Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az ellenzéki szavazó már létezik, de az egységes szavazótábor még nem Az előválasztás tanulságai választói magatartás szempontjából

Az elmúlt napokban, az előválasztás első fordulójának lezárultát követően (sőt még az alatt), számtalan igen értékes elemzés jelent meg a legfontosabb eredményekről, tanulságokról és következményekről. Ezekben a szövegekben sok mindent leírtak az eseményről, de nagyon keveset olvashattunk magukról a választókról. Pedig a 2022-es országgyűlési választások szempontjából ennek van igazán jelentősége, és kevésbé az előválasztás valamely, most fontosnak tűnő, de 3 hét múlva már alig-alig emlegetett aspektusának. Tehát tekintsük át, hogy

mit tanulhattunk meg az ellenzéki választópolgárokról? Hogyan jellemezhetjük a látottakat a választói magatartás szempontjából?

2015-ben Körösényi András szerkesztésében megjelent A magyar politikai rendszer – negyedszázad után c. tanulmánykötet, amelyben a választókról szóló fejezetében öt állítást tettem a 2010-es és a 2014-es választások alapján – amik egyébként nagyrészt igazak lettek 2018-ra is – a magyar választóról. Ezek közül három érdemel figyelmet:

  1. a két, korábbi baloldali és jobboldali jellegű, nagyjából azonos méretű és szervezettségű szavazótábor helyett csak egy, nagyságában és identitásában még inkább megerősödött, tömbösödött szavazótábor létezik Magyarországon, a Fidesz vezetésével;
  2. a baloldali szavazótábor szétporladt, az egységes baloldal fragmentálódott több kis párta, így a választói magatartás stabilitásának (befagyásának) korábbi, 1998 és 2006 között létező hipotézise megdőlt. Új típusú stabilitás jött létre, amelynek legfontosabb jellemzője a domináns pártrendszerre jellemző, egyoldalra dőlő választói tömb;
  3. a rendszerváltó pártok és támogatóik eltűntek, felerősödött az igény új identitások megfogalmazására, új pártok alakítására.

Úgy vélem, hogy érdemes ebből a szemszögből megvizsgálni az előválasztást, azt tehát, hogy látható-e valami újdonság, ami felülírhatja, vagy árnyalhatja a korábbi tapasztalatokat. Természetesen tudom azt, hogy ez egy előválasztás és nem országos választás, ezért messzemenő következtetések levonása nem lehetséges.

Első állítás: a Fidesz táborra is hat az előválasztás

Az első állítás igazságtartalmát nehezen lehetne vitatni. Ma Magyarországon egyetlen pártnak van erős, identitásalapon szerveződő, tömbösödött szavazótábora. Ez a Fidesz. Nyilvánvalóan adódik kérdés, hogy mi köze van a Fidesz szavazóinak egy ellenzéki előválasztáshoz. Azt feltételezem, hogy az ellenzéki előválasztás első fordulója automatikusan hatással lehetett (erősebben fogalmazva hatással volt) a Fidesz-tömbre is (emlékezzünk csak Newton hatás-ellenhatás, azaz kölcsönhatás törvényére).

A Fidesz elmúlt 10 éves, kétségtelenül sikeres történetének van egy epikus eleme: az, hogy a 2010-es választás megsemmisítette az ellenzéket. Szétzúzta; fragmentált, legfeljebb közepes méretű, egymással versengő pártokra darabolta fel. Az ún. centrális erőtérben a pártok olyan távol állnak egymástól, hogy együttműködésre, összefogásra képtelenek. De ha a pártok esetileg együtt is működnének, a szavazótáborok közötti távolság lényegében áthidalhatatlan. Egy jobbikos soha, de soha nem szavazna egy gyurcsányista DK-sra.

Ezért, ha a Fidesz egyben tartja saját szavazói tömbjét – a választói törvény 2012-es módosításának következményeit figyelembe véve –, kialakít egy spirális folyamatot. Ebben a spirálban a Fidesz győzelmei egyre nagyobbak lesznek (vagy egyre nagyobbnak látszanak), mert a megmaradt és elaprózódott ellenzéki pártok az egyre inkább csalódó, a politikától ezért egyre nagyobb mértékben kiábránduló és elforduló, ennek következtében folyamatosan csökkenő ellenzéki szavazói rétegen osztozkodnak.

Az előválasztás megmutatta, hogy vannak nagyszámú, cselekvő ellenzéki szavazók.

Az előválasztáson megjelent 633.686 fő minden előzetes várakozást, a túlzóan optimistának tűnő hipotéziseket is messze felülmúlta. Ebből 510 789-en személyesen jelentek meg, ott voltak a sátraknál, hosszú tömött sorokban, türelmesen és helyenként jókedvűen várakoztak. Akartak tenni valamit, mert végre megszólították őket. Nem akartak kimaradni valamiből, ami hosszú évek után az övék és csak az övék volt: kizárólag az ellenzékről és nem a Fideszről szólt.

Ha más nem, ennek a jelenségnek lehetett hatása a fideszes szavazói tömbre. Mi az, ami ennyire megmozgat, aktivizál embereket? Miért állnak sorba? És a kérdés kérdést szülhet.

A sok kérdés elvetheti a kétely magvát a kormánypárti szavazók körében, hogy esetleg mi is csinálhatnánk ugyanígy, vagy legalább hasonlóan.

Nem állítom, hogy a szilárd tömb meghasadt, akár kisebb repedések keletkeztek volna rajta. De az már önmagában problémás, ha valamennyien – és most ne számszerűsítsük mennyien – kérdéseket fogalmaztak meg maguknak a saját oldaluk kiválasztási mechanizmusa, a vezérdemokrácia működése miatt. A vezérdemokrácia magyarországi típusában az elvárt választói magatartás ugyanis a teljes és totális lojalitás. A választók tökéletes feloldódása a kollektív, ugyanakkor felülről irányított akaratban. A kognitív disszonancia vagy a második forduló előtti ellenzéki belső mozgások miatt persze hamar visszaáll(hat) a világ rendje, vagy ott van egy ellenhatásként indított petíció (Stop Karácsony! Stop Gyurcsány!), és ne felejtsük el a mindannyiunk pénzén megszervezett vadászati kiállítást sem. De Newton óta tudjuk, hogy ami az egyik oldalon erősen mobilizál, az a másik oldalon is hatást kelt; és az ellenzéki előválasztás (híre) most a magyar társadalom meglepően széles tömegeihez, így a fideszesekhez, juthatott el.

Második állítás: az ellenzéki szavazó

A baloldali egységes szavazótábor 2010-es szétporladása szintén ténykérdés. A parlamentben frakcióval rendelkező öt ellenzéki párt (Jobbik, MSZP, DK, LMP, P) közül talán kettő, ami önmagáról kifejezetten baloldali pártként beszél és még egy van, ami bal-liberálisként határozza meg saját magát. Mindemellett az ideológiai baloldal iránti társadalmi igény sem látszik drámaian növekvő mértékűnek.

Ehelyett valami más történt. A 2018-as országgyűlési választás néhány helyen, majd a 2019-es önkormányzati választás a nagyobb városok jelentős részén létrehozta az ellenzéki szavazó új kategóriáját. Nem baloldalit és nem jobboldalit, hanem ellenzékit.

Az ellenzéki szavazó legfontosabb jellemzője, hogy bár a táboron belül explicit ideológiai különbözőségek vannak, de ezeket felülírja az a vágy, hogy 2010 után újra valamennyire összerendezett, érdemi alternatíva álljon a Fidesszel szemben.

Az ellenzéki szavazó pedig kikényszerítette az ellenzéki pártok együttműködését ezzel megtörve a centrális erőteret. Az ellenzéki együttműködés egyik legitimáló aktusa az ellenzéki előválasztás, ahol az ellenzéki szavazó maga határozhatja meg, hogy milyen erőviszonyok jöjjenek létre a pártok között, és végső soron ki vezesse a tábort. Itt tehát egy merőben ellentétes logikát látunk, mint a Fidesz-tömb viszonylatában. Ott egy ún. „top-down”, itt pedig egy „bottom-up” logika érvényesül.

Előbb jött létre az ellenzéki szavazók sokasága, majd ehhez alkalmazkodott az ellenzéki politikai keretfeltétel-rendszer. És az ellenzéki szavazók úgy döntöttek, hogy a DK-nak legyen a legtöbb egyéni képviselő-jelöltje (32 fő), majd a Jobbik (29), az MSZP–P szövetség (24) a Momentum (15), az LMP (5) és Új Világ (1) következik. Kétségtelenül a Demokratikus Koalíció nyerte meg a verseny első fordulóját – különösen, ha Dobrev Klára imponáló miniszterelnök-jelölti győzelmére gondolunk. Az erőviszonyok mégis úgy alakultak, hogy egyik párt sem tud az összes többi rovására megerősödni.

Az ellenzéki szavazó tehát létező entitás maradt az előválasztást követően is, ami arra is felhívja a figyelmet, hogy igenis érdemes a szavazók kezébe minél több döntést adni, mert képesek mérlegelni, és nemcsak „zsigeri”, affektív döntést hozni.

A centrális erőtér második axiómája sem tartható már, hiszen az ideológiai tér két szélén lévő DK-s és Jobbikos szavazók is együttműködtek egymással az előválasztás során. Ennek egyik bizonyítéka, hogy Magyarország 106 egyéni választókerülete közül 88 nem Budapesten található. Néhány kivételtől eltekintve ezeket a miniszterelnök-jelölti versenyben Dobrev Klára nyerte meg. Ez pedig – ha figyelembe vesszük a DK, valamint a Jobbik egyéni jelöltjeinek a szereplését – csak úgy valósulhatott meg, ha a Jobbik szavazói egyéniben saját képviselőjelöltjükre, a miniszterelnök-jelölti versenyben pedig jórészt Dobrev Klárára adták le a szavazatukat.

Választásszociológiai értelemben talán ez az előválasztás legfontosabb tanulsága. Bár a táboron belül explicit ideológiai különbözőségek vannak, de ezeket felülírja az a vágy, hogy 2010 után újra valamennyire összerendezett, érdemi alternatíva álljon a Fidesszel szemben. Az együttműködő ellenzéki szavazó jelenleg jórészt racionális szavazó, ami amennyire pozitív, olyannyira problémás is egyben.

Az elmúlt 30 év választásai ugyanis azt jelzik, hogy hosszú távon identitás kialakítása nélkül nem lehet a szavazókat egyben tartani, különösen nem lehet tömbösíteni.

Valakinek vagy valamely pártnak identitást kell adnia a sok-sok ellenzéki szavazónak, vagyis ideológiai és más törésvonalakon (generációs, területi, kulturális) túllépő, nyelvében, szimbólumaiban, és értékvilágában valamennyire egységes szavazói tábort kell kialakítani. És itt elérünk a 3. ponthoz.

Harmadik állítás: az új identitások érvényességéről

A 2010-es, kritikus választások egy új politikai status quo és emellett új identitások kialakításáról szóltak Magyarországon. Az előválasztás azt jelzi, hogy ezek közül az identitások közül a Jobbiké tudott tartósan integráló erőként megmaradni, szavazókat megszólítani, az LMP zsugorodása megállíthatatlannak tűnik. Nagyon érdekes azonban, hogy a miniszterelnök-jelöltek vonatkozásában már ez az állítás is felülvizsgálatra szorul. A Jobbik, mint a 2010-es, kritikus választás egyik nagy nyertese sem a 10 év alatt bekövetkező országgyűlési, de a most lezajlott előválasztási versenyben sem tudott átütő sikereket elérni. Identitásformáló ereje felülről korlátozott, úgy tűnik, hogy a 2. pontban jelzett identitásformálást nem ez a párt tudja az ellenzéki szavazó számára kínálni.

A rendszerváltó pártok közül a Fideszen kívül egyedül az Magyar Szocialista Párt van jelenleg a parlamentben. A fent jelzett megnyert egyéni körzetek azt jelzik, hogy minden vészjósló viharfelhő ellenére az MSZP megmarad parlamenti pártnak 2022 után is, ugyanakkor további igen érzékeny veszteségeket szenvedett ezen az előválasztáson.

Ezek a veszteségek forrása leginkább a Demokratikus Koalíció, amely jól láthatóan teljesen tudatosan szipkázza el előle a jelölteket éppúgy, mint a párttagokat, az apparátus egy részét és az aktivistákat – ezzel igyekszik a szétporladt baloldali réteg vezető erejévé válni.

A választók ezt a politikai mozgást jórészt követték, de talán kissé meglepő módon a vidéki, helyben sokat dolgozó, a politikai munkát beletevő másodvonalbeli MSZP-sek több helyen is borsot törtek a DK – és helyenként a Jobbik – orra alá. 1994 óta temetik az MSZP-t és annak szavazóit. Úgy tűnik, hogy még 4 év áll rendelkezésre a párt megújítására.

A DK identitást generáló erejét ugyanakkor el kell ismerni. Az egyetlen ellenzéki párt, ami nemcsak erős szervezeti arculatot mutatott az előválasztáson, hanem néppárti jellegű támogatottságot is. A DK szavazótábora a párthoz és annak vezetőihez erősen kötődő, lojális szavazókból áll, akik a gerincét alkothatják az ellenzéki hátországnak.

Érdemes néhány szót szólni a Momentumról és annak szavazóiról. Az előválasztás egyik legfontosabb tanulsága, hogy az az összes párt közül éppen a Momentum szavazói a leginkább „mérlegelő” szavazók, akik olyan klasszikus racionális szempontokat vesznek figyelembe annak eldöntésekor, hogy melyik jelöltre szavaznak, mint a párt programja, gondolkodásmódja, valamint a pillanatnyi „hasznosság”. Nagyon úgy tűnik, hogy a Momentum szavazói érzelmileg kevéssé azonosulnak a párttal, így választásról választásra meg kell küzdeni ezen szavazók megtartásáért. Amíg ugyanis a Momentum egyéni jelöltjei a párt számára kellemes csalódást keltő eredményeket értek el – gondoljunk itt Orosz Anna, Hajnal Miklós vagy Tóth Endre győzelmeire –, addig a miniszterelnök-jelöltjük „pocsék” eredményeket produkált. A Momentum és a választói közötti kapcsolat meglehetősen ingatag, kicsit hasonlít a 2010-ben az LMP-nél látott viszonyokra.

Az új identitások kapcsán érdemes jelezni, hogy az előválasztás egyik meglepő fordulata, hogy civil társadalomhoz és részben a pártokhoz egyaránt kötődő egyéni képviselőjelöltek is feltűntek és sikeresen szerepeltek az előválasztáson.

Ilyen volt például a Szikra Mozgalom vagy nagyobban a Mindenki Magyarországa Mozgalom, amelynek jelöltje bejutott a miniszterelnök-jelölti előválasztás második fordulójába. Ezen jelöltek sikerei azt mutatják, hogy az identitásformálás során megéri az ellenzéki szavazótábort nyitva tartani, és nem olyan módon lezárni, mint azt a Fidesznél láttuk.

Összességében a magam részéről az előválasztás első fordulóját roppant sikeresnek, és nagyon sok tanulsággal járó aktusnak gondolom. Ezek közül is a legfontosabb, hogy jól látható, a Fidesz aktív szavazói mellett léteznek cselekvő ellenzéki szavazók is, akikre azonban vigyáznia kell az ellenzéki pártoknak. Nincs és a belátható időn belül nem is lesz ugyanis olyan fegyelmezett tábor, mint a Fideszé, az identitás-faktor ugyanis hiányzik az ellenzéki oldal szavazóiból.

Címlapkép: Előválasztási szavazósátor Kazincbarcikán 2021. szeptember 21-én. Fotó: Mérce