Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ne nézz félre! – Nőnap a munkahelyeken

A legfőbb bántalmazó a magyar állam.

A Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (SZEF) által alkotott szövetség közel 40 ezer aktív oktatási, szociális, kulturális, köztisztviselői, kormányhivatali és egészségügyi dolgozót tudhat soraiban: pedagógusokat, idősgondozókat, kisgyermeknevelőket, dajkákat, ápolókat, családgondozókat.

A felsorolt területeken foglalkoztatottak többsége a nemzetgazdaság legalulfizetettebb ágazataiban dolgozik; van, ahol már egy évtizede nem történt bérrendezés. És ezekben az ágazatokban dolgozók többsége nő.

A felsőoktatásba bekerülő fiatal női pedagógusjelöltek egyik első intelme, amit oktatóiktól kapnak, még a 21. században is, hogy házasodjanak jól, mert ebből nem fognak megélni. De most már legalább heti átlag 55 órát foglalkozhatnak munkával (a kötelező 40 óra helyett) és persze mellette társadalmi elvárás, hogy „működtessék” a családot is, pont úgy, mint déd- és nagyanyáink tették.

Teljesen elfogadottnak számít közszférás munkainterjún, hogy a nők családi állapotáról vagy esetleges családalapításukról érdeklődnek, mert „stabil munkaerőre” vágyik mindenki, ha már végre jelentkeznek az álláshirdetésre. Még akkor is, ha az interjúk többségét nők vezetik le.

Az sem kelt ma közfelháborodást, hogy a közszférában időzített bombaként tekintenek a várandós nőkre, határozott szerződéses munkavállalók esetén könnyen válnak meg tőlük, ahogy erre rávilágított egy tavaly év eleji kutatás, amelyet az Amnesty International készített.

Úgy tűnik, hogy a rendkívül rossz társadalmi szocializáció, az elmaradt oktatási és munkahelyi érzékenyítések és képzések, a szűkülő és erőforráshiányos civil szféra ma nem tud annyi tudást átadni, hogy kikerüljünk ebből az ördögi körből. A munkáltatók sok esetben veszélyforrásként tekintenek az ilyen kérdéseket felvető képzésekre, eseményekre, ahogyan teszik ezt a szakszervezetekkel is.

A magyarországi helyzet semmiképp sem fog előre mozdulni, ha nem serkentjük fel az intézményi tudásátadást, amire egyébként a közszférában lenne lehetőség is.

Az államnak minden erőforrás a kezében van ahhoz, hogy változtasson ezen a területen; elősegítse a tudásátadást, megerősítse a nőket is védő intézményeit, szankcionálja a nőkkel szemben hátrányosan fellépő munkáltatókat. Ezzel párhuzamosan az érdekérvényesítő szervezeteknek meg kell találniuk a módját, hogy a lehető legtöbb fórumon felhívják a témára a figyelmet mindarra a rengeteg és egyre erjedő káros gyakorlatra, amely visszaveti az egyenlőségi törekvéseket.

Grafika: Thury Lili

Többek között a sokak által fő problémaként megjelölt bérkérdés sem fog addig rendeződni, ameddig tovább hagyjuk szalámizni a különféle ágazatokat. Majd a közös megoldáskeresés helyett egymásra kezdünk el mutogatni, miközben a kormány már csak a látszatát sem kelti, hogy foglalkozzon az alulról érkező kritikákkal, mert látja a szétaprózottságot és erőtlenséget.

A SZEF-et alkotó szakszervezetekben hiába vannak többségében a nők, mégsem sikerült még működésre bírnunk az intézményesített jelzőrendszereket. Hiába jelenik meg ugyanis a szervezet vezetésében a jó gyakorlat, ha azt nem tudjuk hatékonyan eljuttatni a munkahelyekre, ellátási területekre. Ezekkel vehetnénk fel ugyanis a küzdelmet a nemi diszkriminációval szemben, ami a munkáltató és a dolgozó között, a munkavállalók között, vagy dolgozó és kliens/szolgáltatást használó között zajlik le.

És akkor még nem is beszéltünk a közszférában is jelenlévő mentális, verbális vagy szexuális abúzusról. Elsődleges feladatunk a munkahelyi bántalmazás felszámolása lenne, de persze az is előfordul, hogy e problémát otthonról hozzák a kollégáink, és ezt is kezelni kellene, mert látható, érezhető, kibukik napi 8 órában.

Ugyan eddig nem a közszféra az, amit le fog dönteni az idén felerősödő gazdasági válság, de mi lesz jövőre?

A válság első és legsérülékenyebb áldozatai a nők és a fiatalabbak lesznek, azaz az általunk ellátott gyerekek szülei, klienseink, ellátottjaink kerülnek majd nehéz egzisztenciális helyzetbe. Mindezt úgy, hogy a magyar kormány semmilyen szociális intézkedéssel nem segíti meg őket a jóléti rendszer ellen indított háborújának köszönhetően.

A közszférában dolgozók elsősorban a szolgáltatásnyújtási oldalon fognak először találkozni az újból felerősödő problémákkal, társadalmi nehézségekkel, aminek az elszenvedői zömében nők lesznek. Az állami szférák többsége már most forráshiányos, a szociális, oktatási és egészségügyi területek munkaerőhiánnyal küszködnek, nehéz lesz talpon maradni: visszatartani a fluktuációt és vonzóvá tenni a szakmát. Ez pedig újabb és újabb problémákat fog okozni, és a most sem Európa-hírű ellátási formák minőségét, színvonalát tovább rontja majd.

A SZEF nem működne és tagszervezetei sem stabilizálták volna helyzetüket, ha nem játszanának benne kulcsszerepet a női dolgozók és vezetők. A közszféra legnagyobb érdekvédelmi szövetségét a női munkavállalók tartják össze immár 30 éve, ahogy ők tartják össze a közszféra omladozó szolgáltatásait is.

Mind a SZEF, mind azon progresszív érdekérvényesítő csoportok, amelyek a rendszer részei, prioritásként kell kezeljék a nők helyzetének javítását, elismerésüket és egzisztenciális, valamint mentális jólétük védelmét. És nemcsak szavakban vagy nyilatkozatokban.

Nem félre kell nézni, hanem felvállalni a konfliktusokat, edukálni, nevelni saját magunkat és társainkat, munkahelyi programokat kell indítanunk, amely a közszféra esetében nem csak a dolgozóknak, hanem a szolgáltatások használóinak is előnyükre válna.

A virágok és csokoládék helyett érdemes lenne megkérdezni a női kollégáinkat, hogy mi zavarja és bántja őket az adott munkahelyen, amin változtatni kellene, vagy legalábbis nem ártana újragondolni. A nyitottság és meghallgatás erény, a közös fellépés pedig erő, amely változásokat tud kieszközölni.