A rendelkezésre álló statisztikai adatokat^[1] figyelembe véve és a könnyebb követhetőség érdekében a cikk a bántalmazottat nőként, a bántalmazót férfiként kezeli.

Egy hibásan működő áldozatvédelmi rendszerben a civilek – legyen szó akár szervezetről, akár magánszemélyről – újra meg újra falakba ütköznek. Különösen nehéz, hogy a nők elleni erőszak területén létező nemzetközi jó gyakorlatoknak, valamint az áldozatokkal foglalkozó szervezetek tapasztalatainak becsatornázására tett kísérletek, a figyelemfelhívás, nemhogy segítenének lebontani a falakat, hanem éppúgy beléjük ütköznek.

A rendszer hibái, az ellenük való küzdelem nehézségei és gyakori eredménytelensége csak még valószínűbbé teszik, hogy saját előítéleteinkkel is meg kelljen harcolnunk.  Ugyanis igen nehéz elfogadni az emberi sérülékenységünket, ahogyan azt is, hogy az embert bizony érheti felfoghatatlan igazságtalanság, még akkor is, ha valójában nem követett el semmit, amivel hozzájárult volna ahhoz, hogy áldozattá váljon.

Különösen igaz ez akkor, ha bajba kerülés esetén nincsen, aki segítsen. Azt az erőszakot, amelynek az áldozata jellemzően nő, emellett önkéntelenül ellepi egyfajta köd, amelyben elvegyülve megtaláljuk mindazt a társadalmi elvárást, hiedelmet és szerepet, amit a társadalom a nőiséghez köt. Ezekből táplálkoznak a szörnyű eseményekre magyarázatot adó elképzeléseink, amelyekkel a saját biztonságérzetünkön keletkezett léket foltozni próbáljuk.

Mindennek ellenére szerencsére sokan vagyunk, akik mégis segíteni szeretnének. Az előítéletek ugyanis könnyen lebuknak. Hiszen, ha megpróbáljuk az életbeli szituációt az adott előítéletet tartalmazó dobozba tuszkolni, az valahol mindig ki fog lógni: a valóságos helyzet a legritkábban felel meg annak a képnek, amelyhez az élethelyzetet társítani szeretnénk, csak hogy onnantól kezdve több dolgunk ne is legyen vele. Nincs ez másképp a családon belüli bántalmazás esetében sem, amely rendszerint hosszabb időn át fennálló állapot, így az átlagos szemlélődő fejében megjelenik az első ránézésre logikusnak tűnő kérdés: ha bántják, akkor miért marad?

Ez a kérdés azt a gondolatot is hordozza, hogy akkor a bántalmazás biztosan nem lehet olyan rossz, amelyet időnként kiegészítenek olyan tényközlésekkel is, hogy annak a bántalmazásnak biztosan oka volt. Holott igen kevesen tudják, hogy valójában miben is marad benne a bántalmazott nő.

A bántalmazás kifejezést a magyar nyelvben eleve több különböző jelenségre is alkalmazzuk, ugyanakkor a családon, illetve párkapcsolaton belüli erőszak kontextusában egy szisztematikusan felépített viselkedést értünk alatta, amely hosszú távon az erőszak légkörét építi fel és tartja fenn abból a célból, hogy a kapcsolatot egyenlőség helyett egy alá-fölérendeltségi viszony határozza meg a bántalmazó javára és a bántalmazott kárára.

A párkapcsolati erőszakot a személyek közötti erőszak más formáitól megkülönbözteti továbbá a partnerrel fennálló, többnyire még a bántalmazás előtt kialakult érzelmi kötődés és/vagy anyagi függőség megléte, valamint a bántalmazás ciklikussága – vagyis az erőszakos és normálisnak tűnő időszakok folyamatszerű váltakozása a kapcsolatban.

Aki erőszakos légkörben, fizikai, szexuális, verbális, lelki, illetve gazdasági erőszaknak kitéve kénytelen nap mint nap túlélni, annak ezt mind a mentális, mind a fizikai egészsége megsínyli. Az Egészségügyi Világszervezet egy sor egészségügyi kockázati tényezőt határoz meg, amely a kapcsolati erőszakhoz köthető, mint a depresszió, a poszttraumás stressz szindróma (PTSD), alvási nehézségek, evési problémák, öngyilkossági kísérletek, rendszeres fej- és hátfájdalom, testi sérülések, nőgyógyászati problémák, valamint várandósság esetén elvetélés és koraszülés.

Mindezt csak súlyosbítja, ha a bántalmazó részben vagy egészben elszigetelte az áldozatot a családjától, barátaitól, munkahelyétől; ha a megaláztatások és leszólások hatására leépült a bántalmazott nő önbizalma; ha a bántalmazó férfi öngyilkossággal vagy (súlyosabb) erőszakkal fenyegetőzik, amennyiben a nő ki akarna lépni a kapcsolatból; továbbá ha próbált már segítséget kérni, ami nem járt sikerrel. Mindez meghatározó jelentőségű abban, hogy a bántalmazott nő hogyan éli meg az erőszakot, és milyen lehetőségei vannak az arra való reagálásra.

Nem csoda, ha egy ilyen közegben élve a segítő közeledést kétkedve és bizalmatlansággal fogadják. Bizalom nélkül sem segíteni, sem a segítséget elfogadni nem lehet, ennek kiépülése pedig lehet, hogy időbe telik, és előfeltétele, hogy az erőszak áldozata biztonságban érezze magát.

Így érdemes a bántalmazott nőt olyan helyen és körülmények között megszólítanunk, ahol azt a férfi nem láthatja és nem hallhatja.

Az Európai Alapjogi Ügynökség 2014-es felmérése szerint a bántalmazott nőknek az erőszakeseményt követően leginkább lelki támogatásra van szükségük.

Ugyanakkor arra is számítanunk kell, hogy közeledésünk az erőszak bagatellizálásával, vagy akár a segítség elutasításával találkozhat. A bántalmazott nő sokszor zavarban van, szégyelli és magát is hibásnak tartja az erőszak miatt, így egyáltalán nem olyan egyszerű mások segítségét elfogadnia. Amit ilyenkor tehetünk, hogy biztosítjuk őt arról, hogy velünk bármikor beszélhet, amikor már készen áll rá.

Ezen kívül fontos az áldozathibáztatástól mentes közeg, amit kifejezhetünk erkölcsi állásfoglalásokkal, például, hogy senkinek sincsen joga bántani őt, mivel az erőszak minden esetben az elkövető felelőssége; valamint, hogy tiszteletben tartjuk a véleményét, félelmeit, a döntéseiről utólag nem ítélkezünk, és nem élünk vissza a bizalmával (például nem intézkedünk a nő tudta és beleegyezése nélkül). Segítőként ebben az összefüggésben nem is maradhatunk pártatlanok, ugyanis az erőszak elítélése értelmezhetetlen az áldozat melletti kiállás nélkül. Judith Herman világít rá erre az összefüggésre, hangsúlyozva, hogy

azért olyan csábító az elkövető oldalára állni, mivel ő csupán azt kéri a kívülállótól, hogy az ne tegyen semmit – tehát maradjon semleges.

A pártatlanságról való lemondás különösen nehéz lehet akkor, ha egy családtagunk vagy barátunk az, aki bántalmaz. Így annak ellenére, hogy az emberek többsége elviekben ellenzi az erőszakot, gyakran erőteljesen állnak ki a bántalmazó mellett, ha az ismerős vagy rokon.

Hasonlóan nehéz helyzet, amikor a bántalmazott nőnek gyerekei vannak, és a segítő erős kísértést érez arra, hogy megkérdezze, miért nem védi meg a gyerekeit? Fontos látnunk, hogy a legtöbb bántalmazott nő nem passzív áldozat, hanem igen sokat tesz azért, hogy maximalizálja a saját és gyerekei biztonságát.

A sok ok, amelyek miatt egy bántalmazott nő a kapcsolatban marad, az anyák esetében gyakran kiegészül azzal a parancsoló hiedelemmel, miszerint a „gyerekeknek apa kell”, vagy az apa azon fenyegetésével, hogy „elveszi tőle a gyerekeket”. És a kényszerláthatás intézménye is ott lebeg az anyák feje felett, ha esetleg sikerülne is kilépniük a bántalmazó kapcsolatból.

A bántalmazás a bántalmazott nő autonómiájának megtörésére irányul. Ennek része mind az önállóság, mind a kezdeményezőkészség, valamint az önbizalom aláásása. Ezen felül egy bántalmazó kapcsolatban élni veszélyes is. Nem csak a kapcsolat alatt fennálló erőszakkitörések, hanem a bántalmazó kapcsolatból való kilépés időszaka is nagy kockázatot jelent, ugyanis a gyilkossággal végződő családon belüli erőszak esetek túlnyomó többsége a válás, szakítás időszakában, vagy e szándék bejelentését követően következik be. Mivel minden döntés következményét a bántalmazott nő viseli, nem tisztünk például eldönteni a nő helyett, hogy menjen-e vagy maradjon a kapcsolatban.

A segítés célját kizárólag az határozhatja meg, hogy a bántalmazott nőnek saját elmondása szerint milyen segítségre van szüksége.

Jellemzően a segítés egyik kiemelt célja a nő biztonságának megteremtése. Ennek része azon kockázati tényezők feltérképezése, amelyek a nő biztonságát veszélyeztetik, valamint ezeket elkerülendő egy személyes biztonsági terv készítése. A bántalmazót a bántalmazott nő ismeri a legjobban, mivel ő az, aki vele együtt él, és a tapasztalatok szerint rendkívül pontosan képes felmérni a bántalmazó veszélyességét. Így ennek mindenképpen a nővel közösen, az ő tapasztalataira és megérzéseire alapozva kell történnie.

Nagyon fontos, hogy a nő mindig maga kell, hogy döntsön. Ez olykor nehéz is tud lenni, mivel a bizonytalan helyzetben lévők a lehető leghamarabb szeretnének segíteni magukon, és ennek érdekében gyakran egyértelmű utasításokat várnak. Segítőként azonban a bántalmazott nőt abban támogathatjuk, hogy ismét a saját erejére alapozzon. Ezt elérhetjük, ha vele együtt feltérképezzük a lehetőségeit, így mind a külső, mind a belső erőforrásait (például milyen képzettsége, végzettsége, vagyona van, van-e olyan barátja vagy rokona, aki tudná támogatni őt). Abban is segítségére lehetünk, hogy utána járunk azoknak az egyéb forrásoknak, ahonnan további támogatást kaphat.

A kitűzött céloknak a megvalósíthatóságát több szempont – így a nő körülményei vagy lelkiállapota – is befolyásolhatja, ezért is fontos, hogy ne sürgessük, hanem vele együtt, nem pedig előtte két lépéssel haladjunk. Ugyanígy figyeljünk arra is, hogy saját előítéleteink ne jelenjenek meg a segítő beszélgetésben, valamint ismerjük fel a bántalmazott nő tévhiteit, és tájékoztassuk a valódi tényekről és adatokról. Ennek érdekében lehetőség szerint gyűjtsünk információt és tájékozódjuk.

Talán furcsának hathat, de mégis logikus, hogy a segítői pozíció is egy hatalmi viszony, mivel a bántalmazott nő feltételezi, hogy a segítő olyan információval vagy erőforrásokkal rendelkezik, amelynek ő nincsen birtokában, és amelyek segítségével hatalmában állna segíteni. Ezen a ponton

különösen fontos az őszinteség, a hitegetés elkerülése. Akkor is, ha ez annak kimondását jelenti, hogy a bántalmazott nő a jelenlegi magyarországi körülmények között mindent megtett azért, hogy segítsen magán, és sajnos civilként vagy laikusként nem tudunk többet nyújtani. Ugyanis csak nő a cserben hagyottság érzése, ha a sokadik ajánlásról újfent kiderül, hogy a következő helyen sem tudnak érdemben segíteni.

Ahogyan egy bántalmazó kapcsolatba kerülni, úgy egy bántalmazó kapcsolatból kilépni is egy folyamat, amit tiszteletben kell tartani. Ezzel együtt segítőként különösen nehéz megélni, ha látszólag pozitív irányú változás ellenére a bántalmazott nő mégis a kapcsolatban marad, vagy visszatér – akár többször is – a bántalmazójához, ami érthető módon frusztrációt és tehetetlenség-érzést okoz.

Segítőnek lenni gyakran nagyon nehéz szerep, és fontos szem előtt tartanunk mind a személyes jóllétünket saját magunk, mind személyes felelősségünket a hozzánk fordulók iránt, amelynek ugyanúgy része az, hogy lássuk, hol húzódnak a határaink. Az azonban vitathatatlan, hogy a tőlünk kapott együttérző szavak minden bizonnyal nyomot hagynak, ami hozzájárulhat a hosszú távú változáshoz.