Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A „vészhelyzeti juttatások” nem fogják elfojtani az egészségügyi és szociális szféra munkaügyi konfliktusait

Amikor a világjárvány tavaly egész Európában súlyosbodó tendenciát mutatott, számos kormány ígért – és néhány be is váltotta ezeket az ígéreteket – „vészhelyzeti juttatásokat” az egészségügyi és szociális ellátásban dolgozóknak. Ezek azonban csak a tüneteket kezelik, a mögöttes problémákat nem oldják meg.

A bónuszok és a megnövelt bérek egyáltalán nem orvosolják a személyzet alapvető problémáit, amelyek jóval túlmutatnak a fizetéseken.

Ezek az ellátást érintő zavarok – például az elégtelen finanszírozás, a piacosítás és a privatizáció, vagy az „agyelszívás” és a létszámhiány – régóta fennállnak. Ha ezek a problémák továbbra is megoldatlanok maradnak, akkor a pandémiát követően aligha kerülhetők el a szektorban az újabb munkaügyi konfliktusok. Ez  egyértelműen kiviláglik a korábbi időszakok konfliktusainak elemzéséből.

A közvélemény támogatása

Az ágazatban tapasztalható nyugtalanság nem új keletű. Ez meglepő lehet, mivel a gondozási munkákat általában „szeretetszolgálatnak” tekintik: az az elvárás, hogy a dolgozók az elvégzett munkát önmagukban véve jutalmazónak találják. Ezen túlmenően az ápolószemélyzet ellátottak iránti lojalitása és szakmai etikája erkölcsileg megnehezítheti számukra, hogy sztrájkhoz folyamodjanak.

Ha azonban a gondozási tevékenységeket „munkának” és nem „erkölcsi kötelességnek” ismerjük el, akkor a dolgozók és a gondozottak, valamint a hozzátartozóik közötti szövetségépítés egyszerűbbé válik.

Az ápolószemélyzet elhivatottsága iránti általános empátia képes megnyitni az utat a közvélemény támogatásának megnyerése, illetve más közösségi és progresszív mozgalmakkal való szövetkezés előtt is.

Az egészségügyben és a szociális ellátásban a sztrájkok ritkák, de kirobbanó erejűek. Általánosságban elmondható, hogy az ágazatban a sztrájkok nagyrészt az országos mintákat követik – azaz erősebbek ott, ahol ezek az átlagosnál gyakoribbak, és visszafogottabbak a sztrájkokra kevésbé hajlamos országokban. Ez utóbbiaknál azonban az egészségügyi és szociális ellátás (illetve az oktatás) munkabeszüntetései voltak azok, amik megtörték az addigi munkaerőpiaci nyugalmat, és szinte a szakszervezeti tiltakozó akciók szinonimájává váltak.

Az egészségügyi és szociális szféra sztrájkjainak eszköztára meglehetősen sokrétű  és túlmutat a hagyományos sztrájkokon és a munkabeszüntetéseken. Manifesztálódhat tüntetésként, szimbolikus tiltakozásként és tömeges felmondási kampányként is. Ez éppen az említett „erkölcsi dilemma” fényében érthető, mivel a munkavállalók igyekeznek minimalizálni a gondozottakra gyakorolt hatást, miközben a munkabeszüntetésekre vonatkozó korlátozások egyébként is gyakran meglehetősen szigorúak, – ugyanis a legtöbb országban az ápolási munkákat „alapvető fontosságúnak” tekintik, hiszen a sürgősségi szolgáltatások elérhetősége csak ilyen módon garantálható.

Ráadásul az egészségügyi és szociális dolgozók követelései is igen sokrétűek (lásd az ábrát).

Az olyan problémák, mint az alulfinanszírozottság, a létszámhiány és a stressz gyökerei az ágazat piacosításában vagy költségvetési megszorító politikában keresendők, amit a kormányok előszeretettel alkalmaztak a pénzügyi válságot követően.

Az a tény, hogy az ápolási szakmák nagyrészében a nők vannak többségben, nemcsak a munkabeszüntetések „feminizálódását” fokozza, hanem – a munkavállalói panaszok tárgyára is hatással van – például a nemek közötti bérszakadék tekintetében.

Követelések és panaszok az európai egészségügyi és szociális ellátásban, 2008-2021. Forrás: Collective Bargaining Newsletter (ETUI)

A világjárvány idején néhány országban, például Portugáliában és Romániában, ideiglenesen korlátozták az „alapvető fontosságú munkavállalók” sztrájkjogát. Az ápolószemélyzet „erkölcsi dilemmája” így különösen erőssé vált, mivel a társadalom iránti szakmai elszámoltathatóságuk és a közegészségügy védelme forgott kockán. Úgy tűnik, hogy a közép- és kelet-európai országokban a munkaügyi elégedetlenségek relatíve mérséklődtek.

Összességében mégis úgy tűnik, hogy a világjárvány általában nem segítette elő a munkaerő-piaci nyugalom elérését. Folytatódtak a sztrájkok vagy a munkabeszüntetéssel való fenyegetések, és több országban tüntetésekre és gyűlésekre került sor. És még ha ezek relatív jelentősége valamelyest csökkent is, ez nem vonatkozik a szimbolikus tiltakozásokra. Az online kampányok – amelyek az ápolószemélyzetről készült fényképekkel vagy videókkal, illetve a közterületek kulcsfontosságú épületeire vetített szlogenek képében jelennek meg – a tiltakozások eszköztárának ha nem is jelentős, de  innovatív bővítésének bizonyultak.

Változó fókusz

A COVID‑19 viharának következtében a főbb fókuszpontok, ha ideiglenesen is, de részben eltolódottak. A világjárvány még inkább felhívta a figyelmet az ápolószemélyzet régóta fennálló követeléseire, miközben a foglalkoztatási feltételekkel kapcsolatos aktuális aggodalmak is előtérbe kerültek.

Nem meglepő módon ez különösen a munkaegészségügyi és biztonsági kérdésekre vonatkozik, mint például az egyéni védőfelszerelések hiánya vagy nem megfelelő mértéke, valamint a mentális jólétet érintő pszichológiai támogatás szükségessége. A hosszú munkaidő felhívta a figyelmet a munkaerő-fluktuációra és a tartós munkaerőhiányra, míg a megnövekedett munkaterhelés nem szabványos munkaszerződéseket és a (beteg)szabadságra, illetve a munka és a magánélet egyensúlyára vonatkozó szabályok fellazulását eredményezte – sok esetben a már amúgy is elég bizonytalan munkakörülmények mellett.

A munkáltatói egyesületek és a kormányok nem egyformán reagáltak a problémákra. Több országban a magán- vagy állami ellátást érintő tárgyalási fordulók eredményeképpen kollektív megállapodások születtek a bérek emeléséről és a munkakörülmények javításáról. Bár különböző mértékben, de egyes kormányok gyorsan beleegyeztek vagy ígéretet tettek arra, hogy további forrásokat biztosítanak e célokra vagy több munkavállaló felvételére.

A kormányok azonban mindenekelőtt egyszeri COVID‑19 prémiumokat fizettek a világjárvány idején az ápolószemélyzet „egyedülálló erőfeszítéseinek” elismeréseként. Viszont még ha a kormányok eleget is tesznek a rendkívüli helyzet teremtette azonnali követeléseknek,

a vészhelyzeti bónuszok nem többek puszta felszínes gesztusnál: nem foglalkoznak ugyanis a mélyen gyökerező sérelmekkel és követelésekkel.

A keserédes bónuszok pedig kontraproduktív módon még akár demotiválóak is lehetnek.

Politikai lehetőségek

A világjárvány a költségvetési kapacitás tekintetében politikai lehetőségeket nyitott meg a szakszervezeti követelések számára az egészségügyi és szociális ellátások területén.

Azt azonban még nem tudni, hogy ez történelmi fordulópontot és az egyre inkább neoliberális felfogástól való eltávolodást jelent-e az ellátásszervezés és szolgáltatás területén. Vajon a mai intervencionista kormányok tartózkodni fognak-e a féktelen piacosítástól és privatizációtól, vagy visszatérnek a nonprofit közszolgáltatásokhoz?

Számos esetben sztrájkra vagy munkaügyi tiltakozások más formáira volt szükség ahhoz, hogy a munkavállalók nyomást gyakoroljanak a kormányokra, illetve fenntartsák ezt a nyomást. Ez pedig nem fog változni a „hosszú COVID” hatásaival küzdő posztpandémiás világban sem. Az ápolási dolgozók szervezett munkabeszüntetése példát mutathat az („alapvető” vagy „frontvonalbeli”) ápolási területen kívüli többi dolgozónak az elkövetkező küzdelmekben, ezzel is delegitimizálva a neoliberális diskurzust.

Sok múlik azonban egy fantáziadús, előrelátó és az aktualitásokra fogékony szakszervezeti vezetés jelenlétén és dinamizmusán, amely képes összekapcsolni az egészségügyi és szociális ellátásban zajló munkabeszüntetéseket más, a munkahelyen belüli és azon kívüli küzdelmekkel.

Az Európai Szakszervezeti Intézet (ETUI) cikke eredetileg a Social Europe oldalán jelent meg.
Címlapkép: MTI/Vasvári Tamás