Az általános iskolában mindnyájan megtanultuk, sőt talán el is játszottuk: 1848. március 15-én a forradalmi tömeg Táncsicsot kiszabadította börtönéből, a budai Várból, és nagy ünnepléssel lehozta Pestre. Arról már nemigen szólt a fáma, hogy ki volt Táncsics, és miért ült börtönben. És miért üdvrivalogtak a forradalmi ifjak oly lelkesen, hogy saját magukat fogták be Táncsics hintájába, hogy emberi élőerővel húzzák át a kocsit Pestre?

Ki volt hát Táncsics, és miért érdekes ma, a digitális önkény, Rogán Antal propagandaminisztériuma, a Habony Árpád- és Finkelstein-féle gyűlöletgyár korszakában? A magyar médiát fojtogató és csontig cenzúrázni próbáló KESMA, MTVA és Médiatanács világában?

Remek ember volt Táncsics Mihály. Igazi „közember”, hogy egy szép 19. századi szót használjunk – aki a közösség szolgálatát és nem a magánéleti élvezetek hajkurászását állította élete középpontjába. Író, tanár, tankönyvszerző, munkáslapok szerkesztője és újságírója, korai szocialista képviselő, utópikus szocialista gondolkodó.

Parasztfiúból országgyűlési képviselő és munkásvezető

Jobbágycsaládban született 1799-ben, takácslegényként dolgozott, majd tanítóképzőt végzett, és gimnáziumokban tanított. Részt vett az 1840-es évek reformmozgalmaiban, s ezek – Szinnyei József szavaival – úgy „elragadták amúgy is szabad tollát”, hogy sajtóvétség miatt börtönre ítélték. 1846-ban a budai helyőrségi börtönbe zárták. Innen 1848. március 15-én a forradalmi nép szabadította ki. 1848-ban rövid ideig országgyűlési képviselőként tevékenykedett, illetve Munkások Újsága címmel a munkásoknak és a parasztságnak szóló hetilapot adott ki.

A szabadságharc leverése után, a Haynau-rémuralom és a Bach-korszak időszakában nyolc éven át a saját háza alatti pincében rejtőzködött, és tankönyveket írt, amelyek álnéven jelentek meg. Csak 1857-ben kapott kegyelmet. De három évvel később, 1860-ban felségsértésért megint 15 év börtönre ítélték. Innen 1867-ben, a kiegyezéskor amnesztiával szabadult – már félig megvakulva.

1869-ben az orosházi körzetben ismét parlamenti képviselővé választották, 1872-ig szóló mandátummal. Az országgyűlésben felszólalt a zsellérek földhöz juttatása ügyében, érvelt az állam és egyház szétválasztása mellett, a választójog bővítéséért és a virilizmus (a vagyonosok extra választási jogai) ellen.

1869-ben Táncsicsot az első szocialista munkásszervezet, az Általános Munkásegylet elnökének választották. Arany Trombita című hetilapját, az 1848-as Munkások Újsága utódját is felajánlotta az egylet számára. A Habsburg-ellenes, függetlenségi Arany Trombita igazi néplapként jelent meg: a parasztok, munkások, kisemberek újságja volt.

Képviselői mandátuma lejárta után, élete utolsó időszakát nagy szegénységben, szinte vakon töltötte 1884-ben bekövetkezett haláláig Táncsics. Erről látogatója, a szinte szociográfusként szorgos dokumentátor, Eötvös Károly számol be számunkra első kézből. Eötvös – aki Jókaival együtt tisztelte és látogatta – gyűjtést is rendezett „a jó öreg Táncsics Mihálynak”. Élete végén Táncsics magyar nyelvészeti kérdésekkel és a nemzetiségek magyarosítási terveivel foglalkozott.

Termékeny szerzőként közel harminc kötetet publikált: tankönyveket, politikai és nyelvészeti írásokat és szépirodalmat. Összegyűjtött művei 12 kötetben jelentek meg, önéletrajza Életpályám címmel látott napvilágot.

Börtön, rejtőzés, cenzúra, tamizdat

Táncsics életútjának külső mintázatát – a hosszú börtönbüntetésekkel, a 8 éves rejtőzéssel a pincelakásban – az önkényuralommal szembeni küzdelem alakította. Ugyanígy, a Sajtószabadságról nézetei egy rabnak című kis könyvének kiadástörténete maga is jól mutatja a cenzúrával való évszázados harcot. A kis kötet 1844-ben Lipcsében jelent meg először nyomtatásban, de a szervek megtévesztésére Párizst tüntették fel a címlapon. A második kiadás 1846-ban Hamburgban látott napvilágot. (Ezen pedig Londont jelölték meg a nyomozóhatóságok félrevezetésére, kiadóként a Paternoster Row megjelöléssel.)

E kiadás alapján készült Supka Géza demokrata politikus előszavával a Táncsics-mű hasonmás kiadása 1947-ben az Athenaum kiadónál, Budapesten. A kis kötet végül a késői Kádár-rendszerben jelent meg Szigethy Gábor gondozásában, a Gondolkodó Magyarok sorozatban 1984-ben. (Ez is elérhető online itt.)

A hidegháború idején oroszul „tamizdatnak”, vagyis „ott kiadottnak” nevezték a kommunista diktatúrákban az ellenzékiek által írt kéziratos műveket, amelyeket átcsempésztek a Vasfüggönyön, hogy Nyugaton jelenhessenek meg nyomtatásban. Aztán visszacsempészték a nyomtatott műveket Nyugatról Keletre.

Pontosan így jelent meg Táncsics műve 1844-ben Lipcsében, aztán Hamburgban. A visszacsempészett köteteket a keményen cenzúrázott Magyarországon olvasták a reformkori ellenzékiek. Méghozzá sokan: Táncsics ugyanis eljuttatta tamizdat sajtószabadság-könyvét a rendi országgyűlés minden követének.

Egy évszázaddal később, az 1947-es kiadás pedig az éppen készülő kommunista egypártrendszer új cenzúrája elleni segélykiáltásként olvasható. A Rákosi Mátyás vezette Magyar Kommunista Párt 1947-48 során fokozatosan számolta fel az 1945-48 közötti koalíciós demokráciát és sajtószabadságot. 1947-ben még éppen átcsúszott az MKP által is elfogadott, szocialista Táncsics könyvének újrakiadása.

Ehhez hasonlóan, a késői Kádár-korszakban az értelmiség számára már megjelenhetett – tudatosan áthallásos elő- és utószóval – a szabad toll dicsérete, hiszen a balos Táncsicstól jött.

Sajtószabadságról nézetei egy rabnak

Táncsics 1844-es művének alapvetése: a politikai cenzúra egyenlő a gondolatgyilkossággal. Ehhez pedig egyetlen politikai hatalomnak sincs joga. A sajtószabadság a gondolatszabadság megjelenése, logikus technológiai kifejeződése. A nyomtatott szöveg maga a papírra vetült gondolat. Az emberi gondolatokat betiltani pedig képtelen ötlet.

„Míg és ahol cenzúra van, addig s ott teljes szabadság nem létezik. Aki pedig hiszi, hogy van, fogalma sincs a szabadságról.”^[1]

Szabadság nélkül nem létezhet értelmes emberi élet és társadalmi fejlődés.

„Hiszen a népek szabadságuktól és jogaiktól megfosztottan nem fejlődhetnek azzá, amivé kellene: morális nagy nemzetekké, hanem nyomorult kalmárokká, kik előtt semmi szép, dicső nincs, csak az önhaszon. Ez politika s elromlott korunk szelleme.”

Rogán, Habony és Finkelstein kórusban bólogat.

A kis sajtószabadság-kötet 14 részre tagolódik. Egy rövid, mérges cenzúratörténeti áttekintést természetfilozófiai fejtegetés követ. A beszéd, a közlésvágy, a kommunikáció (Táncsics korabeli szavával „közlekedés”) emberi alapadottság:

„Az embernek természetében van közlekedni. Ki a közlekedést gátolja, a természet ellen bűnt követ el. (…) Minden tanítás, részvétel, intés közlés által történik.”

Az emberi kommunikációt betiltani emberellenes és társadalomellenes cselekedet.

„A cenzúra a legnagyobb bűn” az egyik kulcsfejezet címe szerint. Hiszen

„Isten eleve az embert oly természetűvé alkottá, hogy tökéletesülhessen, sőt akarja, hogy tökéletesedjék. Lehet-e hát valami gonoszabbat gondolni, mint a cenzúra, mely azt mondja: nem szabad tökéletesednetek? Egyes embert bűntelenül megölni, igaz, nagy bűn. De hiszen így csak teste öletik meg, lelke fennmarad.”

Ezzel szemben „a cenzúra nem egyes embert öl, hanem az egész emberiség lelkét öli, legalább szándékozik ölni, de testileg is milliókat öl. Mert ki képes fölszámlálni, hány ember lett a cenzúra által elnyomott jog és szabadság nélkül nyomor áldozatja?! Bizony-bizony mondom, az ember esze eláll ha meggondolja, mennyire süllyedtek a népek, midőn ők maguk fizetnek, maguk adnak katonát a zsarnok kezébe, hogy őket nyomja.”

Táncsics ma megint időszerű. Mintha kifejezetten a cenzúrázott és irányított lakájmédiát, hatalmas propagandaállamot létrehozó Orbán-kormányhoz intézné szavait:

„Ti, kik a kormánynál vagytok s a cenzúrai gépet mozgatjátok, bűnnek veszitek, ha valaki nem böjtöl, ha szentegyházba nem megy, ha káromkodik, ha részegeskedik stb. Holott ezáltal senkinek, sem embernek, sem Istennek nem vét. De bezzeg bűn ám cenzúra által a szabadságot és jogot elnyomni, s így milliókat szegénységre kárhoztatni. Szülőknek és elöljáróknak nem engedelmeskedni bűn, állítjátok. Én is azt mondom, ha a józan ésszel megegyező törvény szellemében parancsolnak. De micsoda bűn ez ahhoz képest, midőn önkényes cenzúra által a törvényt tapodjátok?”

Baloldali létére Táncsics igazi liberális érvet használ: a sajtószabadság, az eszmék piaca a legjobb eszmék felemelkedéséhez, kiemelkedéséhez vezet. Csak a szabad nyilvánosságban jelenhet meg az igazság. Ez az európai társadalomfejlődés lényege. A zsidó-keresztény megalapozás, a józan ésszel bíró, tökéletességre törekvő, hálózati kommunikációban fejlődő ember a szabadelvűségben, az eszmék liberális piacán fejezheti ki sokszínűségét. Ezért a sokszínűség szolgálja a közérdeket. Ez önmagában nem baloldali, szocialista érv.

De Táncsics számára magától értetődik: minden demokrata felfogás közös alapja a sajtószabadság, a nyilvánosság követelése. Sőt, a konzervatívok számára is van mondandója: a sajtószabadság a szerves fejlődés lehetőségét adja. A cenzúra, a feszültségek zsarnoki elnyomása viszont társadalmi robbanáshoz vezethet, forradalommal fenyeget. Jobb a békesség, a szabad nyilvánosságban végbemenő szerves fejlődés. Az első a sajtószabadság, ez ad utat, ezt követi a jogegyenlőség, a demokrácia, a köztársasági elv érvényesítése és a társadalmi reformok.

A nyomtatástól a digitális médiáig

Táncsics számára a sajtószabadság a 19. században konkrétan a sajtógépek, a nyomda birtoklását és szabad használatát jelenti. A nyomtatás elvehetetlen emberi jog.

„Azt mondja a józan ész, hogy az ember minden tőle kigondolt és kigondolható módon közlekedhetik, beszélhet, írhat, gondolatait, véleményét, meggyőződését közzéteheti. Mert nincs más nagyobb jogokkal a természettől ellátott ember, aki őt akadályozhatná. (…) Ha képességet is szerzett valaki magának, házában mindenki sajtót állíthat és nyomhatja irományait. Ha a földnek minden lakosa kívülem azt mondaná, hogy ezt tennem nem szabad, én mindnyájának ellenében állítanám, hogy szabad, állítanám, hogy ehhez teljes jogom van. Mert azért, hogy az egész világ ellenkezőt mondana, az én természetem, következőleg a természettől kapott jogom és szabadságom meg nem változott.”

A szabad sajtó dicséretében mintha konkrétan a szamizdat és a mai cenzúrával és médiaszegénységgel szembeszálló Nyomtass Te Is mozgalom beharangozóját hallanánk:

„Hiszen ha a szabad sajtó az emberiségnek veszedelmes volna, az Isten nem ilyenné alkotta volna az embert amilyen, hogy a sajtót feltalálhassa. Hanem olyanná teremtette volna, hogy a szabad sajtónak eszméje agyában soha meg ne születhessék. Ezt mondja nekem a józan ész.”

Nyomtatni tehát emberi jog. Ugyanígy a mai digitális média világában minden lehetséges technológiai platform és frekvencia használata emberi jog. E jogot ellehetetleníteni, a Klubrádió és egy csomó helyi rádió frekvenciáját elvenni, a Népszabadságot lemészárolni, az Indexet és Origót megsemmisíteni és a cégérüket félrevezetésnek ellopni: társadalomellenes és jogtalan. KESMA-t alapítani 500+ cenzúrázott médiummal, MTVA-t fenntartani közpénzből, és ellenünk propaganda-hadjáratot folytatni a saját pénzünkön: társadalomellenes és magyarságellenes. A mai propagandaállam a magyar népet ellenségnek tekinti és aszerint jár el.

Táncsics 19. századában a követelmény: „minden ember szabadon nyomtathatja vagy nyomhajta gondolatait.” Ugyanígy, a 21. századi közérdeket a technológiai platformokhoz való szabad hozzáférés, a média sokszínűsége képviseli.

 Táncsics a Médiatanács tagjainak

Táncsics egy helyütt mintha közvetlenül a Médiatanács tagjaihoz szólna, akik 2021 márciusában betiltották a Klubrádiót:

„Ha van istenkáromlás, hát ez az, amikor azt mondjátok: a nép nem ért még meg arra, hogy szabadságot adjatok neki, hogy jogokat osszatok neki. Ha nem ért meg, nem ti akadályoztátok cenzúra által? És nem az-e célotok, nem azért folyamodtatok-e a cenzúrához, hogy soha meg ne érjen? Így játszani ki a természetet, és annak még szép színt adni, mintha ti atyai gondoskodásból vonnátok meg a nép szabadságát és jogait, ez szörnyű, ez borzasztó. Ugyan mi ez? Véteknek vagy bűnnek nem mondhatom, mert e szót, bűn, apróságokra vesztegetitek; itt valami új szót kell kigondolni.”

Sajtótörvényre nincs szükség, az lényegében a cenzúra rejtett formában Táncsics tolmácsolásában.

„Sajtótörvénynek józan eszű polgárokból álló polgári társadalomban helye nem lehet. És ha mégis lehetőnek tartjuk, csak ebből állhat: A sajtó tökéletesen szabad, ezenkívül más törvény rája nézve nem létezhet!”

A média nyilvánossága ezzel szemben remek eszköz a korrupció leleplezésére. Táncsics kis könyvében társadalmi csoportokra lemenően részletezi, hogyan tárná fel és tenné lehetetlenné a korrupciót a szabad sajtó a falusi bíróktól az állami tisztviselőkig. A szabad sajtó így közvetlenül a népakaratot, a közérdeket fejezi ki a korrupció és az állami bürokrácia csökkentésével.

A nyilvánosság elmélete

A szabad média a népfelség hangja, a közvélemény kifejezése. A szabad média elnyomása ellen lázadni nemcsak jogunk, hanem emberlényi kötelességünk Táncsics szerint (és persze szerintem is). Táncsics azt mondja: a szabad sajtó maga orvosolja esetleges hibáit. Hiszen a téves állítások szépen kikopnak a kommunikáció állandó helyreigazítási folyamatában, a nyitott végű eszmecserében. Sőt, a tévedések pont azért szükségesek, hogy az érvek csatájából győzelmesen emelkedhessen ki az igaz állítás. Racionalista, értékelvű (normatív), sőt utópikus nyilvánosságelmélet, Habermas előtt 120 évvel.

A társadalom hibáit kritizálni a szabad sajtó minden írójának feladata:

„Ha a társadalomnak tökéletesednie kell, a hibát is orvosolnia kell, különben nem tökéletesednék. Hibáit tehát megtámadni s orvosolni minden egyes tagjának kötelessége. De mindenki még nem ismeri, hol és miben a hiba, hanem csak némelyek. Amelyik előbb megismeri, tartozik a hibát felfedezni s tehetségéhez képest orvoslásához járulni. Így világos, hogy akármely hiányait rója meg az író, nem sértheti a társadalmat.”

Ez máig minden tényfeltáró újságíró és demokratikus médiamunkás maximája lehet.

Táncsics a 21. században

A felvilágosodás és a nyomtatás szép párosába vetett optimista hittel Táncsics nem láthatta előre a 20. századi náci és kommunista totalitarizmusokat, melyek sajtó- és rádiópropagandájukkal letapossák a szabad nyilvánosságot. Nem láthatta a 21. századi digitális hibrid rezsimet sem, amely a Putyin-rendszer orosz példája nyomán Magyarországon is margóra próbálja szorítani a szabad médiát.

Ki március 15. mai örököse? Ki 1848 forradalmi demokrata hagyományának folytatója? Ki vinné a mai 12 pontot a Landerer és Heckenast nyomdájának megfelelő mai médiába?

Táncsicsra, a médiaszabadság háziszentjére büszkén elődjeként gondolhat minden mai magyar demokrata. És nemcsak a baloldaliak, hanem a liberálisok és konzervatívok is. Mindenki, akinek fontos a média szabadsága. Ez a közös platform: a média szabadsága nélkül ugyanis nem létezhet demokrácia.

Ezért követeli az 1848. március 15-i 12 pont közül rögtön az elsőben a sajtószabadságot és a cenzúra eltörlését a magyar nép.

„Élj boldogul, kedves magyar olvasó! Remélem, még találkozunk, hacsak piperétlen írásmódom miatt meg nem vetsz, amit igen sajnálnék; pedig a mai divatvilágban, hol csak a cifraság tetszik, ez könnyen megtörténhetik.”

– e szavakkal búcsúzik Táncsics a sajtószabadságról írt műve végén.

Mi pedig egy méltó Ady Endre verssel emlékezünk meg róla.