Úgy tűnhet, hogy a „szocialista” Jugoszlávia felbomlása csupán egy múltbeli folyamat, s a vele járó háborúk ráadásul Európa kivételesen vad régiójában zajlottak. Tehát más térben és más időben. Mintha ezek az erőszakos történések puszta kivételek lennének a második világháború utáni Európában.

Holott a széteső Jugoszlávia mi magunk vagyunk, a legsajátabb titkainkat mondja ki. Fájóan időszerű.

„Nem a világ »balkanizálódik« (a kultúrrasszista [ön]gyarmatosítás alapszava, intsünk búcsút neki), hanem a Balkán esett az elsők között áldozatául annak, ami ma a világ.”

Először is, Jugoszlávia felaprózódása elképzelhetetlen a piacosító neoliberalizmus előretörése nélkül. Teng Hsziao-ping 1978-ban kezdeményezi Kína piacosítását, Margaret Thatchert 1979-ben választják brit miniszterelnökké, Ronald Reagan pedig 1980-tól amerikai elnök. Jugoszláviában is történik egy s más. 1979-ben elhuny az akkor érvényes alkotmány eszmei szerzője, Edvard Kardelj, egy évre rá pedig maga Tito is. Megkezdődik az IMF nyomásgyakorlása és az adósállam vergődése, a tagköztársaságok közötti verseny fokozódik. Az új gazdasági folyamatok felerősítik az egyenlőtlenség és az igazságtalanság elementáris érzését, és hozzájárulnak a tragédiához.

A neoliberalizmus (mi úgy hisszük, továbbra is érdemes ragaszkodnunk e kifejezéshez) egyébként is szorosan összefonódhat akár a fasizmussal is. Ami Jugoszláviában történt, teljességgel megfelelt a kortendenciáknak: – Tamás Gáspár Miklós terminológiájával élve: – az integratív nacionalizmusról a gyűlöletteljes, partikuláris etnicizmusra való széleskörű áttérésnek.

Ezzel persze nem adtunk választ arra a kérdésre, hogy Jugoszlávia felbomlása, például Csehszlovákia vagy a Szovjetunió szétesésétől eltérően, miért torkollott tömeges erőszakba. Még valamit meg kell értenünk: szükségszerű, hogy az egyes etnikai indulatok kifejezetten egymás kárára váljanak intenzívvé, s hogy a közösségek döntéshelyzet, afféle „vagy-vagy” elé kerüljenek.

Orrvérzésig kisebbségben

A „szocialista” Jugoszláviában mindenki kisebbségi volt, még a legszámosabbnak tekinthető szerbek is (36,3%). Vagyis tulajdonképpen senki sem volt az. A „kisebbségi” a hivatalos terminológiában nem is létezett, hanem csupán az egészen mást jelentő „nemzetiségi”. Jugoszlávia felbomlása ezt, a (konstitutív társ)nemzetek és nemzetiségek kényes egyensúlyát bontotta meg – a véróceánnal járó tébolyt csak rendkívüli erőfeszítések árán lehetett volna megakadályozni.

Miként Bibó István és Makkai Sándor írta a kelet-európai tapasztalatok ismeretében: a kisebbségi sors elviselhetetlen, emberhez méltatlan, lelkileg lehetetlen. Márpedig Jugoszlávia felaprózódása közepette sorsdöntő volt a „kisebbséggé válás félelme” (Dejan Jović).

Ez magyarázza, hogy Szlovénia, illetve Macedónia leválása miért zajlott viszonylag gördülékenyen („etnikailag tiszta” országok voltak, bár a nagyszerb ideológia egyébként igényt tart Macedóniára is), s hogy – ezzel szemben – a boszniai, a horvátországi és a koszovói történések tragédiába torkolltak.

Senki sem volt hajlandó kisebbségi lenni – van-e annál megalázóbb?

Ám a „szocialista” Jugoszlávia felbomlása másként is tükre az elmúlt három évtizednek. Lehetővé tette az autoritárius, „illiberális” rendszerek felemelkedését a jól ismert elemekkel: az erőszak nem jelent meg a felszínen, hanem externalizálták; a miloševići Jugoszláviában az ellenzéki médiát nem tiltották be, csupán ellehetetlenítették; a rezsim nagy előszeretettel vonta be a „népet” a folyamatokba, demokratikusként igyekezett tündökölni stb.

Hogy a kép teljes legyen, még „sorosozás” is volt. Szerbiában az „idegen érdekeket szolgáló” Soros Alapítvány irodáit egy pillanatban bezáratták, sőt, Milošević titkosszolgálata majdnem merényletet követett el Soros György ellen.

Voltaképpen a széteső Jugoszlávia egyik mellékterméke a mai Szerbia elnöki posztját betöltő Aleksandar Vučić is, aki az ellenzéket elfojtó tájékoztatási miniszterként tevékenykedik az 1990-es évek végén, s egy parlamenti felszólalásában kijelenti: egyetlen szerb halálát száz muszlim meggyilkolása követi majd. Szó se róla, a boszniai történések különösen sötét oldalát sem kellene figyelmen kívül hagynunk, így az al-Káida ott tartózkodó ABC-terroristáit (Afganisztán, Bosznia, Csecsenföld) sem, a mudzsahedinek kegyetlenkedéseit… S velük együtt természetesen a „humanitárius” szellemben beavatkozó nyugatiakat sem. A széttöredező Jugoszlávia mintha tényleg mindent magába igyekezett volna sűríteni.

A BBC által készített, vizuálisan rendkívül gazdag Jugoszlávia halála című film a hágai peranyag része volt, noha elemi hibákat követ el. Nem is törekszik az objektivitásra, egyszerűen csak közvetíti a nyugati mainstream felfogást, miszerint Milošević a fő bűnös.

E szemszög miatt egészen alapvető dolgok sikkadnak el. Például az, hogy a szerb és a szlovén etnicizmus megerősödése párhuzamosan zajlott. Különösen az értelmiségi szerepvállalás analógiái szembetűnőek. A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia (SANU) Memorandumának (megtévesztően nevezik így, mindössze néhány akadémikus vett részt a vázlatának megfogalmazásában) a szlovén Nove revije 1987-es különszáma felel meg – mindkettő azt állította, hogy az etnikai közösséget feláldozzák Jugoszláviában, a szerbeket mindenekelőtt Koszovóban, illetve a szlovéneket a háttérbe szorításukkal (például nem használhatják a nyelvüket a Jugoszláv Néphadseregben).

Milošević és Milan Kučan az alapvető beállítottságukat illetően ikrek – a Pártból érkező, de az etnicizmust felkaroló vezetők (szemben a Párton kívülről érkező Franjo Tuđmannal). A szlovének kifejezetten szembehelyezkedtek az államközösség gondjaira gyógyírt kereső Ante Marković reformjaival, és a Jugoszláv Kommunista Szövetség 1989-es szétzilálódása is mindenekelőtt szerb–szlovén konfliktus volt (a korrektség kedvéért: utóbbira még a BBC filmje is kitér). A Párt 1919 óta először volt szétesőben – s a folyamat végzetesnek bizonyult.

A Jugoszláviában leginkább prosperáló szlovének szerepe csupán azért nem látszik eléggé, mert Jugoszlávia felbomlását az erőszak szempontjából szokás elemezni (mint általában minden fontosat a 20. században).

De másról is szó van. A Jugoszlávia halála félrevezető módon Milošević csillagának felemelkedésével kezd. A korábbi periódusból csak Tito halálára tér ki, a kissé kínos szóviccel egybecsengően, amely szerint Tito után a Titanic következett.

Azonban a kardelji alkotmánytól (1974) a Milošević hatalomra kerüléséig (1987) tartó korszak sokkal nagyobb figyelmet érdemel – nélküle nem érthetjük meg Jugoszlávia pusztulását.

Vegyünk néhány példát. Mint már említettük, a gazdasági válság mindinkább erősödött. A közönséges honpolgár a saját bőrén érezhette, hogy nagy baj van, hiszen rendkívüli megszorításokat vezettek be, „racionalizáltak”. Marijan Korošić közgazdász 1980-ban a sokkterápia alkalmazását javasolta. Mindenhol a válságról volt szó, az akadémiai vitáktól az újságokig. A jugoszláviai önigazgatás, ez a felettébb kényes, a piac és az állam között ingadozó konstrukció korhadni kezdett a növekvő nyomás közepette.

Másrészt a szerb etnicizmus már a kardelji, 1974-es alkotmány után nem sokkal elkezdte „diadalútját” – a nevezetes Plava knjiga (Kék könyv) már 1977-ben megelőlegezte az egy évtizeddel későbbi „antibürokratikus forradalmat”, az alkotmány újításainak visszavételét, Koszovó és Vajdaság autonómiájának a felszámolását (a koszovói politikusok nem véletlenül nevezték a kiadványt a „szerb nacionalizmus Bibliájának„). Már az 1981-es koszovói diáktüntetéseket tankokkal verték le, pedig ez a korszak volt egyébiránt a tartomány „aranykora”, legalábbis a maga nemében. Bizonyos értelemben mindenkinek érdekében állt a feszültség fenntartása, a koszovói albánoknak éppen úgy, mint a szerb politikusoknak. Az 1980-as éveket mindvégig az alkotmányvédelmezők és az alkotmányreformerek túlfeszített küzdelme jellemezte. Amikor Jovan Mirić 1984/85-ben megjelentette a Rendszer és válság című cikksorozatát, majd könyvét, a válságszituáció életveszélyessége végképp evidencia lett. Mirić elsőként merte kimondani, hogy magával a kardelji alkotmánnyal van baj, a „föderalizmus” elavult burzsoá kategória és a felparcellázott ország a szétesés határán van.

Jugoszlávia szétesését – a folklórral ellentétben – nem Tito halála okozta, de nem is Gorbacsov reformjai, a kelet-európai bársonyos forradalmak alakváltozatainak dominóhatása vagy a berlini fal lebontása. Jugoszláviát a belső viszályok és a ránehezedő külső nyomás feszítették szét.

Szögezzük le, külső nyomás alatt sokkal inkább a tőkés világrendszer effektusait értjük, mintsem valamiféle konkrét romboló szándékot. Ami a nemzetközi politikai helyzetet illeti, eleinte egyenesen úgy tűnhetett, hogy Jugoszlávia „győztesként” kerül ki a hidegháborúból a maga harmadikutasságával, a multikulturalizmusával pedig kiváló EU-tagjelölt lehet belőle.

Ahelyett, hogy bánkódott volna fő vetélytársa, a Szovjetunió bukásán (elvégre lényegi szerepe volt önnön másságának pozicionálását illetően, kellett, mint ideológiai ellenfél), akár profitálhatott volna is belőle. Talán megőrizhette volna a különleges jugoszláviai reálszocializmus bizonyos vívmányait, és az UJDI-hoz (Társulás a Jugoszláv Demokratikus Kezdeményezésért) hasonló, nemzeteken átívelő alternatívák megmenthették volna a mentésre méltót.

Annyi bizonyos, hogy bár a „nyugatiak” több ízben gyalázatosan jártak el (és érdekes módon a háború elején hatékonyabbnak bizonyultak, mint a későbbi szakaszban – Boszniában, a krajinai szerbeket illetően és a koszovói válság idején), az 1990-es évek elején aligha akarhatták Jugoszlávia pusztulását, akármit is sugalljanak az erre vonatkozó felületes összeesküvés-elméletek.

Mi több, eleinte úgy volt, hogy nem ismerik el Szlovénia és Horvátország függetlenségét sem – más kérdés, hogy megszegték az ígéretüket.

A szerbek többsége nem akarta az ország széthullását

Fentebb azt sugalltuk, hogy a felbomlás gyökerei régre nyúlnak vissza, de ezzel korántsem állítjuk, hogy a folyamat szükségszerű lett volna. A retrospektív illúziók, az idola distanciae okán gyakran hisszük, hogy valamely történelmi esemény elkerülhetetlen volt, noha valójában esetlegességek sorát követően történt meg mint törékeny végső fejlemény.

Az lenne a feladatunk, hogy meglássuk a múltban a „másképpen is lehetett volna” jeleit – ez felszabadító lehet akár a mára nézve is.

Márpedig az 1980-as évek Jugoszláviáját a munkásosztály rendkívüli aktivitása jellemezte. Például 1980-ban még csak 247 sztrájk volt 13.507 résztvevővel, 1988-ban viszont már 1851 sztrájk 386.123 munkással. A sokat emlegetett Nyolcadik ülés (amelynek keretében Milošević legyőzte Ivan Stambolić frakcióját, és megszilárdította a hatalmát) előtti kilenc hónapban 75 sztrájkra került sor csupán Belgrádban.

A rendszer ellentmondásosságával összhangban a munkások leginkább egyszerre követelték az önigazgatás kiterjesztését és a nagyobb állami koordinációt. Az emancipatorikus fordulat lehetősége mellett azt sem hagyjuk figyelmen kívül, hogy az 1990-es évek legelején úgy tűnt, Jugoszlávia kilábalóban van a válságból.

Másrészt óriási hiba lenne, ha a délszláv háborúk etnikai konfliktusait minden további nélkül az 1980-as évekre projektálnánk, mintha valamiféle „örök ellentétekről” lenne szó (elég csak a 19. század történetére visszatekinteni, hogy megbizonyosodjunk róla, ez mennyire nem igaz).

Például a fentebb szóba hozott koszovói diáktüntetések korántsem a szocializmus ellenében zajlottak, hanem sokkal inkább egy másfajta, hoxhista, elvileg radikálisan egalitárius modellért („éljen a marxizmus-leninizmus!”, „le a revizionizmussal!” – kiáltották a tüntetők). Szimptomatikus módon a Párt nem szeparatistáknak nevezte a tüntetőket, hiába vonzódtak Albániához, hanem ellenforradalmiaknak.

Egyoldalú lenne, ha a délszláv háborúkat megelőző évtizedet illetően csak a válságtüneteket emelnénk ki. Dragomir Pantić 1987-es felmérése szerint az etnikumok közötti feszültségek minimálisak voltak, például a szerbek és a horvátok többségükben minden további nélkül házasodtak volna egymással (jelentősebb ellenérzések csak a legnyomorúságosabb körülmények között élő albánokkal szemben voltak).

Jugoszlávián belül a „jószomszédi” viszonyok voltak jellemzőek; paradox módon később a legvéresebb konfliktusokra éppen ott került sor, ahol a legtöbb, magát jugoszlávnak valló élt – a feszültségeket előbb meg kellett „konstruálni”, hogy a mészárlásokra sor kerülhessen.

Rendelkezésünkre állnak egy másik 1987-es közvéleménykutatás adatai is, amely szerint nem volt szó a szocializmusban való általános csalódottságról. Még a leginkább új utakat kereső szlovének 42%-a is azt vallotta, hogy a szocializmus szénája globális szinten is (!) jól áll. Őket leszámítva Jugoszlávia minden szegletében több egységet (nem pedig nagyobb köztársasági önállóságot) kívántak.

A „szocialista” Jugoszlávia központi ügye a szerb kérdés, szemben a két világháború közti, királyi Jugoszláviával, amelynek politikai rendszere a horvát kérdésen múlott.

Azonban látnunk kell, hogy a szerbeknek csakugyan érdekük volt legalább valamiféle csonka Jugoszlávia megőrzése – hiszen garancia lett volna arra, hogy minden szerb egy államban marad.

A szerbek többsége eredetileg nem akarta, nem akarhatta az ország széthullását, és meglepte őket, ami történt. Hittek Jugoszlávia befejezetlen projektjében, és a szocializmusnak sem kívántak teljesen hátat fordítani. Amikor Milošević a Jugoszláviához való hűségét hangoztatta (szemben az etnicista ellenzékével, Šešeljjel, Draškovićtyal és Đinđićtyel), az nem puszta retorika volt, hanem valami sokkal ambivalensebb.

Kétmillió szerb élt Szerbián kívül, őket kellett megmenteni a megalázó kisebbségi sorstól. A szerbek okkal érezhették, hogy hiába voltak a délszláv népek közül a 20. század addigi háborúinak elsőszámú győztesei, és hiába voltak a legszámosabb, azaz a legmeghatározóbb etnikum, mindenki őket kívánja elfojtani, visszafogni.

Némiképp paradox módon a kardelji keretek között a szerbek hasonlóképpen érezhettek, mint a koszovói albánok (akikből több volt, mint a macedónokból vagy a montenegróiakból, és csaknem ugyanannyi, mint a szlovénekből): hogy nincs még saját, igazi köztársaságuk. A szerbek jelentős része úgy látta, hogy a két tartományt, Koszovót és Vajdaságot a kárukra karolták fel. Sokatmondó, hogy a szlovén France Bučar is így írt a szerb–szlovén konfliktus tetőzésekor: „a szerbek a jugoszláv reálszocializmus legnagyobb áldozata”.

Folytatva a gondolatmenetet, a szerbek sínylették meg a leginkább a délszláv háborúkat is. Nem a halálos áldozatok számát tekintve, hanem az elementáris közösségi viszonyok szétporladását illetően. Bučar mondataira elkeserítően rímelnek Tamás Gáspár Miklós sorai: „a szerbek minden bűne ellenére a jugoszláviai háborúk legfőbb vesztese a szerb nép, ellene hajtották végre az egyetlen sikeres »etnikai tisztogatást« (a horvátországi krajinai szerbek kiűzését)”.

Jellemző, hogy a szerb–horvát konfliktus első áldozata egy szerb volt, aki a horvátországi rendőrségben dolgozott – a szerbek ölték meg.

A különbségek túlhangsúlyozása az egység kárára ment

Provokatív és inspiráló Dejan Jovićnak a tézise, amely szerint Jugoszlávia vesztét az okozta, hogy ebben a kifejezetten ideokratikus szocializmusban halálosan komolyan vették az állam elhalásának megvalósítását.

Az 1974-es kardelji alkotmány az állam- és bürokráciaellenes ideológia eredménye volt – mindent társadalmasítani igyekeztek, az önigazgatást még inkább a szovjet modell ellenében hegyezték ki. Ennek eredménye egy kaotikus állam lett, amelyben a magánügyek, a res privata rombolóan hatottak a közösségi viszonyokra.

Eszerint a felparcellázott állam csak beteljesítette önnön sorsát – Jugoszlávia lett az első állam, amely végül csakugyan elhalt, noha nem úgy, mint eredetileg elképzelték.

Jugoszlávia „ideiglenes teremtmény”, mondta Kardelj – de gyaníthatjuk, hogy nem a későbbi délszláv háborúkra gondolt ezzel. Szemben az egyéb „szocializmusokkal”, Jugoszláviát nem lehetett azzal vádolni, hogy gyenge benne a „civil társadalom” (abban az értelemben, ahogyan e terminust – szerencsétlen módon – használni szokták), éppenséggel a „civil társadalom” páratlan fölénye okozta a bajt.

A tagköztársaságosdinak és a nemzeti, nemzetiségi sokszínűségnek a favorizálása az egységes jugoszláv nép ellenében a centrifugális erőknek kedvezett.

Az ország – némiképpen a Szovjetunióhoz hasonlóan – szinte tömeggyártotta az újabbnál újabb nemzeteket: montenegróiak, macedónok és a muszlimok mint nemzet. A különbségek túlhangsúlyozása az egység kárára ment. Nem volt mindenkihez szóló jugoszláv televízió, nem volt egységes tanrendszer, nem támogatták, hogy a diákok valamely másik köztársaságban tanuljanak stb. A Jugoszláv Néphadsereg is azért bizonyult tehetetlennek, mert eltűnt mögüle a Párt és az állam.

Jović végkövetkeztetése tehát az, hogy Hobbes-nak igaza van: az állam nélkül bekövetkezik a bellum omnium contra omnes, mindenki harca mindenki ellen.

E ponton azonban kénytelenek vagyunk hangsúlyozni, hogy nem értünk egyet, sőt, igazából maga Jović is dekonstruálja a saját tézisét. Ugyanis Jugoszláviában az egyes tagköztársaságok csaknem állami szintre emelkedtek – „beteljesült nemzetek, szuverén államok”, mondta Kardelj, valami egészen mást sugallva, mint Tito (vagy pláne a Ranković-féle centralisták) a II. világháború utáni Jugoszláviában.

Általában véve is kételyeink vannak azon tézissel kapcsolatban, miszerint az állami erőszakmonopólium lenne az erőszak legfőbb esküdt ellensége (gyakran úgy tűnik, éppen az ellenkezője az igaz), de Jugoszlávia esete is sajátos: éppen az államok szaporodásából fakadt a baj, a határvonalak megerősödéséből. A teljesértékű etatizmusra való vágy juttatta hatalomra Miloševićet és Tuđmant is. Szerbiát egyébként is az zavarta, hogy a tartományai miatt az egyetlen centralizálatlan állam, míg a többi tagköztársaság alapvetően központosított államként működhet.

Összefoglalva: nem az állam hiányának az eredménye volt a háború, hanem éppenséggel az etatizmus túlcsordulásáé.

Ami történt, előbb írható le – némi túlzással persze – minden állam harcaként minden állam ellen, mintsem a merő államnélküliség káoszaként.

Mondhatni, az egész folyamat egyenesen úgy is leírható, mint az állam kiterjeszkedése, komplexszé válása. Ami történt, aligha megérthető ugyanis a mélyállami dimenzió nélkül.

Milošević eleve titkosszolgálati manőverrel került hatalomra a hírhedt Nyolcadik ülésen (mint azt az Insajder dokumentumfilmje szépen rekonstruálta). „Az állam csak a sötét dimenziójának köszönhetően élhette túl a nehéz éveket: dúlt a drog- és fegyverkereskedelem, a titkosszolgálati gyilkosságok (merényletek újságírók és ellenzékiek ellen), a szabadcsapatok háborús nyerészkedése, a csempészet, a pénzügyi visszásságok.”

Az állam de facto működése messze meghaladta a de iure vetületet. Szlovéniában a válság akkor tetőzött, amikor a Mladina megjelentette a katonaságtól kiszivárgott dokumentumokat – Janšáékat katonai titkok megsértésének vádjával állították katonai bíróság elé.

A legnagyobb horvátországi botrány akkor volt, amikor a jugoszláviai titkosszolgálat felvételt készített arról, hogy miként csempészik be a horvát erők számára (többek között Magyarországnak köszönhetően) a fegyvereket. Tuđman titkos bankszámlái, a black money áramlása külön figyelmet érdemelnének (jellemző, hogy a testvére, Miroslav Tuđman volt a titkosszolgálat vezetője), de az olyan rejtélyes mélyállami figurák is, mint például Mladen Naletilić Tuta.

Ami Boszniát illeti, a titkosszolgálatok már az 1980-as évek végén megfigyelték, hogy egyre több „gyanús elem” szivárog be külföldről. Az Alija Izetbegović részvételével működő Ifjúmuszlimok már korábban is titokban működtek, és a katonai titkosszolgálat egyértelműen muszlim fundamentalistáknak tekintette őket.

A délszláv háborúk során a sejtések beigazolódtak: mintegy 4000-re becsülik a Boszniába érkezett al-Káidások számát (egy pillanatban Bin Laden személyesen is feltűnt a fronton), a pénz és a fegyverek folyamatosan érkeztek a muszlim országokból (a CIA is úgy vélekedett, a humanitárius támogatások mintegy harmadának hátterében valójában terrorista akció áll). Volt, hogy az iráni Forradalmi Gárda és a Vevak, a TWRA (Third World Relief Agency) és a BIF (Benevolence International Foundation) jelenléte még az amerikaiakat is zavarta, leginkább azonban maguk is segítették a muszlim szélsőségesek fegyverbehozatalát.

Az amerikaiaknak olykor kifejezetten jól jött, hogy kihasználhatják a globális dzsihádot és helyi alakváltozatait „Európa Afganisztánjában”, még ha kegyetlen gyilkosságokkal is jártak (néhány esetben levágták az áldozatok fejét).

A muszlim terroristáknak viszont Bosznia afféle ugródeszka volt – sokatmondó, hogy két szeptember 11-i merénylő, Halid al Midhar és Navaf al Hazmi megjárta a boszniai frontot.

Srebrenica – egy szövevényes folyamat végpontja

Hogy mennyire torzító a délszláv háborúk bevett megközelítése, leginkább Srebrenica esete mutatja.

A mainstream „nyugatias” értelmezésre (így általában véve a magyar nyelvű cikkekre is, bár akad kivétel) az jellemző, hogy úgy kezeli a történteket, mint mások olykor a holokausztot szokták: „fekete lyuk”, „vákuum”, „földrengés, amely minden szeizmografikus gépet megsemmisített”. Azzal, hogy kirívó metahistorikus eseménynek, a Gonosz epifániájának nyilvánítják, kivonják az ok–okozati összefüggésekből, és lehetetlenné teszik a megértését (mintha csak a puszta megértés eleve a történtek igazolása lenne). „A második világháború utáni legnagyobb népirtás Európában” kellőképpen hangzatos leírás ahhoz, hogy úgy érezzük, nekünk magunknak nincs mit kezdenünk vele. Ezzel éppen azt érik el, hogy Srebrenica nyomán lehetőleg semmit se tanuljunk meg. Az önmagában semmit nem jelentő „szembenézésnek” akkor lenne például tartalma, ha kiderülne, miként lehetne elkerülni a kiváltó okokat.

Félreértés ne essen: a szerb csapatok förtelmes bűntényt követtek el. Azonban erre redukálni a történteket bántóan egyoldalú, és nem sokkal jobb, ha úgy adnak a komplexitás látszatára, hogy nagyvonalúan megfeddik a tétlen holland békefenntartókat.

A srebrenicai mészárlás ugyanis egy szövevényes folyamat végpontja, nem pedig elszigetelt tragédia. Olykor az is megtörténik, hogy ki-ki a maga partikuláris ideológiai céljaira igyekszik kisajátítani a tragédiát, például valamiféle félreértett feminizmus jegyében a lemészároltak női családtagjaira vagy a történtek ellen tüntető feminista szervezekre korlátozva a dolgot.

Éppen csak a meggyilkoltak kiléte sikkad el, akik szinte kivétel nélkül fiúk, férfiak voltak – így lesz a tüntető érzékenyítésből érzéketlenség.

Srebrenica instrumentalizálását illetően azonban sokkal fontosabb, hogy ütőkártyává válhatott az USA kezében – mivel a CNN folyton a mészárlásról tudósított, a Clinton-adminisztráció közvetlenül igazolhatta a „humanitárius” beavatkozást. Holott, látni fogjuk, éppen az amerikai szerepvállalás az egyik legkényesebb kérdés.

Kezdjük azzal, hogy ezt az ENSZ védelme alatt álló területet, amely mélyen benyúlt a többségében szerb területre, Bosznia és Hercegovina hadserege arra használta ki, hogy minél brutálisabb támadásokat intézhessen a szerb lakosság ellen. A becslések szerint mintegy 3000 boszniai szerbet öltek meg, köztük legalább 1300 fegyvertelen civilt. A történtekért a boszniai politikusok is felelősek voltak, de náluk is fontosabb Naser Orić szerepe (a sors fintora, hogy egy ideig Milošević testőre volt).

Míg a „békeövezetben” élő muszlim lakosság éhezett, Orić egységei felélték a nemzetközi segélyszállítmányokat és rablásba kezdtek a környéken. Egyes információk szerint a szélsőséges körülmények miatt több muszlim is a szomszédos Szerbiába menekült 1995 elején. Orić vendégül látta a Washington Post tudósítóját, megmutatta neki a filmet, amelyen látható, hogy a katonái szerbek fejét vágják le. Azonban egy váratlan pillanatban Orićék távoztak, az éjszaka leple alatt hátrahagyva a fegyvertelen lakosságot. Ami hátramaradt Bosznia és Hercegovina hadseregéből, nem sokat ért. Szarajevó a távolból, tétlenül szemlélte az eseményeket, pedig mintegy 12.000 muszlim menekülőre fogta. De igazából ennél sokkal többről volt szó: mint Cees Wiebes holland titkosszolgálati szakértő (aki évekig kutatta a srebrenicai esetet) rekonstruálta,

a szerbek lehallgatták a muszlimok közötti kommunikációt, amely szerint Szarajevó határozott kérése, hogy a Srebrenicából menekülőknek senki se segítsen. Annak ellenére, hogy – ma már jól tudjuk – a muszlim titkosszolgálat számára is világos volt, a szerbek a végzetes Krivaja ’95 hadműveletet készítik elő. Nem véletlenül vádolják tehát Izetbegovićékat azzal, hogy egészen egyszerűen feláldozták a srebrenicai muszlim férfiakat, hogy profitálhassanak a népirtásból.

Fontos hozzátenni, hogy ezt a vádat muszlim politikusok is megfogalmazták. „A srebrenicai forgatókönyvet gondosan előkészítették”, nyilatkozta Ibran Mustafić, aki egyébként ugyanahhoz a párthoz tartozott, mint Izetbegović. „Srebrenicát eladták”, jelentette ki Hakija Mehojlić, ugyancsak SDA-tag, Srebrenicából.

1993-ban a boszniai hadsereg még elutasította Srebrenica lefegyverzését, mondván, hogy a szerbek lemészárolhatnák a lakosságot. Akkor Izetbegović így vitatkozott: „ha meg is gyilkolják őket, nem a mi felelősségünk lesz”, 1995-ben azonban már hozzájárult a boszniai erők kivonásához. A szarajevói Dani 1998-ban hozta nyilvánosságra Izetbegović sokkoló kijelentését: „tudják, 1993 áprilisában Clinton azt javasolta, hogy a csetnik erők menjenek be Srebrenicába, mészároljanak le ötezer muszlimot, és akkor lehet katonai beavatkozás”.

Tegyük hozzá, bár ez már aligha meglepő: a muszlim katonai erők Srebrenica után is folytatták a szerb lakosság gyilkolását. Azonban ezzel még nincs vége. Az ENSZ-től eltérően az amerikaiak kiváló titkosszolgálati eszközökkel rendelkeztek, lehallgatták a szerbek telefonbeszélgetéseit (mindenekelőtt a Srebrenica elfoglalását ellenző Milošević és a mészárlásért leginkább felelős Ratko Mladić párbeszédét), vagyis pontosan tudhatták, mi készül. Ez a CIA igazgatójának, John Deutschnak az utalásaiból világosan kiderült.

Egyértelmű, hogy utólag miért igyekeztek ezt tagadni: mert azzal, hogy nem akadályozták meg a genocídiumot, a vonatkozó ENSZ-egyezmény szerint társtetteseknek minősíthetőek. Mindent egybevetve így fogalmazhatunk:

ahhoz, hogy a srebrenicai muszlim férfiakat lemészárolhassák, az is kellett, hogy legyen, aki tálcán kínálja fel őket.

Így kerek a történet – így érthetjük meg a gyalázatot a teljességében.^[1]

Srebrenica esete megmutatja, aminek egyébként is nyilvánvalónak kellene lennie: a délszláv háborúkban alig akadnak események, amelyek esetében egyértelműen, feketén–fehéren szétválaszthatóak Jók és Gonoszok. Ami történt, túl komplex ahhoz, hogy így járhassunk el.

A „szocialista” Jugoszlávia szövevényes viszonyrendszere töprengésre késztet bennünket, az összetett háborús események pedig különösen. A Párt végig egyszerre küzdött a túlzásba vitt unitarizmus és a túlfeszített szeparatizmusok ellen – azonban végül az utóbbiak diadalmaskodtak.

A tragédiához vezető utat retrospektív nézőpontból ugyan lehet szükségszerűnek látni, de ha közelebbről vesszük szemügyre a történteket, feltűnnek a számottevő esetlegességek. Kísért bennünket, hogy azt állítsuk:

Jugoszlávia azért bukhatott el ilyen látványosan, mert túlontúl merész kísérlet volt.

Ihletforrás volt nem csupán a nyugati antisztálinista baloldaliak számára általában véve, hanem némely kifejezett libertáriusok számára is. Érdemes kinyitni például Daniel Guérin Anarchizmus. Az elmélettől a gyakorlatig című klasszikusát, és felfigyelhetünk arra, hogy a spanyol forradalom mellett a jugoszláviai rendszert tartja a 20. század legjelentősebb kísérletének.

Hiszen Jugoszlávia több volt, mint puszta ígéret.

Manapság a jugonosztalgia leginkább azokra a motívumokra emlékszik szívesen, amelyeket korunk uralkodó ideológiája viszonylag könnyen elfogadhat: „mobilitás, termelékenység, teljes foglalkoztatottság, multikulturalizmus, jó életszínvonal, béke és jólét, a jóléti állam előnyei, nemzetközi elismertség, Európához való közelség stb.”

Pedig a „szocialista” Jugoszlávia sokkal több volt ennél.

A második világháború alkonyán pontot tudott tenni az etnikai feszültségek végére és az eltökélt fasizmusellenesség tapasztalatára épül. Az sztálinizmusellenes önigazgatási elmélete és gyakorlata pedig valóban különbözött a szovjet típusú modelltől. Mint régebben írtuk: Jugoszlávia excesszus volt.

Mind több van azokból a nemzedékekből, amelyek számára teljesen ismeretlenek a délszláv háború történései, és még inkább az, ami megelőzte őket. Pedig a veszteség, a vereség autentikus tapasztalata lehetetlen, ha nem tudjuk, mit és miért vesztettünk el.

Természetesen megtehetjük, hogy a „történelem árváiként” Jugoszlávia temetetlen holttesténél lamentálunk. Ám ennél fontosabb a megértés és a valós alternatívát felkínáló cselekvés.

Csakugyan, miként lehetne másként?