Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A kapitalizmust meghaladni: a demokratikus gazdaság dilemmái

Korunk társadalmi és gazdasági rendszere mélyen igazságtalan, pazarló és környezetpusztító – mégis szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy az élet másképp is megszervezhető. Milyen lehet egy nem kapitalista gazdaság? És hogyan juthatunk el odáig? Részletesen kidolgozott alternatívákra vagy hatékony cselekvésre van szükség?

Lassan szinte közhelyszámba megy, hogy a jelen társadalmi képzelet mennyire keveset tud vagy egyáltalán próbál mondani arról, hogy milyen lehetne egy nem kapitalista jövő. Mindezt annak ellenére, hogy az ökoszocialista hagyomány által jó ideje hangoztatott álláspont, amely szerint a súlyosbodó és terebélyesedő társadalmi-környezeti válság gyökerét a kapitalista logika totálissá válásánál kell keresnünk, egyre szélesebb körben elfogadott.

A képzelet tanácstalansága ugyanakkor részben csak látszólagos: bár a nyilvánosság bejáratott tereiben ez csak elvétve, mintegy érdekességként jelenik meg, a kapitalista rendszer meghaladásáról való gondolkodás, a vele való intenzív kísérletezés valójában széles körű, gazdag hagyománnyal és jelennel bír.

Joggal hívja fel magára a figyelmet ebben a szinte fullasztó légkörben egy olyan mű, amely már a címében is szakítást hirdet a kapitalizmussal és egy másképpen szervezett élet lehetőségét keresi. Különösen, ha ezt nem a múlt elvesztett harcainak formáihoz való merev visszatéréshez köti, hanem a jelen meghatározottságaiból indulva fejti ki, hogy hová kell eljutnunk és hogyan.

Robin Hahnel amerikai közgazdász és Erik Olin Wright szociológus 2016-ban a Versonál megjelent munkája, A kapitalizmus alternatívái – javaslatok egy demokratikus gazdaságra (Alternatives to Capitalism: Proposals for a Democratic Economy) első látásra ilyen könyv.

A szerzők az amerikai társadalomtudomány nagy öregjei: Hahnel a Portlandi Állami Egyetem professzoraként tanít közgazdaságtant (és emellett a Next System kutatóműhely tagja), az azóta elhunyt Wright pedig sok évtizedes akadémiai karriert futott be, szociológusként elsősorban a társadalmak osztályellentéteit és osztályait kutatva, később pedig a Valós Utópiák (Real Utopias) munkacímű kutatóprogram vezetője volt.

Könyvük két, egymáshoz érezhetően közeli, az egyes elméleti kérdésekben azonban sokszor igen eltérő következtetésekre jutó gondolatvilágot fűz egybe, illetve két, tartalmilag egymást kiegészítő részből áll: az első rész egy demokratikus gazdaság vízióját mutatja be, a második a társadalmi átalakulás stratégiájának kérdéseit járja körül. Formáját tekintve mindkét rész adott témáról folytatott, szerkesztetlen vita Hahnel és Wright között, amelyben mindkét szerzőnek összesen három-három esszé jellegű hozzászólás jut.

Részvételi gazdaság

A könyv Hahnel vitaindító írásával nyit, és a részvételi gazdaságról (participatory economics vagy röviden parecon) szól. A részvételi gazdaság elképzelését Michael Albert és Robin Hahnel amerikai közgazdászok vezetésével a ‘90-es évektől kezdődően dolgozták ki. Lényege egy olyan részletekbe menő gazdasági-társadalmi intézményi javaslat, amely Hahnel állítása szerint mind a jelenleg uralkodó (neo)liberális kapitalista, mind a 20. században virágkorukat élő államszocialista rezsimek alternatíváját jelenti. A részvételi gazdaság modelljében ugyanis a megalkotók szándékai szerint sem piaci, sem tekintélyelvű elemek nincsenek – a teljes gazdasági folyamat a termeléstől az elosztáson át a fogyasztásig a gazdasági döntésekben való legszélesebb körű demokratikus részvételen alapszik.

Hahnel a részvételi gazdaságot egy nem központosított, sokszereplős tervgazdaságként írja le, amit az éves tervezési ciklus fog össze. Ennek során a modell intézményrendszerét képező dolgozói és fogyasztói tanácsok, valamint az Iterációt Segítő Testület (IST) a következő év gazdasági tevékenységének kereteit határozzák meg egy több körös, a résztvevők szándékait minden körben egyre pontosabban tükröző (vagyis iteratív) folyamatban. A folyamat legelső lépéseként az IST minden termékről megállapítja, hogy milyen költségekkel jár az előállítása, ebbe nemcsak a munka- és az anyagköltséget, hanem a termeléssel járó szennyezést, kibocsátásokat is beleszámolva. Az így meghatározott árak az ún. jelzőárak.

Ezt követően a tanácsok éves tevékenységi tervet tesznek közzé: a fogyasztói tanácsok az éves fogyasztási igényeiket jelzik, a munkástanácsok pedig azt, hogy milyen termékből mennyit tudnak előállítani az adott jelzőárak mellett. Ezután ismét az IST jön: most már nemcsak a költségeket, hanem a termelési és a fogyasztási szándékokat is megismerve módosítja a jelzőárakat: amelyik termékből az eredetileg megállapított árak mellett a tervezett termelést meghaladó mennyiségben kívánnak fogyasztani, annak növeli az árát, amelyikből pedig kevesebbet, annak csökkenti.

Ezzel a tervezési folyamat első köre lezárult, és ismét a tanácsokon a sor: az új jelzőárak ismeretében benyújtják az IST-nek frissített tevékenységi tervüket, amelyet ismét a jelzőárak kereslet-kínálat alapú módosítása követ. Ez a körökre osztott folyamat addig tart, amíg az árakon módosítani szükséges, amikor pedig már erre nincs szükség, akkor az éves terv egyrészt pontosan tükrözi minden termék költségét, másrészt azt is, hogy melyikre mekkora igény mutatkozik.

A javaslat felvázolásához érdemes még röviden a tanácsok, vagyis a modell „részvételiségét” garantáló elem szerveződését is bemutatni. A tanácsokban mindenki jogosult részt venni, fogyasztóként vagy munkásként, és mindenki egy szavazattal rendelkezik. A fogyasztói és a munkástanácsi oldal egyaránt föderációkba, vagyis alsóbb szintű egységeket tömörítő magasabb képviseleti szintekbe szerveződik. A munkástanácsokban egy adott termelési egység munkásai vesznek részt, ezek pedig iparági föderációkba szerveződnek (bár ezt nem teljesen tisztázza a könyv).

A fogyasztói tanácsok legelemibb szintjét a szomszédsági, vagyis lakóhelyi tanácsok jelentik, ezek pedig aztán kerületi, városi, régiós stb. föderációkat alkotnak. A szomszédsági fogyasztói tanácsok tevékenységi tervében az adott helyen lakók fogyasztási igényei jelennek meg, a közcélú fogyasztási javak (pl. utak, kórházak stb.) pedig a megfelelő szintű föderatív fogyasztói tanácsnál.

A fogyasztói tanácsok feladata az is, hogy az egyes fogyasztói igényeket jóváhagyják. Ennek alapja a mindenkinél megállapított „erőfeszítési pontszám”, ami tulajdonképpen egy munkabérnek felel meg. Lényeges azonban, hogy ennek mértékét nem munkaerő-piaci folyamatok szabják meg, hanem az, hogy egy adott munka mennyire „megterhelő”. (Ebbe beleértve azt is, ha egy munkát egyszerűen „csak” kellemetlen végezni.) Egy ipari alpinista vagy egy takarító egy órányi munkája pl. nagyobb erőfeszítésnek számít, mint mondjuk egy óra jegyszedés egy moziban. (Ez persze csak kiragadott példa – az ezzel kapcsolatos szabályokat ugyancsak a tanácsok határozzák meg.) Az így megállapított erőfeszítési pontszám tehát az, amelyet az emberek jövedelemként elkölthetnek a fogyasztói tanácsokon keresztül – ám fontos megjegyezni azt is, hogy ezt egy, a méltó életet biztosító alapjövedelem egészíti ki.

A részvételi gazdaság Hahnel szerint egy válasz – arra a kérdésre, hogy ha egy demokratikusan működő, igazságos és hatékony gazdaságot szeretnénk, akkor ennek milyen gazdasági struktúra felel meg. Demokratikusság alatt a kötet szerzői azt értik, hogy mindenkinek olyan mértékben lehessen beleszólása egy adott döntésbe, amennyire annak következménye őt érinti, ebbe hangsúlyosan beleértve a gazdasági döntéseket is.

Ebből vezethető le pl. az, hogy a modell szerint a szennyezés költségeinek meghatározása mindazok joga, akiket a szennyezés érint. Ezek a költségek pedig az IST tevékenységén keresztül megjelennek a teljes gazdasági működés irányításában.

Az igazságosságot a szerzők elsősorban a munkamegosztás szervezésével és a munkavégzés ellentételezésével kapcsolják össze: egy igazságos gazdasági rendszerben mindenkinek ugyanannyi jut az élvezetes és a kellemetlen munkákból – vagy ha nem, akkor ezt kellőképpen kárpótolják. Ezt a modellben az erőfeszítési pontszám kiszámítása garantálja. Végül, a szerzők hatékonyság alatt azt értik, hogy minden erőforrást ott használnak fel, ahol az a legjobban hasznosul. Noha arról, hogy egy valós helyzetben a részvételi gazdaság hogyan működne, természetesen nem lehet tudomásunk, támogatói szerint, akik ennek alátámasztására részletes mikroökonómiai modelleket is készítettek, ezeknek az elvárásoknak megfelelne.

A javaslatra adott reakciójában Hahnel szerzőtársa, Wright elsősorban a piaci folyamatok teljes kiiktatása és a tervezési folyamat hasznossága kapcsán fogalmaz meg kritikát. Bizonyos helyzetek megoldására (pl. a felesleg kezelésére) piaci alapú kiegészítő mechanizmusokat tart célszerűnek – sőt, véleménye szerint már a fogyasztási terv sokkörös kiigazításai is lényegében piaci természetűek, hiszen kereslet-kínálati szempontokat is figyelembe vesznek.

Emellett a tervezési folyamattal kapcsolatban is vannak fenntartásai: véleménye szerint irreális a fogyasztási igények olyan részletességű előrejelzése, amely valóban tervezhetővé teszi a termelést. Így szerinte az egész tervezési folyamat valójában hiábavaló, és célszerűbb lenne egyszerűen a fogyasztási mintázatokat elemezni.

A teljes vita rekonstruálására itt nincs lehetőségünk, annyit azonban érdemes kiemelni Hahnel viszontválaszából, hogy szerinte nem a kereslet-kínálat a piaci jelleg lényege, hanem a többi érintett fél kizárásával, két fél által kötött magánjellegű üzletek.

Ez az, amit a részvételi gazdaság modellje teljesen kizár. Hahnel a tervezési folyamat hiábavalóságára vonatkozó kritikát is elutasítja: szerinte egy nem tökéletes pontosságú terv is fontos kiindulópontot jelent a termelés megszervezésében, amelyet aztán a most is széles körben alkalmazott egyéb elemzések (lényegében piackutatás) pontosíthatnak.

A kiindulópontként felfogott terv (és a későbbi kiigazítások demokratikus jellege) pedig éppen az előbb megfogalmazott módon „piactalanítja” a gazdaságot: a pusztán kereslet-kínálati információk mellett a „mindenkinek annyi beleszólása van a döntésekbe, amennyire azok őt érintik” elv szerint minden érintett fél preferenciáit egyenrangú információként a termelés irányításának részévé teszi. Hahnel szerint ráadásul ez a viszonylagos, a mostani rendszerben jellemző állapothoz képesti információgazdagság csökkenti a pazarlóan, feleslegesen megtermelt termékek arányát, és csökkenti a fals piaci információkra (vagy másképp az információ hiányára) visszavezethető piaci buborékok kialakulásának esélyét is.

Érdemes ezen a ponton „visszanézni” a jelenleg uralkodó viszonyokra: ebből a megvilágításból azt állapíthatjuk meg, hogy a kapitalista gazdaság magánjellegű viszonyainak fenntartásáért éppen a kulcsfontosságú információk kizárásával, vagyis a pazarlással és a piaci buborékokkal fizetünk.

Ez a vita a könyv talán legizgalmasabb pontja, ahol a szerzők a bemutatott kérdések mellett kitérnek az externáliák számszerűsítésének, az innovációnak és a munkamegosztásnak a kérdéseire is.

A részvételi gazdaság a maga szokatlan részletességével és kidolgozottságával kétségkívül lebilincselő és gondolatébresztő elképzelés: szisztematikusan mutatja be, hogy milyen lehetne egy „teljesen igazságos és egyenlő” gazdaság, és hogy ez miben jelent szükségszerű szakítást a jelenlegi gazdasági rendszerrel. A gondolatmenet tanulságai pedig valóban mindenki számára megfontolandók, aki egy igazságosabb gazdaság kialakításán dolgozik, így pl. azoknak, akik a szövetkezeti mozgalomban vesznek részt.

Súlyos kérdésként lebeg azonban az egész koncepció felett, hogy vállaltan semmit nem kíván és tud mondani a stratégiáról: vagyis arról, hogy mégis hogyan jussunk el oda, hogy ebből bármi valósággá váljon. Ez a téren és időn kívüliség sajnos az elképzelés többi részén is meglátszik: olyan alapvető kérdések maradnak homályban, minthogy egyáltalán nemzetállami vagy azon túllépő keretekben kell-e gondolkodnunk a részvételi gazdaságról, vagy a társadalmak történeti strukturáltsága (tehát pl. a vagyoni és hatalmi viszonyok) és ennek globális meghatározottságai miként illeszkednek a modellhez.

Hogy mást ne mondjunk, egyetlen egyszer sem szerepelnek a társadalmi nemi és a rasszalapú elnyomás vagy a gyarmati örökség szempontjai. Ugyancsak elmaradnak a releváns mozgalmakkal és kísérletekkel (pl. a sokban hasonló demokratikus konföderalista elvek szerint szervezett Rojavával) való legelemibb szintű összevetések, a 20. századi államszocialista tervgazdaságokra tett egy-két elszórt utalástól eltekintve.

Az antikapitalizmus stratégiái

A könyv második része a szerzők szándékai szerint éppen arra kíván választ adni, ami az első részből kimaradt: hogy a jelen adottságaiból indulva a cselekvés milyen útja vezet el egy egyszerre igazságos és egyenlő jövőhöz. A szerzők vitája két fő kérdés körül forog: egyrészt, hogy mi a társadalmat uraló hatalom természete, másrészt, hogy ezt milyen politikai stratégiát követve lehet kikezdeni és átformálni.

Erik Olin Wright vitaindító írásában a hatalom kérdését egy komplikált, kissé nehézkesnek ható elméleti megközelítéssel próbálja megválaszolni, a hatalmat háromfelé – társadalmi, gazdasági és állami összetevőre – bontva. A hatalom itt elsősorban a termelőeszközök feletti rendelkezést jelenti, ami a gazdaság oldalán a gazdasági erőforrások kontrollján, az állam oldalán pedig a szabályozáson (a szabályok megalkotásán és betartatásán) keresztül érvényesül. A társadalom oldalán a hatalom az emberek önkéntes, közös célt szolgáló kollektív cselekvéséből eredhet.

Ez a megközelítés a valóban létező rendszereket (pl. szociáldemokrácia, államkapitalizmus, szabadpiaci kapitalizmus stb.) a három oldal eltérő „összetételű” hibridjeként érti meg, szándékosan szakítva a szocializmus és a kapitalizmus bevett kettéválasztásával.

Wright szerint az eredményes cselekvés megalapozásához azt kell vizsgálnunk, hogy egy adott hatalmi elrendeződésben mi az egyes összetevők egymáshoz viszonyított súlya, majd pedig azt az utat választanunk, amely a társadalmi hatalom súlyát erősíti az állami és a gazdasági hatalmi összetevőkhöz képest, illetve az utóbbiakat gyengíti.

E szemléletmódot számos aktuálisan létező hatalmi viszonytípusra alkalmazva, a kirajzolódó mintázatok alapján Wright szerint erre két fő mód kínálkozik: a gazdaság közvetlen demokratizálása (vagyis a szövetkezetiség), illetve a gazdasági tevékenység közvetett, az államon keresztül gyakorolt társadalmi kontrolljának növelése.

Noha azt természetesen Hahnel sem vitatja, hogy a hatalom sokrétű és részben párhuzamosan létező viszonyrendszerekben testesül meg, válaszában arra mutat rá, hogy ha a társadalmi-politikai-gazdasági rendszereket pusztán különböző „hibriditási állapotokként” írjuk le, akkor az egyes összetevők közti feszültségeket, alapvető összeférhetetlenségeket kihagyjuk az elemzésből. Ezáltal éppen a rendszer ingatagságát, változásának valószínűsíthető irányait nem vesszük figyelembe; a hibás helyzetértékelésre alapozott stratégia pedig kudarcra van ítélve.

Hahnel példaként ismét a piac kérdését hozza fel: szerinte látnunk kell, hogy azok a hibridek, amelyek piaci elemeket is tartalmaznak, szükségszerűen a gazdasági hatalom súlyának fokozódása irányába változnak. Hahnel kritikájának másik, az elsővel szorosan összefüggő eleme, hogy a Wright által javasolt helyzetértékelési módszer rövidlátó és rejtetten már a kérdésfeltevése is az apró lépésekben haladás stratégiáját tartalmazza.

A társadalmat és gazdaságot uraló hatalom kérdése után a szerzők vitája végül a hatékony stratégia kérdése felé fordul. Abban egyetértenek, hogy cselekedni muszáj: a jelen rendszer igazságtalan, egyenlőtlen és szenvedéssel teli; azt pedig mindketten elvetik, hogy a kapitalizmus szükségszerűen, mintegy automatikusan, önmozgásában felszámolná önmagát.

A kulcskérdés azonban az, hogy a szenvedést, az igazságtalanságokat és az egyenlőtlenségeket hogyan lehet oly módon csökkenteni, hogy az a rendszer ellentmondásainak tompításával ne éppen a rendszer stabilitását növelje. Az antikapitalista stratégiai gondolkodásnak e klasszikus dilemmájára az a szerzők válasza, hogy e szempontból nem az egyes cselekedetek pozitív (és így rendszerstabilizáló) hatását érdemes figyelembe venni, hanem azt, hogy tágítja-e a rendszert átalakító további cselekvés terét és lehetőségeit.

Egy példával élve: ha a lakhatási válságra egy lakásszövetkezeti rendszer létrehozásával válaszolunk, az természetesen csökkenti az elégedetlenek számát – egyben növeli azonban azt a szférát, amely a piaci hatásoktól védetten a további antikapitalista cselekvés anyagi alapjaként szolgál. Hasonlóképpen elvégezhető ez az értékelés pl. egy jótékonysági bál esetére, amelynek bevételeiből szegényeket támogatnak: ez is csökkenti a szenvedést, ugyanakkor nem kínál olyan lehetőségeket, amelyekből további rendszer-átalakító cselekvések sarjadhatnának. Mindezek alapján tehát nem a puszta cselekvések, hanem az azok sorozatából összeálló stratégia a kérdés.

A lehetséges stratégiák vizsgálatát Wright ismét egy tagolással vezeti fel: szakító (diszruptív), közti (intersticiális) és együttélő (szimbiotikus) stratégiákat különít el, majd azokat történelmi irányzatokhoz kötve (szakító – forradalmi kommunizmus; közti – anarchoszindikalizmus, szövetkezetiség; együttélő – szociáldemokrácia) arra jut, hogy önmagában egyik stratégia sem kielégítő.

Ehelyett Wright a közti és az együttélő stratégiák egymást erősítő keverékét javasolja:

„A közti stratégiák része, hogy a valós utópiák elérhető terekben való megalkotásávalmegmutassuk, hogy lehet más a világ, és utána nyomást helyezünk az államra és a közpolitikákra, hogy terjesszék ki ezeket a tereket.”

Ez sok párhuzamot mutat az úgynevezett kettős hatalom (dual power) stratégiájával, részben azonban el is tér tőle. A kettős hatalom a gyakorlatban ugyanis nem pusztán arra törekszik, hogy „megmutassa, hogy lehet más a világ”, hanem arra, hogy a közpolitikát gyakorló állam hatalma mellett egy párhuzamos, ám valós hatalommal bíró, tartós intézményrendszert hozzon létre.

Erre a stratégiára jó példa az indiai Kerala állam esete, ahol a komoly szervezeti háttérrel és szövetkezeti hálózattal rendelkező kommunista mozgalom politikai szárnya időről-időre kormányra kerül, és az így megnyíló teret a mozgalom szövetkezeti, gazdasági oldalának, vagyis a kettős hatalom „másik” ágának megerősítésére használja fel.

Ha elfogadjuk, hogy kevert stratégiákra van szükség, akkor a vita utolsó kérdése mindezek után az, hogy juthat-e bármilyen szerep a szakító vagy klasszikusabb nevén a forradalmi stratégiának egy kívánatos társadalmi átmenetben. Wright szerint főszerep sosem – ugyanis a forradalmiság, bár képes a politikai felépítmény átalakítására, a történelem tanulságai szerint aztán sikertelen a demokratikus alternatíva kiépítésében. Alárendelt szerepben azonban fontos eszköz lehet: a direkt, heves politikai harc leköti az ellenfél erejét és ezzel védelmet nyújthat a társadalmi átalakulás egyéb szféráinak.

Hahnel ettől részben eltérő álláspontra helyezkedik, azt állítva, hogy

bizonyos szituációkban igenis szükség van a forradalom pusztító erejére az addig uralkodó hatalmi központ felszámolásában. Véleménye szerint éppen itt mutatkozik meg a fokozatosan, apró lépésekben haladni kívánó stratégiák döntő gyengesége: képtelenek „átdöfni a vámpír szívén a karót”, vagyis az uralkodó hatalmi berendezkedés gyengülésekor felvenni vele a harcot és véghezvinni a teljes társadalmi átalakulást.

Wright viszontválaszában arra tér ki, hogy abból, hogy a fokozatos stratégiák nem sikeresek ebben, még nem következik, hogy szükségszerűen a forradalmi, szakító stratégia lenne a megoldás. Hamis ugyanis az az elképzelés, hogy a hatalom egy szétzúzható „központtal” bírna – a kulcs a hatalom anyagi alapjainak a társadalom mélyében zajló átalakítása.

Hogy mindez lehetséges-e úgy, hogy közben a politikai felépítmény a helyén marad, ismét egy klasszikus, örök dilemma, amelyre a szerzők sem kínálnak választ.

Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.

Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.

Az első részhez hasonlóan a könyv második fele is – és így aztán az egész mű maga – vegyes benyomásokat kelt. A vita a második részben is olyan kulcskérdések kapcsán határoz meg alapvető álláspontokat, amelyeket mindenkinek érdemes végiggondolnia, aki bármilyen, a szó tág értelmében vett politikai cselekvésre adná a fejét. Azonban itt is szembeszökő, hogy mindez kissé papírízű: sokszor általánosító, ám nem elvont, abban az értelemben, hogy nem a jelen konkrétumaiból, aktuálisan zajló folyamataiból indul ki, hanem egy sor adottnak vett, számos közvetítési rétegen átszűrt vélekedésből, amelyeket általános érvénnyel kezel.

A beemelt konkrétumok hiánya sajnos kiterjed az elméleti szinten tárgyalt alternatívákat a gyakorlatban megvalósító szervezőmunkára is. Így az érvelés tétjei sokszor nehezen megragadhatóak, következtetései fikcionálisnak hatnak; meggyőző ereje pedig gyengébb. Mindez ráadásul elkedvetlenítő is – hiszen az, hogy egyáltalán lehetőség van elméleti tanulságok levonására, bizonyos tekintetben éppen a gyakorlati szervezőmunkán alapszik (bár a viszony kétségkívül kétirányú).

Az univerzalizáló, leszűrt elemzési módot pedig jól mutatja, hogy az érvelést a sok helyen adódó lehetséges kapcsolódási pontok ellenére szinte sehol nem helyezik el a létező globális társadalmi viszonyok között. Ezt kétféleképpen lehet értelmezni: vagy szándékosan csak az egyesült államokbeli közönségnek, így az USA-ról szól a könyv (az első részben vannak erre utaló jelek), vagy pedig a szerzők szerint a világ minden pontja azonos kiindulások szerint elemezhető, azonos következtetésekre jutva.

Mindkét értelmezés elméleti hiányosságot, hibás megközelítést jelez. Ugyanis, ha pusztán az Egyesült Államokban – vagy egy hasonló globális helyzetű és társadalmi berendezkedésű országban – végbemenő társadalmi átalakulásra összpontosítunk,  a világ jelentős része az elemzésből egyszerűen kimarad, a másutt zajló átalakulás rá való hatásaival együtt. A második értelmezés esetén pedig a könyv tanulságai a világ jelentős részén – így pl. Magyarországon is – sajnos csak korlátozottan érvényesek.

Végül a formátumról: a könyv viszonylag szokatlan szerkezete (nyers írásos vita) eleinte izgalmasnak tűnhet, és helyenként valóban érdekes követni az egymásra reagáló érvek ritmusát, azonban a vita szerkesztetlen, nyers folyása sokszor önismétlővé válik, az érvelés pedig szétszóródik és így nehezen követhető. Ehelyett talán jobb lett volna, ha Hahnel és Wright a vita lefolytatása és az álláspontok tisztázása után vágnak bele egy szerkesztett, struktúrájában is átgondoltabb mű kiadásába. Gyengeségei ellenére ugyanis a könyv nem érdektelen olvasmány: alapvető kérdéseket és alapvető álláspontokat tisztáz, helyenként kifejezetten világosan, következetesen végiggondolva.