Az elmúlt hónapokban Franciaország megint a szokásosnál gyakrabban szerepelt a hírekben, elsősorban az országot ősszel megrázó terrortámadások kapcsán. Ezek az események valóban sokkolóak és ijesztők, főleg ha figyelembe vesszük, hogy az első és az utolsó eset között kevesebb mint két hónap telt el. Ám a támadásokat felhasználva számos sajtótermék, politikai szereplő ismét igyekezett egy olyan országként lefesteni Franciaországot, ahol valamiféle permanens faji vagy vallási háború zajlik, ahol az emberek az iszlamista terrortól rettegve kelnek és fekszenek, ahol senki soha nincs biztonságban, és ahol a legfőbb problémát az iszlám, a más bőrszínű és kultúrájú emberek jelenléte jelenti. Ezzel a Charlie Hebdo elleni 2015-ös terrorcselekmény óta nagy népszerűségnek örvendő narratívával azonban van némi probléma.

Egyrészt ez a média és a politikai osztály által gerjesztett rettegés végső soron csak a terroristáknak kedvez, akik már a rémtetteik célpontjait, helyszíneit és kivitelezési módját is aszerint tervezik meg, hogy azok a lehető legnagyobb fenyegetettség-érzetet keltsék a lakosságban. Ami pedig talán még ennél is rosszabb, az az, hogy mivel az elkövetők általában nem francia szülőktől származnak (azt mondani olyan emberekre, akik Franciaországban születtek, akiknek az anyanyelvük a francia és az egész életüket itt élték le, hogy ne lennének franciák, leginkább a valóság tagadását és a felelősség eltolását jelentené), így a bevándorló hátterű franciák problémáiról szóló diskurzust is eltéríti, és úgy festi le a helyzetet, mintha ezek a terrortámadások jelentenék az ilyen háttérrel rendelkező emberekhez köthető problémák átlagát, vagy leggyakoribb megnyilvánulási módját. 

Én az összes fent említett terrorcselekményt Franciaországban éltem át, ám Lille nagyrészt észak-afrikaiak és feketék által lakott városrészeiben járva a jobboldali (és nemegyszer a liberális) sajtó által vizionált, a tálibok rémuralmához hasonló, a „nyugati értékeket” megtagadó párhuzamos társadalmak helyett valami sokkal prózaibb dologgal találkoztam: olyan szintű szegénységgel és reményvesztettséggel, ami nem méltó a világ egyik leggazdagabb és legerősebb nagyhatalmához. Ennek az okaival és a megoldásával pedig nem csak a szegénység és reményvesztettség egyes látványosabb megnyilvánulásait gyűlöletkeltésre felhasználó, Marine Le Pen-féle szélsőjobboldal, de a francia politika szinte egésze nem hajlandó foglalkozni. Míg a politika megoldások helyett csak gyűlöletkeltést és a „köztársasági értékek” hanyatlásáért hullatott álszent krokodilkönnyeket tud kínálni, a francia film tavaly is előállt két olyan produkcióval, amelyek hajlandóak a francia társadalom legégetőbb problémáival foglalkozni.

Nem vagyunk bukásra ítélve. (Banlieusards / Street Flow)

A népszerű rapper Kery James és Leïla Sy filmje nagy sikert aratott a Netflixen, miután a rendezőpáros egy olyan stúdiót vagy tévécsatornát sem talált, akik segítették volna őket a produkció létrehozásában.

A Banlieusards (amely a nem-francia Netflixen az eredeti cím üzenetét nem túl jól átadó Street Flow néven fut) minden momentumán érződik a forgatókönyvet is író Kery James keze nyoma. A haiti szülőktől származó zenész a Franciaországhoz tartozó Guadeloupe-on született Alix Mathurin néven, azonban a Párizs egyik szegény külvárosában (banlieue-jében), Orly-ban nőtt fel. A három évtizednél is hosszabban tartó karrierje alatt Kery James a rapszámaival mindig arra törekedett, hogy bemutassa azokat a problémákat, amelyekkel a hozzá hasonló hátterű emberek nap mint nap találkoznak: a rasszizmust, az erőszakot, a nélkülözést, a kitaszítottságot és a reményvesztettséget. 

James a választott műfajától talán szokatlan éllel kritizálja hazája társadalmi rendszerét, felfedve annak belső ellentmondásait és álszentségét. Egyik leghíresebb száma a Lettre à la République (Levél a Köztársasághoz) kíméletlenül emlékezteti a bevándorlóktól és az iszlámtól rettegő „szende és ártatlan Franciaországot”, hogy a külvárosok arabjai és feketéi nem véletlenül vannak itt („Nous les Arabes et les Noirs, on est pas là par hasard” ^[1], és hogy Franciaország a gyarmatosító múltjával maga döntött úgy, hogy a jövőjét összekapcsolja ezekével az emberekével („Ce passé colonial c’est le vôtre, c’est vous qui avez choisi de lier votre histoire à la nôtre” ^[2]). Egy 2016-os számában, a Racailles-ban (a szót talán „csőcselekként” lehetne a legjobban lefordítani, a cím pedig egy utalás Nicolas Sarkozy egyik hírhedt beszédére, amiben a volt elnök 2005-ben még belügyminiszterként „csőcselék hadaként” írta le azokat a külvárosi fiatalokat, akik hetekig tüntettek, miután két bevándorló hátterű fiatal meghalt az őket üldöző rendőrök elől menekülés közben) a teljes politikai rendszert veszi célkeresztbe, kritizálva az átlagos emberektől elszakadt, korrupt politikusokat, akik a hatalmuk megtartása érdekében megosztják és kisemmizik a népet. (A dalban megfogalmazott kritika szinte egy az egyben köszönt vissza a 2018-ban induló sárgamellényes mozgalom követeléseiben.) 

A nehéz sorsú fiatalokat pedig a saját alapítványán keresztül is segítő zenész L’impasse című számában pedig dühösen és aggódással kéri a banlieue-k hátrányos helyzetű fiataljait, hogy a bűnözés helyett a tanulást válasszák („Ça sert à éviter la bicrave la violence la prison, contempler autre chose que des tours comme horizon, Béné” ^[4]„).

Kery James filozófiájának központi eleme, hogy az életünk a saját döntéseink következménye. Filmje, a Banlieusards pedig különböző életutakat vonultat fel, miközben bemutatja, hogy ezeket az életutakat az egyéni döntések mellett sokszor az egyénen kívül álló tényezők és igazságtalanságok is nagymértékben befolyásolják. A film három legfontosabb szereplője a Traoré-család három fiútestvére, akik a párizsi külváros régió egyik hírhedt lakótelepén, a Bois-l’-Abbé-ben élnek. A legfiatalabb közülük a 15 éves Noumouké, aki iskolai gondokkal küzd és még nem tudja, hogy milyen életet szeretne élni, a két bátyjától pedig merőben eltérő mintákat sajátíthat el. Ott van a legidősebb Traoré-fiú, Demba (akit maga Kery James játszik el), aki kábítószer-kereskedőként ugyan viszonylag vagyonosan él, de nem egy velejéig romlott bűnöző: rettentően bántja, hogy az évekkel korábban megözvegyült anyja eltolja magától a választott életmódja miatt, és egyre több nehézséget okoz számára erkölcsi elveinek összeegyeztetése a bűnözők világától elválaszthatatlan erőszakkal és gátlástalansággal. A másik oldalon pedig ott van Soulaymaan, a Párizsban jogot hallgató éltanuló, aki éppen egy vitaversenyre készül. A versenyen megvitatandó kérdés:

Az államot terheli-e az egyedüli felelősség a francia külvárosokban kialakult helyzetért?

A szabályok szerint nem a résztvevők, hanem a zsűri dönti el, hogy melyik versenyzőnek melyik álláspont mellett kell érvelnie, Soulaymaan pedig azt kapja feladatául, hogy az állam kizárólagos felelőssége ellen érveljen. A másik oldalt pedig Lisa, a gazdag párizsi családból származó lány képviseli, aki – miközben egyre közelebb kerül Soulaymaanhoz – bepillantást nyerhet annak a „másik Franciaországnak” a mindennapjaiba, amely az ő világtól néhány metróállomásra, teljesen elzártan létezik.

Ahogy Soulaymaan készül a vitára, egyre másra történnek olyan események, amelyek következtében meginog a hite abban, hogy képes őszintén érvelni amellett, hogy a banlieue-k nehéz sorsú lakói kitartással, kemény munkával és akarattal változtathatnának a helyzetükön. A film csúcspontja azonban mégis a közte és a Lisa között zajló vita, amely nem csak két világlátás, hanem tulajdonképpen Kery James, témáról alkotott ambivalens nézeteinek küzdelme is. A mandátumhalmozó, korrupt politikusokat ostorozó Lisa beszédében a szerző olyan művei elevenednek meg, mint a már említett Lettre à la République, a Racailles vagy a francia nemzeti identitás néhol égbekiáltó álszentségét vizsgáló  Blues („Quand il ramène une coupe du monde un soir de juillet là, l’homme noir est français” ^[5]). Ezzel szemben Soulaymaan szenvedélyes érvelésében visszaköszön a film előtt nem sokkal megjelent À qui la faute („Ki a hibás”), illetve a címadó Banlieusards, amiben Kery James húsbavágó erejű szavakkal ír arról, hogy ki is ő:

„Nem egy áldozat, hanem egy harcos vagyok,
Nézz rám!
Fekete vagyok és büszke
Molière nyelvén művelem a művészetet
Francia vagyok
Mert Franciaország leigázta az őseimet
De a lelkem szabad
És az én Afrikám nem adósa senkinek”

A Banlieusards lezárása nyitva hagyja azt a kérdést, hogy a rendszerszintű diszkrimináció és igazságtalanságok közepette mennyi esélye van a külvárosok lakóinak, hogy leküzdjék a mindennapjaikat megkeserítő szegénységet, erőszakot és reményvesztettséget. Ám, mivel a Franciaországot a legkritikusabb dalaiban is elemi erővel szerető Kery James alkotásáról van szó, a film a már említett Banlieusards című dal optimista refrénjével búcsúzik a nézőktől: „Banlieusard et fier de l’être, on n’est pas condamné à l’échec!”, vagyis  „Külvárosi és büszke, nem vagyunk bukásra ítélve!”

Nincsenek sem rossz növények, sem rossz emberek. Csak rossz gazdák vannak. (Nyomorultak)

Ladj Ly 2019-es filmje amellett, hogy óriási közönség- és kritikai siker volt (elhódítva a Cannes-i Filmfesztivál Zsűridíját, valamint a legjobb filmnek járó Cézár-díjat), az általa feszegetett kérdések különösen aktuálissá váltak a Franciaországon októberben és novemberben végigsöprő tüntetéshullám közepette, amely az Emmanuel Macron-Jean Castex duó által propagált „globális biztonsági törvény” ellen szerveződött. A törvény megtiltaná az intézkedő rendőrök lefilmezését, valamint kibővítené a rendőrség jogait az állampolgárok megfigyelése terén. A Nyomorultak (ahogy látni fogjuk, a cím nem véletlenül azonos Victor Hugo regényével) legfőbb témái ugyanis a rendőri erőszak, és a szegény külvárosok problémáit rendpárti eszközökkel megoldani kívánó politika fenntarthatatlansága.

A film kezdő képsoraiban láthatjuk, ahogy Párizs népe bőrszíntől, vallástól, társadalmi háttértől függetlenül ünnepel, miután 2018. július 15-én Franciaország megnyerte a labdarúgó világbajnokságot. Számomra ezek a képsorok különleges jelentőséggel bírtak, mivel Párizsban tartózkodtam, amikor a francia csapat a belgákat legyőzve bejutott a VB-döntőbe, és hasonló élményben lehetett részem a Marseilleise-től hangos metrókocsikkal, az utcán kurjongató emberekkel és az örömittasan dudáló kocsisorokkal. A Les Misérables története azonban itt nem ér véget, és láthatjuk, ahogy az össznépi testvériség érzetet teremtő örömünnepély után mindenki hazatér a különböző városrészekbe és a külvárosokba, ahol az élet örömei már korántsem olyan egyenlően oszlanak meg, mint a „kékek” győzelme miatti nemzeti büszkeség. A film egyik fontos szereplője, Issa például a hírhedt Seine-Saint-Denis megyében található Montfermeilbe tér haza, amely már Victor Hugo 160 éves regényében is a reményvesztettség és a felfoghatatlan szegénység szimbóluma volt, a mű két központi figurája Jean Valjean és Cosette is itt találkozik először.

A Les Misérables cselekményének központjában egy háromfős montfermeili rendőrkülönítmény áll, akik a banlieue-kre specializálódott egység, a Brigade anti-criminalité (BAC) tagjaiként civil ruhában járják a súlyos szociális problémák sújtotta várost és közbeavatkoznak az utcán kialakuló konfliktusokban. Stéphane (Damien Bonnard) újonnan érkezik a helyi BAC-különítménybe és rögtön összekerült a már sok éve együtt dolgozó Chrisszel (Alexis Manenti) és Gwadaval (Djebril Zonga). Az első közös járőrözésük során Stéphane rádöbben, hogy a rangidős Chris legfőbb feladatának nem a rend megőrzését tartja, hanem önjelölt seriffként terrorizálja a legvédtelenebb városlakókat, Gwada passzív asszisztálása mellett. Az atyáskodó rendőrbácsiból egyik pillanatról a másikra erőfitogtató állattá vedlő Chris azonban csak a nála sokkal gyengébb tinédzserek felett tudja kimutatni a dominanciáját, a felnőttek egyáltalán nem veszik őt komolyan, így téve teljesen hatástalanná a rendőrség munkáját a környéken.

A békés nyári napokat egy piti lopás híre zavarja meg, Chris pedig mint Montfermeil low-budget igazságosztója rögvest elvállalja, hogy csapatával felderíti, ki is tulajdonította el az oroszlánkölyköt a helyi cirkuszból. A szálak a már említett Issahoz vezetnek, akit a rendőrök sikerrel derítenek fel, ám a kiskamasz menekülőre fogja a dolgot. A kibontakozó üldözés hamar dulakodássá fajul, amely során Gwada közvetlen közelről arcba lövi Issát egy gumilövedékkel, súlyosan megsebesítve ezzel a fiút. Ismerve a francia rendvédelmi szervek botrányoktól sem mentes viszonyát az erőszakhoz, ez még önmagában nem jelentene problémát számukra: a gond ott kezdődik, amikor rájönnek, hogy egy másik fiatal fiú az egész jelenetet rögzítette egy drónnal. Rádöbbenve arra, hogy tettüknek milyen súlyos következményei lehetnek, Chris és Gwada Stéphane legnagyobb megdöbbenésére csapot-papot és főleg a még mindig eszméletlen Issát hátrahagyva erednek a drón tulajdonosa után.

Természetesen sem a Banlieusards sem a Les Misérables nem tud önmagában válaszokat adni arra, hogy a most bevett gyakorlatok helyett mi hozhatna valódi változást a banlieue-k és tágabban, Franciaország lakosai számára. Azonban súlyos kérdéseket tesz fel, és hosszú ideje követett dogmákat kérdőjelez meg, ezzel pedig önmagában többet tesz a helyzet javulásáért, mint a külvárosiak nyomorából, a bűnözésből és a reményvesztettség érzéséből politikai tőkét kovácsoló vezetők.