Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Mától szegényebb az ország, a közös gondolkozás egyik fórumától, közös javunktól fosztanak meg

Tegnap éjfélkor elhallgatott a Klubrádió, legalábbis a 92.9-es frekvencián. Bár az adás továbbra is követhető az online térben, a frekvencia elvétele sokakat megfoszt az adó hallgatásának lehetőségétől, vagy jelentősen megnehezíti azt számukra.

Egyrészt a hallgatóság magját adó idősebb generációnak okozhat nehézséget a digitális átállás, az új platformok kiismerése, a jól megszokott rádió bekapcsolás mellé újabb lépések kényszerű beiktatása, a digitális eszközök hiánya. Másrészt az autóban, úton rádiót hallgató és mobilinternettel nem rendelkező, az átálláshoz szükséges költségeket biztosítani nem tudó, vagy segítségre szoruló rádióhallgatók számára válik elérhetetlenné kedvenc adójuk.

A Klubrádió frekvenciaelvétele nem előzmény nélküli, hiszen egyszer már megkísérelte elvenni a hullámhosz jogosultságot a kizárólag a hatalom által delegált tagokból álló Médiatanács. Amely most is hisztériakeltésnek nevezi a frekvencia körüli vitát, azonban, ahogy arra a Klubrádió is rávilágított, a meg nem hosszabbítás indoklásaként szolgáló hibák már csak azért sem szolgáltatnak megfelelő alapot a döntéshez, mert mások, hasonló előzmények mellett, továbbra is folytathatják a sugárzást.

A rádiót két adminisztratív hiba miatt büntették: két alkalommal késtek a heti kvótával meghatározott zeneszámok leadásával, bár ezeket később pótolták, amit az NMHH is elismer.

Hétfőtől a Klubrádiót itt tudja hallgatni az interneten keresztül.

A Klubrádió nem csak egy szolgáltatás, a mai magyar médiapiacon talán egyedülálló orgánum, ahol a hírszolgáltatás mellett rengeteg ismeretterjesztő, kulturális és hallgatókat is megszólaltató program van, hanem egy közösség is, ami a támogatóknak köszönhetően maradhat fenn. A rádió számos olyan közszolgálati funkciót lát el, amelyeket „versenytársai” nem, vagy más jelleggel, más célközönség felé töltenek be. De a rádió fontosságáról és a jelenlegi helyzetről szóljanak bővebben vendégszerzőink:

Pikó András: Először csak társpótlék voltunk, aztán pedig közösséggé váltunk

Amikor évekkel ezelőtt a Klubrádiótól elvették a vidéki frekvenciáit, és ezzel beszorult a fővárosba, hónapokon keresztül kaptunk kétségbeesett leveleket egykori hallgatóinktól, többnyire idős emberektől. Megrázó és megvilágosító élmény volt olvasni, mit jelentettünk mi, a műsoraink, a rádió léte maga. A magány, az egyedüllét elleni orvosságot. A társaságot és a társalgást a világ dolgairól olyanokkal, akiknek a rádió az egyetlen kapcsolatuk a világgal, olyanokkal, akik nem járattak folyóiratokat, művészeti magazinokat, nem járnak színházba és koncertekre, de velünk napi kapcsolatot ápolhattak a magyar kultúra legjobbjaival. És igen, olyanokkal, akiket érdekelt a világnak az a fele is, amely politikai okokból kiszorult az ingyenes állami médiából.

Először csak társpótlék voltunk, aztán pedig közösséggé váltunk, mi műsorkészítők és ők, a hallgatóink. A rádió ingyenes hozzáférhető médiatartalom, a fogyasztó nem fizet érte, a fenntartását a reklámokból kell fedeznie minden rádióadónak. A közösségünk megértette, hogy a politikai okokból elirányított reklámok helyett neki kell fenntartania Klubrádiót – évek óta ez az összefogás, a hallgatók áldozathozatala  garantálja a rádió létét.  Ezért nem lehetett anyagi eszközökkel ellehetetleníteni, csak hatalmi szóval megtámogatott jogi csűrés-csavarással.

A Klubrádió egy élő paradoxon, nem is lehetett más: magántulajdonú rádió, melyet közösségi finanszírozással a hallgatók tartanak el, közszolgálati műsorszolgáltató, amely beszorult a politikai hidegháború legmélyebb árkába.

A szerkesztőség sosem adta fel a közszolgálatiság iránti elkötelezettségét, szelíden és sok szeretettel, de ellenállt a legelkötelezettebb közönsége nyomásának, és nem vált ellenzéki pártrádióvá. Sosem adta fel a szerkesztőség az objektivitás és a több szempontú megközelítés ideáját sem – nem rajta múlott, hogy ezt a belső elvárást végül nem tudta teljesíteni.

A hatalom csak a saját csatornáin keresztül hajlandó kommunikálni, és nem tűri a kritikus kérdezőket.

Így lettünk szép lassan üzenőfüzete azoknak, akik kiszorultak a nyilvánosság nagy részéből, akikkel nem álltak szóba, akiknek semmibe vették a véleményét, akikről döntést hoztak, nélkülük.

Nem csak ellenzéki politikusok, de szakszervezetek, civilek, érdekvédők, fontos ügyek szakértői és képviselői szólaltak meg, és ültek le a mikrofonjaink elé. Nem volt vitapartnerük, csak mi, újságírók – és nagyon nehéz objektíven és tárgyilagosan képviselni a jelen nem lévő hatalom szempontjait, amelyek sokszor csak hatalmi jellegűek, olyanokkal szemben, akiket elhallgatnak és elhallgattatnak. Fokozatosan fáradtam bele ebbe, és lettem frusztrált attól, hogy a szerkesztési gyakorlatunkat a nyilvánosságra való rászorultság határozta meg a legjobban. Mégsem tehettünk mást, csak ezt.

A Klubrádió olyan, a közszolgálatiság iránt elkötelezett újságírók produkciója, akiket megfosztottak attól, hogy elveiknek és hivatásuknak maradéktalanul megfelelő műsorokat készíthessenek. Elmondhatatlanul büszke vagyok, hogy 17 éven keresztül a tagja lehettem ennek a közösségnek.

A közt szolgáltuk azzal, hogy hangot és lehetőséget adtunk azoknak, akiknek korlátozzák a hozzáférését a nyilvánossághoz. A közt szolgáltuk azzal is, hogy nélkülöző, magányos emberek tízezreinek adtuk meg nap mint nap az érzést, hogy még mindig egy közösség, a magyar társadalom fontos tagjai.
A Klubrádió ellehetetlenítése ezért nem csupán politikai és médiabotrány, hanem az elmúlt évek egyik legnagyobb társadalmi vesztesége is.

Szalai Erzsébet: Mindig teret adtak antikapitalista mondókáimnak, és értően vitatkoztak azokkal

Szolidaritásomat és együttérzésemet fejezem ki a Klubrádió összes dolgozójának! Különösen hálás vagyok Dési Jánosnak, Rózsa Péternek és Szénási Sándornak, akik mindig teret adtak antikapitalista mondókáimnak, és értően vitatkoztak azokkal. A Klubrádió a magyar médiában az intellektuális gazdagság, sokszínűség és nyitottság egyik legfontosabb szimbóluma. A kultúrát és gondolatot üldöző jelenlegi hatalom nem véletlenül csapott le rá, de így sem fogja tudni elhallgattatni. Sokan vagyunk vele szolidárisak, adjon ez erőt nekik! Fog még szólni!

Molnár Péter: Egy magát magyarnak valló ember nem attól lesz konzervatív, hogy nemzeti színű féltéglával döngeti a mellét

A NER-médiapolitikára is illenek anyám NER-oktatáspolitikára mondott szavai: „Iskolaromboló, gyerekellenes, szeretet nélküli.” Az országromboló, emberellenes és szeretet nélküli NER Médiatanácsa, azáltal, hogy nem újította meg a Klubrádió jogosultságát a frekvenciája használatára, elsősorban a legidősebbek, köztük Holokauszt túlélők rádió hallgatását veszélyezteti. Leginkább közülük okozhat sokaknak nehézséget az internetes rádiózásra való áttérés. Pedig mint anyám – Váradi Júlia szavaival, „a Klubrádió anyukája” -, mondta egy, a Klubrádió frekvenciájáról szóló korábbi közmeghallgatáson:

„Semmi sem oldja úgy az egyedül élő idős emberek magányát, mint a Klubrádió.”

Az általában amúgy is egészségi gondokkal küzdő időseknek attól kell tartaniuk, hogy az általuk is támogatott, szabadegyetemként is működő közösségi rádiójukat többet nem hallhatják a lakásukban lévő megszokott készülékeiken. Ez az egészségüket, és ha az már nagyon törékeny, akkor az életüket is veszélyezteti. Ez nem csak szívtelenség, hanem a 48’-as 12 pont sajtószabadságról szóló elsőjét is sérti. A NER-kormányt még ellenfelei is magától értetődően konzervatívnak nevezik, pedig a NER-ben nem csak egy csipetnyi jóindulat, egy csipetnyi hiteles konzervativizmus sincs.

A magyar szólásszabadság sokszor tragikus, de elsötétíthetetlenül fénylő hagyománya szerint nem a NER, hanem éppen az ellenfelei a konzervatívok. A Klubrádió az egyik legkonzervatívabb intézmény az országban.

Egy magát magyarnak valló ember nem attól lesz konzervatív, hogy nemzeti színű féltéglával döngeti a mellét. Hanem mindenekelőtt attól, hogy tiszteletben tartja ezeknek a szavaknak az örökségét: „Kivánjuk a sajtó szabadságát, censura eltörlését.” Ez nem nyomtatványkitöltés, ez erőszakmentes üvöltés. Azok hangján is, akik szabadságharcainkban meghaltak vagy börtönbüntetést szenvedtek.

A 48’-as „Mit kiván a magyar nemzet.” mondatra felelő 12 pont közül egyedül az elsőben szerepel a „kivánjuk” szó.

Ez az örökérvényű mondat a magyar alkotmány morális kiegészítése. Tartalmilag hasonló az amerikai alkotmánynak a szólás-, és a sajtó szabadságát is védő első kiegészítéséhez. Ezt a hagyományt sérti a NER-médiatörvény, ami lehetővé tette, hogy a NER-Médiatanács minden tagját a NER válassza ki.

Ez teljesen ellentétes a sajtószabadság magyar nemzeti hagyományával, és annak részeként a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság 37/1992-es határozatával, amely leszögezte, hogy semmiféle társadalmi csoportnak nem lehet meghatározó befolyása a sajtóval kapcsolatban választott testületekben. Varga Judit NER-igazságügyminiszternek persze sem ez, sem a Klubrádió idős hallgatóinak a veszélyeztetése nem okozott gondot, amikor BBC interjújában élvezettel védte a tévesen oly gyakran konzervatívnak nevezett NER médiapolitikáját („I was enjoying it” – mondta a beszélgetés végén). Ennyit az országromboló, embertelen, és szeretet nélküli NER igazságáról.

Pályi Márk: A különbözőségek nem feszültségként, hanem a maguk helyén jelennek meg

A Klubrádió egy szabad adó és egy meglehetősen autonóm közösség. Az évzáró vacsorán egy asztalnál eszik és dumál a tulajdonos és a technikus, és nem mutatóba, hanem teljesen spontán. Attól persze az anyagiak és a lehetőségek különbsége fennmarad köztük, de az emberi érintkezésben ennek nyoma sincs.

Ha épp ott vagyok a vezérigazgató és a szerkesztőségvezető megbeszélésén, én is belebeszélhetek, és figyelnek rá. Kiválaszthatom, hogy kikkel barátkozok a szerkesztőségen belül, és anélkül körülbelül – a súlyos kizáró okokat leszámítva persze – nem is lehet valakit leszedni a térképről, hogy három-négy önálló „erőcentrum” (vezetőség, rovatmunkatársak stb.) ne értene benne egymástól függetlenül egyet. Ez így organikus.

Úgy is szerves része tudok lenni a közegnek, hogy a legtöbb kérdésben valószínűleg már elég máshogy, sőt talán ellenkezőleg gondolkodom, mint a munkatársak többsége. Persze sokan sokféleképp gondolkodnak, és nem is minden árnyalatot látunk egymásból, inkább csak azokat, amiket a minket körülvevő trendek segítenek artikulálni. Talán éppen amiatt is gondolkodom csomó mindenről máshogy, mert ennyire a közelében vagyok a horizontot sokszor kizárólagos irányokra leszűkítő trendeknek. És talán éppen ennek köszönhetően vagyok ennyire a zsigereimig hatolóan jelen benne.

Mert egy szabad közösség, illetve egy jól és szakmailag hatékonyan működő szerkesztőség ismertetőjegye az, hogy ha a különbözőségek nem feszültségként, hanem a maguk helyén jelennek meg, erősebb lesz tőlük a közeg és nem gyengébb.

Nekem ráadásul a szemléletem, pontosabban a különböző szemléletekre való nyitottságom formálódása is a Belső közlés című műsorunk készítésének köszönhet egy döntő lökést. Pontosan hat évvel ezelőtt Vári György – aki azóta, korábbi abuzív kapcsolatai feltárása nyomán jó okkal pályát váltott, és akivel a feszültségek ellenére együtt jegyeztük kedvenc adásaim nagy részét: az Iszaak Babel 120. születésnapjára, a Vadnarancsok-szociográfiából vagy a Bendl Vera írásából készült felolvasásokat és az azokat kísérő értelmező beszélgetéseket, a Borbély Szilárd váratlan halálát feldolgozó adást vagy Bereményi Géza és Kardos Horváth János szembesítését dalszövegeik jelentésrétegeivel) – azt javasolta nekem, hogy hívjuk meg Szőcs Gézát a műsorba.

Ők úgy lettek jóban, hogy Vári a 2010-es kormányváltás után tényfeltáró riportot közölt Szőcs viselt ügyeiről, amelybe azonban beleszőtte az iránta mint jelentős költő iránt érzett mély tiszteletét és nagyrabecsülését. Szőcs éppen annyira nem volt kicsinyes, mint ő, fölkereste Várit, és ebből onnantól szakmai barátság szövődött. Elhatároztuk, hogy az adásban csak Szőcs alkotói pályájáról beszélgetünk, hogy megpróbáljuk tisztán bemutatni azt az arcát, amelyet idővel a politizálás kedvéért többnyire fakóra satírozott.

Ez sikerült is, Esterházy Péter másnap élcelődve azt mondta nekem telefonon, hogy mekkora csibészek vagyunk, sikerült előnyös színben feltüntetnünk Szőcs Gézát.

Vagyis a vallomása segítségével, amelyet a műsorban tett meg először nyilvánosan, sikerült megmutatnunk a költőt, az embert, a motivációt az életút mögött. Ekkor szembesültem először azzal, hogy magukat baloldalinak mondó emberek a Facebookon erkölcstelennek bélyegeznek bennünket a nyitottságunkért. De a rovatvezetőnk megdicsért.

És ez volt ugyanakkor az első lépésem Szőcs Géza nagyszerű költészete felé is, amely pont olyan élvezettel és rugalmasan jut el a formához, mint ahogyan én szeretnék élni. És akinek a gondolati és cselekvési szabadságot hordozó verseit – azt a „másik féle teret”, amely „szabadabb távlatú / és igazi mértanú / amelyben van tavasz / és nincsen vértanú”, és amelyhez ő életének saját maga személyére szabott, autonóm döntéseivel is hű maradt –, megannyi más témával és megközelítéssel egyetemben (például hogy ez az egyedüli mainstream sajtótermék, ahol zsidó vonatkozású jelenségekkel mennyiségi korlát nélkül, valóban a fajsúlyukhoz mérten lehet foglalkozni), a mai magyarországi elektronikus médiában egyedül a Klubrádió közvetíti.

Jámbor András: Magyarok tízezreinek, százezreinek volt szellemi táplálék, és tényleg az volt

Jaj, de könnyű lenni egyrészt-másrésztezni, elemezgetni, bölcselkedni, erényfitogtatni. Sorolni, hogy mit hogy rontott el a másik, hogy én jobb vagyok nála. Nekem is száz ilyen magamutogatásom lehetne a Klubrádió kapcsán. De minek? Azért tudjuk, egyként vagyunk legyőzöttek, minden erényünk és hibánk ellenére. Márpedig a Klubrádiónak több az erénye, mint a hibája.

Szerencsére nem nekrológot kell írni a Klubrádióról, mert él, és az interneten élni fog. De azért mégis nekrológot kell írni, mert mégiscsak meggyilkoltak egy újabb szabad hangot, még ha tovább is él egy másik formában. Mert ez a továbbélés, csak nekromancia, halottidézés, az igazit, a valódit nem hozza vissza.

A Klubrádió magyarok tízezreinek, ha nem százezreinek volt szellemi táplálék, és tényleg az volt. Nyelvészettől a történelmi témájú műsorokig, a hírekről, politikai magazinokról már nem is beszélve. Mert azt a fajta mélységet, amely egy rádióműsorban biztosított lehet egy téma átbeszélésére, ma már nem sok helyen találjuk meg a magyar médiában. És ezt több tízezer vagy százezer embertől vették el, tőlünk.

Pont ezért lesz mától szegényebb az ország, mert a közös gondolkozás egyik fórumától és így minden magyar állampolgár közös javától fosztanak meg bennünket. Ha nem is hallgattuk a rádiót, a közösségünktől vették el a gondolkodás, a beszélgetés, eszmecsere és vita, az elmélyülés egyik lehetőségét. Ez pedig bőven túlmutat a Klubrádión, és így kimondhatjuk sajnos a szomorú ítéletet: a magyar kormány az általa elfoglalt államon keresztül egy újabb szellemi táplálékot vett el mindannyiunktól, és tovább sorvasztotta a hazai közgondolkodás és közbeszéd tereit.

Jámbor András a Mérce volt főszerkesztője, alapítója, jelenleg a fővárosi önkormányzat munkatársa, de fentiek a magánvéleményét tükrözik.