindenki képes volna irodalmi műként olvasni”

javasolja Háy János.

Beszélgessünk akkor tehát az irodalomról!

Egy mű sem lebeg egy szál magában az esztétikai éterben. És ezalatt nemcsak azt értem, hogy körülveszi a műveket az úgynevezett valóság, hanem azt is, hogy körülveszik őket más művek is, a kultúra szövete nem bontható fel magányos szálakra. A Mamikám irodalmi viszonyrendszerét teljességében nem áll módomban felgöngyölni, azonban bizonyos tájékozódási pontok kijelölhetőek, amelyek felől talán magyarázható válik a könyv problematikus volta, úgy, ahogy a tisztelt szerzők kérték, „irodalmilag”.

A Mamikám létrehozott elbeszélője, nyelve, narratív szerkezete számos kanonikus művet bekapcsol az értelmezésbe. A főszereplőben nem nehéz felismerni Weöres Sándor Psychéjének alakját, származásuk, hányattatott sorsuk és szexuálitásuk, ha Weöres fiktív lírai önéletrajzában ezek több részvéttel is vannak ábrázolva, összeköti őket. De ugyanígy nem nehéz ráismerni Kosztolányi Dezső Édes Annájára, főleg a regény végi váratlan és brutális erőszakcselekmény felől. Ám itt is úgy érezhetjük: az összevetésből megint nem jön ki jól a Mamikám, Kosztolányi regényében az erőszak kiváltó oka nem a származás, főleg nem a „vér” , hanem az egész társadalom kérlelhetetlen kegyetlensége, többek között az osztály- és nemi alapú elnyomás.

Ha a regény nyelve felől közelítünk, akkor az újabb magyar próza egy központi műve juthat az eszünkbe: Kertész Imre Sorstalansága (de a kertészi életművével szoros viszonyt ápoló Borbély Szilárd Nincstelenekje is megjelenhet előttünk). A Sorstalanság, csakúgy mint a Mamikám, egyes szám első személyben, rontott nyelven mesél egy finoman fogalmazva súlyosan hátrányos élethelyzetről. Azonban ez a nyelv nem öncélú, Kertész Imre művén egyértelműen érződik Camus egzisztencializmusának hatása, az álnaiv, rontott nyelv tétje, hogy csak így mondható el Auschwitz mint az egész modernitás kritikája és végső ítélete (Kertész, Camus és a modernitás viszonyáról lásd még Fülöp Barnabás kiváló esszéjét).

Ezzel szemben a Háy János által megformált nyelvben, bevallom, én nem találom az irodalmi tétet. Miért beszél a Mamika szereplője pont úgy, ahogy? Háy János (kissé paradox) érvelése szerint a kötet nyelve fiktív, de létező, gyerekkorának emlékeire alapozta meg a palóc nyelvi elemeket használó, gyakran fonetikus írással papírra vetett beszédet. (A Mamikám egyébként egy-két elszórt utalásból kitalálható – nem Háy János gyerekkorának idejében játszódik).

Egyetértek Parászka Borókával abban, hogy

a létrehozott nyelv leginkább olyan, mint amikor a többségi társadalom utánozni próbálja, csúfolja a kisebbség nyelvét, ez már az első oldaltól kezdve nagyon kényelmetlenné teszi az olvasást, mintha egy különösen kegyetlen és hosszú cigányviccet olvasnánk.

Nagyon szerettem volna nem így olvasni ezt a könyvet (önvédelemből), de mivel sem irodalmi, sem más magyarázatát, okát, célját nem leltem a kialakított nyelvnek, olvasóként kénytelen voltam beletörődni a nyilvánvalóba.

Sok könyvet lehetne még sorolni (a kisregény a vidéki életről anekdotikusan mesélő Mikszáth Kálmán vagy Krúdy Gyula műveit idézheti fel bennünk például még, ismét: ők sokkal nagyobb részvéttel beszélnek szereplőikről), de rátérnék a talán legfontosabb párhuzamra: Dosztojevszkij Bűn és Bűnhődésére. A könyv történetének váza mintha a híres orosz nagyregény szerkezetének kifordított párja lenne lenne: itt előbb van a bűnhődés, aztán a bűn.

Dosztojevszkij regényében Raszkolnyikov megöli az uzsorásasszonyt, akitől anyagilag függött, majd felindultságában annak húgát is, a könyv nagyrésze a tett után játszódik. A Mamikámban egy szegény sorsú fiatal családanya szenvedéstörténete után a gyanú szerint megöli a jótevőjét, a szomszéd asszonyt, majd a bűnét ráolvasó saját férjét is agyonveri gyermeke szeme láttára. A rablógyilkosságban használt fegyver is megegyezik (irodalmi vándormotívum ez is): egy balta.

A Mamikámban azonban az első gyilkosság nem biztos, hogy megtörtént. Az egész regényre jellemző, mesterien végigvitt történetvezetés (pusztán belső szerkezeti szempontokból valóban csak dicsérni lehet a regényt) a gyilkosság körül sejtető, majd kihagyásos megoldást használ, így fokozva a feszültséget. Háy szerint azonban a figyelmes olvasó nem feltételezheti, hogy valóban a főszereplő követte el a gyilkosságot, ahhoz túl mély az ábrázolt szeretetkapcsolat közte és Mamika között, csupán a társadalmi előítélet olvassa rá a főszereplőre az általa el nem követett bűnt (alternatív tettesként a regény egyébként az ukrán vendégmunkás cigányokat sejteti…).

„A haláleset felszítja a környezetében az ellenséges és előítéletes hangokat, amit végül a naplopó férj, mint szócső megismétel. Ez az a pont, ahol megtörténik a végső összeomlás. A rendőrségen még tudja tartani magát, a vádakat utánakiabáló parasztokkal szemben még tudja tartani magát, de az, hogy a saját férje olvassa a szemére a vádat, ez már sok volt és megtörténik az, amit nem akart volna soha megtenni”

– írja az író, saját könyvét magyarázva.

Ezzel szemben a könyv kritikusai következetesen kettős gyilkosságot olvastak ki annak lapjairól, nem alaptalanul. Ugyanis az ábrázolt dühkitörésnek valóban kézenfekvő oka lehet a főszereplő bűntudata, továbbá a regény korántsem annyira meggyőző a Jány és Mamika szeretetének valódiságáról, mint azt a szerző – önértelmezése alapján – hiszi. Egyetértek Parászka Borókával abban, hogy minden szerzői intenció ellenére Mamika és a főszereplő között nem egy szerető kapcsolat képe rajzolódik ki, Mamika folyamatosan megalázza, semmirekellőnek állítja be a családját egymaga eltartó fiatal anyát. Így olvasva a regényt (márpedig könnyű így olvasni) a regény végi gyilkosság ténye is hihetőnek tűnik.

Mit állít a Mamika, mi vezet a bűnhöz, a regény végi gyilkosság(ok)hoz? Természetesen nagyon sokféle indok kiolvasható a regényből, azonban következetesen csupán egyetlen tényezőre mutat rá az elbeszélő: az identitásra. A regényben az elbeszélő szégyelli, hogy cigány, magyarrá akar válni (apja útját követve), a szegénység, az alávetettség és a bűn forrását leginkább saját származásában látja, nemcsak kulturális, de még biológiai értelemben is. Csupán a 80. oldalig kell várni, hogy előkerüljön a legrégebbi rasszista toposz: a vér.

„Mer a vér olyan, hogy hijába neveled, akkó is előgyün eccer” – mondja az elbeszélő saját lányának elkallodásáról. (80)

A regény világképe szerint a cigányok és a szegénységben élők helyzete nem külső, több évszázados társadalmi igazságtalanság és elnyomás eredménye, hanem belső: a cigányság átörökíti a bűnt. Sőt, az elbeszélő egy fehérség-skálát is felállít, a magyarokat a hozzá hasonló cigányok követik, majd a sor végén a legbűnösebb népcsoport, az oláhcigányok, akik „tiszta feketék”, „négerek”. És mivel az elbeszélő rasszista szempontokat működtető szólamát olvashatjuk elejétől a végéig, nem igazán ad kibúvót a regény saját világképe alól.

„Egy mű tendenciája csak akkor lehet politikailag helyes, ha irodalmilag is az”[1]

Vegyük azonban észre: nemcsak a regény érvel identitásalapon, de a kritikák is részben ugyanezt a logikát működtetik, sőt az írói önvédelem is. A kritikák – nagyon sok, általam is osztott észrevétel mellett – hajlamosak a könyv problémáit írójának rasszából, neméből, osztályhelyzetéből eredeztetni. Az író és pályatársának válasza szerint pedig a könyv eleve nem lehet rasszista, hisz nem rasszista identitású ember írta, jelentsen ez bármit is.

A jó szándékot nem elvitatva, és az író antirasszista önképét készséggel elfogadva, az mégiscsak mellbevágó, ha a legtekintélyesebb élő magyar szerzőink ennyire egyszerűen gondolkodnak szerző és mű viszonyáról vagy az előítéletek működéséről. Azaz a szerző valamilyen, ebből következően a műve is pont olyan, a szerzői szándék megegyezik a művel, továbbá az előítéletek csak tudatosak lehetnek, az az ember, aki nem tartja magát rasszistának, szükségképpen nem rendelkezik egy rasszista gondolattal sem. Ha viszont nem ennyire egyszerű nagysikerű kortársaink irodalom- és emberképe, akkor érvelésük csupán gyenge terelés, mellébeszélés, az igazság elkenése vagy tagadása.

Visszatérve a kritikák érvelésére, úgy hiszem, az identitáspolitikai alapokra helyezett problematizálásnak vannak korlátai, hisz a kérdés eleve nem Háy János identitásáról szólt (amiről nem tudhatunk sokat, én például nem is ismerem a szerzőt), hanem egy kortárs regényről. Idehaza akár még újszerűnek is hathat egy ilyen jellegű, identitáspolitikai érvelés az irodalommal kapcsolatban, de az óceán túlpartján, ahogy erre Sári B. László, amerikanista kutató is felhívja a figyelmet legújabb könyvében (Mi jön a posztmodernre?), mára ez a könyvpiaci norma, a posztmodern irodalmat egy identitásalapon szervezett irodalom követte.

Belátom, hogy ennek a váltásnak van emancipatorikus ereje – bár szerintem korlátozott –, de én mégis egy másik utat javaslok: vezessük vissza az esztétikát a politikába. Azaz

a szerző bőrszíne helyett foglalkozunk azzal, hogy az általa létrehozott műnek mi az esztétikai-politikai teljesítménye. A műveket ítéljük meg irodalmilag és politikailag egyszerre, hisz a két szempont elválaszthatatlan.

Ha így teszünk, talán közelebb kerülünk ahhoz, milyen is lenne a valóban rendszerkritikus irodalomfelfogás, és milyen lenne a kultúra mint valódi permanens forradalom – a fennálló rend kritikátlan támogatása helyett.

A kérdés tehát, hogy a Mamikám mint esztétikai alakzat mit hoz létre a magyarországi kultúra terében, képes-e változtatni kiakalult önnarratíváinkon, megalkot-e új szempontokat, teremt-e új fantáziát a cigányság, a vidéki szegénység, a nők társadalmi valóságáról, azaz művészileg újrateremti-e ezt a valóságot. A könyv ezen a mércén bukik meg, hiszen csupán a közkeletű előítéleteinket, a többségi társadalom elítélő és elítélendő fantáziáját ismétli meg. Parászka Boróka találó szavaival élve: „faék egyszerűségű társadalmi fatalizmus meg a vérben hordozott kulturális identitás” – ez a regény szegényes fantáziája.

Ezen a ponton nem árulok el nagy titkot, ha bevallom, meglepett Háy János regénye. Tud ő jobbat, tud ő mást. Az író meghurcolását határozottan elutasítom, megjegyzem, ezt az idézett kritikusai sem sugallták, a heves írói önvédelem ezért felettébb feleslegesnek tűnik. Én sem cenzúrát javaslok, csupán nem értem, hogy ment át ez a regény, így, ebben a formájában, csont nélkül az irodalmi mezőn. Hol voltak a szerkesztők, a kiadói munkatársak, a pályatársak, a barátok? Hol vagytok, irodalmárok? Hol van az irodalom?

[1] – (Walter Benjamin: Angelus Novus, 760)