Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Járványkezelés és infláció: Már megint vagy még mindig hiány?

Mintha Fukuyamának igazat adva a történelem tényleg megállt volna, két évvel ezelőtthöz hasonlóan most is az aktuális járványügyi intézkedések közepette otthon olvasgatom, ahogy a kormány és az ellenzék oda-vissza dobálja a labdát a gazdasági döntések szükségességéről, majd miután meghozták őket arról, hogy feleslegesek és károsak voltak-e. A két évvel ezelőtti cikkemben már kifejtettem a Covid alatti piaci hiány és az ezzel kapcsolatos árfixálásokkal kapcsolatos véleményem. Röviden, felesleges a (neo-)klasszikus kereslet-kínálat modellre mutogatnunk, semmiféle realitása sincs – se nem írja le helyesen a problémát, se nem ajánl rá használható megoldást.

A közhiedelemmel ellentétben ugyanis a világot ért sokkhatások okozta általános hiány időben megelőzi az inflációt és a vele kapcsolatos intézkedéseket, függetlenül attól, hogy ezt a sokkhatást egy hurrikán, a vasúthálózat lebombázása, az OPEC olajembargója vagy egy világjárvány okozta.

Ilyen kaotikus szituációkban az árbefagyasztást mint kormányzati intézkedést vagy csak egy termelési ciklusnál rövidebb ideig vezetik be, amíg a rend helyreáll, vagy a rend eleve nem állítható helyre rövid időn belül, így a rögzített és időnként frissített árak csak a bizonytalanságot csökkentik valamivel.

Ennél sokkal érdekesebb látni, hogy míg 2021-ben végig azt lehetett olvasni az Economiston és a Bloombergen is, hogy micsoda krónikus műanyag- és papírhiány van a világban, ami pár hónap alatt 10, 15, 50 majd 100%-kal növelte egyes nyersanyagok árát, és azt prognosztizálták, hogy a Rákosi-kort idézően egy-egy szállítmányt akár majd egy évre előre kell megrendelni, addig az egyik maláj klérus melegföldrengéses beszédét megszégyenítő módon magyarázza az ellenzék, hogy az infláció kizárólagos oka Matolcsy monetáris politikája, esetleg, hogy az egy évnyi lezárást 3 hónapnyi munkanélküli segéllyel kombináló kormányunk túl sokat segít a szegényeken.

Persze amint meglépnek egy árcsökkentést – habár az összes ilyen lépés teljesen haszontalan látszatintézkedés – azonnal minden bajunk okozója, hogy a legutóbb az egyetemeket is privatizáló kormány Sztálint megszégyenítő módon csapott rá a Láthatatlan Kézre. Neoliberális zélótáink tökéletesen meg vannak arról győződve, hogy világunk természet(ellen)es rendje mindig is a tökéletes és maximális boldogság(?!) felé tendál. Bármi probléma történjék, azért csakis a gonosz, szegényeket segítő kormány és kommunista összeesküvőik felelősek, akik nem hisznek a tökéletes verseny platóni ideáljában.

Nem létezik természetes rend

Ilyenkor érdemes felidéznünk Kornai János munkásságát, különösen Anti-Equilibrium című művét. A könyvben kifejtett, mind a kapitalista és szocialista gazdaságokra érvényes modelljében a gazdaság egy egybefüggő rendszer, ami függőlegesen hierarchikusan van felosztva, minden szinten saját információval és jogkörrel, vízszintesen pedig egymással egy szinten lévő termelő szervezetekkel.
Emellett pedig, ahogy a könyv címe is sugallja, Kornai semmiféle általános egyensúlyt sem feltételez – sőt, modelljében az egyensúlyi helyzet ritka, rövidtávú, eseti, és többnyire káros.

Helyette folyamatos túlkínálat vagy túlkereslet van – előbbi esetben a termelőnek van fölös kapacitása és raktárra termelnek, míg utóbbi esetben szinte teljesen ki vannak használva erőforrásaik és mindent azonnal el tudnak adni a hiánycikkekért sorban álló vevőknek. Az előbbit a nyugati kapitalista államokkal, utóbbit pedig a KGST szocialista államaival szokás azonosítani. Az összefüggés azonban nem közvetlen, mindkét szituáció előfordulhat mindkét rendszerben, ezek konkrét és tudatos gazdaságpolitikák eredményei, amiket saját magukban kell elemezni. Kornai három fő okot nevezett meg a hiányra a szocialista államokban, amik azonban más rendszerben is előfordulhatnak.

Állami beruházások

Saját felelősség és individualizmus mantra ide vagy oda, azt senki sem várhatja el, hogy minden egyes személy és vállalat rendelkezzen akkora hatalmas tartalékokkal, hogy egy katasztrofális sokkhatás – legyen akár árvíz, bombázás vagy világjárvány – után képes legyen rövid időn belül újrateremteni az addig megszokott körülményeit.

Az ilyen sokkhatások fizetési kötelezettségei nem egyenlően oszlanak el a rendszerben, hanem jellemzően egyes csoportokra esnek – a többi kára pedig abból ered, hogy emiatt az egész rendszer leáll, mintha egy óraműben eltörne az egyik fogaskerék.

Függetlenül attól, hogy ez a 30-as évek kulákjait vagy az éttermi dolgozókat jelenti, hogy Ladára kell sokat várni vagy csomagolóanyagra – a hiányt és szenvedést tudatos nemtörődömség okozta hibás beruházások, illetve azok hiánya okozza.

Vállalati döntések

Ha túlkereslet és általános hiány van egy piacon, akkor teljesen lényegtelen, hogy két vagy kétmillió vállalat termel rá – mivel minden terméket könnyedén eladhatnak bármiféle minőségben, nem fog semmilyen verseny kialakulni, sem tökéletes, sem tökéletlen. Ilyen helyzetben sem újítások, sem fejlesztések nem történnek, hacsak nem egy külső döntés erőszakolja rájuk. Ha egy piacot egy maroknyi cégcsoport ural le folyamatos nemzetközi egyesüléseken keresztül, akkor idővel saját maguk dönthetnek már az őket körülvevő szabályrendszerekről is, és bármilyen katasztrofális hibát követnek is el, annak nem lesz hatása a pozíciójukra. Mivel egyetlen ország sem lesz a világon, ami a forgalmuk többségét generálná, így erősebb lesz az alkupozíciójuk, mint a kormányoké – they’ve become too big to fail.

Fogyasztói magatartás

Természetesen a kereslet egy bizonyos minta, bizonyos szokások mentén működik. A közgazdaságtan ezt fogyasztói preferenciáknak hívja, a normális, épelméjű emberek pedig kultúrának. Amennyiben krónikus hiány lép fel és a szükségletek hosszú távon maradnak kielégítetlenek, úgy az emberek kényszerhelyettesítéseket hajtanak végre, függetlenül attól, hogy ez a hiány az egészségügy járvány alatti privatizálásából ered, a realizált életszínvonal zuhanása miatti növekvő egyenlőtlenségekből, vagy esetleg a nemzeti kultúra fokozatos piacosításából majd pusztulásából, aminek végeredményeként egy mai magyar fiatal már több amerikai vezérigazgatót tud megnevezni, mint aradi mártírt.

Nincs. Más. Alternatíva.

Ezek fényében kifejezetten érdekes megfigyelni hogy a járvánnyal kapcsolatos vita teljes egészében arra koncentrál, hogy az állam korlátozhatja-e az egyének életét a közösség érdekében, és ezt is kizárólag jogi szempontból közelíti meg. Szóba sem kerül, hogy tulajdonképpen a nemzeti és nemzetközi egészségügyi szervezetek leépítése nélkül lehet, hogy maga a járvány is elkerülhető lett volna. Az ilyen szervezetek összköltségvetése pedig olyan csekély, hogy a járvány miatti éves kiesés értékéből évszázadokig működtetni lehetne őket.

A vita elterelése egyszerű jogi mederbe arról, hogy limitálható-e az egyén szabadsága, nem a kiútkeresésről szól.

A vitában mindkét oldal magától értetődőnek veszi, hogy ez az egyetlen eszköz, amihez az állam nyúlhat. Így a véres, családokat szétszakító egymást tépésnek igazából egyetlen célja lesz, hogy egyetértést teremtsen arról, hogy a magántulajdon és a piac szent és sérthetetlen, és az állam nem vehet vissza társadalmi intézményeket a piaci logika alól, még akkor sem, ha ezt a kapitalizmus túlélése diktálja.

Felhasznált irodalom