Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Orosz Bernadett ügye megmutatja, melyek a legsúlyosabb hiányosságai a magyar áldozatvédelmi rendszernek

Több mint két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Orosz Bernadett brutális bántalmazója ellen az ügyészség vádat emeljen. Még csak azt sem lehet mondani, hogy érdemes volt ennyit várni: a minősítés testi sértés emberölési kísérlet helyett, így az indítványozott szabadságvesztés időtartama mindössze három és fél év, ami az elkövetett bűncselekmény súlyosságához képest meglehetősen kevés. (A nők elleni erőszak eseteiben gyakori a leminősítés, ami enyhébb ítéleteket és intézkedéseket eredményez.)

2022. február 17-én került sor Balassagyarmaton az első előkészítő tárgyalásra, melynek időtartama alatt a Nőkért Egyesület a bíróság épülete előtt fejezte ki szolidaritását Orosz Bernadett-tel és a kapcsolati erőszak minden áldozatával. Célunk egyúttal az volt, hogy tiltakozzunk az elkövetőbarát intézkedési gyakorlat, a bűnismétlés megelőzésére irányuló politikák hiánya és a túlságosan enyhe, így visszatartó erővel nem bíró büntetések miatt.

Szinte egyedüli pozitívumként azt tudjuk megemlíteni, hogy ezúttal a bíróság – az eddigiekkel ellentétben – lehetővé tette a távmeghallgatást, így a sértettnek nem kellett ismét találkoznia a bántalmazójával. A polgári perben az elkövető ötmillió forintot követel a sértettől, amiért nyilvános Facebook-posztban megnevezte őt és ezzel szerinte megsértette a becsületét, jó hírnevét. Ebben a perben még nem született ítélet, és a bíróság nem volt hajlandó az eljárást a büntetőper lezárultáig felfüggeszteni. Nem tudjuk, mennyi ideig fog még tartani Orosz Bernadett kálváriája.

A kapcsolati erőszakkal összefüggő ügyeket alapos nyomozás mellett, de gyorsított eljárás keretében kellene tárgyalni, mert az aránytalanul elhúzódó eljárások a sértettek számára lelkileg megterhelők,

és azt is eredményezhetik, hogy a tanúk idővel megunják a sértett melletti kiállást, és kihátrálnak mögüle.

Mint a tárgyalás előtti napon Orosz telefonon elmondta, azt szeretné, ha minél hamarabb véget érne az eljárás, és végre nyugodtan élhetne a gyerekeivel. Ezt azonban nem úgy akarja elérni, hogy feladja, és elkullog, noha most már, ahogy egyre több idő telik el, a környezete is afelé próbálja terelni, hogy „felejtse el” az ügyet.

Orosz Bernadett a bujáki bántalmazás óta eltelt időben többször nyilatkozott az őt ért támadásról, és mindig koherens volt, ellentmondásba nem keveredett. Elmondása alapján a  történtek a következőképpen állnak össze:

A hatgyermekes miskolci édesanya 2018-ban, egy egyedülálló szülőknek fenntartott online társkeresőn ismerkedett meg a fiát egyedül nevelő volt alezredessel, a sárospataki K. Istvánnal. Kapcsolat alakult ki köztük, de nem költöztek össze, mert két külön városban éltek.

Mivel a sajtóba csak a bujáki támadás jutott el, talán nem világos mindenki számára, hogy K. István visszaeső elkövető, 2019-ben összesen három alkalommal bántalmazta Orosz Bernadettet. Az első két esetről is készült látlelet, az egyiknél a rendőrség is kiszállt a helyszínre, de a jelenlegi jogszabályok, illetve jogalkalmazás nem tette lehetővé az elkövető kellő időben történő megfékezését.

Ez a legsúlyosabb probléma a jelenlegi áldozatvédelemmel: a komolyabb beavatkozásra legtöbbször csak akkor kerül sor, amikor már visszafordíthatatlan károkozás történik.

2019 júniusában egy családi eseményen történt az első bántalmazás: az ittas férfi, miután Orosz annyit kérdezett tőle, hogy jól van-e, beleverte a nő fejét a falba. Hazamentek, otthon az elkövető folytatta a bántalmazást, mire a szomszédok kihívták a rendőröket. Orosz az elkövetőtől való félelmében nem tett feljelentést.

A fenyegetéseknek, az áldozat megfélemlítésének nem szabadna teret adni: a kapcsolati erőszaknak hivatalból üldözendőnek kellene lennie. Ahogy az Isztambuli Egyezmény előírja: az eljárás megindulása nem függhet a sértett feljelentési hajlandóságától. Egy bántalmazó akkor is veszélyes a társadalomra, ha az áldozata valamilyen oknál fogva „megbocsát” neki. (Már ha tud – holtában például már nem tud.)  

Augusztusban, miután Orosz megszakította vele a kapcsolatot, és mindenhonnan letiltotta, a férfi hajnalban bemászott a nő hálószobájának ablakán, és könyörgéssel, majd fenyegetőzéssel igyekezett őt a kapcsolat folytatására rávenni. Azzal fenyegette volt partnerét, hogy a szobában levő szamurájkarddal vágja el a torkát, majd olyan erővel megütötte, hogy a nő dobhártyája beszakadt. Orosz kórházba ment, de sérülését (noha a dobhártya-szakadás az orvosi szakirodalom szerint két-három hét alatt gyógyul) könnyűnek minősítették, így az intézmény nem tett hivatalból feljelentést. (Nyolc napon túl gyógyulónak csak a csonttörést szokták minősíteni.)

Szintén az Isztambuli Egyezmény szellemében úgy gondoljuk, hogy ennek a szabályozásnak, illetve a gyakorlati alkalmazásnak változnia kellene, és a kórházaknak minden bántalmazásos esetnél hivatalból feljelentést kellene tenniük. 

A kellő időben történő beavatkozás hiánya tette lehetővé a harmadik, egyben legsúlyosabb bántalmazást Bujákon, ahol K. István a sértettet agyba-főbe verte. Orosz Bernadettnek halálfélelme volt, és úgy véli, hogy csak annak köszönheti életben maradását, hogy az elkövetőt (aki azt mondta neki, hogy ebből a szobából nem jut ki élve) végül megzavarták. Itt már a kórház hivatalból feljelentést tett, a pásztói rendőrök azonban – büntetlen előélet és megbánás tanúsítása miatt – nem vették őrizetbe K. Istvánt, vallomása felvétele után szabadon engedték. Orosznak annyit mondtak, hogy ne aggódjon, beszéltek vele, és „soha többet nem fogja látni ezt a férfit”, egyúttal azonban azt is, hogy szóljon, ha még egyszer előfordul hasonló eset.

Ha a hatósági dolgozók – ahogy az Isztambuli Egyezmény előírja – szakmai képzéseken vennének részt a kapcsolati erőszakról, akkor ismernék a bántalmazók viselkedését, kétarcúságát, és tisztában lennének azzal, hogy attól, hogy valaki a rendőrökkel higgadt és udvarias, az áldozatával négyszemközt még lehet nagyon is agresszív.   

Orosz Bernadett megelőző távoltartást és személyi védelmet kért a rendőrségtől, de visszautasították.

A magyar áldozatvédelmi rendszer másik súlyos hibája, hogy a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható megelőző távoltartást szabályozó törvény nem vonatkozik olyan partnerre, akivel a sértett nem él(t) együtt, csak abban az esetben, ha közös gyerekük is van. Ezt mielőbb korrigálni kellene, hiszen bántalmazás együttjárás alatt, együttjárás után, vagy akár együttjárás nélkül, visszautasított érdeklődő részéről is előfordulhat.

Hasonló okokból nem vonható felelősségre K. István kiskorú veszélyeztetése miatt sem, holott a korábbi bántalmazásnak Orosz gyerekei is tanúi voltak. 2008-ban a megelőző távoltartás kodifikációja során, majd 2012-ben, a kapcsolati erőszak törvényi tényállásának megalkotásakor az áldozatvédő civil nőszervezetek minderre felhívták a figyelmet. Észrevételeiket azonban nem vették figyelembe, és ez jelenleg is probléma: meghallgatásuk csak formális. Az Isztambuli Egyezmény előírná, hogy a döntéshozók érdemben működjenek együtt az áldozatsegítő szakmai civil szervezetekkel. 

Orosz Bernadett akkor tette közzé a sérüléseiről a fotókat a bántalmazó nevével együtt, amikor látta, hogy a hatóságoktól nem kap védelmet a szabadlábon maradt elkövetőtől, akinek semmilyen formában nem korlátozták a mozgását (nem szabtak ki pl. lakhelyelhagyási tilalmat sem).

Nem járható út, ha a sértett csak a nyilvánosság erejétől remélhet védelmet; azt automatikusan, emberi jogi alapon, alanyi jogon biztosítani kellene minden áldozat számára. Többek közt azért, mert sokkal több nőt bántalmaz a partnere vagy a volt partnere, mint ahány esetben a sajtó érdeklődése felkelthető és a nyilvánosság mozgósítható.

A sajtó jelenleg többnyire az egyéni, általában a legsúlyosabb esetekkel foglalkozik, sokszor az áldozat bizalmával visszaélő, szenzációhajhász módon tálalva azokat. Az Isztambuli Egyezmény ehhez képest azt írja elő, hogy a média munkatársainak az általános szemléletformálásban és a megelőzésben kell szerepet vállalniuk. Edukációs célra márpedig aligha alkalmas „szerelmesnek” nevezni azt az elkövetőt, aki szétveri egy nő arcát, vagy éppen puszta kézzel kinyomja a szemét.

Nem jutott el a sajtóba annak a nőnek a története sem, aki a csütörtöki demonstráció alatt odalépett hozzánk, és megosztotta velünk, hogy bántalmazó volt partnere manipulatív módon maga mellé állította a bíróságot és a gyámügyet, megszerezte három közös gyermekük felügyeleti jogát, majd a kapcsolattartás megszüntetését is elérte. Könnyek közt mesélte el a nő, hogy a börtönt is (!) megjárta volt férje miatt, aki azért juttatta oda, mert nem adta át láthatásra a vonakodó gyerekeket, akik korábban tanúi voltak annak, ahogy az apjuk veri az anyjukat.

Úgy tűnhet,  hogy ez valami egyedi, szélsőséges eset, csakhogy az elmúlt években számos hasonló jutott a tudomásunkra, cáfolva a bíróságok állítólagos anyapártiságát. Ha egy bántalmazó fizikailag már nem tudja ütni a partnerét, aki elhagyta, akkor a közös gyerekeken keresztül kínozza tovább, és a magyar jogrendszer ezt lehetővé teszi.

Az Isztambuli Egyezmény előírja, hogy a gyermekelhelyezési döntéseknél figyelembe kell venni, ha az egyik szülő bántalmazta a másikat, továbbá eltörölné a gyerekek számára lelkileg megterhelő kényszerláthatás intézményét.

Visszatérve Orosz esetére, az elnéző bánásmód, ahogy az lenni szokott, felbátorította az elkövetőt: 2020 januárjában képes volt személyiségi jogai megsértése miatt kártérítési pert indítani áldozatával szemben. Ebben az ügyben az első tárgyalásra szeptemberben került sor, a Nőkért Egyesület a miskolci törvényszék épületénél számos helyi résztvevő csatlakozásával akkor is támogatását fejezte ki Orosz mellett.

Fontos lenne a magyar jogrendszerből minden olyan lehetőséget kiiktatni, amelyet a bántalmazó megtorlásként alkalmazhat az áldozata ellen. Az ilyen lehetőségek ugyanis azt üzenik a többi áldozatnak, hogy nem érdemes a hatóságoktól segítséget kérni, mert még ők húzhatják a rövidebbet.

Eközben, bár nagyon lassan, de folytatódott a nyomozás: 2020 márciusában a rendőrség által kirendelt orvosszakértő azt állította, hogy nem történt maradandó sérülés. Ismét egy rendszerszintű hibával állunk szemben: az igazságügyi orvosszakértők általában nem szokták megvizsgálni a sértettet, csak orvosi dokumentációból dolgoznak, amely azonban sokszor hiányos. (Holott a rendőrség vagy az ügyészség elvben elrendelheti a személyes vizsgálatot.)

A valóság az, hogy Orosz Bernadett azóta is küzd a bántalmazás következményeivel, tartós egészségkárosodást szenvedett, és ezt dokumentációval is alá tudja támasztani. Egyik szemére nem lát, műlencse beültetésére szorult, de ez nem hozta el a kívánt eredményt, valamint szaglása és orrürege is károsodott. Pszichésen megterhelő számára az is, hogy az arcát az eddigi hat rekonstrukciós műtét sem tudta a támadás előtti állapotra helyreállítani, és ez nem is lehetséges. A bántalmazás egészségügyi következményei a munkájában is akadályozzák: ingatlanosként dolgozik, és csökkent látással nehéz pl. a papírokat kitöltenie.

További problémaként merül fel, hogy a hatóságok nem szokták folyamatában szemlélni a kapcsolati erőszakot, csak az egyes esetekkel foglalkoznak, a kontexus figyelembe vétele nélkül – jelen esetben is sokáig ignorálták a korábbi bántalmazásokat. 

K. István korábban azzal védekezett, hogy nem emlékszik a történtekre. Az őt megszólaltató Bors magazinnak azt állította, hogy elsírta magát a képek láttán – vajon ezért perli Oroszt a közzétételükért ötmillió forintra? Most a tárgyaláson pedig nem ismerte el a bűnösségét, szűkszavúan tagadott.

Demonstrációnk alatt (melyen képviseltette magát az országos és a megyei média is) azt tapasztaltuk, hogy a helyi lakosok támogatják a megmozdulásunkat, együttéreznek a sértettel, és egyetértenek a céljainkkal. A járókelők tetszésüket fejezték ki, több autóból ránk dudáltak (végre egyszer megértük, hogy nem catcallinggal összefüggésben történik ilyesmi), és így tett egy buszsofőr is, a járműből pedig integettek nekünk az utasok. Ritka az ennyire egyöntetűen pozitív fogadtatás az akcióinkon: úgy tűnik, hogy az, ami Orosz Bernadett-tel történt, sokak ingerküszöbét átlépte, és ráébresztette őket arra, hogy az államnak többet kell tennie a bántalmazók megfékezéséért.

Köszönöm Dr. Spronz Júlia szakjogász kiegészítéseit. 

Ha támogatásra van szüksége, mert Önt vagy ismerőseit bántalmazás vagy szexuális erőszak érte, itt talál részletes információkat.

A NANE Egyesület segélyvonala bántalmazott és szexuális erőszakot átélt nőknek: 06 80 505 101 (hétfő, kedd, csütörtök, péntek 18-22; szerda 10-12 óráig; ingyenesen hívható mobilról is).

Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT) telefonszáma: 06 80 20 55 20 (ingyenesen hívható napi 24 órában, abban az esetben hívja, ha menekülnie kell otthonról vagy krízisszállást keres.)

A PATENT Egyesület jogsegély-szolgálata: 06 80 80 80 81 (szerdánként 16-18 óráig és csütörtökönként 10-12 óráig, e-mailen: [email protected])

A biztonságos internethasználatról itt olvashat bővebben.

Címlapkép: Rajzák Kinga / Mérce.