Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A harmadik út modernitása – 120 éve született Németh László

A rendszerváltáskori liberálisok számára Hatvany Lajos régi ítélete volt az irányadó: Németh László a „szellem különítményese”, alakja és munkássága a szélsőjobboldal felé nyitott, sovén, faji előítéletektől fűtött. Az egykori nemzeti-konzervatív („népnemzeti”) értelmezés szerint Németh a nemzetileg öntudatos, a „mélymagyar” hagyományok és az „ezeréves magyar történelem” sorskérdései iránt elkötelezett hazafias géniusz. Mindkét iskola egyetlen döntő jelentőségű tényezőt hagyott figyelmen kívül: Németh László valódi értékét, mondanivalóját és történeti jelentőségét. 120 éve született Németh László.

Németh László író nyaralójában (Fortepan / Németh László Társaság)

Az emlékezés minden formájára igaz, hogy sokkal jobban árulkodik az emlékező személyéről, társadalmi és történeti környezetéről, mint arról a múltbeli jelenségről, amelyre emlékezik. Bizonyos értelemben ez az aránytalanság szükségszerű. Az emlékezés nem pusztán a múlttal, hanem a jelennel kapcsolatos tisztánlátásunkat is szolgálja. És nem is csak a tisztánlátást. Az emlékezés szándéknyilatkozat. Arról árulkodik, hogy mit és hogyan szeretnénk a múltunkból megőrizni. S bár ez elkerülhetetlenül felveti a részleges értelmezések – kevésbé jóindulatúan: az egyéni vagy csoportos elfogultságok – kérdését, ezt az ismeretelméleti kételyt nem szabad a végletekig feszítve minden körülmények között követnünk. Bizonyosan figyelembe kell vennünk a múltra vonatkozó értelmezési hagyományainkat, ezek azonban a múlt és a jelen másik szegletéhez tartoznak, mint az emlékezés elsődleges tárgya.

A Németh-emlékezet állapota

Különösen igaz ez a ma százhúsz esztendeje született Németh László esetében. Talán túlzás nélkül állítható, hogy Németh László a 20. századi magyar történelem elfeledett alakjai közé tartozik. Elfelejtettük azt, ahogy valójában élt, cselekedett és gondolkodott. A valódi, a történetileg létezett Németh László ugyan fel-felbukkan történelem- és irodalomtudományi szakmunkák lapjain meg baráti asztaltársaságok poharazásain. Ez azonban – sajnálatos módon – nem számít.

Modern társadalomban az, ami a nyilvánosságban nem nyer reprezentációt, a közönség számára egész egyszerűen nem létezik.

Németh László a magyarországi nyilvánosság szemszögéből utoljára az 1990-es években létezett. (Itt és a későbbiekben következetesen írok magyarországit a magyar helyett: a határon túli magyarság régi és mai élete nem ugyanezekkel a kihívásokkal szembesült, nem a határon inneni reményeket és félelmeket táplálta.) Németh megidézése a rendszerváltás körüli, és még inkább az azt követő harcokban jórészt nem volt más, mint eszmetörténeti nekromancia. Ezekben a vitákban Németh nem a maga történeti teljességében tárult a nyilvánosság elé, hanem teljességgel szervetlenül a „populizmus”, a faji gondolkodás és az 1956 utáni behódolás, kollaboráció bűvfogalmainak fényében. A felsoroltak persze külön-külön és együtt is megkerülhetetlen morális és történeti problémák. Németh László utókori híveinek és ellenfeleinek erkölcsi elkötelezettséget, komolyságát nem lenne sem helyes, sem illendő vitatni. Ami azonban feltétlenül átgondolásra érdemes, az a pozíciók történeti érvényének vagy érvénytelenségének kérdése.

A rendszerváltáskori liberálisok számára Hatvany Lajos régi ítélete volt az irányadó: Németh László a „szellem különítményese”, alakja és munkássága a szélsőjobboldal felé nyitott, sovén, faji előítéletektől fűtött. Az egykori nemzeti-konzervatív („népnemzeti”) értelmezés szerint Németh a nemzetileg öntudatos, a „mélymagyar” hagyományok és az „ezeréves magyar történelem” sorskérdései iránt elkötelezett hazafias géniusz. (Ezekkel az érvekkel persze a legtöbb esetben az első interpretációt erősítették a vitapartnerek szemében – akaratlanul.) Olyan ritka esettel állunk szemben, amikor mindkét, egymással ellenséges értelmezés tévesnek tekinthető, mégpedig mindkettő ugyanazon okból. Mindkét iskola egyetlen döntő jelentőségű tényezőt hagyott figyelmen kívül: Németh László valódi értékét, mondanivalóját és történeti jelentőségét. Szem előtt tartva, hogy ez a vita már önmagában is a legújabb kori magyarországi közélet hősi félmúltjához tartozik, és azt, hogy a Németh-kérdés évtizedek óta a feledés homályában szunnyad, azt kell mondanunk: ez valóban áldatlan állapot. Áldatlan állapot a 20. századi magyar eszmetörténet, magyar irodalom és általában a magyar értelmiség egyik legjelentősebb alakjával szemben. Minden esetleges hibájával és tévedésével együtt Németh László legjobb hagyományaink integráns része, még ha ő maga nem is volt feltétlenül integráló személyiség. Nem szólhatunk itt Németh Lászlóról, a páratlan regényíróról, a nagyszerű reformpedagógusról, az élesszemű, társadalomleíró szándékú iskolaorvosról és az egyéni hangvételű műkritikusról. Most két dolgot kell megfontolás tárgyává tennünk. Elsősorban Németh László történelemszemléletét, másodszor pedig társadalmi cselekvési programját.

A „megújhodás” és az ellenforradalom népi kritikusa

A magyar történeti fejlődés 1867 és 1945 közötti időszakának megítélése szempontjából Németh László nem különbözött jelentősen a reformnemzedékek sorától: Adytól, Jászitól, Kassáktól, Illyéstől, Bartók Bélától és Bibó Istvántól. Ezt a belülről árnyaltan felépülő, de történelmi léptékben egységesnek tekinthető hagyományt az egyszerűség kedvéért most nevezzük régi magyar baloldalnak. Bár némileg anakronisztikus, de a politikai-érzületi kozmosz szempontjából ide tartoztak a polgári radikálisok, mind a forradalmi, mind a reformista régi szociáldemokraták, a népi mozgalom, az 1945 előtti kisgazdák radikális szárnya illetve az akkori kommunisták egy része.

Az 1918 őszén összeomlott Régi Magyarországot, az előbb felsoroltakkal egyetértésben Németh László két okból is kárhoztatta. Az egyik a társadalmi és politikai reformgondolatok fokozatos eltűnése, kiüresedése az 1867-es kiegyezést követő évtizedek során.

A megoldatlan, és az adott körülmények között megoldhatatlan földkérdés, a világi és egyházi nagybirtokrendszer jelenléte, és ennek következtében a parasztság jelentős részének fizikai, szellemi és erkölcsi nyomora, a hazai és külföldi tőke komprádor-jellegűnek érzékelt összefonódása, korrupciója, a hivatali és katonai középosztályok növekvő szociális paranoiája voltak mindenekelőtt azok a tényezők, amelyek a régi magyar baloldal haragját kiváltották.

Mai szemmel némileg furcsán hathatnak ezek a vádak. Jelenkorunk népszerű történeti elbeszélései közül a két uralkodó áramlat, a liberális és a konzervatív egyaránt áhítattal nézi a dualizmus időszakát immáron az 1960-as évek óta. A konzervatívok ezt a korszakot a történelmi Magyarország aranykorának látják, a liberálisok pedig az európai integráció előképének. Mindkét elképzelésben van persze igazság. (Az ellentétektől függetlenül, a két irányzat képzeletének középpontjában egyaránt a polgárosodás és polgáriasság hívószavai állnak.) A régi Monarchia igyekezett féken tartani a nemzeti ellentéteket a társadalmi és gazdasági modernizáció jegyében. Ám az ezt elérni kívánó, az egyéni szabadságjogokat (többnyire) tiszteletben tartó szabadelvűség mégiscsak alapjaiban plutokratikus-oligarchikus és arisztokratikus liberalizmusváltozat volt. „A hiba nem a liberalizmus volt, hanem amit takart” – írta Németh Szekfű Gyula elleni vitairatában.

Németh László író nyaralójában (Fortepan / Németh László Társaság)

Az 1918 előtti Magyarország hagyományos és nemzeti jellegét hangsúlyozó álláspont pedig rövid úton megkérdőjeleződik, amint a századforduló reformnemzedékének írásaiba tekintünk. A kultúrkritikai szempontot – Németh másik fontos területét – érvényesítve hangsúlyoznunk kell: a régi Magyarország a századfordulón egyáltalán nem volt hagyományos állapotban, vagyis a történelmi tradíciókkal szemben nem a csendes és nyugodt, misztikus áhítatot tanúsította, hanem parvenü fanatizmust. Jól mutatja ezt például az ekkor épített Országháznak az arányos budapesti klasszicista városképből kirívó álneogót monstruma, a birodalmi álmokat dédelgető, Béccsel rivalizáló, kisebbrendűségi megalománia, a hamisan felfogott középkoriasság, az önmagát félreismerő nemzeti nagyság megidézése. Ezt jelentette nem csak Ady vagy Szabó Dezső, de Németh László (és az ő nyomán Bibó István) számára is az a millenniumi kiállításos, népszínműves, ábrányiemiles Patyomkin-Magyarország, amelynek minden megnyilvánulásából sütött (Kösztler Artúr szavaival) a kollektív neurózis

„A megújhodás korában a magyar sorsról csak retorikus szólásmódokban szabad gondolkozni; nemzeti dicsőség, nemzeti halál, nemzeti feltámadás piros és fekete függönyei közt szónokolunk; a nemzet: alkalom szép érzésekre. A kiegyezés után egészen szétfoszlik ez a helyzetérzés: pukkancs-igék és találomra föleresztett európai jelszavak közt támolygunk. […] A népről mondják, hogy bár kívül él a történelmen, amelyet vele és rovására csinálnak, s egyes hullámait el is felejti, az egésznek a nyomását megőrzi magában. […] Erőnknek nincs célja, s céljaink mögött nincs erő. A jobbak szándéka és a nép mocorgása nem találkoznak egymással. A tehetség eleve elítélt, s a nép elhagyott.” – vonta meg Németh a 19. század hanyatlástörténetének mérlegét.

Az 1919-20 és 1944 között fennálló, önmagát ellenforradalminak elkeresztelő berendezkedésről Némethnek még kevésbé hízelgő véleménye volt:

„Az a rendszer, amelyben az 1919-i forradalom óta élünk, talán még szűkebb, sivárabb, mint a régibb katasztrófákkal ránk szakadók. Habsburg-restauráció, császár nélkül. S valóban mindazok a nemzetközi elemek, amelyeket a Habsburg Birodalom népeiből népei ellen kitenyésztett; arisztokrácia, klérus, nagytőke, nagy fénnyel iktattattak vissza tekintélyükbe, éppen csak a császárt nem lehetett visszahozni, idegen tilalomra. Míg körülöttünk új nemzeti államok virágzottak föl, mi a régi Habsburg-monarchia romjait őriztük; épületeink ennek a stílusában épültek; történelmünket ennek az igazolására fogalmaztuk át; Szent István-i gondolat címén tulajdonképpen Mária Terézia birodalmáért vállaltuk a szomszéd népekkel az összeférhetetlenséget. S ez az anakronizmus jellemezte államunkat befelé is. A parasztságot egy rövid kisgazda-fölbuzdulás után kirakták a politikából; a munkásság forradalmi „bűnei” miatt karcerben ült, a jól átfésült értelmiséget szigorú ellenőrzéssel idomították szolgává. A gondolkozó magyar, ha fölfelé kellett néznie, nem Metternich-féle ellenfelekkel, pompásan sakkozó világfiakkal állt szemben, mint Széchenyi korában, hanem analfabétákkal.”

A magyar történelemnek Horthy Miklós nevével fémjelzett korszakát Németh László hajlamos volt a latin-amerikai juntákhoz hasonlítani. Ez az ő szemében a megelőző korszak legrosszabb tendenciáit folytatta: a parasztság (akiket a hasonlat értelmében „gyarmati bennszülötteknek” tekintett) kiszolgáltatottságának és nyomorának fokozódását, a cicázó csendőrtollakat, a nemzeti neurózis újabb alakzatait. Utóbbi esetben a talajt vesztett történelmi középosztály csoportjainak turáni és szittya – lényegileg egyszerre történelmietlen és antidemokratikus, a harcias nomádoknak a jámbor földművesek feletti uralmát kifejező – fantáziáinak széleskörű elterjedése, Németh megfogalmazásában a „Törzsfő Magyarországa” jelentett problematikus nóvumot. Mindezekkel szemben az egyetlen üdvös gyakorlati ellenszernek az általános választójog bevezetése és a radikális földreform tűnt, a „benszülötti” állapotú parasztság felszabadítása. Németh László azonban nem volt parasztromantikus: nem gondolta azt, hogy ezekből következően a hagyományos paraszti létállapotnak általánossá kellene válnia a társadalomban. Hiszen a hagyományos paraszti létállapotra ekkor már nem az autonóm és harmonikus népművészet virágzása, az öröklött társadalmi formák közösségformáló ereje vagy a magas fokú erkölcsi integritás volt jellemző, hanem a szegényparasztság köreiben egyfelől a „válságos megkövültség” (Erdei Ferenc), másrészt az „undok elnyomatás” (Illyés Gyula) tapasztalatának történelmi léptékben káros társadalomlélektani hatásai. Ez a felismerés mutatja azt, hogy

Németh (és általában a népi mozgalom, amelynek egyik legfontosabb alakja) nem volt antimodernista, hanem egy sajátos, alternatív modernizációs elképzelést képviselt.

Németh László szerint az urbanizáció, a technológiai fejlődés és a hagyományos mezőgazdasági lét válsága a parasztság fiatal nemzedékeit szükségszerűen tereli a városi életforma és a polgárosodás kihívásai felé. „A parasztság szikla, de omló szikla” – tartotta Németh, és figyelmeztetett: a faluról kiáramló fiatal parasztságnak meg kell találnia a saját hangját, saját öntudatát ahhoz, hogy ne a már meglévő, történelmileg kudarcos középosztályi csoportokhoz idomuljon.

Minőségszocializmus Tokajról

Ez a felismerés és igény vezet el bennünket Németh László munkásságának azon pontjához, amelyről az utóbbi évtizedekben talán a legkevesebb szó esett. Ez társadalmi programjának azon része, amelyben a munkáról szóló elméletét, pontosabban: munka-kritikáját fejtette ki. Ezt sokféleképpen nevezte: hol minőségszocializmusnak, hol értelmiségi társadalomnak, hol a minőség forradalmának vagy Kertmagyarországnak. Németh László a kapitalisztikus modernitás legfőbb problémájának ugyanis a termelői tevékenység (a munka) és a művészi jellegű alkotás szétválasztottságát tartotta. Ebben kétségtelenül nem kortárs forrásaira, Ferdinand Friedre vagy Ortega y Gassetre hasonlított (akiknél mélyebb és jelentősebb szerző volt), hanem a 19. századi utópikus szocialistákra, mindenekelőtt Fourier-re és William Morrisra. Németh úgy ítélte meg, hogy mind a régi, reformista szociáldemokrácia, mind pedig a szovjet típusú berendezkedések azt a kapitalisztikus modernitást valósítják meg, amelyet a szabadversenyes piaci társadalom egyébként is létrehozna, s amelynek alapja a standardizált tömegtermelés, az emberi nem alkotói, „ezermesteri” képességeinek elhatárolása társadalmi létének alapfeltételeitől. Programja kétségtelenül utópikus, ám ez az utópia személyes tapasztalaton alapult. Németh László elbeszélése szerint a harmincas évek derekán Esztergom környékén dolgozó tokaji szőlőmunkásokkal találkozott, akik „a munkában és naplopásban egyképp méltóságosak voltak”:

„Ezek a tokajiak nem is gyanítják, mit köszönhetek nekik. Láttam kinn a kukoricásban a naplopó béreseket s az ő serény munkájuk nyomát, estétől, amikorra én fölkeltem. Mit csinál a szocializmus? Béreseket, mondtam. S mit kellene a szocializmusnak csinálnia? Tokajiakat. A birtok a közösségé, de a termés munkával arányos része a munkásé, hogy ne hivatalnok legyen a termelő, hanem vállalkozó, beleszorítva a közösség rendje. A minőség-szocializmusnak ez volt a magja. Elébb ember és munka nemesebb viszonyát, aztán az emberség érdekében nemesebb munkát is követeltem magamban. Kertet a gyár helyett, magas életet az igazságos elosztáshoz! Egyet-mást olvastam, sokat gondolkoztam azóta, de a legfontosabb az egészben a tokajiak példája volt. A hazai szocialisták és közgazdászok, akik kinevettek, hallom, nagy gaudiummal hozzák meg most Belgiumból a külföld és sznobizmusuk szentesítette, új szocializmust. Én nem szégyenlem, hogy a tokajiaktól tanultam meg.”

Németh László író nyaralójában (Hunyady József / Fortepan)

Mint akkori kritikusai, mi is nevethetnék Németh László „reálutópiáján”. Jogunk akár még lehetne is hozzá, de vitán felül áll, hogy ő halálosan komolyan vette a tokajiak példáját. Minőségszocializmusa egész érett pályáját végig kíséri, s igen jellegzetes, hogy élete utolsó szakaszában a „minőség forradalmának” gyakorlatát (formai értelemben) a kutatóintézeti értelmiségben találta meg: minimálisan és közösségileg megállapított „termelési” célok, azokon túl pedig az egyéni kíváncsiság, intellektuális érdeklődés és alkotókedv szabad érvényesülése. Az 1960-as évek elején a fiatalság akkori nehézségei kapcsán azt írta:

„Idehaza is egyre több szó esik erről a problémáról. Ahol pedig probléma van, ott baj is van, vagy legalább nyugtalanság. Ez a nyugtalanság, úgy gondolom, nemhogy csökkenne, de inkább nőni fog, ha az ifjúságnak, ahogy mondani szokás, még jobban megy a sora, tehát lejjebb száll a munkaidő, kiegyenlítődnek a fizetések, több lesz a lakás, olcsóbb az áru és kevesebb a hiábavaló utazgatás. Azt hiszem, hogy minél több függetlenséghez, szabad időhöz jut az ifjúság, annál jobban szembekerül új feladatával, hogy önmagának kell magát megalkotni.”

Az itt elmondottak természetesen csak halvány nyomai, rezzenései voltak Németh László hatalmas életművének. Gondolatainak megértését gyakran nehezíti az a metaforikus nyelv, amivel egymástól távoli dolgokat és jelenségeket összekapcsolt, történelmi, társadalmi és politikai jelentőséggel ruházott fel, s amely alkotói eljárás a múltban sok vitát váltott ki, és remélhetőleg a jövőben is sokat fog. Mint minden nagy életművet és hosszú életutat, Németh Lászlóét is erkölcsi konfliktusok és ellentmondások kísérik. Ezek megfejtése és esetleges feloldása más lapra tartozik. A felejtés luxusát azonban nem engedhetjük meg magunknak. Ha a születésnapján a legméltóbb módon szeretnénk emlékezni Németh Lászlóra, jól tesszük, ha a tokajiakra gondolunk, a kollektív cselekvés és a szubjektív önkifejezés találkozásának páratlan példáira. Csak őket követve kerülhetünk ki az áldatlan állapotból.