Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

WC-papír és orvosi maszk: kapitalista hiánygazdaság?

Mostanában gyakran felmerül mind Facebookon, mind személyes beszélgetésekben, és újonnan már cikkekben is, hogy mégis mire vegyük a jelenlegi gazdaságban, főként a járvány miatt, felmerült folyamatos hiányt. Természetesen mindenkinek az egyik első gondolata, hogy összehasonlítja a szocialista rendszer termékhiányaival. Ez is ugyanolyan hiány? Vagy valami teljesen más? Egyáltalán mi okozza a hiányt a piacon?

Mi is az a hiány?

A hiány, nagyon leegyszerűsítve, azt jelenti, hogy nem tudjuk megvenni azt, amit szeretnénk, mert nem található a boltokban. Ez azonban semmit sem mond el sem a kialakult probléma forrásáról, sem arról, hogy ez pontosan milyen gondokat okoz, sem arról, hogy hogyan oldhatjuk meg őket. Ezzel kapcsolatban az első dolog, amit meg kell jegyeznünk, hogy kétféle hiányt különböztetünk meg, az egyik a piaci, a másik pedig a fizikai hiány.

A piaci hiány nemes egyszerűséggel azt jelenti, hogy az embereknek több pénze van egy adott terméktípus megvásárlására, mint ezeknek a termékeknek a piacon az összértéke. Így az emberek az összeset felvásárolják még mielőtt elfogyna az erre szánt pénzük. Közgazdasági szakkifejezésekkel, a keresett mennyiség meghaladja a kínáltat, illetve a kereslet meghaladja a kínálatot. Az egyensúlyi közgazdaságtan hívei szerint ez egy átmeneti állapot, ami valamiféle gazdasági sokk (olajválság, pusztító földrengés), állami beavatkozás (hirtelen megemelt adók, korrupció, katonai beavatkozás), vagy valamilyen piaci lufi (tulipán-mánia, dot-com lufi, ingatlan spekuláció) hatására jön létre, ami hirtelen az egyensúlyi szint alá csökkenti a kínálatot (például egy földrengés tönkreteszi az út- és vasúthálózatot), vagy megnöveli a keresletet (spekuláció, katonai felvásárlás). Ezután a piac idővel visszaáll az egyensúlyi helyzetbe az árak növekedésével, illetve a termelt mennyiség növelésével.

A „nemegyensúlyi” (anti-equilibrium) közgazdászok pedig inkább a gazdaság strukturális problémáiból vezetik le ezt, például hogy ennünk minden nap kell, de a mezőgazdaságban a nagyobb változtatások évekbe telnek. Ebből következik, hogy a kereslet egy fix napi ciklus alapján megy, míg a kínálat egy szintén fix ~4 éves gazdasági ciklus követ, ami hosszútávú strukturális egyensúlytalanságot eredményez.

A fizikai hiány sokkal konkrétabb dolog, ami még közvetlenebbül érinti az életünket. Röviden, a piaci hiány az, hogy a boltban már nincs több dolog, amit meg lehetne venni. A fizikai hiány pedig az, amikor ténylegesen nincs semmi, amit árulhatnának, és éhen maradunk, vagy tudományosabban, nem tudjuk teljesíteni a napi kalória szükségletünket. A kettő néha együtt jár, de nem feltétlenül, tehát lehet valamiből túl kevés ahhoz, hogy kielégítsük a társadalom szükségleteit, miközben a legtöbb boltban megtalálható a termék (a magánegészségügy és az oktatás szoktak a legáltalánosabb példák lenni). Ez azt jelenti, hogy az adott termékhez csak a gazdagok férhetnek hozzá. Ez olyasmi, mint egyfajta nemesi előjog, amikor csak az uralkodó osztály jut hozzá egyes alapvető termékekhez, és ezt az emberek elfogadják, mert ez az istenadta természeti törvények szerint történik. Ez esetben viszont a gazdag uralkodó osztály jut csak hozzá, és ezt az emberek elfogadják, mert „az emberi természetre épülő” piaci törvények ezt diktálják. Tehát pontosan olyan, mint egy nemesi előjog.

Az ilyen esetekre, amikor a piaci és a fizikai hiány egyszerre érintik a legfontosabb fogyasztási cikkeket (élelmiszer, víz, ruházat és lakhely), a társadalmak több különböző megoldásokat kitaláltak. Ezek főként hatósági fejadagok kiosztását jelentették, amit az ókori városállamok is bevezettek éhínségek és választási évek idejére. A másik, hogy önkormányzati logisztikai rendszereket hoztak létre, és eleve a hatóság szabályozta az élelmiszer ellátást, a vízvezeték- és csatornarendszert, és a lakások hálózatát, illetve tartalékokat halmoztak fel a válságos évekre. Ennek az egésznek a modern betetőzése volt a jegyrendszer, ami a létfontosságú termékek teljes termelési és logisztikai rendszerének állami szintű központi megszervezése és elosztása volt, és a közhiedelemmel ellentétben már akkor általánosan bevezették Európa-szerte, amikor Lenin még Svájcban volt.

Szocialista hiány

A szocialista hiánygazdálkodás tényleg világhírű, viszont nagyon finoman fejezem ki magam, ha azt írom, hogy nevetségesen félre van értelmezve. A Szovjetunió létezésének első 30 éve gyakorlatilag katasztrofális válságok sorozatának a túléléséből állt. Habár Sztálinhoz szokták kötni, a mezőgazdasági termények kötelező beszolgáltatását és bürokratikus szétosztását nemhogy Sztálin hatalomra kerülését, de még Leninét is megelőzi. 1915-től kezdődően kezdte el bevezetni a cári kormányzat, amikor elvesztették a Lengyel Királyságot, a parasztság millióit besorozták, a vasúthálózatot pedig teljesen lefoglalta a hadsereg ellátása, és így gyakorlatilag összeomlott az élelmiszerpiac.

Mire a mai értelemben vett Szovjetunió 1919-20 környékére testet öltött, a vidéket a különböző hadseregek már többször szétrabolták, a lovakat és szarvasmarhákat pedig lefoglalták hadiszolgálatra (illetve az éhező katonák etetésére). Habár a 20-as évek végére ezt teljesen beszüntették és egyfajta maihoz hasonló irányított piacgazdaságot vezettek be, 1928-30-ban a világválság és Sztálin fegyverkezési programja miatt egy olyan központosított ipari tervgazdaságot vezettek be, amihez még csak hasonló sem létezett a történelemben, így a korábbi ókori és középkori városállamokra utalás itt érvényét veszti. Alapvetően három szocialista hiánygazdálkodási kategóriát különböztethetünk meg, amik nem a háborúk okozta akut fizikai hiány miatt jöttek létre: ezek a kereskedelmi, a katonai és a szándékos(!) hiány.

A legszembeötlőbb a kereskedelemből adódó piaci hiány volt. A keleti blokk folytonos problémája volt, hogy gyakorlatilag az egész világ folyamatos kereskedelmi embargó alatt tartotta, ha nem is a teljes kereskedelemre, de nagyon sok termékre fenntartva. Így sok technológiai terméket és tudást eleve nem volt képes importálni, amire fejletlenebb gazdaságként nagy szüksége lett volna. Ennek közvetett hozadéka, hogy a keleti pénznemeket nem fogadták el a nemzetközi kereskedelemben, ami miatt kötelező volt erősebb nyugati pénzeket – kemény valutát – beszerezniük exportálással. Így tehát minden importálás előtt muszáj volt vagy exportálni valamit, vagy kereskedelmi hitelt felvenni vagyonosabb semleges országoktól (például svájci bankok).

Mivel ezzel a módszerrel soha nem tudtak nagyobb valutatartalékokat felépíteni, így minden egyes kisebb-nagyobb gazdasági sokk azt eredményezte, hogy a tervgazdászoknak le kellett vágniuk a „nem létfontosságú termékeket” az importlistáról.

Ez azt eredményezte, hogy bár „csak a pult alól tudtunk banánt venni”, a MiG-29-es hajtóművéhez és elektronikájához a ritka földfémeket és a méregdrága ötvözeteket mindig időben le lehetett szállítani.

Ezzel pedig fel is vezettük a következő hiány típust, a katonai hiányt. A hidegháború alatt a szovjet (és úgy általában a Varsói szerződés és a KGST) katonai kiadásai a GDP 15-20%-át adták ki, ami egy brutálisan magas ráta – manapság ilyen magas rátával csak maroknyi ország rendelkezik, mint például Izrael és Szaúd-Arábia.

Az emögött álló logika elsősorban az volt, hogy a II. világháború addig sosem látott pusztítást vitt véghez, amiben a Szovjetunió lakosságának ötöde elpusztult, és Kelet-Európa többi országa is hasonló veszteségeket szenvedett el (Lengyelország és Fehéroroszország a lakosságuk körülbelül negyedét elvesztette). Ezt pedig két nyugati gyarmatosító hatalom, Németország és Olaszország tette, akik egyszerűen gyarmatosítandó területnek tekintettek Kelet-Európára, a Nyugat többi országával együtt. Tehát Kelet-Európának és Ázsiának egy hatalmas hadseregre van szüksége, ami képes távol tartani a nyugati gyarmatosítókat, különben a lakosság felét kiírtják, a másik felét pedig rabszolgasorba taszítják. Ezért a hadsereg felszerelését, ellátását és fejlesztését a társadalom elsődleges célpontjának gondolták, mert ez hosszú távon jobban biztosítja a jólétet, mint a termelési cikkeket gyártó ipar kiépítése. (És persze bárki, aki alá akarja ásni ezt a rendszert automatikusan a biztonságot fenyegeti és a nép ellensége lesz.)

Ennek megfelelően először mindig a hadsereg szükségleteit kellett kielégíteni, a civil szféra pedig csak akkor jött, amikor a hadsereg el volt látva. Ez az alapvető szükségleteknél még nem okozott gondot (élelmiszer és ruházat), de az ipari termékek esetében már súlyos problémákat okozott (vársz 5 évet a Ladádra, mert most gurult ki a T-80-as a fejlesztőktől).

Ha pedig már a technológiai termékeket nézzük (telefon, tévé, számítógép), a helyzet egyszerűen katasztrofális – habár technológiailag a keleti blokk alig 3-5 évre volt csak lemaradva a nyugattól, a telefonok és tévék gyakorisága a háztartásokban 10-20 éves lemaradásban volt, a számítógép elterjedése pedig a rendszerváltásra is alig érte el a nyugati országok 1960-as évekbeli szintjét. A civil élet feláldozása a hadsereg számára valamiféle társadalmi prioritások alapján azonban nem volt teljes egészében a keleti blokk egyedisége – Nyugaton is gyakran előfordult, hogy extrém pénzmennyiséget toltak a hadseregbe gazdasági okokból. Ennek szintén megvolt a szocialista megfelelője is, itt azonban paradox módon pont a keleti blokk találta meg a teljesen békés megoldást.

Lényeges információ, hogy a szovjet, és ebből adódóan az összes többi, központi tervezés a gazdasági világválság egyszerű válságkezeléséből nőtt ki. Ennek megfelelően a szocialista gazdaság egyes döntéseit össze lehet hasonlítani a kapitalista gazdaságok döntéseivel a hasonló válsághelyzetekben. A Nagy Világválság Nagy Dilemmája volt, hogy a gazdaság bármiféle fizikai pusztítás vagy tényleges krízis nélkül összeomlott, a gyárak üresen álltak, az emberek pedig otthon éheztek. Egy ilyen helyzetben egy szocialista kormányzatnak sokkal több lehetőség áll a rendelkezésére, mint egy kapitalistának, ha pedig egy Sztálin a vezetője, aki csak a végeredményekkel törődik, bármi áron, akkor a lehetőségek tárháza még tovább bővül.

Ha egy gazdaság valamiféle krízis miatt nem tudja kihasználni a teljes termelési kapacitását, akkor a piac magától ezt csak nagyon lassan tudja újra a teljes kapacitásra növelni – vagy egyáltalán nem. Ezen az állam segíthet azzal, hogy közvetlenül a gazdaságba ruház be (tehát nem egyszerű kötvényfelvásárlással vagy kamatcsökkentéssel) úgy, hogy állami projektekbe, állami vállalatokba vagy a hadseregbe fektet be, és ezzel hoz létre új keresletet a piacon. Természetesen az új pénz nyomtatása erősen növeli az inflációt, azonban mivel a gazdaság nincsen teljes kapacitáson, ezért a plusz pénz egy része ténylegesen növeli a forgalmat és a kapacitáskihasználtságot is.

Na ez a probléma nem létezik egy olyan gazdaságban, amiben egyrészről hatósági árak vannak, másrészt szinte az összes vállalat keresletét egyazon központi testület határozza meg. Ezekkel a feltételekkel az állam meg tudja szabni az árakat, és a pénzmennyiséget éppen az egyensúlyi pont fölött tudja tartani. Mivel az árak növelése nem lehetséges, így a gazdaság permanensen a maximális kapacitáskihasználtság felé tendál, az infláció negatív hatásai nélkül. Így azonban, természetesen, folyamatosan kisebb-nagyobb piaci hiány lép fel.

Kapitalista hiány

A kapitalista hiány nagy általánosságban fizikai hiány, mivel a piaci hiány a fentebb említettek miatt ritkán esik meg, de természetesen ilyen is előfordul, mint ahogy a jelenlegi válságban is észrevehetjük. A kapitalista válságokban a hiányok két fő okozója, hogy nem veszik figyelembe az árrugalmatlanságot és a gazdaságot körülvevő társadalmat.

Valószínűleg mindenki hallott már valamennyit a keresleti és kínálati görbéről, és hogy a piaci egyensúly ott van, ahol a két görbe találkozik. Azonban kevesebben hallottak az árrugalmasságról, és még kevesebben arról, hogy ez pontosan hogyan is működik. Az árrugalmasság, nagyon leegyszerűsítve, arról szól, hogy egységnyi árváltozásra mennyire változik a keresett, illetve kínált mennyiség. Tehát ha 10%-kal növelem az árat, és ezzel csak 5%-kal csökken a keresett mennyiség, akkor a termék árrugalmatlan; ha 10%-kal csökkentem az árat és 20%-kal nő a keresett mennyiség, akkor árrugalmas a termék.

Az árrugalmatlan termékek tehát azok, amelyeknek függetlenül attól, hogy növelik az árát, a keresett vagy kínált mennyisége csak minimálisan változik, tehát valamilyen technikai körülmény miatt fix (avagy ‘sticky’). Ilyenek a fiziológiai szükségleteinkhez kötődő áruk (étel, ital, ruházat, szappan, wc papír, lakhatás), illetve a természetes/hálózati monopóliumok árui és szolgáltatásai (út-, vasút-, csatorna- és elektromos hálózat, lakhatás, bizonyos részben az internet és telefonos hálózat, operációs rendszerek, stb). Tehát függetlenül attól, hogy növelik vagy csökkentik az élelmiszerek árát, a fogyasztott mennyiség minimálisan vagy semennyire sem fog változni, mert a biológiai szükségleteink nem változnak, legfeljebb minden másra fogunk többet vagy kevesebbet költeni.

A gazdaság körüli társadalom ignorálása pedig nemes egyszerűséggel azt jelenti, hogy akik az ár növeléséről döntenek, nem veszik figyelembe, hogy ezek létszükségletek. Viszonylag kicsi növekedés romba dönti az életszínvonalat, és ezért az emberek élete elleni közvetlen támadásnak vehetőek.

Tehát ha a politikusok nem veszik figyelembe az élelmiszer- és lakásárak növekedését, akkor az nem egy pusztán piaci kérdés, amivel a politikusoknak nincs dolguk, hanem egy olyan társadalmi probléma, ami mindenkit súlyosan érint, és az összes véres forradalom alapját adja.

A kínálatra ugyanez érvényes. A hadianyag gyártásnál biztonsági okokból hatalmas üres kapacitást szoktak létrehozni, így könnyedén akár hétről hétre növelhető meg a termelés és ironikusan ez még csökkenti is az egységárat. Ez sok könnyűipari terméknél is lehetséges: több embert tesznek a szalaghoz, egyszerre az összes munkagép megy, akár egy teljesen új műszakot is beiktatnak, a nyersanyagok pedig általában könnyen elérhetőek. A nehézipar esetében ez már problémásabb: mind az acélgyártás, mind a műanyaggyártás relatíve fix kapacitással működnek pusztán a fizika és a kémia törvényei miatt, és habár van valamennyi üres kapacitás, amit ki lehet használni, alapvetően a kapacitásnövelés nagyon sok pénzbe kerül és akár hónapokba is telhet. Ez még problémásabb a mezőgazdaságban: ha rövidtávon akarjuk növelni a hústermelést, az középtávon már lényegesen csökkenti; a növények esetében pedig a termelés növelése már évekbe is telhet, vagy néhány esetben akár évtizedekbe is. És természetesen ne feledkezzünk meg róla, hogy a természeti tényezők végesek: idővel el fog fogyni az olaj, a gáz, a vasérc, a termőföld és az ivóvíz is.

A jelenlegi hiány

A jelenleg terjedő koronavírus gazdasági következménye egyrészt keresletnövelő, másrészt kínálatcsökkentő. Keresletnövelő, mert egyik napról a másikra jelentősen megnövekedett a kereslet a tartós élelmiszerek és a háztartási cikkek (wc papír, szappan) iránt, és a sokszorosára növekedett a kereslet egyes egészségügyi cikkek (különböző maszkok, kesztyűk, lélegeztető gépek, egyes gyógyszerek) iránt. Kínálatcsökkentő, mert a határzárak és a kijárási tilalom miatt bezártak a gyárak, és amelyik működik is, csak nagyon lassan vagy egyáltalán nem tudja eljuttatni a termékeit a keresletnek.

Tehát egy szélsőségesen árrugalmatlan termék (élelmiszer, gyógyszer) keresett mennyisége hatalmas mértékben megnövekedett, amivel az „egyensúlyi ár” pedig a többszörösére növekedett. Gondoljunk vissza: ha 10%-os árnövekedés 1%-kal csökkenti a keresett mennyiséget, akkor megfordítva, a 100%-os keresletnövekedéshez (megduplázódás) 1000%-kal kell növekednie az árnak (tehát mintha egy kiló csirkemell ára átlépné a 10.000 forintot, vagy egy eddig fillérekbe kerülő maszk egyszer csak 7.500 forint lenne egy patikában). Természetesen a gyakorlatban ez nem fog működni.

Habár a BA-diplomás gazdaggyerekek állítják, hogy minden rendben lesz, csak hagyjuk a piacot működni, a boltok tulajdonosai tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy ha szépen kiszámolnák, hogy mennyire kéne növelni az élelmiszerek árát a „market clearing”-hez, akkor másnapra a hadsereg védené a boltjuk maradványait. De természetesen, ha az éhezők nem is válnának agresszívvá, a probléma akkor sem oldódna meg: az emberek magától értetődőnek fogják venni az árnövekedést, és ezért minél előbb felvásárolnák, amit csak tudnak, számítva arra, hogy hamarosan még drágább lesz, tehát az árnövekedés paradox módon növelni fogja a keresletet.

Ugyanez a helyzet sajnos kínálati oldalon is, tehát 10, 20, 30%-os árnövekedéssel 1, 2, 3%-os termelésnövekedéssel lehet csak számítani, már ha egyáltalán van esély rövidtávon bármiféle termelésnövekedésre. Tehát hiába növekszik a csirkemell ára 10.000 forint fölé, ez nem fogja mágikusan megtriplázni a piacon a csirkemell mennyiségét. Sőt: a termelők magától értetődőnek fogják tekinteni az árnövekedést és további drágulásra fognak számítani, tehát csökkenteni fogják az eladott mennyiséget, ami a mezőgazdaságban emellett a kapacitásnövelés része is.

Tehát adva van egy sor olyan termék, amiknek a fogyasztása és a termelése szinte teljesen figyelmen kívül hagyja az árat, illetve egy olyan keresleti és kínálat magatartás, amik mind pozitívan reagálnak az árnövekedésre, illetve mindkettő hozzájárul az árnövekedéshez. Közgazdasági szakkifejezéssel élve a keresleti és a kínálati görbék nem találkoznak, reálosabb kifejezéssel élve pedig ez egy öngerjesztő folyamat.

Mivel a piac nem hogy nem képes megoldani a helyzetet, hanem maga a probléma, ezért piaci elégtelenségről (market failure) beszélhetünk. Ha ebben a helyzetben hátradőlünk, és várjuk, hogy minden rendbe jöjjön, akkor a helyzet csak egyre rosszabb lesz, egészen addig a pontig, amikor az egész összeomlik (például a „tanulatlan proli csőcselék”, ahogy centrista és konzervatív barátaink hívnak minket is, elindul a Bastille meg Versailles felé).

Ilyen helyzetben kizárólag az erőteljes állami beavatkozás enyhíthet, egyrészről árszabályozással, másrészről valamiféle fejadagolási, kritikus esetben akár jegyrendszerrel. Máskülönben az embereknek gyorsan le fog esni, hogy a csillagászati árak nem a piac stabilitásáról szólnak, hanem arról, hogy így csak a gazdagok jutnak alapvető élelmiszerekhez és gyógyszerekhez, az éhséglázadások erőszakos leverésével pedig az állam pontosan ezt az osztályuralmat tartja fenn, bármi áron.

Vannak ötletek arra is, hogy árszabályozás és jegyrendszer helyett egyszerűen csak ki kellene segíteni a jelenleg rászorulókat valamilyen mennyiségű pénzzel, vagy akár feltétel nélküli alapjövedelemmel. Ez természetesen fontos egy olyan helyzetben, amikor nemcsak többletkiadásokkal kell számolni, hanem a lakosság akár ötöde is elveszítheti a munkáját, de ez egyébként is magától értetődő egy szociális államban, nem kell hozzá halálos vírus. Azonban a fentebb említett gazdasági hatások miatt, ha egyszerűen csak elkezdünk plusz pénzösszegeket a gazdaságba dobálni, teljesen elszabadulhat az infláció (runaway inflation), a segélyeket pedig hetente újra kellene számolni a növekvő és eltávolodó árak fényében. Habár ez a rendszer is jobb, mint a semmi, a végeredménye a gazdaság fokozatos szétesése lenne, amiben a rászorulók csak az abszolút minimumot kaphatnák meg.

Címlapkép: MTI/Szigetváry Zsolt