A reformer a modern korban – ha nem vezető „államférfiakra” gondolunk, hanem a reformgondolatok képviselőire a közigazgatásban, a tudományban és a nyilvánosságban – háromféle funkciót tölt be: 1. szakember, 2. tanácsadó, 3. társadalomkritikus.

A most 90 esztendős Ferge Zsuzsa – akit a jó Isten még sokáig éltessen! – nagyszerű alkotói pályafutásának nagy részét olyan társadalomban töltötte el, amelyben ezeknek a szféráknak az elkülönítése nem lehetett (ma se lehet) teljes és világos. Olyan egyszerre (állami) tudományos és közigazgatási intézményben töltött majdnem 30 évet, mint a KSH (Központi Statisztikai Hivatal), amelynek a tervgazdálkodás, az állami beruházások primátusa, a Párt egalitárius missziója, az újraelosztás középponti szerepe miatt a politikai jelentősége is nagy volt, hiszen a KSH adataira kellett támaszkodniuk a gazdaság- és szociálpolitikát irányító szakmai (közigazgatási: központi és regionális) szerveknek.

Az 1989 előtti rendszert azért is kötötték össze olyan végzetes szálak az értelmiséggel, mert – az önkény és a zűrzavar elemei mellett – a reálszocialista politika a tudományra (mindenekelőtt a műszaki és társadalomtudományra) volt utalva.

Főként nem a közvélemény, nem a politikai versengés, hanem a valóság (ilyen vagy amolyan) tudományos megértése és (többnyire statisztikai) leírása befolyásolta a döntéseit. Ebben különös szerepet játszott a „rétegződés” – azaz az egyenlőtlenségek: a jövedelmi, szociális, kulturális-műveltségi-oktatási, szakmai-életvezetési, egészségi, lakhatási egyenlőtlenségek – empirikus és analitikus vizsgálata, amely mércéje lehetett (volna) a rendszer legitimációs önképének, igazolásának, a rendszercélok teljesülésének.

Az lehetett volna, írtam zárójelben, ha legalább a Párt (és alárendelt – mozgalmi és bürokratikus – szervezetei) belső közvéleménye, belső nyilvánossága ismerte volna a kutatási eredményeket és szakszerű közgazdasági és szociológiai értelmezésüket.

Ám ez nem volt így, bár a meglehetősen nagy létszámú, bonyolultan szervezett, részben jól képzett államhivatalnokokkal benépesített vezető struktúrák részesei olvasták az állam tudományos intézményei által előállított „anyagokat”.

Jellegzetes volt, hogy ebben az időben mindenekelőtt a „zárt anyagként”, tehát a hivatalos nomenklatúra megszabott (hatásköri) fokán „körözött”, „betekintésre” átengedett vagy egyszerűen könyvárusi forgalomba nem került nyomtatványként terjesztett írásműveket a funkcionárius „elit” anyagnak nevezte; a régi rendszerből itt maradt emberek ma is azt mondják egy-egy cikkről vagy tanulmányról, hogy „jó anyag”, innen (is) lehet fölismerni ideológiai-kulturális, politikai, „hivatásrendi” származásukat a reálszoc kies tájairól.

Ferge Zsuzsa a rendszer legitimációs és stratégiai szempontból „legérzékenyebb” aspektusát, a „rétegződés” álnevű egyenlőtlenséget vizsgálta, amelyet a reálszocialista rendszer kétségkívül csökkenteni igyekezett, nem annyira pénzbeli juttatásokkal, mint lakásépítéssel, a gyors iparosítás következményeképpen végrehajtott brutális urbanizációval, szociális és kulturális célú beruházásokkal, olcsó fogyasztási javakkal és hasonlókkal – de már akkor is eléggé szűkmarkúan az oktatás és az egészségügy igényeivel szemben, noha nem az 1989 utáni hihetetlenül antiszociális és felelőtlen szellemben.

És Ferge Zsuzsa volt az, aki kíméletlenül (bár szerényen, higgadtan és tudományos pontossággal, amin azért mindig átsütött az örökre a szegények pártjára szegődött morális szenvedély) megmutatta, miért önlegyőző, önellentmondó, illogikus a Párt szociálpolitikája.

Az adatok beszéltek, és az adatokat Ferge Zsuzsa gyűjtötte össze, elemezte, értelmezte és ítélte meg. Ezért a hatalomtól távolabbra, az MTA Szociológiai Intézetébe kellett áthurcolkodnia, ahol – és egyre inkább a nyilvánosságban – világította meg nemzedékek számára a társadalom (a reálszocialista, de alapjában az európai társadalom, a [nép]jóléti állam: hiszen a reálszoc is az újraelosztó jóléti állam fapados, ám magántulajdon és piac nélküli, piacot szimuláló változata volt) a jelek szerint leküzdhetetlen ellentmondásait. Az egyenlőségért folytatott sziszifuszi küzdelmet, amely a hierarchikus struktúrák párhuzamos fönnállása miatt (nyugaton a kapitalizmus, keleten a bürokratikus egyeduralom tartotta fönn az alapvető hierarchikus karaktert mindenütt) mindennek ellenére folyton új egyenlőtlenségeket szült.

Legnépszerűbb könyvei – Társadalmunk rétegződése (1969), Az iskola szociológiai problémái (szerk. Háber Judittal, 1974), Az iskolarendszer és az iskolai tudás társadalmi meghatározottsága (1976), Társadalompolitikai tanulmányok (1980), Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből (1986), Elszabaduló egyenlőtlenségek (2000), Magyar társadalom- és szociálpolitika, 1990-2015 (2017) – az egész magyarországi értelmiség számára fogalmazták meg az egalitárius reform dilemmáit. Nélküle elképzelhetetlen lenne a ma is élénk (sajnos egyre torzabb) érdeklődés az oktatás problematikája iránt, amelyben a család mellett (a „szocializáció” bizonytalan és homályos címszava alatt) az egyenlőtlenség fő építőelemét véli fölismerni a mérsékelt balközép önáltatás. (Amelybe belevegyül a „volt-e gyerekszobája?”, „úriemberektől származik-e?” ópolgári és dzsentroid szólama, együtt a föltámadt rangkórsággal, pénzkultusszal, sznobizmussal és ressentiment-nal.)

De Ferge Zsuzsa és a civilizáló-egyenlősítő szociáldemokrácia és reformszocializmus félreértése nem von le semmit a társadalomkritikus és empirikus elméletalkotó Ferge (Széchenyi-díjas akadémikus, Budapest díszpolgára) érdeméből, akit ma mindenki tisztel – tudósi-társadalmi rangja csak olyanokéval ér föl, mint Kosáry Domokos, Szűcs Jenő, Benda Kálmán, Kornai János, Komoróczy Géza (a lehetséges lista nem sokkal hosszabb) – , de akinek a tanácsait (javaslatait) természetesen nem fogadták meg.

Annak ellenére se, hogy Ferge Zsuzsa az 1965 és 1985 közötti időszakot nevezte „az aranykor”-nak: amikor az elveinek és szívének egyaránt kedves plebejusok gyarapodását és művelődését, testi-lelki állapotának szerény javulását észlelhette tudománya eszközeivel. A föllendülésnek az államellenes (nyugaton monetarista, keleten szintén megszorításos „piaci reformerség”, a gazdasági nehézségek okozta pánik által kiváltott, zömmel konzervatív) fordulat vetett véget. „Az új mechanizmus” még kombinálta volna az újraelosztó állami beavatkozás „antibürokratikus”, „centralizációellenes” korrekcióját a legtöbb addigi szociálpolitikai „vívmány” szerény mérvű megtartásával, de ezeket a jámbor szándékokat elsöpörte a válság.

Reformernek Ferge Zsuzsa tudományos és világnézeti ellenfeleit nevezték – funkcionálisan az állami tervező, adatgyűjtő, értelmező, tanácsadó szervezeteknek ugyanabból a világából érkeztek, mint Ferge Zsuzsa (aki viszont úgyszólván családilag a radikális és szociáldemokrata, demokratikus antikapitalista reformmozgalmak lánya és unokája) – , és törekvéseit amolyan szockonzervatív hírbe hozták.

Ez időben liberális és piaci pártreformer vetélytársaival szemben „kiment a divatból” pár évre, és mint annyi divatjamúltnak számító ember, ő is prófétának bizonyult. Minden lényeges vitakérdésben neki lett igaza (és más egalitáriusoknak), ezt manapság épelméjű emberek már nem szokták kétségbe vonni.

Marxista forradalmárok és más lázadók keveselhették megfigyeléseinek, áttekintéseinek mélységét (ahogy szokták; szoktuk), de egyben mégis rokonai vagyunk egymásnak: mind a forradalmi, mind a reformprojekt vereséget szenvedett, hatástalan (legalábbis pillanatnyilag). Az egyenlőséget nemcsak a gyakorlatban támadja minden ponton a hierarchikus társadalmaknak és vezető erőiknek több fajtája is, hanem immár az etnikai, kulturális és osztályegyenlőtlenség elkerülhetetlenségéről és nemes karakteréről hallunk olyan szólamokat vezető államférfiaktól és értelmiségiektől, amelyek az utolsó nagy arisztokratikus politikusokat – Disraeli, Palmerston, Asquith, Bismarck, Andrássy, Czernin – arcpirulásra késztették volna. (Más kérdés, hogy ezek a szólamok ugyanakkor szörnyűséges ellenhatást, valóságos gyűlöletet váltanak ki, olyannyira, mintha valaminő tárgytalan, céltalan, virtuális, körvonaltalan polgárháború folynék, amely potenciálisan vérontással vagy háborúval fenyeget, holott csak rosszhiszemű fecsegés az egész – egyelőre.)

Ferge Zsuzsa a maga szerény, komoly, határozott stílusában évtizedek óta emlékezteti a kormányokat, a közigazgatást, a társadalomtudomány establishmentjét, a nyilvánosságot, a civil társadalom mozgalmait (beleértve a szakszervezeteket), hogy a szegények szenvedésén túl, a társadalmunk az akut igazságtalanság állapotában van, emiatt a társadalmi rend nem legitim, a részvevők cinkosok, a haszonélvezők nem érdemlik meg kiváltságaikat.

Magyarán: a fönnálló viszonyok immorálisak, és ebből mindenkinek magának kell levonnia a következtetéseket. Ő maga nemcsak az empirikus helyzetet tárja föl, osztályozza, értelmezi – aminél nincs hasznosabb dolog – , hanem segít is, rész vesz a szociálpolitikai aktivizmus munkájában.

Természetesen Ferge Zsuzsa nem volt az egyetlen aki a szegénység, a kirekesztés (a hátrányos megkülönböztetés), a szisztematikus és strukturális igazságtalanság kérdéseit fölvetette, hanem többen (a demokratikus ellenzék, a magyar dokumentumfilmes iskola és mások). Ferge mindig szocialista volt, de a francia társadalomtudományban (Émile Durkheimtől és Marcel Mausstól Pierre Bourdieu-ig) honos nem marxista, egalitárius szocializmus szellemében (maga Durkheim a modern francia szociológia és antropológia előfutárának Montesquieu-t és Rousseau-t tekintette).

A történelmi baloldal belső konfliktusainak és dilemmáinak ismeretét 1989 előtt legitimációpolitikai okokból a reálszocialista egypárt (mindennél jobban) elfojtotta, 1989 után pedig Kelet-Európában mindenütt a teljesen gyökértelen és elavult nyugati (hidegháborús, nyugaton már jobbadán elfelejtett) antikommunizmus terjedt el (amely a régióban egyre jobban hasonlít a két világháború közötti szélsőjobboldal paranoid világképére), amely semmi történelmileg valóságosra nem vonatkozik.

Ezt szépen illusztrálja a kínai Fudan egyetem budapesti bevonulása körülötti botrány retorikája, amely a Kínai Népköztársaság ultrakapitalista, mélykonzervatív, mandarin diktatúráját – néhány üres hivatalos frázist fölhasználva – „kommunizmusnak” merészeli nevezni; az ún. balliberális ellenzék evvel véli bizonyíthatni, hogy minden gyűlölködés és pocskondiázás ellenére az alapvető antikommunista (reakciós, retrográd, obskurantista, troglodita) egység fönnáll az összes (úgymond) „politikai erő” között. (Ld. a Szikra mozgalom korrekt állásfoglalását – hol másutt? – a Mandineren.)

Kína annyira „kommunista”, amennyire Magyarország „keresztyén”, azaz semennyire.

Az utólagos antibolsevizmus nevetséges élethazugsága nehezen kihüvelyezhetővé teszi sok nagy kelet-közép-európai életműnek – így a Ferge Zsuzsáénak – a lényegét. Itt nem az elviselhetetlenül immorális létállapot puszta szidalmazásáról, elmarasztalásáról volt és van szó, hanem mint strukturális összetevőnek a fölméréséről, amely megszabja mindannyiunk fogyatékos erkölcsi minőségét és alaposan indokolja a mindent megkeserítő rossz lelkiismeretet.

Ferge Zsuzsa munkás, alkotó, termékeny, hasznos életében ezt az ő általa soha ki nem mondott, de minden mondatában és gesztusában érezhető elvet alkalmazza: ő a nép, a magyar nép pártján van, az ő intellektuális és morális ügye a magyar nép gazdasági, testi, szellemi és morális – közösségi és egyéni – jóléte.

Páratlan ajándék nekünk ez a soha nem föltűnősködő, soha nem patetikus, komoly, higgadt, szorgalmas és jószívű ember, aki köszönetet nem várva dolgozott oly sokáig – és olyan eredményesen és tanulságosan, végül közszeretettől és köztisztelettől övezve – a népért. Szokatlanul és talán régiesen hangzik, de aligha van ennél szebb és dicsőbb dolog. A népért.

Reméljük, nem hiába dolgozott, ami megesett már sokakkal a legnagyobbak közül is. De jó tudni, hogy nehéz időkben volt ember, aki bizonyára tévedett ebben-abban, de az erkölcsi meggyőződéséből soha nem engedett, amióta a legiszonyatosabb kataklizma után fiatal lányként az igazságtalanságot kezdte kutatni, hogy jobb legyen a népnek, és hogy el lehessen viselni ezt az életet.