Sous le Pont Mirabeau coule la Seine

Et l’eau

Est rouge du sang des Algériennes

Car la Gloire vient toujours après la peine ^[1]

Párizs emblematikus folyója, a Szajna partján a szebb napokon fürtökben lógnak a kikapcsolódni vágyók, a vízfolyamot megannyi dalból, versből és filmből ismert hidak szelik át, amelyek az emberi képzelőerő hatalmának olyan mementóihoz vezetnek, mint a Notre-Dame, a Tuileriák kertje vagy az Eiffel-torony.

A Szajna hullámai azonban azokat a tragédiákat is magukkal sodorják, amelyek a francia történelem és a társadalmi folyamatok mementói. Néhány hónapja a folyó vált a színhelyévé egy gyilkosságnak, amely rámutatott arra, hogy az erőszak sok esetben már a legfiatalabbak életének is mindennapos része és egyetlen problémamegoldási módszere. 1995 május elsején a Szajna örökre az emlékezetünkbe véste, hogy a puszta szavazatszerzésért folytatott uszító politika igenis emberéleteket kerülhet.

Hatvan évvel ezelőtt, 1961. október 17-én pedig a Párizst átszelő folyó habjai azokat az ártatlanokat nyelték el, akiknek azért kellett meghalniuk, mert felszínre törtek az utolsókat rúgó francia gyarmatbirodalom bestiális ösztönei. Hatvan éve történt a párizsi mészárlás, amelynek során a francia rendőrség féktelen erőszakkal támadt az Algéria függetlenségét támogató tüntetőkre.

A történelem legvéresebb elterelő hadművelete

Miközben több tucat olyan ország létezik, amely a történelme során hosszabb-rövidebb ideig francia fennhatóság alá tartozott gyarmatként vagy „protektorátusként”, egyik sem kötődik olyan erősen Franciaország történelméhez és nemzeti identitásához, mint Algéria. A több mint kétmillió négyzetkilométeres terület meghódítását kezdetben elsősorban nem gazdasági érdekek, hanem belpolitikai hatalmi kalkulációk vezérelték. A Bourbon-házból származó X. Károly uralma (1824-1830) amely csupán kínos paródiája volt a francia forradalom előtti Ancien Régime-nek, az állampolgári elégedetlenséget is egyre kevésbé tudta kordában tartani.

Károly ultraroyalista miniszterelnöke, Jules de Polignac herceg úgy vélte, hogy egy sikeres hódító hadjárat nyomán újra fellángolhatna a francia nemzeti büszkeség, amelyből a király profitálna. A napóleoni háborúkban megtépázott franciáknak azonban igen korlátozottak voltak a lehetőségei az 1815-ös bécsi kongresszus utáni, porosz-Habsburg erők dominálta Európában, így egy olyan terület után kellett nézniük, ahol könnyedén győzelmet tudnak aratni.

Itt jött be a képbe a mai Algéria térsége. A régió elvben az Oszmán Birodalomhoz tartozott, ám az Algír városában székelő dejek hatalma az ország területének nagy részén az évszázadok során egyre inkább névlegessé vált, a valódi hatalmat a különböző berber és arab törzsfők birtokolták, és a régióban virágzott a kalózkodás.

Ráadásul Franciaország és az algíri dej közötti viszony igencsak megromlott egy piszlicsáré adósság miatt. Történt ugyanis, hogy az egyiptomi hadjáratai során Napóleon megállapodott az algíri dejjel, hogy búzát vásárol a francia csapatoknak. A fizetséget későbbre ígérte a francia állam, de a Bonaparte bukása után visszatérő Bourbonok csak a tartozás egyik felét fizették meg.

Ám az 1818-ban hatalomra jutó Huszein dejnek, a húszas években  romló belpolitikai helyzet és az államkincstár kiürülése miatt egyre sürgősebb volt a tartozás másik felének megtérítése is, így 1827-ben magához hívatta az algíri francia konzult, Pierre Devalt. A két fél közötti tárgyalás éles szóváltássá fajult, amelynek egy pontján a dej legyezőjével ingerültségében arcon csapta Devalt. A „legyező-afférként” elhíresült incidensre a franciák Algír tengeri blokád alá vonásával válaszoltak, és elkezdték terjeszteni a lakosság körében, hogy az észak-afrikai térség egy erkölcsileg romlott kalózfészek, Huszein dej uralkodása pedig veszélyt jelent Franciaországra nézve.

Így hát a belpolitikai konfliktusokat legyűrni egyre kevésbé képes X. Károly jogosan gondolhatta azt, hogy a dej elleni sikeres hadjárat majd olyan legitimációt ad neki a francia nép körében, hogy többé senki sem fogja megkérdőjelezni az uralmát. A hadjárat meg is kezdődött, a francia csapatok 1830. május 28-án elhagyták a Marseille melletti Toulon kikötőjét, és június 14-én partra szálltak Sidi-Ferruch-nál, július 5-ére pedig megdöntötték az algíri dej uralmát.

A sikeres expedíciónak Károly mégsem örülhetett sokáig, uralkodásának a július végén kitörő háromnapos forradalom vetett véget. Utódja, Orléans-i Lajos Fülöp azonban folytatta Algéria gyarmatosítását, akárcsak az őt követő III. Napóleon és az 1871 után felálló harmadik köztársaság egymás sűrűn váltó kormányai is. Az óriási kiterjedésű, az északi hegyvidékes Kabíliától a Szahara mélyébe benyúló terület meghódítása évtizedeket vett igénybe, a gyarmatosítást pedig folyamatos zendülések kísérték, amiket a francia hadsereg minden alkalommal brutálisan megtorolt.

Gyakori eljárás volt a lázadók „kifüstölése” a bujkálásra használt barlangokból: a katonák ilyenkor tüzet gyújtottak a barlangok bejáratainál, és hagyták, hogy a bent rejtőzködők – férfiak, nők és gyerekek – meghaljanak. A Thomas Robert Bugeaud tábornok vezette francia csapatok a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, nem kímélve a termést, a haszonállatokat és a városokat sem.

A legtöbb történelmi forrás egyetért abban, hogy több százezerre tehető a gyarmatosításban halálos áldozatainak száma.

Chère Algérie

A gyarmatosítók nemcsak Algéria erőforrásait akarták az uralmuk alá hajtani, hanem az Észak-Amerikából ismerős telepes gyarmatosítást propagálva a lakosság összetételében is jelentős változásokat kívántak eszközölni. Az 1830-as évektől kezdve a francia társadalom alsóbb rétegei (nagyvárosok munkanélkülijei, küszködő parasztok) mellett a Földközi-tenger régiójából (Málta, Korzika, Olaszország, Spanyolország) is nagy számban érkeztek bevándorlók szerencsét próbálni Algériába. Ezeknek az európai bevándorlóknak jelentős része Algériában is szegénységben élt, elsősorban az arab, berber lakosságtól elkobzott földekből létrehozott, néhány európai nagytőkés kezében összpontosuló nagybirtokokon dolgozott.

Az utóbb „feketelábúaknak”, pieds-noirs-nak nevezett európai leszármazottak körében egy sajátos identitás is kialakult a csaknem másfél évszázadnyi gyarmati időszak során, amely egyszerre kötődött az európai metropolhoz és Algériához (amelynek őshonos lakóival a telepesek csak minimálisan érintkeztek). A feketelábúak szerepe a modernkori francia nemzeti identitásban is meghatározó.

Az arab és berber lakosságnak a gyarmatosítás időszaka azonban nem Albert Camus-t, Jacques Derridát, Robert Merle-t, Yves Saint Laurent-t vagy Oran és Algír patinás Haussmann-házait, hanem a kizsákmányolást, az európai nagytőke érdekei szerint történő gazdaságszervezést és a Franciaország által fennen hirdetett, összes felvilágosodás korabeli eszmét szembeköpő diszkriminációt jelentette.

Ez utóbbinak ékes példája az indigénat rendszere, amely külön jogrendet állított fel a gyarmat európai és arab származású lakosai számára. Az arabok csak a muszlim hitük megtagadásával válhattak francia állampolgárokká, csak hatósági engedéllyel hagyhatták el a lakhelyüket, és vehettek részt vallási ünnepeken, csak korlátozott számban képviseltethették magukat az önkormányzati testületekben. Valamint nem viselkedhettek tiszteletlenül a gyarmati funkcionáriusokkal – ha mégis megtették, akkor tárgyalás nélkül is börtön, kényszermunka, egyes esetekben kivégzés várhatott rájuk.

A francia hadseregnek azonban tagjai lehettek, és egészen Algéria függetlenségéig részt vettek gyarmatosítóik legfontosabb hadműveleteiben. Hasonlóan a nyugat-afrikai fekete katonákból verbuvált hadtesthez, a „tirailleurs sénégalais-hez”, akik nevük ellenére nem csak Szenegálból származtak, az algériai katonák ott voltak a krími háborúban, a III. Napóleon rossz viccre emlékeztető rezsimjének bukását hozó francia-porosz háborúban és Marne, Verdun, Ypres véres ütközeteiben az első világháború alatt.

Szabadság, egyenlőség, testvériség otthon  – elnyomás, kizsákmányolás, megkülönböztetés a gyarmatokon

Viens Sétif sonne l’heure

La lutte commence et nous serons vainqueurs^[2]

Miután pedig a szövetségesek Eisenhower vezetésével a Fáklya hadművelet keretében felszabadították Észak-Afrika nagy részét a nácikkal kollaboráló Vichy-rezsim uralma alól, Algír lett a Szabad Franciaország fővárosa. Azonban nem kellett sok időnek eltelnie, hogy kiderüljön, ebbe a szabad Franciaországba a francia gyarmatok nem tartoznak bele. Míg Európa nagy részén 1945. május 8. a korábban sohasem látott bestiális pusztítás végének örömünnepe volt, addig Algériában egy másik bestiális pusztítás kezdetének gyásznapja.

Európához és az Egyesült Államokhoz hasonlóan Algériában is utcai parádékkal ünnepelték a nácik fegyverletételét. Azonban az akkorra már egyre komolyabban szerveződő algériai nacionalista szervezetek a hivatalos győzelem napi ünnepséggel azonos időben tüntetést szerveztek saját céljuk, Algéria függetlenné válása érdekében, Sétif városában.

Ezért tagjaik az algériai zöld-fehér, csillagos-félholdas zászlót lobogtatva vonultak a tömegben, annak ellenére, hogy a gyarmati kormányzat előre leszögezte, hogy a francia trikolóron kívül nem tűr meg semmiféle más jelképet vagy politikai szlogent. A tüntetésen az algériai cserkészek előadásában felcsendült a Min Djibalina (A hegyeinkből) című, nacionalista dal, és hamar előkerültek az Algéria függetlenségét követelő molinók. Az egyik algériai zászlót tartó cserkészre, Bouzid Saâlra egy francia rendőr ráparancsolt, hogy tegye el a zászlót, ám amikor Saâl megtagadta a parancsot, a rendőr tüzet nyitott, halálosan megsebesítve a 26 éves tüntetőt.

Az incidens nyomán többhetes zavargások törtek ki, Sétifben és számos környező településen (Guelma, Kherrata), amelyeket a francia csapatok kíméletlenül megtoroltak.

Az összecsapásoknak hivatalosan 102 európai áldozata volt, azonban a francia karhatalmisták a megtorló akcióikban (amelyekre az átmeneti francia kormány feje, Charles de Gaulle is az áldását adta) több ezer algériaival végeztek – a függetlenségpárti áldozatok számát a francia hadsereg korabeli beszámolói 1165-re teszik, ám egyes francia történészek szerint a gyarmati erők által lemészároltak száma 20 és 30 ezer közé tehető.

A sétifi mészárlást sokan az algériai függetlenségi háború egyik első mozzanatának tartják. A tényleges háború végül 1954. november elsején, a véres Mindenszentek napján kezdődött el, amikor a Nemzeti Felszabadítás Front (Front de libération nationale – FLN) hetven kisebb támadást hajtott végre Algériában, és tartott egészen 1962. március 18-ig, amikor a szembenálló felek Évian-les-Bains városában megállapodtak a harcok felfüggesztéséről.

A harc kezdődik, fel mostan a győzelemre!

Armes dans les mains restons face à face

L’armée du diable

Qui nous traite comme des simples cadavres

Mais on est un peuple qui s’bat^[3]

Az algériai háború komoly fordulópontot jelentett Franciaország történelmében, Párizsnak  szembe kellett nézni azzal, hogy több száz év után nem számít többé világhatalomnak. Ezt a tényt sokan nehezen dolgozták fel, erre utal, hogy az Algériában harcoló francia tábornokok egy csoportja 1958 májusában és 1961 áprilisában puccskísérletet követett el, az Organization armée secrète (OAS) nevű terrorszervezet pedig 1962 augusztusában megpróbált végezni Charles de Gaulle elnökkel is, aki a háború miatt összeomló Negyedik Köztársaság után, 1959-ben létrejövő Ötödik Köztársaság élére tért vissza, és ígért önrendelkezési jogot az algériaiaknak, miután belátta, Franciaország nem képes megnyerni a háborút.

Azonban Franciaország körmeszakadtáig ragaszkodott legkedvesebb gyarmatához, a küzdelemben pedig nem riadt vissza a legkegyetlenebb módszerektől sem. A francia hadsereg és a OAS szisztematikus módon használta a kínzás eszközét az elfogott FLN-szimpatizánsokat és civilekkel szemben. A fogvatartottakat a francia katonák helikopterekből hajították a mélybe, a hírhedt gégène-sokkolóval kínozták, de számos forrás tanúskodik arról, hogy a függetlenségi mozgalommal szimpatizáló várandós nők gyomrát a francia katonák egyszerűen felvágták egy késsel. A franciák emellett több millió algériait zártak táborokba, amelyekben több esetben nehéz fizikai munka elvégzésére kényszerítették őket.

A háború során a FLN is számos brutális atrocitásért volt felelős, ők sem riadtak vissza a francia-párti civilek lemészárlásától, a legfőbb hazai riválisuk, a Mouvement National Algériennel (MNA) Franciaország területén vívott „kávéházi háborúk” pedig több ezer halálos áldozattal jártak.

Harc az oroszlán barlangjában

Yal babour ya mon amour

Kharejni mel la misère

Évasion spéciale mel l’Algérie, l’occidentale^[4](113: Partir loin)

Az algériai függetlenségi háború nem csak Algériában éreztette a hatását, hanem Franciaország kontinentális területén is, köszönhetően annak a folyamatosan növekvő algériai közösségnek, amely a háború után érkezett ide, és nagyrészt a romjaiból újjáépülő nehéziparban helyezkedett el. Ezek, a gyakran  méltatlan körülmények között, a nanterre-i szlömhöz hasonló, bidonville-nek hívott szegénynegyedekben élő algériaiak Franciaországba költözésük után sem felejtették el a „bledet”^[5], többségük szimpatizált az algériai függetlenségi küzdelemmel.

A háború algériai eldurvulásával párhuzamosan Franciaországban is egyre komolyabb összetűzések alakultak ki az FLN párizsi szervezete és a francia rendőrök között. A Felszabadítási Front tagjai 1961-ben számos alkalommal támadtak járőrökre, több tucatot megölve közülük. Ezért a rendőrség körében egyre feszültebb volt a hangulat, sokan úgy érezték, hogy magukra maradtak az FLN-el való küzdelemben.

A párizsi rendőrfőkapitány, a Franciaország náci megszállása alatt a zsidó származású franciák deportálásában segédkező (és ezért a kilencvenes évek végén emberiség elleni bűncselekményben való segédkezés miatt börtönbe is zárt) Maurice Papon a támadásokra kemény megtorló akciókkal válaszolt, kijelentve, hogy a párizsi rendőrség „minden egyes csapásra tízzel” fog válaszolni.

A rendőrök és a döntő többségben algériaiakból verbuvált segédcsapataik (akikre a függetlenség támogatói gyakran csak mint „párizsi harkik” hivatkoztak) számos FLN-szimpatizánst raboltak el és kínoztak meg bestiális módszerekkel.

Azonban a bosszúhadjárat azokat az algériaiakat is elérte, akik maguk nem vettek részt az FLN terrorcselekményeiben. Ahogy az Jacques Panijel 1962-ben forgatott, de 1973-ig betiltott (és francia mozikban csak 2011-ben levetített) dokumentumfilmjéből, a Párizs Októberben-ből is kiderül, a rendőrök és a harkik rendszeresen tartottak razziákat Nanterre-ben és más bidonville-ekben, megrongálták az ott élők házait és üzleteit, bántalmazták a lakókat.

A filmben megszólaltatottak  szerint az algériaiak mellett számos más nemzetiség (marokkóiak, nyugat-afrikaiak, spanyolok, portugálok) által lakott nanterre-i táborban még arra is figyeltek a rendőrök, hogy csak az algériaiakat támadják meg.

A témában jártas két szakértő, Jim House és Neil MacMaster szerint egyértelműen kijelenthető, hogy a francia rendőrség szisztematikusan, Charles de Gaulle államfő és Michel Debré miniszterelnök támogatását bírva alkalmazott kegyetlen erőszakot a franciaországi algériaiakkal szemben, tehát nem egyes rendőrök önbíráskodásával állunk szemben.

Ezek, a gyarmatokról importált „pacifikáló”, azaz állami terrorakciók azonban nem voltak elégségesek az FLN párizsi sejtjének megtöréséhez. Ezért Maurice Papon javaslatára a rendőrség október 4-én kijárási tilalmat vezetett be Párizsban és külvárosaiban, ami azonban csak az „algériai muzulmán franciákra”^[6] volt érvényes, akik este fél kilenc és reggel fél hat között nem léphettek az utcára.

A nyilvánvalóan rasszista, diszkriminatív kijárási tilalom alól (melynek elsődleges célja az volt, hogy megnehezítsék az FLN titkos találkozóit, amelyek általában esténként zajlottak) szinte csak a Párizs környéki régió gyáraiban dolgozó algériaiak kaphattak hivatalos felmentését. Az akkoriban több mint százezres algériai közösség nagy része azonban kénytelen volt betartani, mivel a rendőrség kemény megtorlással válaszolt a szabályszegésre.

A Mirabeau híd alatt fut a Szajna, vizét az algériaiak vére vörösre mossa

Ez a lépés azonban csak tovább növelte az FLN népszerűségét, amely teljes titokban  tüntetést is szervezett a kijárási tilalom ellen október 17-re. Este hat óra tájékában 20-30 ezer algériai indult meg a banlieue-kből és bidonville-kből Párizs belvárosa felé, hogy az őket érő diszkrimináció és rendőri erőszak ellen tiltakozzon békés módon. A szervezők előzetesen kifejezetten kikötötték, hogy a résztvevők nem viselhetnek fegyvert, és semmiféle provokációra sem szabad felülniük.

A hatóságok azonban el voltak szánva, hogy megakadályozzák és megtorolják a demonstrációt. Több mint 1600, pisztolyokkal és furkósbotokkal felfegyverkezett járőr, a hírhedt rohamrendőrség, a CRS tagjai és az őket segítő  – tüntetések kezelésében képzettséggel nem rendelkező  – harki került mozgósításra, hogy megállítsa a kijárási tilalommal dacolva Párizsba igyekvő tüntetőket, akik a város három különböző részén kívántak egyszerre felvonulni.

A menetek megindulása azonban hamar véres összeütközésbe torkollott mindhárom helyszínen. A Neuilly hídnál a rendőrök botokkal támadtak a túlerőben lévő tüntetőkre, és eldördültek az első lövések is a karhatalmisták részéről. Eközben az Operánál található metrómegállónál a rendvédelmi szervek tömeges letartóztatásba  kezdtek, ám a tüntetők egy csoportjának sikerült összegyűlnie a Place de la République-en, ahol Algéria függetlenségét, és az ország gyarmati időszak utáni első elnökének, Ahmed Ben Bellának a szabadon bocsátását követelték, majd az Opera felé vették az irányt.

Ám hamarost szembetalálták magukat a rohamrendőrökkel, a velük való összecsapás pedig valóságos vérfürdővé változtatta a Rex mozi környékét. Délen pedig a Saint-Michel hídon csaptak össze az állig felfegyverzett rendőrök a tüntetőkkel, akik közül sokan az életüket mentve a  Szajnába ugrottak.

Az éjszaka folyamán a rendőrök több ezer letartóztatott tüntetőt a párizsi közlekedési társaság, a RATP által biztosított buszokba zsúfoltak, és átszállították őket a város perifériáján található gyűjtőtáborokba, ahol sokukra további bántalmazás és kínzás várt.

Az összecsapásokban életüket vesztő algériaiakat a rendőrök egyszerűen a Szajnába vetették, a tüntetések után még több hétig bukkantak felszínre holttestek a folyóban.

A már említett Párizs Októberben című dokumentumfilmben megszólaló egyik tüntető feleleveníti, hogy épp a Saint-Michel-hídon állt egy gyermekét az ölében tartó nővel, amikor megjelent a rendőrök egy csoportja, akik a puskatusukkal mértek rájuk csapást, az egyik rendőr pedig kitépte a nő kezéből a csecsemőt és a Szajnába vetette.

Emellett egyes becslések szerint ezer fölé tehető azok száma, akiket a rákövetkező napokban visszatoloncoltak Algériába.

Számos beszámoló létezik arról, hogy feljebbvalóik hamis információk terjesztésével hergelték a rendvédelmi erők tagjait, hogy azok minél brutálisabban lépjenek fel a tüntető algériaiakkal szemben, a rendőrség rádiós kommunikációs csatornáin például elterjedt, hogy a tüntetők fegyvert viselnek. A tiltakozás leverésére kirendelt rendőrök egyike, Raoul Letard egy 1997-ben megjelent visszaemlékezésében arról írt, hogy az egyik kollégájuk azzal jelentkezett be a rendőrségi rádióvonalra, hogy „Srácok, ezek a patkányok körbe vették a kollégáinkat, és meg akarják támadni a nyolcadik kerületi kapitányságot, siessetek!”.

A párizsi csataként vagy párizsi mészárlásként elhíresült tragédiáról a rákövetkező napokban nem számolt be se a rádió, sem pedig az akkor működő egyetlen tévécsatorna sem. Az első napokban még a baloldali napilapok többsége is kritika nélkül vette át Maurice Papon közleményét, amely szerint október 17-éről 18-ára virradóra a rendőrség feloszlatott egy erőszakos tüntetést, amelynek során két ember életét vesztette, és több tucat rendőr kórházba került.

A halálos áldozatok száma ma is bizonytalan, de a szeptemberi és októberi megtorló akciókat is tekintetbe véve, a témával foglalkozó kutatók szerint kijelenthető, hogy 100 és 300 közé tehető azoknak a Franciaországban élő algériaiaknak a száma, akikkel a francia erőszakszervezetek azért végeztek, mert kiálltak a 130 évnyi gyarmati elnyomás, megaláztatottság és kizsákmányolásnak véget venni kívánó függetlenségi háború mellett. Vagy pusztán csak azért, hogy közösen dacoljanak a rasszista elnyomással, és egyenlő jogokat követeljenek maguknak.

Felkelünk elszántan életre halálra, és Algéria élni fog

La fierté va couler dans notre sang comme

cette eau courante

La fierté d’un peuple qui a l’Espérance

Que l’on peut mettre fin à 130 ans de violence^[7]

Az algériai nép küzdelmét közel nyolc évig tartó, majd’ 250 ezer algériai és 25 600 francia katona halálával járó véres harc után siker koronázta, az ország 1962. július 5-én nyerte el a teljes függetlenségét Franciaországtól.

Miközben a háborút megnyerő FLN hamar egy autokratikus berendezkedés kiépítésébe kezdett (amely a mai napig fennáll), valamint több tízezer harkival végzett, addig Franciaországnak évtizedek kellettek ahhoz, hogy szembenézzen azokkal a bűnökkel, amelyeket a háború,  hivatalos megnevezéssel „az algériai események” során elkövetett.

Az október 17-i mészárlásról pedig egészen a huszadik század végéig nem akartak tudomást venni.

A francia állam hivatalosan csak 2012-ben, François Hollande elnöksége idején ismerte el, hogy a rendőrök brutálisan leverték a népük szabadságáért tüntető algériaiakat. Múlt hét szombaton a jelenlegi elnök, Emmanuel Macron is részt vett a párizsi mészárlás hatvanadik évfordulója alkalmából szervezett megemlékezésen, ahol „megbocsáthatatlan bűnnek” nevezte a történteket. Azonban többen kritizálták az elnököt, amiért elsősorban Maurice Papon rendőrfőkapitányt tette felelőssé a mészárlásért, és nem volt hajlandó kijelenteni, hogy az 1961. október 17-én történtekért nem csupán egyes személyek, hanem maga a francia állam a felelős.

Ennek ellenére a francia közvélemény és véleményformálók nagy része továbbra is tabuként kezeli a gyarmatosítás bűntetteit, és a harmadik világ sanyarú sorsának alakulásában Franciaország történelmi felelősségét megemlítő hangokat igyekszik „köztársaság-ellenesnek” „iszlamo-baloldalinak” vagy „amerikai egyetemekről importált kultúrharcos szólamoknak” beállítani.

Passent les jours et passent les semaines

La lutte continue

Et on oubliera jamais combien

D’entre nous sont morts pour le peuple algérien^[8]

Azonban, ha az önnön vélt felsőbbrendűségünkről és szeplőtlenségünkről szőtt lázálmok helyett valóban meg akarjuk érteni a nyugati világ történelmi szerepét  – melybe Magyarország is beletartozik –, akkor nem felejthetjük el Algériát. Ahogy Kongót, Vietnámot, Iránt és még annyi más országot sem, ahol a mi világunk, az „európai civilizáció” önző hataloméhsége embertársaink tízmillióinak kizsákmányolásához és halálához vezetett.

Ha pedig kiállunk a szabadság, egyenlőség, testvériség eszményei mellett, akkor nemcsak a felvilágosodás nagyhatású gondolkodóinak, a barikádokon harcoló francia forradalmárok, a márciusi ifjak vagy a pesti srácok örököseinek, de egy kicsit algériainak is kell, hogy valljuk magunkat.