Magyar idő szerint reggel érkezett meg a hír, ami a washingtoni Capitolium ostroma után tulajdonképpen várható volt. A Twitter végleg felfüggesztette az Egyesült Államok első Twitter elnökének fiókját, még hivatali idejében. A TechCrunch hírportál gyorsan össze is szedte, milyen indoklással történt a példátlan lépés a Twitter tulajdonosa, Jack Dorsey és vezérkara részéről. Azért kellett mennie az elnöknek, mert a cég szerint „fennáll a veszélye annak, hogy további erőszakos cselekedetekre buzdít.”

A TechCrunch kiemelte, a Twitter sokáig máshogyan kezelte Trumpot mint egyéb felhasználóit, és annak ellenére sem tüntette el végleg fiókját, hogy súlyos konfliktusokat menedzselt le a platformon. A mostani incidens, amelyben eddig négy ember halt meg, de viszonylag gyorsan – 3 óra múltával – le is állt, miután maga az elnök is gyorsan belátta, hogy haza kell küldenie az embereket, azonban nem az első, amit Twitteren szervez meg egy nagyhatalmú vezető. Az USA-ról lévén szó, azonban mégis ez az első eset, amikor a platform gyorsan lépett fel, a kezébe véve az irányítást.

Felmerül azonban: ha innentől abba az új világba lépünk, ahol akár egy amerikai elnök elérését is korlátozni lehet a közösségi médián, akkor innentől valóban a tech-óriáscégek moderátorbázisa, tulajdonosai és részvényesei döntik el, mit látunk és mit nem látunk majd a politikai vezetők szándékaiból és véleményéből?

Noha a magyar kormány és baráti sajtója is rendszeresen panaszkodik arról, hogy őket a nemzetközi „liberális Facebook és Twitter cenzúrázza”, valójában a platformok eddig nem igazán szánták rá magukat arra, hogy valóban át is vegyék a kezdeményezést.

Csábító lenne azt hinni, hogy Trump Twitterének korlátozásával a világ végre fellélegezhet, és immár varázsütésre el tudjuk tüntetni a főgonoszokat és a szélsőjobbot az éterből, hogy visszamehessünk „piknikezni” politika helyett. A valóság azonban sokkal riasztóbb, és a problémát pontokba szedve próbáljuk meg illusztrálni.

1. Ha Trumpnak mennie kellett, kinek kell még mennie?

Noha nem az USA-ban, de a világ számos táján adódott már a mostani, washingtoninál mérföldekkel súlyosabb probléma ugyanis abból, hogy – amúgy még Trumpnál is jóval kevésbé korlátozott és ellenőrzött – autoriter vezetők a közösségi médián szerveztek lincselést, vagy idéztek elő háborús helyzetet vagy népirtást.

Ezek közül a legismertebb a mianmari (burmai) muszlim rohingya népesség ellen kezdődött el Délkelet-Ázsiában, itt főleg a Facebook volt a felelős. Ugyanis a muszlim „belső ellenséggel” kapcsolatos rémhírek és uszítás itt hetekig szabadon áramlott a Facebookon, a helyi (amúgy alulfizetett és kiszervezett) moderátorok nem érezték, hogy kompetensek lennének ennek leállításában. Mark Zuckerberg vezérkara 2018-ban elismerte, hogy a több százezer ember menekülését és több ezer ember halálát előidéző kampányt radikális nacionalista és buddhista burmaiak az ő platformjukon szervezték meg, ők azonban nem léptek közbe.

Az incidens után merült fel először komolyan, hogy a közösségi médiának súlyos felelőssége van a világ eseményeiben, és az addig a Trump megválasztásával és brexittel kapcsolatos „fake news-tiltásos” közbeszéd éles fordulatot vett: felmerült, hogy ha így áll a helyzet, a Twitternek és a Facebooknak is egyszerűen „el kell vágnia” az eszkaláció fonalát.

Ez azonban egyszerre komoly beavatkozás is egy-egy ország belügyeibe és politikájába, olyasmi, amit hagyományosan az ENSZ, EBESZ és nemzetközi fórumok egy megállapodást, szavazást követően tesznek csak meg. Nyilvánvaló, hogy a rohingya népirtás legsúlyosabb epizódjait megnehezítette volna a Facebook gyors és hatásos közbelépése, nincs azonban arra bizonyíték, hogy enélkül meg sem történt volna.

Most, hogy Trump az amerikai mértékben példátlan incdidens után tiltást kapott, mi lesz a neki nem tetsző csoportok és kisebbségek ellen folytonosan közösségi médiában uszító világvezetők, Jair Bolsonaro brazil elnök, Rodrigo Duterte fülöp-szigeteki elnök, Narendra Modi indiai miniszterelnök vagy a szíriai Aszad-kormány és az iráni rezsim vezetőinek sorsa?

Kapnak még két esélyt?

Esetleg, mivel ez nem az USA, többet engedhetnek meg maguknak? Bár nyilvánvaló, hogy a vezetők hatásosan szervezik meg autoriter hatalmukat az interneten keresztül, mi lesz, ha ezek helyébe egy techóriás hatalma lép, akihez még nekik is alkalmazkodni kell?

Nem teremt ez óriási visszaélésekre, háttéralkukra további lehetőséget?

Látszik, hogy ezen az úton nincsenek jó válaszok jelenleg ezekre a kérdésekre.

2. A Twitter-diplomácia már háborút is megakadályozott, és gyorsabban, mint a diplomaták

Ráadásul további probléma, hogy ugyan Trump Twitterét eddig főleg, mint óriási veszélyforrást, és a globális idegesség egyik fő felelősét ismertük a médiában, sokkal kevesebb figyelmet kapott az, amikor az elnök dühös posztjai háborút is segítettek elkerülni.

A 2020-as év egyértelműen kitörölte a fejünkből, de éppen egy éve, januárban, Kászim Szulejmáni iráni tábornok meggyilkolása után fenyegetett egy nyílt amerikai-irányi összecsapás réme is – de csupán az első órákban. A denveri egyetemen végzett iráni külügyminiszter, Dzsavad Zaríf és Trump számos pengeváltásból álló online beszélgetése ugyanis diplomáciai elemzők szerint pár óra alatt sikeresen csökkentette a feszültségeket, egy olyan helyzetben, amelyben hagyományosan csak napok, hetek alatt összehozott kétoldalú telefonkonferenciák lettek volna erre képesek.

Ebben az esetben tehát Donald Trump legendás Twitter-függősége és közvetlen, konfrontatív, keménykedős stílusa ironikus módon rekordidő alatt került el egy pusztító közel-keleti konfliktust. Ez főleg Zaríf kimértségének és az elnököt leszerelő válaszainak köszönhető ugyan, de tény.

Kérdés az, hogy ha a tagadhatatlan és pusztító társadalmi károk miatt egy-egy nemzetközi konfliktus rapid, Twitteres megoldásának lehetőségét is megszüntetjük hosszú távon, nem fogjuk-e mindezt a későbbiekben csúnyán megbánni? Például akkor, ha a kölcsönös bizalmatlanságot feloldhatná a „Twitter-diplomácia” de a lezárástól való félelemben a világ vezetői mégsem mernek majd itt hadakozni.

3. A cenzúra-alapú közbeszéd nem fenntartható

Nem csupán Trump kapcsán, de az álhírek, összeesküvés-elméletek és súlyos politikai következményeik, vagy éppen a járvány-szkepszis nyomán a tavalyi évben minden közösségi média-platform vezetői súlyos – és saját dolgozóikra is kiterjedő – társadalmi nyomás alá kerülve jóval többet cenzúráztak, mint az azelőtt elképzelhető lett volna.

És noha számosan vagyunk, akik szerint a szólásszabadság nem ütheti az emberi méltósághoz, élethez való alapvető jogot, így valamekkora korlátozás mindenképpen kívánatos, ez a folyamat sem fordulhat át a szabad véleménynyilvánítási jog relativizálásába.

Közismert probléma például az online cenzúra mindennapossá válásával, hogy még ha ideális esetben – az immár szakszervezeteket is alapító – Google, vagy a Facebook és Twitter dolgozóinak széles köre is dönt erről, noha ez jelenleg nincs így, ez a társadalmi csoport – mint mindegyik másik is – saját előítéletekkel, világképpel rendelkezik, és nincs az abszolút tudás birtokában.

Így – akár megbízunk bennük mint a globális diskurzus kapuőreiben, mert úgy gondoljuk például, hogy inkább ők, mint Orbánék, akár eleve kevésbé bízunk bennük – ezekkel a véleményekkel részben máris elfogadtuk, hogy alkalmazkodunk a túlhatalmukkal kialakult új helyzethez.

Ezért nem lehet például Magyarországon sem értelmes vitát folytatni a Facebook ellenőrzés alá vonásáról, ugyanis az Orbán-ellenes közvéleményben minden ilyen reguláció állami, autoriter beavatkozásként jelentkezne és értelmeződne – még akkor is, ha például EU-s fórumok tudnák csak a szabályozást ellenőrizni.

4. A súlyos korlátozás az alternatív és kevésbé finnyás platformoknak kedvez

És itt már át is csúszunk ezeknek a kérdéseknek az esetleges nem kívánt következményei terepére. Mindez már folyamatban van. Az amerikai szélsőjobb influenszerei és az őket követő milliók például megunva, hogy szerintük „cenzúrázza szabad véleményüket” a hagyományos közösségi média, új platformokat alapítanak és szerveznek maguknak – ezek közül a Twittert helyettesíteni próbáló Parler az eddigi legsikeresebb, olyannyira, hogy már a Google és az Apple is korlátozta appjának elérését.

De vannak olyan amerikai újságírók is, akik a Joe Biden elleni, sokszor kemény kritikáik miatt úgy érzik, végleg kiszorultak a nagy amerikai szerkesztőségekből, ahol az uralkodó vélemény szerint a demokraták minden hibájuk ellenére is „a Jót” képviselik, a Trumpisták pedig „a Rosszat”.

A szerkesztőségi nyomás elől egyre több oknyomozó, tényfeltáró menekül a Substack nevű, hírlevél-feliratkozások után fizető oldalra, hogy a hagyományos online médiából kiszoruló, nem pártos véleményeket és riportokat közzé tegye. A Substack ugyan főleg a balos rendszerkritikus amerikai szerzők közt népszerű, de számos szélsőjobbos is átugrott oda, így a fősodratú média ennek nyomán már a Substacket is kritizálni kezdte.

Sőt, a folyamat nálunk is beindult, a Facebookon egyre több – közösségi elvek alapján bevezetett – tiltással szembenéző szélsőjobbos-kormánypárti aktivista , politikus és influenszer költözik át egy új, számukra létrehozott vállalkozás, a HunDub felületére, ahol szabadon áradhat a vírus-, oltásszkepszis és a homofóbia is.

Mindez felveti, nem arrafelé tart-e az európai és észak-amerikai közösségi média is, mint amit radikális formában Kínában látunk?

Nem az lesz-e a Facebook és Twitter kiszélesedő kontrolljának az eredménye, hogy minden ország és rezsim neki megfelelő „biztonságos teret” hoz létre, és így a buborék-képződés még durvább méreteket ölt? Ez ugyanis a legszélsőségesebb autoriter hatalmat is könnyedén be tudja betonozni.

5. Ki szavazott a tech-óriások vezetőire?

És itt már vissza is jutunk az alapkérdéshez, amit Bernie Sanders és Elizabeth Warren amerikai szenátorok, és Jeremy Corbyn volt baloldali brit pártvezető már évekkel ezelőtt felvetettek: a nagy tech-cégek tulajdonosai és vezérkara jelenleg demokratikusan nem ellenőrizhetőek vagy elszámoltathatóak, cégeik pedig olyan óriásmonopóliumok, amelyek a legtöbb nyugati jogrendben egyáltalán nem is létezhetnének.

Ha Mark Zuckerberg, Jack Dorsey Twitter-alapító, vagy a Google társtulajai és befektetőik döntik el, mit lássunk a világból és mit ne, az nagyjából ugyanolyan helyzet, mint amikor Orbán döntheti el, mi jelenik meg a magyar médiában és mi tilos.

A problémát persze lehet kezelni, de az a bonyolult, részletekre is figyelemmel lévő és arányos megoldás: a tech-cégek arányos feldarabolása és az anti-tröszt törvények érvényesítése. Erre azonban, olyan radikális lépések után, amikor egy egykor teljesen semleges platform mint a Twitter egyszerűen leszedi az amerikai elnököt, egyre kevesebb megoldás kínálkozik, így a faragóeszközök helyett a bulldózereké lehet a terep.

Akármennyire is visszataszító Donald Trump négyéves Twitter-tevékenysége, ez egy legalább ugyanakkora veszély.