Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A cancel culture zsákutca – de mi legyen helyette?

Az elmúlt években zaklatással lebukott médiaszemélyiségek, közszereplők – itthon elsősorban színházi rendezők és sportolók – a legtöbb esetben elveszítették pozíciójukat a botrány kirobbanása után. Leegyszerűsítve így lehetne összefoglalni a „cancel culture”-t, vagyis az elhallgattatás gyakorlatát, ami mára általános, de rendkívül megosztó módszerré vált. Azonban ahhoz, hogy túllépjünk a közhelyeken (pl. „sose ismerd meg a hőseidet”) és az azonnali ítélkezésen egyaránt, társadalmi párbeszédet kell kezdeményeznünk a hatalommal való visszaélésről, hogy azt rendszerszinten előzhessük meg, illetve kezeljük, ha már megtörtént.

Kezdetben természetesen a cancel culture is nemes célként indult: azt az üzenetet küldeni, hogy a hatalommal bíró rasszista, szexista, kizsákmányoló, és esetenként egyenesen bántalmazó emberek ma már nem úszhatják meg olyan könnyen, mint ahogyan azt megszokták. A #metoo mozgalomhoz kapcsolódva itt is a hangnélküliek kihangosítása és a láthatatlanok megjelenítése volt a fókuszban: alulreprezentáltak és elnyomottak szóhoz jutása az interneten keresztül.

Ennek az igénynek a megfogalmazása nem alaptalan, és már túl régóta váratott magára:

általános tapasztalat, hogy a jog nem mindig alkalmas az igazságszolgáltatásra (például ha hivatalosan elavult, vagy nehezen bizonyítható zaklatási ügyekről van szó).

A bojkott pedig sok esetben valóban a békés ellenállás jogos eszköze, és tulajdonképpen a cancel culture során is megvalósul a kultúripar nagyvállalataira való nyomásgyakorlás. Csakhogy nem mindegy, hogy a „screenshot-generáció” (vagy a Twitteres Robespierre-ek, ahogy a Rolling Stone egyik újságírója írja) a rendszer egyik tünetét, egy fogaskerekét vágja ki ecetes ollóval, vagy az okokat keresi az események mögött.

Mark Fisher filozófus-kultúrakutató a Kilépés a vámpírkastélyból című méltán híres esszéjében már 2013-ban tűpontosan írta le az interneten politizálást: „A vámpírkastély a bűntudat terjesztésére szakosodik. Egyszerre hajtja egy pap vágya, hogy kiátkozzon és elítéljen; egy pedáns akadémikus vágya, hogy első legyen a hiba látványos meglobogtatásában; és egy hipszter vágya, hogy egy legyen a kifinomult belső kör tagjai közül” (András Csaba fordítása).

Írásában az azóta sem meghaladott identitáspolitikát is kritizálja, ami meggátolja, hogy mindenki felszabadulhasson az individualizáló, osztályvak és identitás-alapú kategóriájától. És ezzel már könnyű is másokat esszencializálnia a vámpíroknak (avagy a cancel-előknek): ha valaki tett akár egy rossz megjegyzést, akár egy komolyabb ballépést, az egy szóval leírhatóvá válik ezentúl, a teljes identitását „az egyetlen helytelen megjegyzés vagy viselkedési botlás határozza meg”, ahelyett, hogy a vitás cselekedetét érné komplex kritika.

Ez tűnik úgy távolról, hogy „Nyugaton” a bulvármédiához hasonlóan működő – és hasonlóan nem reprezentatív – Twitteres megmondóemberek bizonyos esetekben már meggondolatlan viccekből is online lincselést csinálnak – ráadásul a helyzet egyik abszurd folyománya, hogy épp a szélsőjobb tűzi zászlajára a „szólásszabadság” szót, hogy magát ezzel védje.


Mivel jelenlegi formájában a közszereplők egyenkénti elnémítása nem a digitális demokrácia megvalósulása, hanem bizonyos ügyek és vélemények botrányos-bulváros médiazajjá torzulása,

a jobboldal és a kevésbé reflektált liberális megmondóemberek részéről sem teljesen alaptalan a gyakorlat kritikája. Gyakori érvként hangzik el az is, hogy az életművet tekintve el kell vonatkoztatni attól, hogy magánemberként mit csinál az alkotó.

De ez a művészet – és egyáltalán: a közélet – legutóbbi évszázadainak fényében nem tűnik túl hiteles vagy reális javaslatnak. Amióta a művészet kommodifikálódott, már a szerzők személyisége és véleménye is a termék részét képzi. Amikor már zsenikultuszról, sztárokról, bulvárhírekről, kulisszatitkokról beszélünk – és a személyi kultusz sok esetben fölül is írja már magát a munkásságot – álszentség volna azt mondani, hogy eltekinthetünk az alkotó civil cselekedeteitől, és így műveket sem szabad leválasztanunk keletkezésük körülményeiről. Ahogy Antoni Rita írja nagyon pontosan: „nem arról van szó, hogy egy tehetséges művész (sportoló, orvos, politikus, stb.) mellesleg elkövetett egy véletlen botlást, hanem arról, hogy egy agresszív bántalmazó mellesleg tud szobrokat készíteni (úszni, stb.).”

Enyhébb eseteket tekintve pedig valóban lehet, hogy fölösleges meglepődni gazdag, fehér, heteroszexuális férfiak ízléstelen poénjain, de valljuk be, nem túl erős az az védekezésük sem, hogy rajtuk kívül mindenki túl érzékeny. Kicsit olyan, mintha nem vették volna észre, hogy változnak az idők, és még mindig el akarnák dönteni alulreprezentált csoportok helyett, hogy számukra mi bántó vagy megalázó. Igen, Ricky Gervaisnek igaza van, hogy humoristát a vicceiért kirúgni „nem cool”, de az elnyomottak közvetlen megéléseit megkérdőjelezni pedig még ennél is kevésbé cool. És akár vicc, akár bántalmazás van számonkérve, a reakcióból gyakran elmarad a beismerés, és még ennél is gyakrabban a bocsánatkérés – vagy pedig olyan megfogalmazású, hogy az csak még cinikusabb, mentegetőzőbb: előkerül a „Sajnálom, ha…” formula, a „Sajnálom, hogy…” helyett.


Mint sok igazságért vívott harc korábban, az internetes számonkérés során is volt példa túlkapásra – most viszont itt az ideje rászolgálni a rivaldafényre, kihasználni a figyelmet, és következetesen cselekedni. Hadd említsek meg néhány ritkán szóba kerülő szempontot. Egyrészt felismerhető olyan mintázat is, hogy bizonyos bántalmazók maguk is bántalmazás áldozatai voltak. Ezt az ördögi kört nem egyedi esetekre reagálással, hanem rendszerszemléletű reformokkal lehet megtörni.

Másrészt, akármilyen nehéz is, kollektívan hinnünk kell abban, hogy emberek képesek lehetnek véleményeik és cselekedeteik felülvizsgálatára és a változásra – a megtorlás gyakorlata helyett humanista és rehabilitációs igazságszolgáltatásra lenne szükség. Továbbá: eddig mindig egyének vitték el a „balhét”, miközben arról kevés szó esik, hogy a szórakoztatóipar nyomása alatt hogyan torzulnak el személyiségek, például a teljesítménykényszer és a túlhatalom sajátos keveredése mellett.

És végül: arról sem beszélünk eleget, hogy ahhoz, hogy bántalmazók éveken át zavartalanul tevékenykedhessenek, a közvetlen környezetük következetes félrenézésére, vagy kifejezett hozzájárulására is szükség van. Tavaly októberben a színházak és az SZFE nehéz helyzetére hivatkozva mondta azt Máté Gábor, a Katona igazgatója (és így Gothár Péter volt munkaadója), hogy nem bátorítana senkit arra, hogy most előálljon egy zaklatási üggyel. Ahogy Móra Menta írja, ilyen felháborító érzéketlenségre nincs kifogás, és ahogy Proics Lilla írja, „a kikényszerített hallgatás, elhallgattatás, az elhangzott panaszok ignorálása a hatalmukkal visszaélő bántalmazók érdekeit szolgálja.”

Ismételten hangsúlyoznunk kell tehát, hogy strukturális kérdésekről van szó, így a teljes rendszert kell meghaladnunk, ami óriási túlhatalmat biztosít emberek szűk csoportjainak, míg az elnyomottaknak csak egyéni kitörési próbálkozás juthat legfeljebb.

És ugyan írásomnak nem a #metoo a témája, de megkerülhetetlenül ide tartozik a privilegizált megszólalóknak az az újra és újra előkerülő kérdése is, hogy „hát miért nem akkor szólt, miért ennyivel később”. Azért, mert ha valaki az elnyomójával szemben híján van a gazdasági, szociális és kulturális tőkéknek – tehát például a megélhetése függ a bántalmazójától, és nem tudja, milyen szervezethez fordulhatna –, akkor kevésbé könnyedén áll a nyilvánosság általában megalázó fényébe, mint később, amikor az élete esetleg már stabil lábakon áll. És akkor sem lesz könnyű.

A fenti szempontok összehangolása arra mutat, hogy a nyilvánosságban a „cancel” helyett egy „accountable”, vagyis felelősségre vonó kultúrát, diskurzust alakítsunk ki, ahol vannak következmények, de azok rendszerszemléletű megfontolásból születnek.

Ha a művészetnél maradunk: az természetesen csak kontraproduktív, ha a katalógusokból törölve lesznek ezek a filmek, zenék és egyéb alkotások, és félrenézve úgy teszünk, mintha egyedi esetekről lenne szó. A kollektív amnézia sötétjébe taszítás helyett sokkal inkább új fénybe kell helyezzük ezeket a műveket: fogyasztásukkor legyen elkerülhetetlen a szembesülés a fentiekhez hasonló kérdésekkel, kapjanak olyan keretezést, ami elhelyezi őket a keletkezésük kontextusában, és azzal együtt segít értelmezni, a vitát elindítani. (Ennek a minimuma például a jól ismert „felkavaró tartalom”-típusú írott figyelmeztetés, de vannak példák pár perces bevezető videókra is, még ha egyelőre nem is az alkotó abúzusainak apropójából.) Az például érthetetlen, hogy Gothár Péter vagy Eszenyi Enikő hogyan szerepelhet bárhol anélkül, hogy szó esne a bántalmazó múltjukról.

Ahogy Fisher írta, „létre kell hoznunk azokat a körülményeket, amelyek között az egyet nem értés félelem, kirekesztés és kiátkozás nélkül kaphat teret.” A cancel culture apropóján ugyanis alkalmunk nyílik megváltoztatni a hatalom és a tágan értelmezett kultúra összefüggései körüli közbeszédet. Éljünk hát a lehetőséggel.

A biztonságos munkakörnyezet kialakításával és az abúzusokkal foglalkozó segítő szervezetek léteznek Magyarországon, de nagy szükség van arra, hogy még legyenek többen is országszerte, hogy ne csak a színházakhoz hasonlóan homloktérben lévő, és a médiában felülreprezentált szakmáknak legyen lehetősége fölkeresni őket – a hatalmi visszaélések ugyanis a figyelemtől távol működnek a legnagyobb kényelemben.