E cím nem magától értetődő. Ellenkezőleg, magyarázatra szorul. Akár még provokációnak is tűnhet egyes olvasók szemében. Hiszen a felületes tolmácsoló  ̶  látván Jean-Luc Nancy témaválasztásait, fogalmainak dinamikáját, a derridai dekonstrukcióra vagy a heideggeri filozófiára való utalásait  ̶   úgy is elmélkedhetne, hogy A szabadság tapasztalatának és egyéb művek szerzőjének opusa nem egyéb, mint a francia poszt-heideggeri stílusba belemártott irritáló-vértelen zsargongondolkodás változata. Hovatovább, akadnak még olyan szisztematikus értelmezésre törő beszámolók is, amelyek egy hanyag mozdulattal, lekezelő gesztussal Nancyt a „francia elmélet”, azaz az amerikai egyetemeken a divat rangjára szert tevő Foucault, Derrida, Deleuze, & Co. alesetének minősítik.^[1]

Nancy gondolkodói tekintélye azonban nemzetközi viszonylatokban kétségbevonhatatlan. Nem véletlen, hogy az olyan erős nemzetközi hatást gyakorló könyvek, mint például a Ki jön az alany után?, vagy a Demokrácia  ̶  milyen államban? teljességgel elképzelhetetlenek voltak az ő közreműködése, tevékeny szerepvállalása nélkül.^[2] Mindeközben persze műveinek recepciója is bejárta azt az utat, amelyet az amerikai egyetemek értelmezési masinériája szab meg, miszerint kanonikus szereplővé avatják az eredetiség bélyegét magán viselő szerzőt, akit aztán folyóiratok faggatnak a világ dolgairól, a végén pedig afféle szótárt hoznak össze a szerző sajátos fogalmaiból, netalán az adott szerző nevét viselő folyóiratot indítanak útnak. Hogy az effajta interpretációs taposómalom fonák aspektusokat is létrehoz   ̶   köztudott.  Ám ez az állapot nemcsak Nancyt érinti.

Voltaképpen csöppet sem nehéz felfedezni az átfedéseket Nancy és Heidegger, valamint a Derrida által működésbe állított dekonstrukció között. Elvégre ehhez a filozófiatörténetet gondosan újraolvasó-értelmező^[3] Nancy is világos támpontokat ad. Az életmű akár úgy is olvasható, mint egy tükör, amely által roppant erős fényben jelennek meg az utóbbi néhány évtized sokat tárgyalt fogalmai, mint a szingularitás, a konstitució, a pluralitás, az alteritás, az immanencia, stb. És az alapnélküliség filozófiai variálása, ennek kitartó, aprólékos csiszolása, vagy a „teresülés” filozofémájának érzékletes bevonása a gondolkodásba bizonyosan kölcsönöz a heideggeri-derridai gondolkodási korpuszból.

Ám ebből még véletlenül sem az hámozható ki, hogy a francia filozófus életműve csupán afféle posztheideggeri-dekonstrukciós affaire lenne. Nancy ugyanis döntő pontokon részesíti bírálatban a Lét és idő szerzőjét; világfilozófiája, vagy például humanizmus- és szubjektivitás- kritikája idéz valamit a heideggeri gondolkodásból, ám  ̶  többek között  ̶  távolságot tart a német filozófus „heroikus” gesztusháztartásától.

Milyen jellemző, hogy a szabadságról szóló könyvben deklaratíve kijelenti, hogy a szabadság nem a „szakadékkal”, mint a „kiteljesített semmivel” való gyürkőzésben mutatkozik meg!

A hallatlan spekulativitást, kifinomult ezoterikus reflexivitást görgető, kiemelkedő fogalomteremtő lendülettel („transzimmanencia”, pl.) fellépő Nancy Heideggerhez képest inkább alulról építkezik. Fontos számára, hogy Heidegerrel ellentétben, ne ássunk mély gödröt a „mindennapi”, a szokványos és a „rendkívüli” között. Hiszen nem kellene a mindennapi mozgásformákat egy fölényperspektívából kiindulva lebontani a statisztikai, a minden váratlanságot kilúgozó, az ésszerűséget visszatükröző törvényszerűségekre. A szokványos kialakulás voltaképpen a rendkívüliség jegyeit viseli magán  ̶  így vitatkozik Nancy azokkal, akik, Carl Schmitt nyomán, azt ismételgetik, hogy a rendkívüli (állapot) a bennünket meghatározó szabály forrása. És reflektálatlanul összeboronálni például az elsődleges tőkefelhalmozást, majd a tőke világpusztító szerepét szóba hozó, ezeket a filozófia sodrásába is beemelő Nancyt Heidegerrel, vagyis nem meglátni a francia filozófus távolodását a némettől   ̶  eléggé bántó művelet lenne.

És persze maga Nancy is emlegeti okfejtéseiben a dekonstrukció jelenségét, mint stratégiai műszót  ̶  mondjuk, a kereszténység dekonstrukciójáról írt, nagy figyelmet keltő könyvében. Nem beszélve arról, hogy Derridával baráti, ám vitatkozó viszonyt ápolt. Politikát formálni, ám „projektumszerű” elgondolás nélkül  ̶   ebben tényleg adódik derridai motívum. Ha úgy tetszik, Nancy nem fordított hátat a dekonstrukciónak. Ám a dekonstrukció epigonját, utánzó derridiánust látni benne    ̶   súlyos félremagyarázás. Mintha nem ő lenne az, aki bírálat alá vonta a derridai dekonstrukciónak az eldöntetlenségbe való belebonyolódottságát, amelybe olyan sokan belekapaszkodtak az iránytvesztett kilencvenes években! Mintha Nancynak a még ha sajátosan is értelmezett értelemfilozófiája, a világnak értelemként való ábrázolása, a jelenlétre, a közösségre vonatkozó figyelme nem a dekonstruktív filozófiával való folytonos vita jegyében alakult volna! Mintha a testvériség jelentéseinek felújítása nem a Derridával való polémia környezetében nyert volna formát! Nancy inkább a dekonstrukció elégtelenségét domborítja ki.

Mindennek csak egy apró, ám mégiscsak fontos vetülete, hogy a filozófus, aki a bal- és a jobboldal különbségeit boncolgatja^[4], valamint újranyomatékosítja azt az állítást, miszerint csak a fasizmus felől mosódhat egybe a bal- és a jobboldal, azt fontolgatja: a gondolkodásnak az eldöntetlenségen túli területeken mozogva állást kell foglalnia az el nem simítható ellentéteket illetően.

A politikai elkötelezettség és a spekulatív/fogalomintenzív filozófia ötvözetét, ezt a Nancy-féle sajátutat, csakis ebből a távlatból közelíthetjük meg. Az természetesen hatalmas túlzás lenne, ha úgy fogalmaznék, hogy ezen az úton csak ő közlekedett: ám, hogy nagyon messzire jutott ezen ötvözet kimunkálásában, az bizonyos.

Tudniillik, ez a gondolkodás sohasem felejti erőteljes filozófiai beágyazottságát, sohasem mulasztja el, hogy latba vesse fogalmi-spekulatív erejét, ám mindig félreérthetetlen módon „állást” foglalva olyan kérdésekben, mint az atlantista-kapitalista háborúk, vagy messzemenő következtetéseket levonva az értelempusztító globalizáció és a mondializáció közötti különbségekből, netalán Emmanuel Macronnak a neoliberalizmust dédelgető filippikáiból.

Mi a teendő?  ̶  íme egy mindenki által ismert cím, amely tünetértékű Nancy munkásságában.^[5] És ez a filozófia minden bizonnyal nagyon sokat, egy különös összpontosítottságot igényel; a spekulatív amuzikalitás, amely vélhetően csupán fogalmi miszticizmust lát Nancy analíziseiben, megakadályozza az olvasót abban, hogy hozzáférkőzzön az életműhöz.

De vissza a kommunizmushoz, azaz vegyük fel újra a fonalat. Érdemes itt a nagy vitatársra hallgatni, aki végtelenség-filozófiája nevében perlekedett a konstitutív értelemben vett végességgondolat („a végesség analitikája”) fontos dimenzióit megőrző Nancyval. Alain Badiou ugyanakkor kitörő örömmel és felmagasztalóan egyenesen az utolsó kommunista filozófusként emlegette azt a Nancyt, aki 1991-ben, vagyis a kapitalizmus diadalmenetének, és a kommunizmustól való intenzív viszolygás környezetében kijelentette, hogy a kommunizmus gondolata még csak érlelődik.

Tette volt ezt az a gondolkodó, aki az utóbbi időben a „kommunista hipotézis” gondolatát mélyítette el különféle könyveiben, és akit a kommunizmust pártoló filozófia kútfejének tekintenek.

A kommunizmus nem a történelem utolsó stációja, nem az osztályküzdelmek bevégződése, hanem mindenekelőtt gondolkodási feladat.

És mindez azért is figyelmet érdemel, mert mintegy tív évvel ezelőtt gondolkodók egész sora látott neki a kommunizmus filozófiai újraértelmezésének, amiből jelentékeny kötetek születtek. Hogy a felizzó érdeklődést jócskán megelőző, az ár ellen úszó Nancy jelen volt a Badiou által társszerkesztett könyvben^[6]  ̶  ezek után nem szabad, hogy meglepetést keltsen. Ám folytathatom is a sort: Frédéric Neyrat írt egy szép monográfiát Nancyról, szemléletes címmel, és eltalálva a lényeget: Nancy egzisztenciális kommunizmusa.^[7] Úgy vélekedett, hogy Nancynál az ontológiai reflexivitáshoz képest felülkerekedett az egzisztencia elemzése, amelyet „radikalizált egzisztencialitásnak” nevez. Az egzisztenciát és a lényegiséget szétfeszítő, valamint a szubjektivitást a vele szemben ellenséges környezetbe helyező, és ebből lényeges mozzanatokat feltáró Sartre-ral és másokkal vitázva egy olyan nem-egzisztencialista egzisztenciaelemzés kibontásán fáradozott, amely a szabadságot nem teszi az okozatiság rabjává   ̶   ezt immáron én fűzöm hozzá.

Nézzünk meg azonban még néhány aspektust annak érdekében, hogy megközelítsük a kommunizmus Nancy által szorgalmazott fogalmának közösségi alapjait! Közismert, hogy Nancy (Philippe Lacoue-Labarthe-tal együtt) 1981-ben kezdeményezte annak az intézménynek (Centre de recherche philosophique sur le politique) a létrehozását, amely a politika filozófiai perspektívából való elemzését tűzte ki célul. Néhány klasszikussá váló aspektus, már-már zsargonszavakká dermedt kifejezések és ismételgetett jelenségek tapadnak eközben Nancyra.

Először is az eredendően Carl Schmittet idéző, ténylegesen hatalmas recepcióval bíró  ̶   a magyar fordítót probára tevő  ̶  megkülönböztetés (Politik/das Politische, politics/the political, le politique/la politique), francia meghonosítása.^[8] Igencsak leegyszerűsítve: Nancy és szerzőtársa szerint a „le politique” kívül esik a politika „tapasztalati” erőviszonyain, és az együttlét meghatározó módozatait célozza meg, viszont a „la politique” a „technológiai műveletek” alapján alakulgató irányítást, az előre gyártott és gépies érdekszámítgatást, a bürokratikus algoritmusokat, az ütköző-harcoló szereplők konfliktusszerű viszonylatait, a beépített racionalitások összefüggéseit foglalja magában. És ehhez társul az átfogó kordiagnózis: a le politique, a politika nem-„tapasztalati” lényegének visszaszorulása, valamint a la politique rohamos térnyerése, azaz a szabványosodó kalkulatív-pozitivista politika uralomra jutása, amit Nancy lapidárisan a „minden politikaivá vált” fordulattal jellemez.

Ezt a ki tudja hányadszor elmondott történetet csak azért ismételtem meg, mert kontextust jelent a kommunizmus-gondolat felszínre jutásának szempontjából. És azért mert Nancy/Labarthe itt különösen erősen ad hangot a meggyőződésnek: a politika (le politique) a filozófia nélkül elképzelhetetlen. Maga Nancy megannyi esetben forgatja majd e gondolat jelentéseit. A „minden politikaivá vált” megállapítás pedig   ̶   amely olyannyira kötődött Nancy személyéhez, hogy később is külön foglalkozott vele^[9]  ̶  a kordiagnózist élesíti: e folyamatok azt tárják fel, hogy a modern társadalmakban rejtetten „totalitariánus” elemek lappanganak, beleértve a liberális demokráciát is.

A múlt század nyolcvanas éveiben ez egyszerre volt kemény diagnózis és prognózis, amely észlelte a sötétség előretörésének tendenciáit. Ahogy mondtam, a filozófus nem szokott kertelni ítéleteiben; a pártrendszer ámokfutásaihoz, és a képviselethez-választáshoz idomított, valójában elszegényített politika csődjét éljük.

Ráadásul az sem felel meg a valóságnak, hogy Nancy miközben a „politika totalizálódását” firtatja, vaknak bizonyulna a kapitalizmus kereteiből kinövő ellentmondásokat illetően: a „minden politika”-fordulat nem kívánja elrejteni, hogy a szerkezeti törvényszerűségeknek a „politikai-gazdaságtan” nyújt alapot. Vagy, ahogy Nancy hosszasan fejtegeti a „polisznak” ideologikusan „oikoszként” való szemlélése, azaz a „politeia”-nak az „oikonomia” felől való érvényesítése a kapitalizmus szükségszerű kifejlete. Sakkban tartja az „ökonomizált” kapitalizmus a „politikát”, de ez maga is egyfajta „politika” (la politique), amely valójában a kényszerek helytartója.

Aztán az említett nyolcvanas években valóban forrásnak indul az ontológiailag felfejtett közösség felől értett kommunizmus gondolatköre. Egyik legfontosabb állomása a kommunizmus jelenségét különösen exponáló A tétlen közösség című könyv^[10], amely vitákat gerjesztett. Nem is akárki, hanem egy másik mértékadó személyiség, Maurice Blanchot reagált rögtön egy kis könyvvel Nancy fejtegetéseire, noha a könyv beleágyazódott egy szélesebb jelentéskörbe.

A kommunizmust a közösség rehabilitált  jelentésköre révén menteni  ̶  nem kockázatmentes vállalkozás. Meg is kapta Nancy a magáét egy értelmezőtől, akinek a „közösség” (Gemeinschaft) kapcsán a közösséget mitizáló nácizmus, a perverz vonzóerő jutott eszébe. De otromba félreértés ez: ily módon akár azt a Marxot is pellengérre lehetne állítani, azaz gyanúba lehetne hozni, aki a Grundrisseben a Gemeinwesent (közösség-lényeg) rögzítette!

Nancy amúgy, mint oly sokszor, itt is szóvá teszi Marx teljesítményeit:

ha akadnak is ellenvetései, akkor azok abból a megállapításból származnak, hogy A tőke írója nem nyúlt eléggé mélyre, értsd nem volt eléggé radikális.

Maga Nancy fel akarja forgatni mindazt, amit a hagyomány a közösség címszó alá rendelt. Azt pedig talán nem is kell külön ecsetelni, hogy eleve tévútra kerülünk, ha Nancyra az angolszász politikai filozófiában felszínre kerülő kommunitarizmus versus individualizmus vitát vonatkoztatjuk: egy tapodtat sem jutnánk előre, ha ezzel próbálkoznánk. Karakterisztikus, hogy mondjuk a szabadság-könyvben Nancy nem mulasztja el, hogy hangsúlyozza: szabadságfogalma szembenáll a liberalizmus, nárcisztikus elemeket is görgető, szabadság-filozófiájával. Legfeljebb annyiban idézi a tradíciót, hogy ő is elválasztja az azonosságformákat kijelölő, eszközviszonylatokat tartalmazó társadalmat az egzisztenciális együttlétet magában foglaló közösségtől.

És folytassuk ezt a gondolatmenetet az említett könyv címével, amely egy kultikus fogalomhoz, az Alexandre Kojève által kiemelt tétlenséghez kapcsolódik! A tétlen közösség szerzőjét ugyanis akkor értjük igazán, ha rögtön figyelembe vesszük a tényt, hogy ezzel a fogalommal olyan együttlétet irányoz elő, amely a „megosztott mortalitást”, azaz a halálba-tartó-létezés együttlétét jelenti. Ez a tény nem avatja Nancyt valamiféle halál-filozófussá  ̶  elvégre nem kellene feledni, hogy mekkora súlyt helyez a születés tényére. Csak azt az elengedhetetlen mozzanatot húzza alá, hogy végig akarja gondolni az egzisztencia kommunista közösségét; íme, még a halált is kivonja a szokványosan individualista látókörből  ̶  nemcsak a születést, hanem a halált is a „világra” kell vonatkoztatnunk. A régi fordulat, miszerint beleszületünk a világba, éppúgy érvényes a halál kapcsán:

csak a világ perspektívájában halunk meg.

És, ahogy Nancy ezt felettébb hangsúlyozza, az általa kidomborított közösség-filozófiának semmi köze nincs a közösség elparentálása okán gyülemlő lamentációs gondolatokhoz. Nincs is okunk arra, hogy siránkozzunk a közösség erőforrásainak állítólagos elapadása miatt: hiszen az ontológiailag létrejövő közösség, állítja egy helyen^[11], sohasem tűnik el. Ezenkívül utasítsunk el minden olyan gondolatot, amely a Nancy-féle közösség-filozófiát egybefonja a népszerűségnek örvendő, ám konformisztikus elemeket tartalmazó azonosság-politikával, vagy azzal az eljárással, amely a közösséget az eredetet és a célt egybefogó folyamatosság kereteibe illeszti.

Legyünk pontosak: a Nancy által hangsúlyozott együttlét (koprezencia stb.) nem a külső viszonylatok összességét jelenti, sőt, mi több, semmifajta „összességet” nem feltételez. Nancy következetesen ódzkodik az „összességtől”  ̶   valójában mi maguk is eljutottunk ehhez a ponthoz az imént, amikor a totalizáló „politikával” kapcsolatos regresszió folyamataira leltünk rá. Hadd idézzek: „más létezőkkel együtt egzisztálok… A -val, -vel  (avec) nem külsődleges viszony, de nem is a „minden” (tout) kapcsolatrendszere. Ez az együttlét. Ez pedig viszony, csere, közvetítettség és közvetlenség, érzület és jelentés, megosztás”.^[12]

Az emberek nem ott keresik a közösséget ahol kell. Az együttlét nem kollektivitás, ami nem kommunizmus, hanem éppenséggel külső viszonylatok összefüggésrendszere.

Nancy úgy használja az utóbbi évtizedek egyik kulcsfogalmát, mármint a társadalmilag hitelesített individualizmustól elválasztott szingularitást, hogy közösség-filozófiájának tengelyévé teszi: így a szingularitásnak a szingularitással való viszonyát helyezi központba, azaz azt a szingularitást szorgalmazza, aki úgy teszi ki magát más szingularitásnak, hogy saját összemérhetetlenségét állítja. Nancyval szólva: az, ami mérhető, az nem más, mint a szingularitások összemérhetetlensége. Az igazságosság pedig itt nem a közép keresése, hanem az összemérhetetlenséggel kapcsolatos gondoskodás. És a közösség nem más, mint a szingularitások végtelen megosztása.

Magunkon kívül vagyunk/létezünk  ̶  így, azaz együttlétben, vagyis a kitettség formáiban. Nincs közösség szingularitások nélkül, nincs közösség a szingularitások együttléte nélkül. A lét viszont nem egyéb, mint együttlét; a vonatkozó viszonylatok lényegét pedig úgy hívjuk, hogy „értelem”.

És két végtelenség feszül itt egymásnak: a szingularitások, és viszonylataik végtelensége, valamint a tőkének a végtelenségbe torkolló, a tárgyak vég nélküli halmozásába fulladó végtelensége. Több mint tünet, hogy a kapitalizmus juriszdiskciója alatt létrejött globalizációt Nancy az „ekvivalencia” távlatából magyarázza, miszerint a gazdaság és a technika vérszövetsége, egyneműsítést érvényesítő uralma ejti foglyul a szingularitás megnyilatkozásait.

Viszont a  bérmunka politikai gazdaságtana nem tűnik fel Nancy horizontjain, és kétségkívül van valamifajta rokonság a közösségiséget (commons) kidomborító kortárs elemzések és az ő gondolkodása között, de ez bizony nem ilyen elhamarkodott ítéletet, hanem további elemzést igényelne.

Félreteszem a kommunizmus és közösség közötti relációk behatóbb elemzését: megelégszek azzal, hogy vannak olyan meghatározó Nancy-művek, amelyekben a kettő konvergál egymással.

A kommunizmus márpedig „Mit-sein”, vagyis együttlét  ̶   világosabban nem is lehet fogalmazni. De mégis mit jelent ez?

A tulajdon fogalmát kell felidéznünk itt. Csakhogy félreértés ne essék, nem a javak jogalapú/gazdasági érdekeltségű elsajátításáról van szó. Hanem a „sajátlétezésről”, az önmagaságról (moi). Ennek kifejeződése a személyi tulajdon jelenléte a kommunizmusban, amelyet óvatlanul, ideologikus mércéket követve kiegyenlítenek a privát tulajdonnal. Az egyszerre személyi és közösségi tulajdon  ̶  Nancy számára ez egy döntő lépés a kommunizmus tolmácsolásában.

Az életmű aztán a kommunizmus jelentései körül köröz: amikor például a demokrácia kérdése vetődik fel, akkor a kommunizmus úgy jelenik meg, mint a demokrácia elnyomott igazsága. A tétlenségben… az irodalom által formált kommunizmus tűnik fel. Nancy a kommunizmus kapcsán voltaképpen egy sajátos feszültséget juttat érvényre: egyfelől a kommunizmus „ontológiailag adott”, a „legelső ontológiai adottság”. Másfelől, szakadatlan „exigencia”, vagyis követelmény, amely a kapitalista végtelenséggel szemben juthat kifejezésre.

És alkalomadtán Nancy bámulatos módon elérkezik az ellenállás gondolatáig: „a közösség ellenáll. Meghatározott értelemben a közösség az ellenállás maga”.^[13] Vagy nézzük csak, hogy mi is a transzcendencia? Voltaképpen ellenállás az immanenciával szemben,^[14]mondja Nancy. Értsd, ellenállás a világban fennálló viszonylatok összességével szemben.

Marad persze rengeteg gondolkodnivaló. Például amikor a terrorizmussal vádolt Julien Coupat (2008, Tarnac-ügy), és az orvosból radikális kiadóvá vált, Éric Hazan 2016-ban a Libérationban^[15] a lehető legsötétebb színekkel festették le a demokrácia mai spektákulumát,  Nancy óvatosságra intett. A szerzőpáros ugyanis nem látott más kiutat, mint kiröhögni az ürességbe futó választások mechanizmusait, deaktiválódni, és sorsára hagyni a lényegtelen közszférát   ̶    mindenfajta konstitució helyett a destitució logikáját követni. Nem maradt más, mint a politika rombolása, azaz tovább kell mélyíteni az egyébként is tátongó szakadékot.

Nem mintha Nancy nem osztozott volna a szerzők leírásában: a demokrácia állapota kapcsán ugyanazt vallotta, mint ők. Mégis, óva intett a destituciótól, amelynek negativitása függ attól, amit tagad. Hiába távolodunk a politikától, mindhiába jelentjük be a búcsút, a rabulejtettség, a kényszer mozzanata megőrződik. A „politika” kegyetlen bírálata, a demokrácia folytonos leleplezése  ̶  igen, de nem a destitució, amely egyébként is csak egy újabb alakváltozata az erejét vesztett negációnak.

Bárhogy is legyen, a terebélyes Nancy-életmű megvonja magát az effajta tisztelgő gyászírás megjelenítési teljesítményeitől. Hiszen csupán érintettem, hogy a baloldali katolicizmus kötelékeiből érkező filozófus a monoteizmust tartja az öndekonstrukció melegágyának, hogy számára a teizmus az ateizmus előcsarnoka, vagy, hogy a kereszténységet az ateizmus horizontjára helyezte  ̶  valamifajta távoli rokonsági viszonyba kerülve Ernst Blochnak a kereszténységben tanyázó ateizmust illető gondolataival.

Valamint nem szóltam egy szót sem a szívátültetésen átesett gondolkodó lenyűgöző önreflexióiról a test határai, az önmaga/saját teste számára betolakodóvá vált ember kapcsán. És nem beszéltem a művészetre, a képekre, a filmre, a táncra vonatkozó kihagyhatatlanul fontos gondolatokról sem, holott kellett volna.

Mégis a kommunizmus sajátos értelmezése látóhatárt jelent mindezen aspektusok számára.

Mert a kommunizmus az együttlét azon kerete, amelyben a szabadság felszabadítja magát  ̶  ezt írta, értelmezte Jean Luc Nancy, a kontinentálisnak nevezett filozófia egyik utolsó jelentős alakja.