Egy japán közmondás szerint, ha a kezdete jó valaminek, akkor minden további esemény is jó lesz. Érdemes felidézni a „Minden jó, ha a vége jó” közmondást, ami éppen ezzel ellentétes szemléletre utal. A világjárvány miatt az idénre átcsúszott 2020-as tokiói olimpia megrendezése körül kis túlzással semmi sem alakult jól. De ki állja a cechet?

A különleges olimpia

Senki nem számított 2013 szeptemberében arra, hogy az olimpiai játékok, bármely ország nyeri is el a rendezés jogát, egyszerre fog küzdeni (hét évvel később) a világjárvánnyal, a katasztrofális felmelegedéssel, valamint mindazzal, ami nem kívánt, de szükségszerű velejárója a modern olimpiai játékok megrendezésének. A modern, a korszerű, a fejlődés egyik, a világ számára látható bizonyítéka az olimpiai játékok környezetének megteremtése, s legyen ez bármily ellentmondásos, éppen e környezet átalakítása az, ami újabb környezetrombolást visz végbe.

Nemcsak pénzügyileg ró terhet a játékok befejeződése után a fogadó ország minden állampolgárára, nem pusztán épületek, stadionok sora válhat kihasználatlanná, de alig van az elmúlt fél évszázadban „sikeres” olimpiai infrastruktúra, talán csak az egyesült államokbéli atlantai (1996-ban) és a spanyol barcelonai (1992-ben). Nem történt ez másként a (második) tokiói olimpiai játékok előkészítése során sem. Az első (1964-ben) a második világháború befejezése után először bizonyította a világnak, hogy Japán „főnixként” emelkedett fel a háború borzalmai után, hogy infrastruktúrája korszerű (ekkor indult el az első szuperexpressz vonat, japánul sinkanzen), de gazdasága és társadalma is stabil, vagyis modern ország.

A második olimpia megrendezése (2020 helyett végül 2021-ben) azonban már a világ harmadik legnagyobb gazdaságában történt, hipermodern technológiákkal, kiépült és nemzetközi színvonalú infrastruktúrával.

Mégis, ez az olimpia egészében sokkal kevésbé volt sikeres – és ez nem pusztán a COVID-járvány miatt alakult így. Hatalmas anyagi terhekkel járt, melyeket az adófizetők nevében vállalták az elkövetkező években (nem az adófizetők vállalták azt önként).

2020-ban még elhalasztották az olimpiát, 2021-ben azonban ezt már a tömeges (és Japánban szokatlan) tiltakozások ellenére is megtartották. Sem a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, sem a helyi szervezők nem vállalták az újabb halasztást – részben a már elkészült létesítmények költségei, részben pedig a presztízsveszteségtől való félelem miatt.

Ráadásul, ahogy kutatások bizonyítják, a NOB és a rendezés jogát elnyerő ország Helyi Olimpiai Bizottsága tagjainak némelyike ugyanaz a személy volt. Így pedig nem véletlen, hogy az olimpiai pénzügyi gépezet olajozottan működik a COVID-járvány ellenére is.

A költségek és a non profit NOB nyeresége

2013 szeptember hetedikén látszólag minden jól kezdődött a szigetország patrióta sportkedvelői számára, hiszen Tokió nyerte el a 32-ik, 2020-ban tartott olimpiai játékok rendezési jogát. Ekkor ennek kiadásait 2.5 milliárd amerikai dollárra, a bevételt pedig 3.3 milliárd dollárra becsülték a majdani szervezők. Néhány napja azonban kiderült, hogy a tokiói olimpia eddigi költségei 15.4 milliárd dollárra rúgtak – egyes becslések szerint azonban ez lényegesen nagyobb összeg.

Ezzel a tokiói olimpiai játékok költsége az eddig megrendezett 35 olimpia között a legmagasabb.

A bevételek nagyságáról egyelőre nincs sem hivatalos adat, sem pedig becslés.

E tanulmány szerzője néhány gazdasági, pénzügyi és társadalmi hatását veszi közelebbről szemügyre a tokiói olimpiai játékoknak. A következőkben a „cui bono?” (azaz kinek jó?) kérdésre talál válaszokat az olvasó, azaz arra, mely intézményeknek van tényleges bevétele az olimpiai játékokból, és kik fizetik mindezt.

Az olimpia megrendezése „helyreállítási” célt tűzött ki maga elé. Ez volt japánul a hivatalos neve, s minden reklámban így szerepelt. A Japánban 2011 márciusában történt hármas katasztrófa (földrengés, szökőár és három atomerőmű súlyos megrongálódása) rendkívüli terheket ró még négy évtizedig a társadalom minden tagjára. Ennek költségeit 40 milliárd dollárra becsülik.

Az olimpia megrendezésének egyik célja részben e költségek egy részének „pótlása” (a játékokra beutazóknak köszönhetően), részben pedig annak nemzetközi bizonyítása, hogy Japánban a fukusimai hármas katasztrófa után minden visszaállt a normális kerékvágásba, nincs rádióaktív veszély és a szigetország továbbra is a világ egyik (ha nem az egyetlen) békés, virágzó gazdasága és társadalma.

A 2013-ban „elnyert” rendezési jog, mint 2019-ben a média közzétette, jelentős (illegális) fizetség ellenében történt, vagyis súlyos korrupciós botrány övezi a döntést. A Tokiói Olimpiai Bizottság elnöke ennek folytán lemondásra kényszerült. (Franciaországban most is folyik a megvesztegetési per ellene.)

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság, bár formálisan nem profitorientált szervezet (ami ismerve az alábbi tényeket, megkérdőjelezhető), már akkor jelentős bevételre tesz szert, amikor az egyes országok még csak neveznek a soron következő olimpia megrendezésére. Tokión kívül anno Baku, Doha, Isztambul és Madrid pályázott a 2020-as olimpia megrendezésére, s a puszta nevezés mellé összesen 2 millió dolláros befizetés (nevezési díj) is érkezett –mégpedig a NOB számlájára.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság tehát mindig nyer minden olimpiával, függetlenül a rendező ország kiadásainak és bevételeinek arányaitól. A következő (nagyságrendileg sokszoros) bevételek egyike a közvetítési jogdíj, valamint a szponzorok által befizetett díjak. Az előbbi nagyjából 3 milliárd dolláros összeg, az utóbbi (a helyi vagyis japán szponzorok nagyjainak visszalépése ellenére) szintén egy milliárd dollár körül van. A kiemelt multik (Ali Baba, Bridgestone, Procter and Gamble stb.) pusztán a termékeik, logóik feltüntetéséért fizetnek hatalmas összegeket egyfelől. Másfelől az olimpia rendezését elnyerő helyi hatvan japán cég, intézmény adományai a játékok megrendezése előtt csaknem 3 milliárd dollár bevételt eredményeztek. (Ez csaknem a duplája a 2016-os riói olimpia adományösszegének.)

A NOB szabályai szerint a játékok megrendezésének minden költsége a rendező város költsége, s amennyiben ezt a városi költségvetéséből nem lehet finanszírozni, a vendéglátó ország költségvetéséből kell a hiányzó összeget pótolni. Hiba lenne azonban kizárólag a költség–haszon-elv alapján megítélni bármely olimpiai játékot. A játékok közvetett gazdasági (és pénzügyi) hatásai ugyanis ennél sokkal fontosabbak, hiszen az új építkezéseken keresztül ez emeli (maximum 5 évig) a foglalkoztatottságot, hozzájárul a helyi infrastrukturális hálózat bővítéséhez (kényelmesebbé téve a helyieknek a mindennapi életet) s végül van a turizmus, ami egyértelműen keresletbővítő.

A játékok építőipari kivitelezését, a japán intézményi viszonyokat ismerők számára nem meglepő módon a szigetország négy legnagyobb építőipari és kivitelező cége „nyerte meg”. (Ezek: a Kajima, az Obayashi, a Shimizu és a Taisei.) Ennek hátterében egyszerű történelmi tény áll: e cégek mindegyikének legalább egy igazgatósági tagja minisztériumi alkalmazása (nyugdíjazása) után „mennyei küldöttként” magáncégnél helyezkedett el. Ez a tag nemcsak bennfentes információkkal, de megbízható kapcsolatokkal rendelkezik a minisztériumok valamelyikével, így az amúgy sem nyilvános versenytárgyalások biztos nyertese.

Ellentétben az 1964-es tokiói olimpiával, a 2021-ben megrendezett játékok nem sokkal bővítették a tokiói infrastruktúrát (hiszen az már régesrég kiépült), foglalkoztatottsági hatása az előkészületeknek meglehetősen korlátozott volt.

A turizmust pedig egyszerűen (először az újkori olimpiák történetében) meg kellett tiltani. Ez elsősorban a világjárvány miatt volt így.

Bár jó ideig úgy tűnt, hogy Japán – hasonlóan kelet-ázsiai szomszédaihoz – remekül megfékezte a járványt, ez (is) illúziónak bizonyult. Tény, hogy az olimpiai játékok megnyitója előtt Tokióban és több megyében rendkívüli állapot volt, s az is tény, hogy számos sportoló – félve a fertőzéstől – visszalépett a versenytől. Az olimpiát mégsem fújták le. Ennek a legfontosabb, de nem az egyetlen oka, hogy ebben az esetben a NOB szabályai szerint a rendező országnak kell minden elmaradt bevételt befizetnie a nemzetközi olimpiai szervezetnek.

A környezeti hátrányok

S akkor most néhány kevésbé ismert, környezeti tény. A tokiói (és néhány versenyszám hokkaidói) megrendezése az év legmelegebb időszakára esett. Ez nem lett volna szükségszerű, hiszen a fogadó országnak korlátozottan ugyan, de joga van módosítani a játékok időpontjait. Csakhogy az amerikai televízióhálózat az amerikai sportok közvetítésének időpontjait már kijelölte, s így a tokiói olimpia időzítésének ehhez kellett alkalmazkodnia. 1964 októberében (az első tokiói olimpia idején) az átlaghőmérséklet 23.3 celsius fok volt, ez a mostani olimpia idején 15 fokkal emelkedett.

Számos sportoló (mivel a járvány miatt nem volt a szokásos módon lehetősége a felkészülésre) szinte folyamatosan küzdeni kényszerült a levegő 88-90 százalékos páratartalmával és a 35–38 fokos hőmérséklet együttes, rendkívül megterhelő hatásával.

A játékok megkezdése előtt két jelentős támogató visszavonta korábbi ígéretét. Az egyik a Toyota óriás autógyártó, a másik pedig az Asahi médiakonzorcium volt, mert a kormány nem fújta le az olimpiát – többszöri tiltakozásuk ellenére sem.

A NOB naponta tudósított az olimpiai faluban történt COVID-megbetegedésekről, valamint mindazokról, akik megszegték a teljes kijárási tilalmat (az olimpiai faluból). A rendkívüli helyzet, mely Japán több megyéjét és Tokiót érinti, ugyanis nem jár többel, mint néhány éjszaka is nyitva tartó szórakozóhely bezárásával.

A maszk viselését a szigetországban nem kell kötelezővé tenni, mert csaknem hat évtizede mindenki hordja járvány nélkül is, elsősorban a népsűrűség miatt. A beoltottsági arány jelenleg a G7 országok körül Japánban a legalacsonyabb, alig éri el a lakosság harminc százalékát (az oltottak többsége idős, 65 év feletti). Ennek okai között van a vakcinák bürokratikus, vagyis késői beszerzése, valamint az az általános szemlélet, hogy a „külföldi” vakcinák nem biztonságosak a japán lakosság számára.

Elmaradt bevételek

A 2021-ben megrendezett olimpiai játékok bevételei, melyek közül a szponzorokon kívül a legnagyobb tétel a közvetítési jogok, kiábrándítóan alacsonyak voltak. Az Egyesült Államok médiahálózatának nézettsége a korábbi olimpiák nézettségének mindössze a fele volt.

Az olimpiai játékok eddigi legdrágábbja tehát a legkisebb bevételeket hozta, s ez nem valószínű, hogy megváltozik a Paraolimpiai Játékok után.

Mégis, a szigetország politikai és gazdasági elitje büszkén vallja: Tokiónak másodszor is sikerült megrendeznie a nemzetközi olimpiai játékokat.