Eddig is mondtuk, de a jelen katasztrófahelyzetben még hangosabban el kell mondanunk: a lengyel állami vezetés döntése, miszerint a Belarusszal közös határsáv több kilométeres körzetéből kitiltották az újságírókat, nemcsak valamiféle elvont, hangzatos elv miatt, hanem egészen konkrét okokból is elképesztően káros és veszélyes.

Adott a jelenlegi szituáció a Kuźnica Białostocka-Bruzgi határszakaszon, amely esetében – minden bizonnyal Putyin odahatására – Lukasenka olyan ocsmány és embertelen játszmába kezdett, amire szavak sincsenek: vélhetően hathatós titkosszolgálati eszközök segítségével Belaruszba édesgette menekültek ezreit, akiket aztán minden jel szerint a katonaságával kivitet Lengyelország (illetve az Unió) határára, majd szorosan őrizve a tömeget, végignézi, ahogy az elkeseredett kurd menekültek megpróbálnak átjutni a határon, csak hogy nekiütközzenek a Straż Graniczna páncélos sorfalának. Nem sikerül nekik, visszapattannak a mélyen katolikus ország által in nomine patris felemelt és megáldott szögesdrót-kerítésről, zuhog a nyakukba a gumibot, majd kénytelenek a fagypont körüli hőmérséklet ellenére a szabad ég alatt éjszakázni.

Ebben a helyzetben – pláne, hogy lassan nincs nemzetközi katonai, politikai, gazdasági vagy bármilyen szövetség, ami ne emelte volna fel a szavát, a NATO-tól az ENSZ-en át az Egyesült Államokig – teljesen lehetetlen állapot, hogy az újságírók, akiknek dolguk és hivatásuk az eseményeket hitelesen bemutatni, egész egyszerűen el vannak tiltva munkájuk végzésétől.

„Semmi sem akadályozza meg a maga szerkesztőjét, vagy bármelyik másik újságírót, hogy elutazzon Belaruszba és onnan is tudósítson. Ha maga nem elégedett a határ lezárásával, ha úgy érzi, hogy korlátozva van a cselekvésében, meg tudja ezeket mutatni a túloldalról is”

– vihorászott cinikusan Piotr Wawrzyk lengyel külügyminisztériumi helyettes államtitkár nemrég egy lengyel újságírónak.

Szavait inkább nem kommentálnánk ezen a helyen, távol álljon tőlünk, hogy emlékeztessük, hogy az egész mostani szituáció egyik kulcsmomentuma éppen az volt, hogy a jó államtitkár eggyel keletebbi kollégái konkrétan felküldtek egy MIG-29-est az égbe, hogy lehozhassanak és megkínozhassanak egy újságírót. Nyilván azt se kell külön kiemelni, hogy – legalábbis papíron – létezik még az úgynevezett demokrácia, aminek igen egyszerű szabályai nagyjából úgy szólnak, hogy a Wawrzyk-félék teszik a dolgukat, a közvélemény erről valahogyan értesül, utána pedig a jónép szépen eldönti, hogy ezért ő bókot, balladát, vagy bikacsököt érdemel-e. Mindez valószínűleg a jelenlegi varsói döntnököknek is tiszta sor. Ami viszont láthatóan nem megy át, az az, hogy a közvélemény hiteles tájékoztatása például – és hangsúlyozottan a jelen helyzetben – nekik is a legjobban felfogott érdekük lenne.

Egy sor érvet fel lehet hozni: hasonlóan kritikus eseménysorozatoknál, amikor a szó legszorosabb értelmében egy-egy átgondolatlan kézmozdulat is külpolitikai válsághelyzetet képest előidézni, amikor maguk a határőrök sem tudják, hogy most biztosan lövéseket hallottak-e a túloldalról, amikor ki tudja hányan szenvednek súlyos sérüléseket fagytól vagy fegyverektől, akkor a jelen lengyel rendelkezések szerint a következők fognak csak tudni erről tájékoztatni: a lengyel belügy és a védelmi minisztérium Twitter-csatornája és Lukasenka. Valamint egy rakás, kihívásokkal küszködő, önjelölt szocmédia-influenszer. És akkor is ők – azaz igen kevéssé megbízható csatornák – fognak tájékoztatni, amikor is esetleg lengyel határőröket/rendőröket stb. ér támadás.

És igen valószínű, hogy senki nem fog hinni a mindkét oldalról gondosan átválogatott képeknek és videofelvételeknek.

Persze nem kizárt, hogy olyan dolgok történnek a határnál, amit a sokat látott közönség gyomra is nehezen venne be.

Ez esetben bizonyára mérlegelték, hogy nem túl nagy ár-e ez a titkolózásért.