Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A nagyüzemi versenysport az élet karikatúrája

A globális sportipar, amelynek legfontosabb eseménye az olimpia, jó ideje a középosztály nemzeti önérzetét táplálja a világnak ezen a részén – így erőteljesen eltorzította a sporttal kapcsolatos racionális gondolkodást. A rendkívül látványos sporteseményeknek – mint amilyen az olimpia is – sikerült arra redukálniuk a nemzeti jólét kérdését, hogy mi tölt el jó érzéssel egy apró kisebbséget.

A közjó elképzelése azt kellene, hogy diktálja, hogy a nemzeti jövedelem nagyobb hányadát fordítsuk a lakosság leghátrányosabb helyzetű rétegeit kiszolgáló egészségügyi és oktatási intézmények fejlesztésére. Ehelyett az olimpiai érmek elmaradása a téma, melldöngető kiállással a sportinfrastruktúrára fordítandó összegek emelése mellett, hogy megteremtsük a „sport kultúráját”, ami majd érmeket is hoz. A probléma csak az, hogy a sport kultúrájának a kulcsa nem a sportinfrastruktúrára fordított összeg növelése. Azok az országok rendelkeznek úgynevezett sportkultúrával, amelyek a különféle társadalmi mutatók, úgymint az egészségügy és az oktatás javítására is komoly összegeket fordítanak.

A krikettől eltekintve a sport modern története Indiában hasonló a hadseregben szolgáló katonák toborzásának történetéhez: mindkettő lehetőségeket kínál a hátrányos hátterű férfiak és nők számára az anyagi és társadalmi előrelépésre. És mindkét esetben ők viselik a középosztály nemzeti önérzetének terhét.

Kockázatos vállalkozás

A hadseregben is és – sportbürokráciánk önkényes jellege miatt – sportolóként is kockázatos vállalkozás szerencsét próbálni. Ezért aztán jobban szeretjük, ha valaki más gyermeke vállalja fel, hogy a hazafias büszkeség szédítő érzésével töltsön el minket, amint azt a társadalom legszegényebb rétegeiből származó élsportolók (vagy hős katonák) teszik.

Azt szeretjük, ha a szegények vívják meg a mi háborúinkat, a csatamezőkön és a stadionokban egyaránt – de az már kevésbé foglalkoztat minket, hogy rábírjuk a kormányokat: teremtsenek a tartós szegénység kockázatát csökkentő feltételeket.

Talán azért, mert a lehetőségek egyenlő esélyeinek megteremtését nem tekintjük fontosnak.

Az indiai élsportolók zöme valamilyen intézményes támogatásnak köszönhetően jut fel a csúcsra – például a hadseregnél, valamelyik banknál vagy a vasútnál kapott állása révén. Az ilyen állások csökkentik a bukás veszélyét a sportkarrier kockázatos vállalkozásában. Ha nem sikerül érmet szerezni, akkor is ott van az állás, a fizetés. Ez sok mindent elmond a sportsikerhez szükséges feltételekről.

A sportkarrier több szempontból is kockázatos. Először is a siker szabályai mások, mint az élet többi területén. Az irodai dolgozók nem esnek ki, ha egy adott napon nem ők végezték leggyorsabban (vagy második, harmadik leggyorsabban) a papírmunkát.

A nagyüzemi versenysport az élet karikatúrája – noha szeretjük azt gondolni, hogy az életet tükrözi.

Azonban sokan, akiket születésüknél fogva hátrányosan kezel az oktatási rendszer, az életre szóló nyomorból való kitörés lehetőségét látják a sportsikerekben. Mi mást tudnak felkínálni a szegények, mint a testüket? Ám a sportsiker – legalábbis az indiai szubkontinensen – a személyes adottságokon túl a patrónus-ügyfél kapcsolatok szeszélyeitől, politikai machinációktól és sok tekintetben a vakszerencsétől is függ.

Minden Neeraj Choprára (olimpiai bajnok gerelyhajítóra) és Mirabai Chanura (olimpiai ezüstérmes súlyemelőre) – akik személyes adottságaikat az intézményi struktúra (a hadsereg, illetve a vasút) támogatásával tudták kamatoztatni –, több ezer jut, akinek sportpályafutása sikertelen marad.

A sikertelenek sorsa tényleg nyomorúságos.

A születés szerencsekereke miatt a sporton kívüli – oktatási rendszerbeli – képesítéseik ugyanarra a nélkülözésre kárhoztatják őket, amely elől menekülni próbáltak. Azonban azokkal az országokkal összehasonlítva, amelyeket a sportsikerek tekintetében igyekszünk utolérni, India bruttó hazai össztermékének csupán 3%-át fordítja közoktatásra, míg Japánban ez az arány majdnem 6%, Németországban pedig mintegy 9%.

„Világhatalmi” törekvések

A közjólét egyéb mércéi – például az egészségügy költségvetése – alapján még rosszabbul teljesítünk. Azt várjuk, hogy a szegények viseljék a terhét a nemzeti büszkeségnek – minden szólamok legüresebbikének –, ám semmiféle felelősséget nem vállalunk általános jólétükért.

Vessük össze ezt azzal, hogy mekkora összegeket költhetnek politikusaink – a mi jóváhagyásunkkal – olyan projektekre, mint a „nemzeti” emlékművek, a közszereplők túlméretezett szobrai, a vallási struktúrák vagy a „városszépítő” programok.

A nemzeti önérzetet elsősorban a látványosság foglalkoztatja: a csillogó emlékműveké, a lebetonozott folyópartoké, a grandiózus kilátásoké, a ritka olimpiai érmeké. Oda jutottunk, hogy elhisszük: ezek a nemzeti érdekek.

E rögeszme középpontjában a „világhatalommá” való előlépés vágya áll – anélkül, hogy a hazai közjóléttel kelljen pepecselni.

A „világhatalommá” való azonnali előlépés vágya rövid úton – Guy Debord francia gondolkodó szavával élve – a spektákulum, a látvány társadalmává alakította át országunkat. A látványosság nem követeli meg struktúráink, rendszereink – a jó közoktatáshoz, közegészségügyhöz, tömegközlekedéshez való hozzáférés – alapvető megváltoztatását, sokkal inkább helyettesíti azokat. Maga a látványosság lesz az átalakulás mutatója.

A politikusok azért szeretik ezt, mert bezsebelhetik az elismerést a nemzet „nagyságának” megteremtéséért, a gazdagok pedig azért vannak oda érte, mert úgy sütkérezhetnek dicsfényében, hogy nem kell felvállalniuk a velejáró kockázatokat. Egy látványos műemlék megépítése sokszor azt jelenti: kevesebbet költünk közegészségügyre és közoktatásra. Ám a ritka olimpiai érem eltereli figyelmünket arról, hogy a lakosság nagy része számára hiányoznak a társadalmi és gazdasági mobilitás lehetőségei.

De nem bánjuk. Így nem kerül semmibe.

Sanjay Srivastava szociológus.

Az írás eredetileg a Scroll oldalon jelent meg angol nyelven. A fordítás Piróth Attila munkája.

Kiemelt kép: MTI/Czeglédi Zsolt