Amikor egy parlament képviselőinek egy nem elhanyagolható számú csoportja kilép egy frakcióból vagy szövetségből, az abból a szempontból szokott érdekes lenni, hogy a kilépés hogyan is érinti a kormány és ellenzék viszonyát. Megmarad-e a kormánytöbbség, vagy elvész? Bukik emiatt a kormány, vagy helyén maradhat.

Ilyen típusú forgatókönyv zajlott le nemrégiben Olaszországban, ahol az egykori miniszterelnök, Matteo Renzi balliberális kispártjának kilépésével összeomlott Giuseppe Conte kormánya.

Azzal tehát, hogy a Fidesz delegációja ma délelőtt kilépett (kiszoríttatott) az Európai Parlament legnépesebb frakciójának, az Európai Néppártnak (EPP) a frakciójából, felmerülne a kérdés, hogy mi is történik a parlamenten belüli erőviszonyokkal.

Felmerülne, ha az Európai Parlament egy rendes parlament lenne, amely törvényeket hoz, és amely kormányokat hoz létre és buktat meg.

Az Európai Parlamentben azonban nincs kormányoldal és ellenzék, a kormányt pedig (ha az Európai Bizottságot az EU végrehajtó hatalmának tekinthetjük) a tagállami vezetőkből álló Európai Tanács nevezi ki, az EP-képviselők maximum utólag igent vagy nemet mondhatnak rá. Elvileg kormányt is buktathatnak (létezik a bizalmatlansági indítvány intézménye), ám ehhez nem egyszerű többség kell, mint minden rendes parlamentben, hanem kétharmados többség.

Ez a kétharmados kitétel is jól mutatja, hogy az Európai Parlamentben nem kormányoldal és ellenzék szembenállása az uralkodó szervezőelv, hanem a konszenzus.

Az Európai Parlament eddigi történelmének nagy részében, a három nagy, egymástól ideológiailag-szakpolitikailag szinte megkülönböztethetetlen pártcsalád, a néppárt, a szocdemek és a liberálisok  konglomerátuma alkotta ezt a konszenzust. Ha úgy tetszik, a „centrális erőteret”, rajtuk kívül pedig kvázi irreleváns kisbolygók, szélsőjobbosok, ultrakonzervatívok, radikális baloldaliak és zöldek keringtek, híján mindannak a szerepnek, jogkörnek, amely egy rendes ellenzéknek kijár.

Vagyis annak a képességnek, felhatalmazásnak, hogy felelősségre vonják, tetemre hívják, elszámoltassák a kormányoldalt, ÉS politikai alternatívát kínáljanak vele szemben.

Az Európai Parlamentben tehát a kormány-ellenzék alternatíva helyett inkább a konszenzusos centrális erőtérhez viszonyított távolság a valódi szervezőelv. Vagyis az, hogy kinek mekkora esélye van befolyásolni bizonyos döntéseket.

Az elmúlt években például azt láttuk, hogy a zöldek csoportja elkezdett befelé gravitálni, a centrális erőtér felé, ám álláspontjuk még mindig sokkal kevésbé komolyan vett, mint a nagy három tagjaié.

A mai bejelentésével a Fidesz egy ellentétes irányú mozgásba kezdett, gyakorlatilag kikerült a centrum centrumából, így elveszíti a konszenzusban való részvétel alanyi jogát.

Mindeddig az EP konszenzusgépezetének alapértelmezett része volt a Fidesz, mától ez már nincs így.

Ami azért, lássuk be, nem egy elhanyagolható veszteség a magyar kormánypárt számára.

Persze nem is végzetes veszteség, mert az Európai Parlament az EU intézményes szerkezetében mind a mai napig egy viszonylag jelentéktelen kis valami. A végső szót mindig és minden esetben a tagállami vezetőkből álló Európai Tanács mondja ki, ez a szervezet a valódi törvényhozó. Sőt, az elmúlt egy évtizedben a Tanács volt az európai integráció sebességének szabályozója, gázpedálja, ha úgy tetszik.

Az Európai Tanács konszenzusgépezetében pedig Orbán Viktor pozíciója egy csöppet sem gyengült, és semmi jel nem utal arra, hogy ezen a területen érdemi elmozdulást történt volna.

Mindez azonban mégsem jelenti azt, hogy a ma délelőtti kilépési gesztus csupán a Fidesz árnyalatnyi befolyásvesztése egy amúgy sem túl releváns intézményen belül.

Belpolitikai szempontból kétségtelenül nem vet túl jó fényt Orbán Viktorra és a Fideszre, hogy európai partnerei számára kicsit szalonképtelenebbé vált.

De ami még fontosabb, bár ma talán még szabad szemmel nem azonosítható, hogy az egész Európai Unió egy lépést tett a demokratizálódás felé, egy lépéssel távolodott attól az apolitikus, alternatívátlan konszenzusgépezettől, amely mindig is volt.

Az európai polgárok által közvetlenül választott Európai Parlament jó ideje próbál meg nagyobb jogköröket kiharcolni magának, főként a Tanáccsal szemben, ám ezeket a kísérleteket mindeddig túl sok siker nem koronázta. És mindaddig nem is fogja, amíg nem válik valódi politikai viták, valódi versengés, valódi botrányok terepévé.

Az Európai Parlament akkor lesz komolyan vehető intézmény, amikor megszűnik politikailag megkülönböztethetetlen, egyívású konszenzus-zombik artikulálatlan masszája lenni, és elkezd magán belül törésvonalakat generálni. Olyan törésvonalakat, amelyeknek vannak tétjei a választók életében, és amelyeknek van elég teatralitása ahhoz, hogy választói tekintetet vonzzon.

Valódi politikai törésvonalak, illetve teatralitás és skandalum: ez hiányzik az EP-nek ahhoz, hogy a siker esélyével küzdhessen saját jogköreinek, és az európai demokráciának a kiterjesztéséért.

Az ideális felnőttségi teszt egy Bizottság megbuktatása lenne, ám ettől még nagyon távol van, még egy olyan történelmi szituációban is, amikor a vakcinagate miatt lennének legitim érvek a von der Leyen-bizottság visszahívása mellett.

Ám azzal, hogy az Európai Néppárt szemérmesen ugyan, de kiutálta frakciójából a versengést és ellenségeskedést imádó Fideszt, azzal hatalmas lépést tett afelé, hogy legyen kormányoldal és ellenzék az EP-ben, és ezzel utóbbit elindította a komolyan vehetőség útján.

Majd meglátjuk, meddig tud elmenni rajta.