Nincs sok elvárásom a TV2 hírműsoraival szemben, hiszen ami a kormánypropagandát illeti, viszonylag magas már az ingerküszöböm, sőt a maguk abszurd módján még szórakoztatóak is tudnak lenni például a Tények hírhedt szalagcímei. Néhány napja – egy véletlen esti odakapcsolás alkalmával – mégis azon kaptam magam, hogy egyre feszültebben figyelem a győri kettős gyerekgyilkosság évfordulójának apropóján készített „exkluzív” anyagot a csatornán.
December 15-én történt ugyanis egy éve, hogy egy győri férfi megfojtotta 13 éves nevelt lányát és 10 éves fiát, majd felakasztotta magát. A gyerekek láthatáson voltak apjuknál, nem sokkal azután, hogy az feltételes szabadlábra került börtönbüntetéséből. A férfit emberölés kísérlete és kiskorú veszélyeztetése miatt ítélték el, miután 2016 májusában feleségét többször fejen ütötte kalapáccsal, majd egy szikével megvágta a nő arcát, nyakát és mellkasát, amit végignéztek az akkor 3, 7 és 10 éves gyerekeik.
A borzasztó tragédia az egész országot megrázta. Olyannyira, hogy Varga Judit igazságügyi miniszter vizsgálatot is indított, és úgy döntött, 2020 az áldozatsegítés éve lesz. (Hogy aztán miért nem lett az mégse, arról legutóbb itt és itt írtunk bővebben.)
A Tények műsora jó alkalmat adott volna arra, hogy megszólaltassanak nőjogi szervezeteket vagy épp magát a minisztert; áttekintsék, mi mindenre világít rá a konkrét eset és mi történt ebben az egy évben.
Persze nem áltattam magam azzal, hogy ezek közül túl sok minden szóba jöhet a kormánypárti csatornán, de azt azért – talán naivan – reméltem, ha még a kormány szűrőjén keresztül is, de sikerül kontextualizálni valahogyan a győri tragédiát. Annál ugyanis, amit láttam, talán még a sikerpropaganda is jobb lett volna.
Ehelyett a Tények előállt egy interjúval a meggyilkolt gyerekek édesanyjával, H. Annamáriával, aminek az égvilágon semmi célja nem volt azon túl, hogy húsbavágó részleteket húzzanak ki a nőből – még ha ezzel (igazán soha be nem gyógyuló) sebeket is tépnek fel. Mert a nézőknek nem kell ismerniük a kontextust, ha van helyette igazi könny, vér, fájdalom. Miközben néhány bevágásban röviden ismertetik a történetet, a végig könnyeivel küszködő édesanya hosszasan mesélt arról, hogy sokat álmodik elvesztett gyermekeiről; vagy arról, hogy az életben hagyott legkisebb lánya a gyilkosságot követő reggelen abban a hitben próbálta felébreszteni halott testvéreit, hogy azok csak alszanak. A kislány azóta is hazavárja őket.
A fájdalmas részletek mellett kiderül, hogy sokan az anyát hibáztatják azért, mert elengedte gyerekeit apjukhoz láthatásra. „Szakvélemény van arról, hogy ő nem fog újabb bűncselekményt elkövetni, hogy ő kárpótolni fogja a gyerekeket, miután szabadul, és hogy mindent meg fog tenni azért, hogy ez egy működőképes dolog legyen. Ki az, aki azt mondta volna, hogy nem, nem mehettek?” – hangzik el Annamáriától az interjú legmegrendítőbb mondata, amely rávilágít egy súlyos rendszerhibára. De nem, ezen a ponton még mindig nem kapunk semmiféle információt arról, hogy mennyire káros az áldozathibáztatás, hogy a nők elleni erőszaknak sokszor a gyerekek is eszközeivé és áldozataivá válnak, hogy milyen rendszerszintű problémákra világít rá az a bizonyos szakvélemény, hogy az intézményi árulás velejárójaként jó eséllyel az anyának kellett volna bíróság elé állnia, ha megtagadta volna a láthatást, hogy hogyan mosta kezeit az eset kapcsán az ügyészség. Arról sem esett szó, hogy
a bántalmazó férfiaknál az igazságügyi szakértők jellemzően nem találnak viselkedésük magyarázatára és a kockázatok megállapítására alkalmas pszichés rendellenességeket, mert nem is ezek miatt teszik, amit tesznek
(ahogy az a győri esetről is elmondható), hanem azért, mert tulajdonuknak tekintik partnerüket és gyerekeiket – jogosultságot éreznek arra, hogy uralkodhassanak felettük, megbüntessék őket, bosszút álljanak rajtuk.
Számos szempontot fel lehetett volna sorakoztatni, amelyek nélkül nem szabadna a családon belüli erőszakról beszélni, a Tények interjúja mégis az anya személyes felelősségét vetette fel, miközben egy az egyben kimaradt a képletből a rendszer, melynek áldozatai lettek ezek a gyerekek, ezzel is ráerősítve: ez egy egyedülálló eset, szerencsétlen véletlenek összessége. Így az anya által elmesélt borzasztó részletek nem segítenek abban, hogy megértsük a történteket, levonjuk a következtetéseket, tanuljunk valamit a nők és gyerekek elleni erőszakkal kapcsolatban. (Félreértés ne essék, ez egyáltalán nem az interjút adó anya hibája.)
Bár rég nem várok el magas színvonalú tájékoztatást a TV2-től, egy dolog azért mégis megfogalmazódott bennem: az a minimum lenne, hogy egy tragédiából senki ne csináljon öncélú bulvárdagonyázást egy olyan országban, ahol a családon belüli erőszak hetente egy nő életét követeli, ahol minden ötödik nő él vagy élt valaha olyan kapcsolatban, melyben partnere rendszeresen testileg bántalmazta őt, ahol a hatóságok a legtöbb esetben érzéketlenek és alkalmatlanok az esetek kezelésére, így éppen az a rendszer bántalmazza tovább az áldozatokat, amelynek védelmeznie kellene őket.
