Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„A kapitalizmus összeomlására olyan modellel kell rendelkeznünk, amely tanul a 20. századi rendszerek hibáiból” Interjú Melegh Attila társadalomtudóssal

Az államszocialista múlt újragondolása elsősorban azért szükséges, hogy a kapitalizmus egyre mélyülő válságaiban olyan 21. századi modellekkel rendelkezzünk, amelyek tanultak a 20. század összes rendszerének összes hibájából, mondja Melegh Attila, a Polányi Károly Kutatóközpont alapítója és Eszmélet szerkesztője, a nem kapitalista vegyesgazdaságok történeti tapasztalatairól szóló konferencia társszervezője. A társadalomtudóssal kollégája, Bartha Eszter beszélgetett Polányiról, a rendszerváltás elkerülhető hibáiról, a szocializmus-modellek hibáiról és a vegyesgazdaság 21. századi perspektíváiról.

Melegh Attila

Bartha Eszter: A konferencia témája, a nem kapitalista vegyesgazdaságok kérdése még ma is bőven kívül esik a közgazdasági mainstreamen, főleg Kelet-Európában, ahol nagyon nem szokás a kapitalizmuson túl gondolkodni. Mi vezérelt téged, mint a konferencia egyik megálmodóját, amikor elővettétek ezt a témát?

Melegh Attila: Az egyik ok, ami miatt ennek a konferenciának nekiálltunk, éppen az, hogy újragondoljuk az államszocialista múltat, amely Kelet-Európát valóban különlegessé teszi. Mi, a konferencia szervezői úgy látjuk, hogy az eddigi szocializmus-értelmezések, illetve az eddigi értelmezések a modern kori, nem kapitalista gazdaságokról több szempontból hibásak, mert homogenizálnak. A szocializmust államkapitalizmusként leíró elmélet például teljes egészében egy bürokratikusan, államilag vezérelt, és végső soron állami szintre emelt kapitalista logikával működő gazdaságról beszél. Ennek kritikáját többen megadták, éppen az Eszméletben, pl. Tütő László, Krausz Tamás, Szigeti Péter vagy éppen David Lane – őket a konferencia előadói között is üdvözölhetjük.

De én egy másik, igen gyakori tévedésre szeretném felhívni a figyelmet, ez pedig az államszocializmus egész történetének homogenizálása. Miközben igaz, hogy a kezdeti időszakban mindenhol egy olyan, államilag vezérelt átmenetet próbáltak létrehozni, amelyben a tervutasításos rendszernek óriási szerepe volt, az így létrejött rendszerek már nagyon korán komoly problémákat mutattak.

Ezek hatására a szocialista rendszerek mind Ázsiában, mind Európában, de még Latin-Amerikában is kísérletezésbe fogtak, és megpróbáltak bizonyos elemeket összeépíteni az állami újraelosztási rendszerekkel, vagy a bürokratikusan koordinált állami rendszerekkel.

Ez azt jelzi, hogy történetileg az államszocializmusnak több korszaka van, és érdekes módon régiónkban a szocializmus akkor dőlt be, amikor már egy mérhetetlenül vegyes képet mutatott. Mondanék rá néhány példát. Magyarországon mindenki tudja, hogy a ’60-as évektől a magyar gazdaságirányítás szép lassan teret engedett olyan gazdálkodási formáknak, amelyeket korábban összeilleszthetetlennek tartottak a szocialista rendszerrel. Fontos megjegyezni, hogy itt alapvetően egy szocialista rendszerről beszélünk, amely, miközben erőteljesen korlátozta a tőke- és földpiacot, megengedte a családi, a termelőszövetkezeti piaci tevékenységet pl. az agrárszférában, de az iparvállalatokon belül is lehetővé tett bizonyos vállalkozási formákat, pl. a vállalati gazdasági munkaközösségeket (vgmk), persze anélkül, hogy azok tulajdonba vették volna, tehát kizárólagos ellenőrzés alá vonták volna a termelőeszközöket. Másfelől azt is engedte, hogy a különböző háztartásgazdasági szisztémák egy bizonyos szinten működjenek, de ennél is tovább mentek. A rendszer azt is lehetővé tette, hogy ezek szimbiózisba lépjenek más formákkal. Tehát a háztáji mint a téesz és a család közötti, meglehetősen jól szabályozott és fix viszonyrendszer biztonságot vitt bele ebbe a kapcsolatba, és egy nem kapitalista vegyesgazdaságot hozott létre. Az is súlyos hiba, ha ezen belül mindent állami tulajdonnak tekintünk, hiszen a téeszek szövetkezeti tulajdonban voltak, és ezért a szövetkezetiségnek, ha nem is mindenütt, de több helyen erős gyökerei alakultak ki.

2021. június 23. és 26. között kerül megrendezésre a Polányi Károly Globális Társadalmi Tanulmányok Kutatóközpont, a Társadalomelméleti Kollégium és az Eszmélet folyóirat szervezésében a Nem kapitalista vegyesgazdaságok (elmélet, történet, és jövő) című, angol nyelvű, nemzetközi konferencia.

A konferenciát, amelyet a 2021-ben elhunyt Eszmélet-szerkesztő, Lugosi Győző emlékének szenteltek a rendezők, a Rosa Luxemburg Alapítvány támogatja. Magyar nyelvű tolmácsolás biztosított.

A konferencia plakátja

B. E.: Magyarországot a kádári „gulyáskommunizmussal” szokás nagy kivételnek tekinteni. Tudnál az egyes gazdálkodási formák közötti együttműködésre más példákat is mondani?

M. A.: Sajnos, a területen egy partikularista gondolkodás a meghatározó, amelyet a konferencia a globális nézőpont alkalmazásával kíván meghaladni. Ha csak a régiónkat nézzük, ott van Jugoszlávia. Jugoszlávia maga is sok piaci elemet beengedett, létrehozta az önigazgatói formát, ennyiben is különleges volt, és nagyon tanulságos módon próbált lavírozni az állami kontroll, az önigazgatás és a piac különböző formái között. Lengyelország érdekes példa arra, hogy hogyan csinálták rosszul a vegyesgazdasági kísérletet. Létre kellett volna hozni egy olyan árrendszert, amely mellett a paraszti gazdaságok, amik ott megmaradtak, működőképesek lettek volna. Ehelyett nagyon alacsony szinten tartották az árakat, ami aztán komoly ellátási problémákhoz vezetett.

De ha a régión túl gondolkodunk, természetesen ott van Kína, amely saját meghatározása szerint vegyesgazdaság. Teng Hsziao-ping óta folyik ott egy nagyon érdekes kísérlet a különböző formák integrálására. Hasonló dolgokat látunk Vietnamban is. A konferencia arra törekszik, hogy szemben a mechanikus, leegyszerűsítő, államkapitalista vagy pláne, totalitárius magyarázatokkal, amelyek kriminalizálni próbálják az államszocializmus egész történetét, megvilágítsa, hogy valójában mennyi kísérletezés folyt akkor, amelyek a jövőre nézve is tartogatnak fontos tanulságokat.

B. E.: Miben látod elsősorban a nem kapitalista vegyesgazdaságok 21. századi perspektíváját?

M. A.: Nekem az a provokatív állításom, hogy ha sikerül átlépni egy nem kapitalista rendszerbe, azon a szinten, hogy a magántulajdon, a tőkepiac és a földpiac nagyon fontos elemeit korlátozni lehet, akkor a társadalmi formák gazdagsága idővel egyre inkább növekedni fog.

Tehát az a különbség a kapitalista és nem kapitalista rendszerek között, hogy a kapitalizmusban a piac, mint a mesebeli kisgömböc, mindent felfal, mindent maga alá rendel, és magába olvasztja a korábbi, nem piaci rendszereket. Ezzel szemben a nem kapitalista rendszerek pontosan egy ellenkező logika mentén működnek, és igen sokféle formációt hoznak létre, vagyis a társadalmi diverzifikáció nem csökkenni, hanem nőni fog.

B. E.: Hová, melyik korszakba tennéd a nem kapitalista vegyesgazdaságok történetének kezdeteit? Milyen hagyományok, gondolkodók voltak különösen nagy hatással rád?

M. A.: Idén van a NEP (Új gazdaságpolitika) százéves évfordulója, 1921-ben vezették be. Lenin egyik utolsó nagy elméleti teljesítménye volt a vegyesgazdaság, az önigazgatás irányába történő elmozdulás teoretizálása – az más kérdés, hogy a ’20-as évek végétől Sztálin szakított az általa korábban támogatott NEP-pel. Hogy a vegyesgazdasági kísérletnek milyen kifutása lett volna a Szovjetunióban, azt külön blokk tárgyalja majd a konferencián. Fontos kiemelni Lenin mellett Buharin munkásságát is, aki a ’30-as években maga is áldozatul esett a sztálini terrornak. Ő úgy gondolta, hogy a paraszti felhalmozás lehet a fejlődés egyik kulcseleme.

És természetesen nem feledkezhetünk el Lugosi Győzőről, aki emlékének szenteltük a konferenciát. Győző az Eszméletben végzett áldozatos munkája mellett nagy figyelmet szentelt Samir Amin munkásságának. Amin következetesen elgondolkodott azon, hogyan lehet a paraszti termelést úgy megmenteni, hogy az ne a kapitalizmusnak rendelődjön alá. Hiszen ma már tulajdonképpen csak Dél-Ázsiában és Afrikában beszélhetünk paraszti gazdálkodásról, amelynek megőrzése ökológiai szempontból is életbevágó volna. A konferencián Prabhat Patnaik, a Cambridge and Jawaharlal Nehru University tervezéssel is foglalkozó professzora fog többek között erről beszélni.

B. E.: Térjünk vissza a magyar hagyományokhoz! Te magad is a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre jártál. Hogyan látod – visszatekintve – a reformközgazdaságtan eredményeit, netán kudarcait és tanulságait?

M. A.: Hallatlanul izgalmas feladatnak tartanék egy olyan kísérletet, hogy megpróbáljuk „visszafelé” olvasni a reformközgazdaságtant. Vagyis nem afelől, hogy hogyan sikerült vagy nem sikerült megteremteni a piacot, hanem hogy hogyan működött a vegyesgazdasági formák kombinációja, egymás mellett élése? Antal Lászlótól kezdve mindenki a piacosítás különböző formáin gondolkodott akkoriban, és nem vették észre, hogy az orruk előtt van valami, amiből világraszóló dolgot lehetett volna csinálni. Csakhogy nem a piac, hanem a „vegyesség” felől kellett volna megközelíteni a kérdést, na de ők azt hitték, egyedül a piac az igazi gazdaság. Ezzel az illúzióval le kell számolni. Csak ismételni tudom: a csehszlovák reformok, a ’68-as kísérlet, a lengyel gondolkodás, Magyarország vagy a mai kubai problémafelvetések jól mutatják a „vegyesség” dinamikáját, feszültségeit és tanulságait, de azt is, hogy volt már ilyen a történelemben.

B. E.: A „vegyesség” szerinted működőképes, fenntartható lehet?

M. A.: Ehhez nagyon jó támpontot ad egy, ironikus módon magyarul 1990-ben megjelent könyv, amely 1982-ben íródott, és amelyre akkor kellett volna felfigyelni. Alec Nove A megvalósítható szocializmus c. könyvéről van szó. Nove írta egyébként a legjobb gazdaságtörténetet a Szovjetunióról. Ő kezdte ezt a visszafelé olvasást úgy, hogy feltette magának a kérdést: ha már szocializmus, akkor melyik lehet működőképes? A nem tőkés és nem autonóm piac, az állam, az önigazgatás, a családi, az egyéni gazdaságok, és az állami nagyvállalati kontroll ötvözésével lehet beszélni nem kapitalista rendszerről, ami a szükségleteket olyan formában elégíti ki, ami stabilabb, mint a piaci kapitalizmusban.

Ide tennék egy lábjegyzetet. Most olvastam egy alapos elemzést a kínai gazdaságról, amelyből kiderül, hogy Kínában – szemben a neoliberális dogmákkal – a legprogresszívebb szektor az állami. Többek között élen járnak a gazdasági növekedés stabilizálásában, és a munkások jogainak védelmében is ez a szektor teljesít a legjobban. Ez szerintem egy nagyon fontos tanulság.

B. E.: Említetted a visszafelé olvasást. Mire taníthat bennünket a történelem?

M. A.: Michał Kaleckitől elkezdve sok szerzőt kell újraolvasni ahhoz, hogy a 21. században elgondolkozzunk azon, hogyan lehetne olyan gazdasági rendszereket megvalósítani, amelyek a jelenlegi tőkés piaci uralmat fel tudják váltani egy stabilizálható, ökológiailag az emberiség túlélését biztosító, társadalmilag nem az elidegenedésen, a kizsákmányoláson és a profitlogikán alapuló, élhetőbb – ha úgy tetszik, emberarcúbb – világgal.

B. E.: Hogyan kapcsolódik Polányi Károly munkássága a nem kapitalista vegyesgazdasághoz?

M. A.: Ő volt az egyik ihletője a konferenciának. A század egyik legmeghatározóbb gazdaságtörténésze, aki kilépett a kapitalista rendszerek logikájának reprodukálásából, és kidolgozott egy elméletet, amely szerint a gazdaságot nem a piaci rendszerekben értelmezett és a szűkösséget feltételező formális racionalitás alapján határozzuk meg, hanem integrációs formák alapján, amelyek túlmutatnak a kapitalizmuson. Ezek az integrációs formák – az újraelosztás, a piac különböző formái, a reciprocitás, a háztartás – ezt később kivette, de szerintem ez hiba volt – minden pillanatban léteznek az emberiség történelmében, és amikor összekapcsolódnak, akkor különböző ötvözeteket hoznak létre. Polányi maga is sokat gondolkozott azon, hogy mely rendszerek azok, amelyek ilyen szempontból kiegyensúlyozottak.

Mi itt a konferencián elsősorban annak vizsgálatára törekszünk – ami csak implicit a polányista gondolkodásban – hogy melyek a feltételei annak, hogy a háztartás-gazdaság, a reciprocitáson alapuló rendszerek, ajándékozási rendszerek és az újraelosztási rendszerek között optimális legyen az együttműködés? Szemléletesebben: milyen kapcsolódási formában működhetnek úgy ezek a rendszerek, hogy ne falják fel egymást? Mert a túlzott dominanciának csak társadalmi rombolás lehet a következménye.

B. E.: Erre volt példa az államszocializmusban is…

M. A.: Igen, amikor a tervgazdaság falt fel mindent. Ilyen volt a magyar mezőgazdaság az ’50-es években. De hozzátenném, hogy ezt korrigálta az Erdei Ferenc által kidolgozott modell, amely a rendszerek közötti együttműködésen alapult. Erről ír utóbbi munkáiban Chris Hann, aki hosszú évtizedekig kutatta a magyar agrártársadalmat.

Polányi máig megtermékenyítő gondolkodó. Külön örömmel említhetem, hogy olyan jeles Polányi-szakértők is részt vesznek a konferencián, mint Fred Block, úgyhogy a „polányista” fiataloknak külön ajánlom a konferenciát!

B. E. Társrendező még az Eszmélet folyóirat, amely fennállása óta egy tertium daturban, vagyis egy új, önigazgató szocializmusban gondolkodik. Mint Eszmélet-szerkesztő, hol látod a kapcsolódási pontokat?

M. A.: Beszéltem már arról, hogy én olyan rendszerben gondolkodom, amely mind a tőkés piaccal, mind pedig a totális állami ellenőrzéssel szemben alternatívát jelent. Ezért is találtam az Eszméletben szellemi otthonra. Fontos a többszektorú gazdaságban való gondolkodás, pl. a nagy energetika vállalatoknál szükség lesz majd a közvetlen állami kontrollra. Más szektorokban viszont sokféle formában működhet az újraelosztás, az önigazgatás, vagy éppen a társadalmi csere, miközben bizonyos szektorokban szükség lehet a korlátok között működő piacra, vagy éppen a családi gazdálkodásra.

Ilyen szellemű előadás várható sokaktól, a fenti Eszmélet-szerkesztőkön túl csak felsorolásszerűen említem Radhika Desai, Roland Kulke vagy éppen Alan Freeman nevét, aki Ken Livingstone (London polgármestere 2000 és 2008 közt – szerk.) tanácsadója volt.

Hangsúlyozom azonban – és ezt nagyon fontosnak tartom –, hogy a konferencia szándékaink szerint egyfajta ernyőként is működik: a szervezők – a Karl Polanyi Center, a Társadalomelméleti Kollégium és az Eszmélet mellett jelen van a Kolozsváron működő Szolidaritási Intézet, a kanadai Geopolitikai Kutatóközpont, a Lefteast c. kritikai orgánum, a Fordulat, a Helyzet Műhely, a CriticAttac és a Transform!Europe. Vagyis platformot szeretnénk biztosítani ahhoz, hogy a sokszor egymással is vitában álló szellemi műhelyek termékeny dialógust folytassanak egy szélesebb plénum előtt.

B. E.: A többszektorú gazdaság még ma is csak egy szűk körnek mond valamit, sokáig pedig szinte teljesen elfelejtették. Pedig a Fordulat és reform c. ellenzéki programban 1986-ban még vegyesgazdaságról beszéltek a reformközgazdászok… Mivel magyarázod, hogy a rendszerváltás után a meghatározó ellenzéki gondolkodók már nem támogattak semmiféle antikapitalista alternatívát, társadalmi kísérletet?

M. A.: Fontos dolgot mondasz, ez nekem személyesen is rendkívül fontos, tudniillik erősen érezhető volt, hogy a reformközgazdászok „vegyességről” beszélnek, de homogenitásra törekednek, már a ’80-as évek elejétől. Én akkor jártam a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre, és emlékszem ezekre a vitákra, emlékszem a tőkepiaci vitára,

teljesen egyértelmű volt, hogy az egyetemen oktatók, illetve a reformközgazdászok csak azt próbálgatják, hogy meddig lehet elmenni a piac irányába? Nem gondolták komolyan a „vegyességet”, ami szerintem óriási hiba volt.

Pedig a túlzott piacosítást kritizáló emberek és gondolatok ott voltak az egyetemen is. Szentes Tamásék pl. már akkor tanították a világrendszer-elméletet – megjegyzem, a konferencián a Helyzet Műhely tagjai pont ezt a hagyományt építik újra. Vagy: a Válság című kötetben megjelent egy nagyon fontos elemzés André Gunder Franktól a ’80-as években, ami arra figyelmeztetett, hogy a ’70-es évek válsága a kapitalista gazdaságban már transzformatív válság volt abból a szempontból, hogy elszabadította Kelet-Közép-Európában is az eladósodás folyamatát. Szemben az itteni közbeszéddel, amelyek szerint ezt nem láttuk előre, bizonyos elemzők, akik a világrendszer-iskolához köthetők, már a ’80-as évek elején figyelmeztettek arra, hogy a szocializmusnak az akkor létező formában rövidesen vége lesz.

Volt szerencsém elolvasni Gunder Frank naplóját, és abban leírja, hogy ’89-ben vagy ’90-ben iderepült, és nagyon komoly figyelmeztetéseket adott, hogy mit nem szabad csinálni. Az egyik dolog, nem szabad a KGST-t felbontani, ha felbontjátok, mint írta, akkor ki lesztek téve egy olyan piaci hullámnak, amiben nem fogtok talpon maradni. A másik, hogy nem szabad az IMF-fel semmiféle megállapodást kötni. Természetesen mi történt, a KGST felbontásához boldogan, az elsők között asszisztált a magyar kormány, az IMF-fel mindent aláírtunk, ami csak létezett. És volt a harmadik, hogy tessék vigyázni az úgynevezett harmadik világbeli piacokra.

Megjegyzem különben, hogy az egyetemen kívüli magyar gondolkodók között is akadtak kritikusok. Az Eszmélet-alapítók, pl. Krausz Tamás vagy Tütő László, de feltétlenül említenem kell Böröcz Józsefet, majd Szalai Erzsébetet, akik már nagyon korán jelezték, hogy ebből a piaci hévből nagy baj lesz. Elemzésük fontos tanulsága, hogy a késő szocialista időszakot komplexen kell megközelíteni. Böröcz, a Polányi Központ elnöke elő is ad a konferencián. Vagy ott volt Liska Tibor, aki a piaci magántulajdon nélküli vállalkozásokon törte a fejét. Na, ez a gondolatvilág tűnt el gyorsan a ’80-as évek vége felé.

Hogy megint neveket, konferencia szereplőket mondjak, Gagyi Ágnes írt egyszer erről nem is olyan régen, több Helyzet Műhelyessel is, hogy egy neoliberális csoport lényegében „meghekkelte”, ha úgy tetszik, a „vegyességet”. Majd végképp meghekkelték a hatalomra jutó értelmiségi és nem értelmiségi elitek. Még a módosított alkotmány is tartalmazta a Baloldali Alternatíva Egyesülésnek a ’89-es tárgyalásokon elhangzott javaslata alapján a vegyes tulajdonformákat, köztük az önigazgatói-közösségi tulajdont. Majd pedig fél éven belül pontosan az ellenkezője történik. Ezzel csak azt akarom hangsúlyozni, hogy igen, óriási feladatunk van, hogy kitaláljuk, hogyan lehetne a reformközgazdaságtan empirikus anyagát, tapasztalatait is felhasználva újragondolni a vegyesgazdaság lehetőségeit a 21. század szempontjai alapján.

B. E.: Miért érzed ezt ennyire fontosnak, tehát milyen jelekből következtetsz arra, hogy a kapitalizmus mostani formájában már valamilyen módon kudarc?

M. A.: Nem akarok nagyon bombasztikus kijelentésekbe bocsátkozni, csak néhány, nagyon egyszerű empirikusan megfigyelhető vagy már megtapasztalt jelenséget említek. Az egyik a 2008-as válság, amely megmutatta, hogy a globalizáció, illetve a pénzpiacoknak a liberalizálása hová vezet(het). Ezt a problémát mind a mai napig nem oldotta meg a kapitalista világgazdaság. Tehát mind a mai napig tűzoltás folyik, azon elmélet nevében, hogy vödörszámra önthetik bele a pénzt a gazdaságba, különösen a gazdag országok, anélkül, hogy ennek komoly következményei lennének. Mit ne mondjak, erős esélyek vannak arra, hogy rövidesen egy komoly válságba futunk bele, ez könnyen lehet egy stagflációs válság, mint a ’70-es években. Tehát egyszerre lehet olyan, hogy kicsi növekedés, nulla növekedés, illetve infláció.

A következő dolog, amiről beszélni kell, az a társadalmi feszültségek kérdése, és ebben a kelet-európai társadalmak most sajnos meglehetősen élenjárnak. A gyűlölködés, a képzelt és valós versengés miatti frusztráció, a rasszista, mindenféle szinten kirekesztő üvöltözés és kiabálás társadalmi gyakorlattá válik. Ebben különben nagyon sok felelőssége van az eliteknek, de azt soha nem szabad elfelejteni, hogy ez egy nagyon fontos figyelmeztető jel. Tessék egy kis Nietzschét olvasni, és elgondolkodni azon, hogy a hatalomra törő akarat szentségének gondolata mennyiben függ össze az új, autoriter rendszerekkel? Egyébként Polányi Károly is megfogalmazta, hogy minél több piaci nyitás, annál őrültebb nacionalizmus. Nem szabad persze kifelejteni az ökológiai válságot, ami a fiatalabb generációt különösen foglalkoztatja. Ezért nagyon örülök annak, hogy a Társadalomelméleti Kollégiumot is a szervezők között tudhatom. Elképesztő probléma, vízhiányban, szennyezésben, tehát embertelen körülmények között, ökológiailag teljesen felborult környezetben él az emberiség egy jelentős része, és a viszonyok nap mint nap romlanak.

Tehát én azt gondolom, hogy a jelenlegi történelmi dinamika mellett ez a válság mélyülni fog, és jelen pillanatban nem látok semmiféle nagy csodaszert a kilábalásra a kapitalizmus körülményei között.

Azt viszont fontosnak tartom, hogy egy még komolyabb válság idejére olyan 21. századi modellekkel kell rendelkeznünk, amelyek tanultak a 20. század összes rendszerének összes hibájából, értve ez alatt elsősorban a kapitalizmus-kritikát.

Ez azonban kevés. Mellé kell tenni a szocializmusnak a helyes kritikáját, amelyik ténylegesen a történelmi dinamika, a társadalmi emancipáció felől értelmezi az akkori folyamatokat, és vállalkozni mer arra, hogy komolyan, módszeresen elgondoljon egy kapitalizmuson, sőt a tőkén túli rendszert és annak működési feltételeit. Ez az egyik nagy cél, és ezért gondolom azt, hogy ezt a munkát fel kell gyorsítani, el kell mélyíteni, illetve, hogy globálisan kell megcsinálni. Ez a konferencia is részben erről szól. Mindenhonnan jönnek előadók, a brazil földnélküli munkások vezetője fog itt arról beszélni, hogy ők hogyan látják ezt a problémát, Kínából jön előadó, Ecuadorból, Indiából jön előadó. Ismétlem, ez nem lokális vagy nemzeti feladat, globálisan kell gondolkoznunk!

B. E.: Érintetted az életminőség kérdését. Hogyan látod ezt a’60-as, ’70-es években, amikor a vegyesgazdasági modell működni kezdett Magyarországon, és hogyan látod ma?

M. A.: Kicsit elkanyarodnék a kérdéstől. A ’90-es évek végén sok élettörténet-interjút készítettem olyan emberekkel, akik a ’30-as években a paraszti világban éltek, lehettek pásztorok, gazdálkodók. És már akkor nagyon kíváncsi voltam arra, hogy ők hogy tudják elmondani az élettörténetüket. Ahelyett, hogy a nagy teoretikusokat olvastam volna el, megpróbáltam interjút csinálni velük arról, hogy ők hogyan élték meg a különböző rendszereket. Egy dologra felhívnám a figyelmet: újraolvasva az interjúkat, a szocialista vegyesgazdaság közvetlenül, mikroszinten foglalkoztatta őket. Tudniillik az élettörténetük egy jelentős része arról szólt, hogy hogyan próbáltak meg mozogni, boldogulni a különböző formák között. Tehát mi történt azokkal az ’50-es években, akik parasztbirtokosként érkezett a szocializmusba, hogyan viszonyultak a téeszhez, az állami gazdasághoz, az iparhoz? Az élettörténetekből vissza lehet olvasni azt is, hogy milyen családi stratégiákat alakítottak ki a megszólalók? Az idősek pl. beléptek a téeszbe, a fiatalabb nők általában elmentek a melléküzemágba, a fiatalok egy része ingázott, illetve adott esetben átlépett teljesen az iparba, és még el is költözött a végén.

Van egy dolog, amin sokat töprengek: hogyan lehet értelmezni ezeket az interjúkat a vegyesgazdaság problémája felől? Az emberek egy része a ’30-as években földhöz jut, majd végső soron földhöz juthatott ’45-ben is. Ez komoly előrelépést jelentett többek között a pásztor népesség számára. Később persze ellentmondásos helyzetbe kerültek, hiszen amikor parasztbirtokosként próbáltak működni a szocializmus körülményei között, az nagy feszültségekhez vezetett az első időszakban. Ehhez szeretném felhasználni Ernst Blochnak szintén a „vegyességgel” kapcsolatos problémáját, amire ő bevezette a nem-szinkron idők szimultenitását, egyidejűségét. Én azt hiszem, hogy a paraszti vagy falusi népesség szocializmus-emlékezete nagyon nagy mértékben függött attól, hogy „beleszorultak-e” valamelyik időbe, vagy pedig adaptívan tudtak mozogni a különböző formák között?

Az előbbire példa, ha valaki egy letűnőben lévő parasztgazdaságot próbált mindvégig fenntartani. Az utóbbira, ha valaki elkezdi azt összekapcsolni más formákkal, vagy akár fel is adja, mert a téesz, az ipar vagy a családi háztáji rendszerében jobban megtalálja a számítását.

Az utóbbiak meglehetősen boldogan számolnak be a szocializmus idejéről, stabilitásról és komoly felhalmozásról beszélnek, szemben azokkal a keserű emberekkel, akik a múltbeli időbe szorulnak, miközben a társadalom változik.

Azt vettem észre ezekben az interjúkban, hogy azok, akik nem tudtak ebből kilépni, el is akarják az egészet felejteni. Van például olyan interjúalany, aki a beszélgetés során egyszer sem ejtette ki a száján a „szocializmus” szót. Ez a társadalmi amnézia persze jól „mutatja” az elitek által felkínált perspektívát.

Én úgy látom, hogy tartozunk a ’60-as, ’70-es és ’80-as éveknek azzal, hogy megpróbálunk rendet teremteni a saját múltunkban, történelmünkben, hogy ne egy ideologikus, elcsépelt „szósszal” öntsük le az egészet, mint a hamis nosztalgia vagy a gyűlölködő elutasítás, hanem adekvát válaszokat keressünk a „létezett” vegyesgazdasági kísérletekre, és feloldjuk az össztársadalmi amnéziát. Reményeim szerint ehhez ad majd szellemi muníciót ez a konferencia.

B. E.: Elsősorban milyen közönségre számítotok? Kiknek ajánljátok (főleg) a részvételt?

M. A.: Mindenkit örömmel várunk, aki szívesen gondolkodik együtt azon, hogyan lehet átgondolni a múltat egy fenntarthatóbb, humánusabb, emancipáltabb jövő érdekében. Ha egy mondatban szeretném megfogalmazni: azért csináljuk ezt a konferenciát, mert egy élhető világot szeretnénk „továbbadni” a jövő generációjának.