Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Variációk börtönlázadásra és munkásmozgalomra. In memoriam Frederic Rzewski

Attól, hogy a zene eddig nem tudta megváltoztatni a világot, nekünk még kötelességünk törekedni rá, hogy képes legyen” – vallotta a néhány hónapja elhunyt Frederic Rzewski (1938–2021), aki az egyik legjelentősebb kortárs zeneszerzőként rendre írt rendszerkritikus, egyben experimentális darabokat. Átfogó nekrológ helyett két olyan nagyhatású korai művét és azok politikai kontextusát mutatom be, amelyek ebben az évben egyaránt különös aktualitást nyertek.

Rzewski ugyanis éppen ötven éve fejezte be Coming Together és Attica című párdarabját, emléket állítva az 1971 szeptemberében kitört atticai börtönlázadásnak.

Az Attica Büntetés-végrehajtási Intézetben zajló felkelés a foglyok jogaiért vívott nemzetközi küzdelem paradigmatikus eseménye volt: szeptember kilencedikén mintegy 1200 rab lázadt fel, túszul ejtve az őrök egy részét, és követelte az igazságtalan, inhumánus, rosszul szervezett és rasszista börtönrendszer fundamentális átalakítását.

A megadást egy harminchárom pontból álló manifesztum teljesítéséhez kötötték, amelyben többek között tisztességes orvosi ellátást, a börtönmunkáért járó bérek piaci szintre emelését és a munka megtagadásának jogát, a fizikai bántalmazással élő őrök felelősségre vonását, a szakmai képzéshez, illetve szabadon választott újságokhoz és könyvekhez való hozzáférést követeltek.

Noha négy napnyi tárgyalással már sikerült a pontok nagy részét elfogadtatni a hatóságok közvetítőivel, Nelson Rockefeller, New York állam kormányzója az ötödik napon, az összes szakértő ellenzése ellenére elrendelte a börtön azonnali, erőszakos visszafoglalását. A véres összecsapásokban, ahol a rendőrök sörétes puskákkal lőttek a fegyvertelen tömegbe, negyvenhárman vesztették életüket, miközben a rabokhoz egyetlen tiszt halála volt köthető.

A negyvenhárom halott egyike volt Sam Melville, a felkelés egyik vezéralakja, aki a faji egyenlőtlenségek és az USA imperializmusa elleni tiltakozó robbantások résztvevőjeként került a börtönbe. Rzewski darabja Melville egy, a lázadás és halála előtt néhány hónappal, 1971 tavaszán írt levelén alapult:

„Azt hiszem, a kor és a szorosabb összetartozás (greater coming together) kombinációja határozza meg a múló idő sebességét. Hat hónapja már, hogy itt vagyok, és őszintén mondom, életem kevés szakasza repült el ilyen gyorsan. Kitűnő testi és lelki állapotban vagyok. Nem kétséges, hogy apróbb meglepetéseknek nézek elébe, de nyugodt vagyok és felkészült. Ahogy a szeretők érzései kerülnek szembe kritikus időkben, úgy viszonyulok én is környezetemhez. A közönyös brutalitás, az örökös zaj, az ételek kísérleti kémiája, a hisztérikus férfiak őrjöngése közepette világosan és értelmesen cselekszem. Megfontolt vagyok – néha még számító is – ritkán fordulok színleléshez, csak ha másokat teszek próbára. Sokat olvasok, edzem, beszélek az őrökhöz és a rabokhoz, érezve életem elkerülhetetlen irányát.”

A levélre Rzewski a Ramparts című magazinban bukkant rá, ahol először közölték le az események után. Mint írja: „Egyaránt lenyűgözött a levél költői kvalitása és rejtett iróniája. Nem tudtam megállni, hogy ne olvassam el újra és újra. Próbáltam belehelyezkedni az író állapotába és megfejteni ezt a megtévesztően egyszerű, többértelmű levelet. Ez, és az újraolvasás aktusa jelentette a darab kiindulópontját.”

Az eredeti motivációt követve a darab részben Melville levelének aprólékos analízise, aminek a narrátor által néhol szavanként tagolt mondatait húsz percen keresztül újra és újra, de mindig eltérő hanghordozással és különböző zenei összefüggésben halljuk, más és más jelentésárnyalatokat nyerve ki belőle. A narrátor a levél nyolc mondatát először additív, aztán reduktív módon ismétli meg, amit a darab nyolc szerkezeti egysége tükröz.

Akárcsak a minimalizmus egy másik korai főművében, Terry Riley In C-jében (1964), a zenészek nagy mozgásteret kapnak a megadott keretek között, ami minden előadást unikálissá tesz. A darab egészén végigrobogó pentaton basszusszólam mentén – ami mintha Melville „életének elkerülhetetlen irányát” jelölné – a zenészek relatíve szabadon variálhatják az alapstruktúrát, például unisonóba összeállva (a „coming together” zenei megtestesüléseként), vagy épp polifon hangsorlánccá alakítva azt.

Az előadók száma és a hangszerek kiválasztása szintén az együttesre van bízva. A darab egyfelől monoton, de rendkívül dinamikus, másfelől flexibilis, improvizatív szerkezetének feszültsége tükrözi a kontroll és a közelgő „meglepetések” kettősét, a folyamatos hangzavarban, a börtönélet monoton káoszában is „világosan, megfontoltan, számítóan” cselekvő Melville mentális körülményeit.

Rzewski egy évvel később írta meg a Coming Together párdarabját, az Atticát, ami egyetlen rövid mondat köré épül. A börtönlázadás egy másik vezetője, Richard X. Clark túlélte a harcokat, és már 1972 februárjában szabadon engedték. Amikor az autó elhagyta a város határát, megkérdezték tőle, milyen érzés Atticát maga mögött hagyni. Clark legendás, az egész korszak klímáját magába sűrítő válasza ez volt: „Attica előttem van.”

A hasonlóan szerkesztett, ugyanakkor szinte eksztatikus avagy szentimentális, optimizmust sugárzó zene határozott kontrasztban áll a mondat jelentésével, ami ezáltal felépíti, de illúzióként le is leplezi a romantikus szabadságot, amely Clarkra a számára országméretű börtönt idéző Amerikában vár.

A Coming Together és az Attica talán legkonkrétabb előképe Steve Reich, a minimalizmus egyik megteremtőjének korai Come Out (1966) című darabja (ami a az alább beágyazott videóban hallgatható meg Anne Teresa De Keersmaeker legendás koreográfiájával). Reich egy emberjogi aktivista megkeresése nyomán döntött úgy, hogy egy darab megírásával hívja fel a figyelmet a Harlem Six néven elhíresült, hat fiatal fekete férfiből álló csapat igazságtalan ítéletére, akiket egy magyar bevándorló, Sugár Margit meggyilkolásával vádoltak, bár valójában csak egyikük volt bűnös.

Reich a tárgyalással kapcsolatos hetven órányi felvételből végül az egyik ártatlan vádlott vallomásának egyetlen kiragadott mondatrészét választotta, amelyből loopolással és később kézjegyévé vált fáziseltolásos technikájával készített minimalista darabot. Rzewskivel ellentétben minden hozzáadott zenei elem nélkül, magát a nyers felvételt variálja addig, amíg végül csak annak ritmikája marad meg az egyre sűrűbb auditív szövetben.

A darab bemutatása révén összegyűlt adományok tették lehetővé annak a kampánynak az anyagi feltételeit, amivel elérték, hogy a pert végül újratárgyalják.

Ötven évvel később az atticai börtönlázadás továbbra is alapvető hivatkozási pont a börtönrendszerekről és a rendszerszintű rasszizmusról szóló diskurzusban.

Az igazságszolgáltatásban ma is meghatározó a faji előítélet, amely a Black Lives Matter mozgalom kirobbanásának alapja volt, ahogy a probléma magját képző faji és gazdasági egyenlőtlenségeket sem sikerült érdemben orvosolni. Az elmúlt hónapokban is számos jelentős tüntetés zajlott amerikai börtönökben, más okok mellett azért, mert a vezetők szinte semmit sem tettek a koronavírus terjedésének megakadályozása érdekében, kiugró halálozási rátákat eredményezve.

Attica még mindig előttünk van.

„THE PEOPLE UNITED WILL NEVER BE DEFEATED!”

Amikor a zongorista, Ursula Oppens 1975-ben arra kérte fel Rzewskit, hogy írjon egy darabot, amelyet előadhat Beethoven Diabelli-variációi mellett, egy a klasszikus variációsorozatok sorába illeszkedő művet kapott kézhez (noha a zongorajátékot helyenként fütyülés és a hangszer fedelének csapkodása egészíti ki).

Csak épp az Egyesült Államokban tökéletesen szalonképtelen témára, a chilei Népfront El pueblo unido jamás será vencido (Az egységes népet legyőzni nem lehet!) című mozgalmi dalára írva.

A rendkívül népszerű dalt, melynek zenéjét a mozgalom egyik kulturális ikonja, Sergio Ortega szerezte, szövege pedig a Quilapayún nevű chilei népzenekartól származik, később számos más baloldali mozgalom is átvette a világ különböző pontjain.

Rzewski darabja rekviem a chilei demokratikus szocialista mozgalomért, két évvel annak véres leverése után. A chilei Népfront színeiben induló Salvador Allende 1970-ben győzött a választásokon, amelynek kampányához született az El pueblo unido. Allende a kommunista diktatúráktól merőben eltérő demokratikus szocializmust hirdetett, egy futurisztikus számítógépes rendszer révén sosem látott hatékonyságú tervgazdasággal és átfogó államosítással, mindenekelőtt az addig nyolcvan százalékban amerikai kézben lévő rézbányák visszaszerzése érdekében, melyek bevétele önmagában is elég lett volna a jóléti szolgáltatások drámai fejlesztéséhez. Leginkább ez utóbbi volt az a fájó pont, amiért az Egyesült Államok titokban elkezdte szervezni Allende rendszerének erőszakos megdöntését, amely végül 1973-ban, saját vezérkari főnöke, Augusto Pinochet vezetésével következett be.

Mint ismert, Pinochet kegyetlen katonai diktatúrája volt a neoliberalizmus első kísérleti terepe, évekkel Ronald Reagan, Margaret Thatcher vagy Deng Xiaoping paradigmaváltó elnökségei előtt. A chicagói iskola közgazdászainak javaslatára itt vetették be először a „sokkterápiát” is, azaz a korábbi jóléti szolgáltatások, állami monopóliumok és a szociális háló egyik napról a másikra való megszüntetését, hogy annak tökéletes ellentéte, egy szélsőséges piaci fundamentalizmus – és sosem látott mértékű egyenlőtlenség – lépjen a helyére. (Allende mozgalmáról és Pinochet diktatúrájáról a Mércén itt és itt lehet olvasni.)

A chilei népfront támogatóinak felvonulása Santiagóban a választások előtt. FOrrás: Forrás: Wikipedia / James N. Wallace

A pofonegyszerű dalból kibomló, ördögien összetett, virtuóz variációk sorozata – ami Bach Goldberg-variációitól (1742) Beethoven Diabelli-variációin (1823) át Brahms Paganini-variációiig (1865) mindig is a műfaj sajátja volt – Rzewskinél ezúttal sem cél, hanem eszköz. Ahogy Szatmári Áron fogalmaz, Rzewski „megkísérli a hagyomány által felkínált lehetőségeket ad absurdum vinni, és olyan logikai szerkezeteket létrehozni, amelyek egy ponton túlcsordulnak, és megteremtik a feltételeit a spontán, szabad – vagyis forradalmi – cselekvésnek”.

A variációk egyszerre testesítik meg a didaktikus dal mögötti társadalmi-politikai mozgások komplexitását és a címben is szereplő egység erőszakos szétrobbantását.

A Bachtól a blueson át Brecht Solidaritätsliedjéig szinte a teljes zenei univerzumot bejáró darab egy szimmetrikus szerkezeten alapszik, amely a téma harminchat ütemére épül. Ehhez Rzewski harminchat variációt társít, hatszor hat csoportra bontva, a végén pedig az összes varáció egy végtelenül komplex, mégsem széteső, hanem egymásba fonódó szövetté áll össze. És ahogy Christian Wolff megjegyzi, pontosan ezzel teszi érzékletessé az egységes cél érdekében összeálló sokaság, a „People United” képzetét, ami ezután, zárásképp ismét felhangzik, virtuálisan immár szintén magában hordozva a teljes darabot.

A forradalmi téma klasszikus köntösben való tálalása nemcsak a darab termékeny belső feszültségét szolgálta, hanem annak látszólag szalonképessé tételét is. Rzewski ugyanis az antiimperialista darabot alig titkolt provokációként a létező legnacionalistább eseményen, az Egyesült Államok alapításának kétszázadik évfordulója alkalmából tartott ünnepség részeként mutatta be Oppensen keresztül a washingtoni Kennedy Centerben 1976-ban.

Rzewski már épp nem élhette meg, hogy kiderüljön: mintegy fél évszázad után ismét egy markánsan baloldali, Allende irányvonalához visszatérni kívánó politikus kerül az ország élére. A Convergencia Social (Társadalmi Összetartás) nevű párt jelöltjeként a mindössze harmincöt éves Gabriel Boric a szavazatok közel ötvenhat százalékát szerezte meg a konzervatív José Antonio Kasttal szemben, aki pedig Pinochet programját akarta volna rehabilitálni. Eközben már folyamatban van a Pinochet-féle, azóta is érvényben lévő neoliberális alkotmány újraírása is, amit még 2019-ben küzdött ki a nép az akkori elnökkel szemben. „Chile volt a neoliberalizmus bölcsője, és itt kell megásnunk a sírját is” – foglalta össze vízióját Boric. Mint Rzewski keretes szerkezetű darabjának végén, a People United Will Never Be Defeated! eredeti témája ismét biztatóan csendülhet fel 36 variáció, avagy 48 év után.

Címlapkép: Youtube / madlovba3