„A szabadkereskedelem Jézus Krisztus, és Jézus Krisztus a szabadkereskedelem.”

Sir John Bowring, Hongkong negyedik főkormányzója

„Nem lehetsz félig szabad.”

Margaret Thatcher, Hongkong átadása után

A különleges közigazgatási területet képező Hongkongban 2018-2019-ben tömegeket megmozgató tüntetések bontakoztak ki a növekvő kínai befolyás miatt. A legtöbb torokból a demokrácia követelése tört elő. Boris Johnson külön publicisztikában jelezte, hogy segíteni fogják az egykori gyarmati állampolgárokat. Legalábbis egy részüket. Mit takar ez a segítség? Miért jött létre a gyarmati útlevél (BNO)? És létezett-e valaha demokrácia Hongkongban? Cikkünk erre keresi a válaszokat.

Kérdések a „legrégibb demokráciához”

Az „egy ország, két politikai rendszer” hajnalán, mielőtt Hongkong visszakerült volna Kínához, az utolsó brit főkormányzó látogatást tett egy elmegyógyintézetben. Drótkerítés mögül szólította meg egy igen jól öltözött ápolt, mindenképp beszélni szeretett volna a gyarmati uralom legfőbb képviselőjével.

A férfi feltett egy kérdést a kormányzó számára: azt hallotta, hogy Nagy-Britannia a világ legrégibb demokráciája, ezzel szemben Kína egy tekintélyuralmi rendszer. Ha ez igaz, hogy lehetséges, hogy a legrégibb demokrácia tekintélyuralmi eszközökkel irányítja Hongkongot, és a vezetőjét a lakosság megkérdezése nélkül jelöli ki?

Amikor az 1997-es átadás alkalmából Margaret Thatcher interjút adott egy hongkongi riporternek, négyszer mondta el, hogy a gazdasági szabadság az alapja az egyéni szabadságjogok kiszélesedésének, a történelem kereke nem tud visszafelé forogni, és ezt Kína fel kell, hogy ismerje.

Amint lesz gazdasági szabadság az országban, kétségtelen, hogy Kínából is liberális demokrácia lesz. Hiszen gazdaságilag sikeres országgá csak ekkor válhat. Úgy érzem felesleges kiemelnem, hogy Kína és több más állam gazdasági sikerével, valamint az egyéni szabadságjogok szorgos korlátozásával sokszorosan cáfolták meg az egykori brit miniszterelnök utópikus elképzeléseit.

„Kínának sok természetes erőforrása van, mégsem annyira sikeres, mint lehetne. Hongkongnak kevés, ennek ellenére tarol. Hogy lehet ez?” Tett fel egy kérdést a riporter helyett magának a brit miniszterelnök. A válasz szerinte a kormányzat filozófiájában rejlik. A brit a legrégibb demokrácia, régibb az USA-nál, tette hozzá sietve Thatcher. A kormány a jog és törvény uralmában hisz. A brit szabad társadalom, „mi a szabadság levegőjét lélegezzük be”.

Chris Patten, az utolsó főkormányzó szintúgy kiemelte a Telegraphnak adott interjújában, hogy a jelenlegi hongkongi helyzet jól szemlélteti: a kínai hivatalnokok a britekkel szemben nem értik, mit jelent a jog és törvény uralma. A rasszizmus vádját kivédve tette hozzá: nem azért nem értik, mert kínaiak, hanem mert kommunisták.

Fortély nélküli félelem

Felidéznék néhány példát, hogy lássuk, hogyan uralkodott a jog és a törvény Hongkongban. A 156 éves brit uralom alatt a hongkongiak egyáltalán nem szavazhattak, az anyaország jelölte ki a főkormányzót. Apartheid-rendszer működött: a csekély számú fehér lakosság területileg is elkülönült a kínai etnikumtól. 1879-ig a saját városrészükön este kilenctől napkeltéig csak azok a kínaik tartózkodhattak az utcán, akiknek írásos engedélyük volt erre. Ha birtokoltak ilyet, akkor is állandóan egy lámpást kellett magukkal cipelniük.

Kínaiak csak reggel látogathatták a város múzeumát. Délután érkeztek az európaiak, viszont előtte az egész épületet fertőtlenítették. Az ázsiaikról úgy hitték, inkább terjesztik a betegségeket, mint a fehérek.

A hongkongi rendőrség ezért igen komolyan vette azt, hogy a bordélyokban az összes ázsiai nőnek regisztrált prostituáltnak kell lennie. Ez egyúttal szigorú egészségügyi ellenőrzéseket jelentett. Két nőt azzal gyanúsítottak meg egy ellenőrzés során, hogy nem regisztrált prostituáltak. A rendőrök elől a tetőre menekültek, ahonnan leesve mindkét nő belehalt sérüléseibe. Ennek tükrében nem meglepő az a memoárrészlet sem, ahol egy riksával utazó fehér inkább a földre szórta a pénzt, minthogy megkockáztassa azt, hogy a kínai kuli kezéhez érjen.

Külön büntetési formák vonatkoztak a fehérekre és nem fehérekre. Abban a szellemben történt ez, hogy a kínaiak „hagyományos” büntetési formáikat igénylik. A britek fel is találtak „hagyományosnak” kikiáltott büntetéseket. Például a férfiak copfjának a levágását. A haj mögött a császárhoz való hűség vállalását sejtették, azonban ilyen büntetési forma Kínában sosem létezett. A megaláztatás nyomán a megkopasztott férfiak mégis számkivetetté váltak saját közösségük szemében.

1895-ig a gyarmati kormányzat az anyaországgal is szembeszegült, hogy az akasztásokat nyilvánosan hajthassák végre. Ekkor már Európában és a legtöbb brit kolónián a börtönök udvarán belül rejtették el a halálbüntetést. Akadt olyan hely, ahol azért nem lakhattak kínaiak, mert az adott területet a fehérek számára nyaralóövezetként tartották fenn.

A filmek esetében a cenzúra egy ideig leszögezte: fehér embert nem lehet rossz fényben feltüntetni, fehér nőt pedig nem lehet szexualizálva ábrázolni. Ez utóbbi elvárás jól rámutat a gyarmatosítók attól való viszolygására, hogy a színesbőrű lakosság virtuálisan élhetné ki azokra a nőkre irányuló vágyát, akik a fehér mozinéző szemében tárgyiasulhatnak. Ahogy a kulit utasa tartózkodott a fizetés közben megérinteni, úgy tartóztatták fel a kínai mozinézők szemét, nehogy „megérintsék” látásukkal a fehér nőket.

1970-ig a rendőrség 95 százaléka volt fehér, 1993-ig pedig a legjobban fizető, igazán fontos kormányzati állásokat nem tölthették be nem fehérek.

Thatcher a már idézett interjúban azzal nyitott, hogy a „szabadság gyakorlását” folytatni kell. Bizonyára nem ezekre a gyakorlatokra gondolt. Akkor mégis mire gondolt? Chris Patten jog és törvény uralma alatt, amelyet a kínai hivatalnokok nem érthetnek, bizonyára nem ezt értette. Akkor mégis mit értett rajta?

Trójai faló, de nem kell senkinek

Fontos kiemelni, hogy Hongkongban bármiféle demokratikus reformra csak az 1985-ös kínai-brit deklaráció utáni időszakban került sor. Vagyis célom nem a 19. századi gyarmati uralom és a Thatcher alatti állapotok összemosása. Pont, hogy a nyolcvanas évek alatt lett biztossá az, hogy Nagy-Britanniának mindenképp le kell mondania Hongkongról.

A gyarmat három régióból állt: az első a hongkongi sziget, amelyet az első ópiumháború után, 1842-ben szereztek meg a britek. A második az 1860-as második ópiumháborúval elcsatolt Kowloon. Ezek örökgyarmatok, a harmadik csak ideiglenes volt: 1899-ben egy 99 éves bérleti szerződést kötött a két fél az északabbra fekvő régióra, amelyet Új Területek néven szokás emlegetni. Persze az ideiglenességet annyira kell ebben az esetben komolyan venni, mint azt a bérlési módot, ahol nincs bérleti díj.

Egy brit politikus, aki a szerződés nyélbeütésében vett részt, úgy minősítette a 99 évet, hogy az pont olyan jó, mintha örökké tartana („as good as forever”). Talán nem túl merész feltevés: az akkori brit kormányzat nem gondolt arra, hogy Kínának egy évszázad múltán valóban lesz ereje szavukon fogni a briteket. A tárgyalások alatt azért sem lett volna értelme kardoskodni az örökgyarmatok megtartása mellett, mert élelem, víz és más nélkülözhetetlen árucikk többnyire Kína felől érkezik Hongkongba. Könnyebb volt tehát mind a három területről lemondania Thatcher kormányának.

Kusai Sándor, volt pekingi nagykövet szerint a britek célja kettős lehetett az 1997-től induló átmeneti időszakkal: vagy Hongkong lesz olyan, mint Kína, ami most jóval valószínűbbnek tűnik, vagy pedig Kínát „fertőzi meg” Hongkong. Ennek nyomán a neoliberalizmus kipurgálja a „kommunizmust”, az egész lakosságot szabadítva fel ezzel. Hiszen a gazdaság liberalizálását mindenképp az egyéni szabadságjogok kiszélesítése kell, hogy kövesse. Legalábbis Thatcher ezt hajtogatta monomániásan az átadás után készült interjúban.

A tétova elképzelés, hogy a demokratikus reformokkal utolsó pillanatban „megfűszerezett” Hongkongot trójai falóként juttassák vissza Kínába, talán a nemzetbiztonsági törvény elfogadásával bukott el véglegesen. Kína azóta ezrével veszi őrizetbe a tüntetőket és más általa gyanúsnak tartott személyeket „felforgató tevékenység” gyanújával.

Az, hogy akaratát végigvigye és 2047-hez képest meggyorsítsa az „egy ország két politikai rendszer” elpárolgását, azért is fontos a számára, hogy szuverenitása nemzetközi téren megkérdőjelezhetetlen legyen.

A hongkongi kérdést Kína saját belügyének tekinti. Ugyanezt hangsúlyozta a pekingi külügyi tárca nyilatkozataiban.

A régió szimbolikus fontossággal bír Kína számára, ugyanis ez volt az első terület, amelyet az európaik elcsatoltak az országtól. Az első ópiumháború nyitotta meg Kína számára a „megaláztatás évszázadát”, amely jelzővel sűrűn illetik a huszadik század közepéig tartó időszakot.

A remény haldoklása

Érdemes megemlíteni, hogy az átadás előtt nyolc évvel történt a Tienanmen téri mészárlás. A Kelet-Európában végbement rendszerváltásokkal egy időben Kínában is felmerült a többpárti demokrácia mint követelés. A fennálló hatalom katonasággal verte le az emiatt meginduló tüntetéseket.

Hongkongban minden évben tömegek gyűlnek össze, hogy megemlékezzenek az áldozatokról. Amíg Kína kevéssé avatkozott bele a hongkongi ügyekbe, addig a legtöbben kínainak vallották magukat. Az erősődő kínai nyomás azonban megerősítette a hongkongi identitást. A tüntetések során született egy felvétel, amelyen a JP Morgan Chasey egyik dolgozója azt kiabálta a tüntetőknek, hogy „mi mind kínaiak vagyunk”, mire a tüntetők tagadóan válaszolták azt, hogy ők márpedig hongkongiak.

Akik az átadás után születtek, jóval pozitívabb véleményt alakítottak ki a gyarmati időszakról. Viszont ez csak részben magyarázza, miért akasztottak ki a tüntetők egy brit gyarmati zászlót a megostromolt Törvényhozó Tanács termében, énekelték a „God Save the Queen-t” számos más alkalommal, és rongáltak meg kínai jelképeket, az országot gyarmatosítónak nevezve. A „zászlós incidens” bejárta a kínai médiát, óriási felháborodást keltve a legtöbbekben.

A tüntetők tettének megértéséhez hozzá kell tenni, hogy Hongkongban mérhetetlenül nagy a vagyoni egyenlőtlenség. A fiatalokat főképp a lakhatási válság sújtja.

Amíg szüleik harminc éves koruk körül számíthattak saját lakásra, addig ez a cél gyermekeik számára ötven körül is illúziónak bizonyulhat. Vannak, akik „koporsónak” hívott szűk tárolókban, hullaházi körülmények között nyomorognak, mások pedig „ketrec-lakásokban” kényszerülnek a túlélésre. A fiatalok hatvan százaléka gondolt már az ország elhagyására, boldogtalanok, és lehetetlennek tartják, hogy kilátásaik mellett gyereket vállaljanak. A munkaórák száma rendkívüli, az adók alacsonyak, a szűkös tér miatt pedig a négyzetméterárak megfizethetetlenek. A rendszer működése olyan, „mintha a következő generációt kínoznák”, foglalja össze egy fiatal a Dateline riportjában.

Chris Patten a korábban már idézett interjúban kitért arra, hogy látták, mekkora a gond, viszont ha belenyúltak volna a lakáspiacba, az ártott volna a tőzsdének. 200 ezer ember nyomorog a „koporsókban”, közben a világon itt él a legtöbb egy főre jutó milliárdos. Salát Gergely sinológus fejtette ki, hogy azért harcoltak sokan ennyire elkeseredetten a további jogfosztás ellen, mert a hongkongi fiatalság úgy érzi, egy valódi demokrácia megoldást tudna nyújtani szociális problémáikra is.

Megszokod és valószínűleg meg sem szöksz

Közben a szándékosan homályosan megfogalmazott nemzetbiztonsági törvény miatt több ezer diákot, politikust tartóztattak le a 2018-2019-es tüntetések miatt, valamint idén áprilisban elfogadtak egy új bevándorlási törvényt, amivel a polgárok országból való ki- és belépését lehet hatékonyan meggátolni.

A hongkongi Törvényhozó Tanács 40 százalékát korábban a lakosság választotta meg, 60 százalékát pedig különböző korporatív testületek (többnyire Kínától függő cégek és üzleti körök) delegálták. Továbbá a főkormányzót Pekinggel karöltve a kínapárti elit jelölte ki. A legtöbb cégnek érdeke, hogy Peking akarata érvényesüljön. Azt írtam, hogy ezek a számok korábbi állapotokat írnak le, ugyanis 2021. március 30-án új választási törvényt fogadtak el az országban, amely még tovább növelte Peking befolyását.

Az útlevélről

Több tüntető is transzparensekkel könyörgött Nagy-Britanniának, hogy cselekedjen, és védje meg egykori állampolgárait a különleges gyarmati útlevelek (BNO) jogkörének kiszélesítésével. Boris Johnson kormányzata reagált: a BNO-val (British Overseas Citizens) rendelkezők korábban hat hónapig vízummentesen tartózkodhattak Nagy-Britanniában, viszont nem vállalhattak munkát és nem tanulhattak ott. A nemzetbiztonsági törvény elfogadása után azonban a hat hónap tizenkét hónapra nőtt, és engedélyezésre került a munkavállalás és tanulás. Hat év után állampolgárságért lehet folyamodni.

A BNO ötlete egy 1981-es törvényből ered (British Nationality Act), amely a brit állampolgárságot a felbomlott gyarmatbirodalom jelentette kihívások tükrében fogalmazta újra.

Az egyik alig bújtatott cél a bevándorlás fékezése volt, nehogy túl sok nem fehér ember áramoljon be Nagy-Britanniába. Ezért másodrendű állampolgárságokat és több olyan útlevél-típust kreáltak, amelyek inkább az anyaországban való rövid időzést teszik lehetővé, és nem az áttelepülést szolgálják.

Hongkong esetében Kína folyamatosan lobbizott, hogy a BNO minél szűkebb jogkört tegyen az ezt birtoklók számára lehetővé, azonban ez, ahogy az előbb láttuk, Nagy-Britanniának is érdeke volt. Nem a bevándorlás megkönnyítésére, hanem megakadályozására hozták létre. Az okmányt maga Kína is pusztán útlevélként kezelte. Sőt, aki BNO-val és nem HKASR-al (hongkongi útlevél) rendelkezik, az Londonban a kínai konzulátust sem keresheti fel.

Amikor Hongkong átadásra került, Kína elképzelése szerint az összes hongkongi elvesztette volna a brit állampolgárságát, majd elnyerte volna a kínait. Ez viszont a kínai etnikumra vonatkozott, így pedig az indiai és más Hongkongban élő népcsoportok állam nélkül maradtak volna. Részben ezért finomítottak a rendszeren, másrészt pedig a Tienanmen téri megtorlás olyan félelmeket vetített elő, amely azt a látszatot keltette, hogy a britek egy második hasonló vérengzésbe taszítják bele egykori gyarmatukat. A brit kormány már ekkor számolt egy szociális rendszert esélyesen romba döntő migrációs hullámmal, amely végül elmaradt. A kormánypárt azért is aggódott, hogy a bevándorlás-ellenes szavazóik elfordulnak tőlük, ha túl sok és látványos engedményt gyakorolnak.

Az alakuló állampolgárság sokakban bizonytalanságot szült. Ezért több hongkongi úgy döntött, hogy az átadás előtt az egykori koronagyarmatokra (Kanada, Ausztrália, stb.) költözik. Sokan merő óvatosságból tették ezt, és miután az adott ország állampolgárságát megszerezték, magukat nagyobb biztonságban érezve tértek vissza Hongkongba. Némely családok külföldre költöztek, hogy állampolgárságot tudjanak szerezni, azonban az egyik fél, általában a családapa Hongkongban maradt pénzt keresni. Őket „űrhajós” (astronaut) néven is emlegetik.

Egy másik csoportra térve át: közben Chris Patten az átadás előtt kilobbizta, hogy ötvenezer, többnyire magasan képzett helyi hongkongi brit állampolgárságot kapjon. Ezzel a gondosan szelektált csoporttal Kínát igyekeztek türelemre inteni: ha nem tartják tiszteletben az „egy ország két politikai rendszer” alapelvét, a tanult „pénzcsináló” elit továbbáll. Azóta több kínai város akkora fejlődésen esett át, hogy Hongkong, bár kétségtelenül fontos a pénzügyi világ számára, nem tekinthető kizárólagos „koronaékszernek”. Így a nagyobb egészbe integrálása kevésbé kockázatos.

2020 első felében 7,4 millió hongkongiból nagyjából 3 millió rendelkezett BNO-val. Bár a bevándorlási törvénnyel valószínűleg képes lesz Kína megakadályozni a legtöbbek távozását, Nagy-Britannia sok angol nyelvet jól beszélő, képzett egyént nyert, aki felhasználható a Brexit utáni munkaerő-elszivárgás orvoslására is.

Összefoglalásképp elmondható, hogy a gyarmati múlt értékelése megosztja a hongkongi társadalmat, ahogy a tüntetések kérdése, a szociális problémák megoldatlansága, a tőkemozgástól való függés, és egy lehetséges „tiszta” demokráciába vetett hit is, amely egyesek szerint inkább kínálna megoldást gondjaikra, mint a jelenlegi anyaországba visszaépülő, nacionalizmust messzemenőkig elváró rendszer.

Közben kijelenthető, hogy a gyarmati időszak alatt felépülő üzleti központ és az egyre inkább ledózerolt „egy ország két politikai rendszer” Hongkongja embertelen körülményeket készített elő és tart fenn.

A BNO ugyanúgy a gyarmati múlt hagyatéka, ahogy a kialakult jelenlegi helyzet is mélyen gyökeredzik a britek uralmi gyakorlatában és abban a gazdasági jelenvalóságban, amelynek Peking és London ugyanúgy részei. És ezeken a tényeken a kínai agresszió mértéke és intenzitása sem tud változtatni.