Azok a fogalmak, amelyekkel korunk domináns politikai folyamatait próbálják megragadni, sokkal inkább a depolitizáció fogalmai. Például a biopolitika vagy újabban a pszichopolitika azt a tendenciát vagy folyamatot jelöli, amelyben az emberek politikai szubjektivitása eltűnik, feloldódik, a hatalom mechanizmusának tárgyi alkatrészévé válik. E kifejezésekben a „politika” a hatalmi felügyelet, ellenőrzés, a politikai szubjektivitástól való elidegenedés, a személy eldologiasodásának a szinonimája. És vajon mi a helyzet az identitáspolitikákkal? A „neoliberális identitáspolitikák” értelme, funkciója Szalai Erzsébet szerint az, hogy „nem közös nevezőket teremtenek, nem az egymás iránti megértést segítik, hanem sokkal inkább a többséginek nevezett társadalommal szemben erősítik meg az érintettekben a másság, a különbözőség, vagyis a kisebbségi lét érzetét. Így lassan meg is szűnik az a többségi társadalom, melynek alávetettjei, kizsákmányoltjai mélyen tudatosíthatnák helyzetüket, és közösen lázadhatnának a tőke uralma ellen.” A partikuláris, kisebbségi identitások elismerésére épülő neoliberális, és az erre komplementer válaszként mostanában (újra) megjelenő autoriter identitáspolitikákban – melyek újra a hierarchia különféle formáinak, az erős apa vagy vezér, az erős nemzet és hasonlók mentén szervezik a politikai identifikáció sémáit (erről részletesen lásd Szalai Erzsébet elemzésének második részét) – közös vonás, hogy a politika jelentése ezekben semmiben sem különbözik a hatalomtól. Nem más a helyzet az etnopolitika esetén sem, ahol a politika jelentése, hatóköre egy etnikai csoport vélt vagy valós érdekeinek képviseletére, illetve az etnikai identitás hatalmi eszközökkel való termelésére és újratermelésére szűkül.

Bár, mint mondani szokás, manapság „minden politika”, ezzel együtt az az érzés is elháríthatatlan, hogy semmi sem az, hogy

valójában ma nincs politika, és amit naponta politikának neveznek, nem más, mint az élet különféle területeinek hatalmi felügyelete, ellenőrzése, „lélekmenedzsment” a „megfelelő attitűd” kialakítása érdekében,

a hatalmi rendszer kiváltságosabb pozícióiért vívott gyomorforgató tülekedés, a tőke eltérő frakciói közti verseny, na meg a vádaskodás, gyalázkodás, a zavarosban való halászás, a félelem és a képmutatás, a rendszerszerű és anonim kényszereknek való megfelelés különös katyvaléka.

A gond az, hogy a politika fogalmának ilyen irányú megváltozása, kiürülése, hogy a hatalmi vagy érdekharccal, az igazgatással, a szakpolitikákkal, a lobbival, a mediális vagy digitális felügyelettel és hasonlókkal válik szinonim értelművé, nem egyszerűen nyelvhasználati kérdés. Hogy a politika szó ellentétével, a depolitizációval lett egyjelentésű, akár ironikus helyzetnek is fölfogható lenne, ha nem arról volna szó, hogy a depolitizált politika vagy antipolitika a politikai cselekvés teljes ellehetetlenülésének az állapotát fejezi ki. Azt, hogy miközben mindent politikainak címkézünk, tulajdonképpen hiányzik az alany, a politikai közösség, amely (meg)vitatja önnön létezési feltételeit, határait, múltját és jövőjét.

Számomra kétségtelennek tűnik, hogy ez a depolitizáció összefügg azzal, amit Tamás Gáspár Miklós nyomán az etnicizmus fölemelkedésének, bizonyos értelemben kizárólagossá válásának nevezhetünk. Felfogásában korunk politikai állapotának világtörténelmi szempontból egyik legfontosabb vonása, hogy a nemzetközi munkásmozgalom megszűnésével eltűnt a horizontról a szocialista politika. Ennek egyik legfontosabb teljesítménye az volt, hogy mint a kapitalizmus (képzeletbeli?) Másikja, megkérdőjelezte a kizárólag a kapitalizmus keretei közti politizálás kényszerűségét. Azáltal kérdőjelezte meg, hogy át akarta törni „…a kiüresedett választóvonalat a ‚köz’ és a ‚magán’, ‚szerződés’ és ‚rendelet’, ‚kötelező’ és ‚önkéntes’, ‚gazdaság’ és ‚politika’ között…”^[1]Egy olyan korban, amikor a politikának a kapitalizmushoz igazodó, annak viszonyait kifejező formája vitatás tárgyát képezi, ahol a nemzetről vagy a közérdekről a politikai cselekvés szintjén kinyilvánítják, hogy „nemzeten” valójában csak a nemzeti burzsoáziát, „közérdeken” a tőkések közös érdekeit értik „ők”, tehát harcot folytatnak magának a politikának egy másik fogalmáért és a politikai közösség határainak megváltoztatásáért, ott a politika fogalma nem válhat sem olyan körülhatárolhatatlanul képlékennyé, sem olyan tartalmatlanná, mint manapság.

De ez a törekvés, mondja Tamás Gáspár Miklós, elbukott.

Az etnicizmus alapvető politikai fogalommá válása pontosan azt fejezi ki, hogy a kapitalista politika vitathatatlanná, s ezzel lényegében fölöslegessé is vált. Ha a politika ma az – és csakis ilyen politikákat látunk! –, ami kifejezi és érvényesíti a kapitalizmus viszonyait, akkor nincs értelme megkülönböztetni a politikát azoktól az egyéb területektől, amelyek szintén a kapitalizmus viszonyait fejezik ki, érvényesítik, adminisztrálják.

Az etnicizmus egyrészt, csakúgy, mint a biopolitika, a pszichopolitika, a fajpolitika, az identitáspolitika lényegében – antipolitika. Ilyen változatos nevekkel illetik a politikát egy olyan korban, amikor megszűnt a politika, pontosabban az életvilág különféle területeinek az igazgatásává, adminisztrálásává, menedszelésévé, digitális kormányzásává egyszerűsödött. Az etnicizmus azonban, másrészt, nem ugyanaz, mint az etnopolitika. Utóbbi egyszerűen csak egy irányzat az antipolitikán belül. Az etnicizmus azonban, ahogyan azt Tamás Gáspár Miklós leírja, az antipolitika reflexiója, melynek fogalmi tartalma, hogy a politikai közösség tagjait összekötő kötelék korunkban többé nem politikai jellegű, hanem, nos: etnikai, nemi, vallási, felekezeti, kulturális, stb., tehát mindenképpen valami olyasmi, ami megelőzi a politikát, amit a politika már készen talál. A politika ma nem egyéb, mint a politikát megelőző, azaz nem-politikaialag „konstruált” közösségeknek az igazgatása, kormányzása, felügyelete, ellenőrzése, reprodukciója, stb. A politika ma nem hoz létre semmit, főképp nem politikai közösséget, szubjektivitást, legfönnebb szavazóbázist, vagy identitást. És nem vagyok meggyőződve, hogy jutunk valamire is azzal, ha lépten nyomon ismételgetjük, hogy ezeket a „prepolitikai” kötelékeket is lényegében politikaialag konstruálják.

Innen válik érthetővé, hogy az „osztály” fogalma miért nem csak egy szociológiai, hanem egyúttal politikai fogalom is (volt). Amikor a munkásmozgalmár úgy érvelt, hogy az első világháborúban nem – mondjuk – a magyarok érdekei és a franciák érdekei ütköztek, hanem a magyar burzsoázia küldte érdekeinek védelmére a magyar munkást vagy parasztot, vagyis nem nemzet és nemzet, hanem osztály és osztály között zajlott harc, akkor egyrészt elutasította a nemzet fogalmát mint „identitáskategóriát”, amellyel nagyvonalúan és cinikusan átnyúltak a gazdag és a szegény, a burzsoázia és a proletariátus érdekellentétén, s a nemzetfogalom helyére az osztály gazdasági kategóriáját állította. Másrészt ezt a gazdasági kategóriát politikai tartalommal töltötte fel, a politika új elvét vezette be a politizálásba azzal, hogy az osztály szociológiai fogalmát megpróbálta osztálytudattá alakítani, mert úgy vélte, az osztályérdek pontosabban fejezi ki az egyén valóságos igényeit a kapitalista társadalomban, mint a gazdasági és társadalmi különbségektől eltekintő nemzeti érdek.

Az osztály tehát azért politikai fogalom, mert szemben áll a nemzet fogalmával, s politikai tartalma az, hogy vitatja a nemzetfogalom érvényét, pontosabban azt, hogy a nemzeti érdek és a nemzetet alkotó különböző osztályok érdekei fedésben lennének.

Az osztályfogalom vitatja, sőt széthasítja, antagonisztikus összetevőkre bontja a nemzet fogalmát.

Pontosan ez az, ami ma nincs. A gazdasági fogalmaknak, pláne az osztálynak, ma senki nem tulajdonít politikai jelentést, mert a gazdaságot ugyanúgy, mint mondjuk az etnikumot prepolitikai, vagyis a politika által készen talált, abszolút és megváltoztathatatlan adottságnak tekintik. A tőke törvényei, csakúgy, mint a néplélek sugalmazásai, nem vethetők alá politikai vitatásnak, mivel ezek az általános meggyőződés szerint „eredendőbbek” és „mélyebbek”, mintsem hogy politikailag hozzájuk lehetne és szabadna (!) férni.

De a nemzet még politikai fogalom volt, mivel megfelelt neki valami politikailag is valóságos, nevezetesen az állam és az állampolgárság. Nagyon leegyszerűsítve azt is lehet mondani, hogy a nemzet integratív, sőt univerzális fogalom. Például magyar az, aki – önként vagy asszimiliáció hatására – annak vallja magát. Minden esetre vallomást lehet tenni róla. Ami azt jelzi, hogy szerepe van benne a tudatnak, a tudatos elköteleződésnek, a szubjektivitásnak. Az etnicizmus ellenben már antipolitikai fogalom, s mint ilyen egyáltalán nem igényli, hogy az odatartozásnak megfeleljen bármilyen politikai vagy akár közjogi realitás, és nem oszt vagy szoroz az sem, hogy ki minek vallja magát. Az etnicizmus tiszta önkény, mert önkényesen változhat annak megítélése, hogy valaki magában hordja-e az etnikum esszenciáját, melynek nem létezik definíciója, és azt sem igényli, hogy legyenek körülhatárolt politikai, közjogi keretei.

Az Ismerős Arcok Nélküled című dala, melyet manapság egyfajta második nemzeti himnuszként hallgatnak és énekelnek, pontosan kifejezi azt, amiről itt szó van. Az „egy vérből valók vagyunk” nemcsak a rokonságra, az ethnoszra utal, ami így természetileg (persze ez egy konstruált természetiség) meghatározott, hanem egy olyan, leginkább talán a vallási élményhez közelálló egységérzéshez kapcsolódik, amit nem lehet, de nem is szabad fogalmilag elemezni, egyszerűen „érezni kell”. A vér nem csak a rokonságra utal, hanem az érzelmi közösségre, mely nem tűri az értelem akadékoskodását. „Az ethnie az, ami.” – mondja Tamás Gáspár Miklós. Tiszta elkülönülés, megokolhatatlan egyediség, melynek kapcsán minden bölcseleti kritika istenkáromlás-számba megy, vagy legalábbis árulás. Aki nem érzi, hanem érteni akarja, aki nem ismeri el ezt a kifejthetetlen rejtélyességet, mely a nyelvet megkerülve, az érzésben és a vérben közelít el, az eleve nem az, az áruló, idegenszívű, annak még „nehéz éveket kell élnie”, hogy eljusson tán a vérbeli egységhez.

Az „ethnie” politikailag nem vitatható: akár szeretjük, akár szánjuk, akár támadjuk, akár védjük, akár megtűrjük, akár üldözzük, azt sosem vitatjuk, hogy a cigány: cigány, a néger: néger, az arab: arab, a székely: székely, a magyar: magyar, és így tovább. Amit az etnicizmus jelensége kifejez korunk antipolitikájáról, abból az következik, hogy a politikai szabadság fogalma értelmetlenné válik. Hiszen az ethnie, az örökölt kultúra olyasmi, amit az ember nem választ. A szükségszerűség világa ez, ahol a véletlen a törvény, s épp ezért az embereknek sorsuk van, nem pedig törvényük.

A „bennszülött”, a „néger”, a „cigány” önnön sorsának fogja, mivel nem ura életének, mások uralkodnak rajta, de valamiképpen mi mind a kapitalizmus benszülöttjei lettünk, akiknek nincs választásuk, csak sorsuk van.

Pontosabban, az etnicista antipolitika azt kéri tőlünk, arra kényszerít, hogy válasszuk a sorsot a politika helyett.

A szocialista politika heroizmusa, amíg létezett, azt jelentette, hogy az ember megválaszthatja politikai sorsát: ha kommunista lesz, vállalnia kell ennek következményeit, amelyek a kapitalizmus meghaladását célzó küzdelem végkimenetelének eldönthetetlensége miatt nem kiszámíthatóak és akár katasztrófához is vezethetnek. A kommunista „megtérésnek”, öneszmélésnek megvoltak a maga reflexív keretei, tudományos és filozófiai apparátusa, kulturális és társadalmi intézményei, fogalmisága, irodalma stb. Mindez azonban azt is jelentette, hogy nem egyetlen politikai sors van, hanem legalább kettő, hogy lehet választani. Fölkínálta a lehetőséget, hogy a tudat átforduljon, és tegye magát azzá, amit választ. Hogy szubjektíven átvállaljon egy tényszituációt, döntsön, hogy meg akarja-e változtatni egy eljövendő társadalom reményében, s hogy ezért áldozatot hozzon.

Ez a remény, ez az út elveszett, pontosabban elbukott. Ma nincs ilyen választási lehetőség, hiszen csak egyetlen sors van: a kapitalizmusé, ami a politikai gyakorlat szintjén nem képezi vitatás tárgyát. Az etnicizmus „az, ami”-je ennek az egysorsúságnak a szimptómája. Vagyis az a helyzet, hogy nincs döntési lehetőség. Vagyis nincs szabadság. Vagyis nincs politika. Egyelőre. És vélhetően akkor lesz újra, ha vitatni lehet majd mindazt, amit ma politika címén, valójában antipolitikaként művelnek.