Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Találkozunk, még ha beledöglesz is!

Munkánk egy viszonylag korai szakaszában kikristályosodott, hogy a párkapcsolati, családon belüli erőszak a szétválást követően nem hogy nem szűnik meg, de újabb lendületet kap a gyereknek a különélő szülővel való kapcsolattartása keretében. Meglepő módon a Patent Jogsegélyen az eseteknek csak egy kisebb hányada szól a „klasszikus” testi-lelki-szexuális-gazdasági bántalmazásról, az ügyek túlnyomó többsége a kapcsolattartást érinti. Ez a problémakör becsléseink szerint több ezer nő mindennapi életét lehetetleníti el, de a gyerekek száma akár a tízezres nagyságrendet is elérheti.

A jelenséget felismerve, először nevet adtunk neki. Kényszerláthatásnak neveztük el az olyan kapcsolattartást, amely a gyerek akarata és igénye ellenében, a bántalmazó szülő és az őt támogató hatóságok által kifejtett nyomásgyakorlás eredményeképpen jön létre. A kényszerláthatások hátterében az esetek túlnyomó többségében nők és gyerekek elleni családon belüli erőszak áll. Ez a megnevezés annyira jól leírja a jelenséget, annyira rárímel anyák és gyerekek napi tapasztalatára, hogy villámsebességgel elterjedt és mára már szakmai körökben is elfogadott terminus technicusként kerül használatba.

Ez a cikk a 16 akciónap a nők elleni erőszak ellen sorozat része. A 16 akciónapot november 25. (a nők elleni erőszak felszámolásának világnapja) és december 10. (az emberi jogok világnapja) között rendezik meg világszerte, célja, hogy felhívja a figyelmet a nők elleni erőszak jelenségére. Ebben a 16 napban a Mércén is mindennap megjelenik egy-egy cikk, ami tematizálja a nők strukturális elnyomását, a nők elleni erőszak jelenségét, annak társadalmi hátterét, illetve a nők helyzetét Magyarországon.

A 16 Akciónap idei eseményei, programjai itt találhatóak.

A kapcsolattartás (ez a láthatás hivatalos megnevezése) célja a gyerek és a nem vele élő szülő közötti családi kapcsolat fenntartása, illetve hogy a külön élő szülő gyermeke fejlődését figyelemmel kísérje, elősegítse. Kapcsolattartás nem csak a szülőt, de kérelmük esetén a nagyszülőket és más rokonokat is megillet. A kapcsolattartás kiterjed a személyes találkozásra, a lakóhelyről való határozott idejű elvitelre, a személyes találkozás nélküli érintkezésre (skype, telefon, email) és a külföldre utazásra is. A korábban elterjedt kéthetente hétvégi láthatási gyakorlat az elmúlt években erősen kitágult: a hétvége sem szombat reggel, hanem inkább péntek vagy akár csütörtök délután veszi kezdetét és gyakran nem vasárnap este ér véget, hanem a hétfői óvodába/iskolába szállítással. Szinte mindig kiegészíti ezt egy-egy hétközbeni délután, sokszor ottalvással, s főszabály szerint a szünetek is feleződnek.Mindez egy támogatandó, a szülői szerepvállalás egyenlőségét elősegítő haladó tendenciát mutat.

Amennyiben a családban nem fordul elő erőszak. És ebben az esetben az erőszaknak a legszélesebb körű értelmezését kell alapul vennünk, ide sorolva a verést nem alkalmazó, de a családtagokkal szembeni hatalomgyakorlás minden egyéb formáját tanúsító bántalmazó megnyilvánulást is. A sorozatos megalázást, lebecsülést, obszcén szavakkal illetést, az extrém mértékű féltékenykedést, a hallgatási terrort, a partner mobiltelefonjának, elektronikus levelezésének ellenőrzését, a pénzügyi döntések monopolizálását, a családi kiadások kontrollálását és ezzel párhuzamosan a nő rendszeres kritizálását az állítólagos spórolási alkalmatlansága miatt, a partner átterelését a jövedelemszerző tevékenységről a háztartási munkavégzés, gyereknevelés, betegápolás világába, a szélsőséges rend és tisztaság megkövetelését a közös otthonban vagy a szex hatalmi eszközként használatát. Ez utóbbi jelentheti a nő által nem kívánt szexuális tevékenység erőltetését, de azt is, hogy a férfi manipulatív szándékkal megtagadja tőle a szexet.

Mindazokban az esetekben tehát, amikor a volt partnerek között az egyik fél hatalomkoncentrációja miatt az egyenlőség megbomlott, egy hierarchikus, alá-fölérendeltségi viszony alakul ki, a kapcsolattartás nem a gyerek körüli feladatmegosztás egy elősegítendő lehetőségeként fog funkcionálni, hanem a kontroll további fenntartásának biztosít a szétválást követően is fórumot.

Bár rendkívül sok városi legenda kering a bosszúálló anyáról, aki az elhagyatásán nem tudja túltenni magát, ezért minden lehetséges eszközzel próbálja ellehetetleníteni a különélő apa és a gyereke közti jó viszony kialakítását/fenntartását, és természetesen ilyen esetek is léteznek, mégis, a legtöbb elvált nő boldogan adja át a gyerekét rövidebb-hosszabb időre volt párjának, s élvezi a felelősségmentes szabadságot, amennyiben a csemetéjét biztonságban tudja.

Az általam tárgyalt esetkörben azonban éppen arról van szó, hogy a gyereket (vagy az anyját) akár még az együttélés, vagy egy korábbi kapcsolattartás alatt érte olyan testi, lelki, szóbeli vagy szexuális abúzus, mely miatt nem akar a bántalmazó szülővel együtt lenni. Ez talán érthető, ha belegondolunk, hogy ki akarna jópofizni azzal, aki előzőleg megrugdosta, felpofozta, megköpködte, pucérra vetkőztetve fotózta, a hasára, hátára, fejére ejakulált, búgó játékot dugott a fenekébe, szidta neki az anyukáját, vagy minden második mondata az volt, hogy a csuklós geci isten faszát gyűrje már bele. És valóban, racionális, érthető, logikus és életszerű reakció lenne, hogy ilyen körülmények közé az ember nem vágyik többet. Mindenki megteheti ezt, kivéve egy gyerek.

Egy kiskorú, akinek az összes létező gyermekjogi jogszabály szerint a kapcsolattartás joga és nem kötelessége, mégsem tud nem élni vele. Ez a joga ugyanis olyan hatalmas, hogy még a saját akaratával, érdekével, verbalizált vagy csak ráutaló magatartással sugallt igényével szemben is megilleti őt, s bárhogy is rimánkodjon, akkor sem tud megszabadulni tőle.

A Patent Jogsegély-szolgálat működése során még nem találkoztunk olyan üggyel, amelyben a bántalmazás ténye – még ha kétséget kizáróan bizonyításra került is – alapja lett volna a bántalmazó és gyermekei közti kapcsolattartás megvonásának.

Így például egyik ügyünkben akkor is elrendelte a bíróság a felügyelt (kapcsolatügyeleten zajló) kapcsolattartást, amikor az ügyészség vádat emelt az apa ellen a lánya sérelmére elkövetett szemérem elleni erőszak miatt, s vádiratában az apa szülői felügyeleti jogának megvonását indítványozta. A bírói tanács egész abszurd módon megfordította az emberi jogi (gyerekjogi) érvelést: nem abból indult ki, hogy ha a vád igaznak bizonyul, akkor egy szexuális visszaélés túlélőjét kényszeríti az elkövetővel rendszeres találkozásra, hanem arra a logikára alapította döntését, hogy ha a büntetőjogi felelősség alól a férfit utóbb felmentenék, „a kapcsolattartás hosszabb idejű mellőzése ne okozzon visszafordíthatatlan károkat az apa-lánya kapcsolatban.” Ez az eset jól illusztrálja, ahogy az apa kapcsolattartáshoz (értsd a volt partneréhez és gyerekéhez való szabad hozzáféréshez és további kontrollgyakorláshoz) fűződő joga prioritást élvez a gyermek legelemibb jogaival szemben, úgyis mint testi-lelki jóllét, biztonság, szexuális integritás joga.

A kényszerláthatásos ügyek külön csoportjába tartoznak a fenti esethez hasonló, a gyereket a szülő, nagyszülő által érő szexuális visszaéléseket magában foglaló eljárások. Ezekben az esetekben a feljelentéstől egyenes út vezet a gyerek bántalmazó szülőnél történő elhelyezéséig. Sajnos a gyerekek sérelmére elkövetett erőszakkal kapcsolatos ügyekben a büntetőeljárás a legtöbb esetben a nyomozás megszüntetésével igen korai szakaszban lezárul, így a kapcsolattartás szabályozása iránti eljárásokban bűncselekményre már nem lehet sikerrel hivatkozni.

Természetesen az, hogy a bűncselekmény elkövetésének megállapítása elmarad, még korántsem bizonyítja a cselekmény meg nem történtét: ez inkább az igazságszolgáltatás szervei, intézményrendszere és a jogalkalmazási módszerek alkalmatlanságának az eredménye.

A megszüntetett nyomozást követően aztán megindulhat a gyerekét védő anya ellen az eljáráscunami: a gyerek továbbra sem akar láthatásra menni, de a folyó nyomozásra már nem lehet hivatkozni.

Ha az apuka elég rutinos ahhoz, hogy tudja, nincs más dolga, mint a gyámhatósághoz fordulni és kérni a végrehajtást, innentől akár hátra is dőlhet, megpöckölte az első dominót, ami magától dönti fel a következő kockát egészen odáig, hogy a gyereket az ő gondozásában helyezik el.

A kapcsolattartás akadályozása miatt a gondozó szülőt alkalmanként 10.000-500.000 Ft összegű bírsággal sújtják. Nem egy ügyfelünk akad, akinek emiatt már több millió forintos adóssága van, számláját inkasszó terheli, lakásán jelzálog. A végrehajtási eljárásokban – noha a gyámhivatal a jogszabály alapján megtehetné, hogy mérlegeli az anya felelősségét – legtöbbször megállapítja a gondozó szülő önhibáját a kapcsolattartás elmaradásának objektív ténye alapján, abból kiindulva, hogy az anyuka biztos nem készítette fel elég jól a gyereket a láthatásra, ha az nem akart menni. Hiába a józan érvek, az előzmények, a logika, nem számít. Ha már megvan az első bírság, jöhet is a büntetőeljárás. Immáron a nő ellen.

Jobb helyeken kiskorúval való kapcsolattartás akadályozása (Btk 210. §), csöppet ellenségesebb közegben kiskorú veszélyeztetése (Btk. 208. §) miatt, utóbbi esetleg megspékelve a szülői felügyeleti jog megvonására irányuló vádindítvánnyal. Ha már ilyen szépen haladnak a dolgok, ideje megindítani a családjogi pert a szülői felügyeleti jogok gyakorlásának megváltoztatása tárgyában (értsd: gyerek elperlése).

Utóbbi igazán nem jelent gondot hála a Legfelsőbb Bíróság ugyan már nem hatályos, de még így is a bírósági gyakorlatot évtizedek óta sziklaszilárdan orientáló 17. Irányelv óta: A szülőnek az említett mélyen elítélendő magatartása [kapcsolattartás akadályozása] károsan befolyásolja a gyermek fejlődését, és alapot ad arra a következtetésre, hogy ez a szülő nem alkalmas a gyermek nevelésére.” Azért a gyámhatóság is dolgozzon meg a pénzéért, ne csak a bíróság, így lehet is kezdeményezni a gyerek védelembe vételét, mivel szegény veszélyeztetett, merthogy ugye meg van fosztva a kapcsolattartástól, netalán még a kommunikáció sem zökkenőmentes a szülők közt. A védelembe vétel, amellett, hogy egy állandó fenyegetettséget jelent, lévén a családból való kiemelés előszobája, az ún. magatartási szabályok formájában az anya állandó vegzálását is biztosítja:

kéthetenként rapport a családsegítőnél, pszichológushoz járni személyesen, meg járatni a gyereket, családterápián, párterápián, mediáción való kötelező részvétel, kommunikációs tréningezés, hátha azért nem akar elmenni a kis poronty az apukával, mert nem elég jól mondjuk neki.

Aki pedig már ezeket letudta, meg sem állhat a személyiségi jogi perig. A legújabb jogalkalmazási gyakorlat szerint ugyanis a kapcsolattartás nem biztosításáról kis szerencsével még egy bőr lehúzható: sok milliós sérelemdíjat lehet követelni a magánélethez fűződő jog megsértése miatt.

Ahogy tehát látszik, a kényszerláthatásnak rendkívül jól kiforrott és mélyen intézményesült gyakorlata alakul ki, megkockáztatom, nem ismerek ennyire cizellált rendszert a gyermekvédelemben, mely hasonló vehemenciával és automatizmusok beépítésével védené meg az áldozatokat az erőszakkal szemben.

Régóta nélkülöz minden valóságalapot a mondás, hogy anyától nem vesznek el gyereket, csak ha annak valami rendkívül nyomós oka van [1]. Ez a tézis már a kétezres évek közepére megdőlt,

egy 2007-ben nyilvánosságra hozott, bírósági akták elemzésén alapult kutatásból már akkor kiderült, hogy a bíróság csak egy paraszthajszállal többször, 60:40 arányban ítélte a gyerekeket az anyának, ha a szülők közt vita tárgyát képezte az elhelyezés.

A tanulmány arra is rámutatott, hogy a bíróság feltételezett „anyapártisága” vélhetően onnan ered, hogy a családjogi perek jelentős részében a szülők megegyeznek a gyerek elhelyezéséről, s ezekben az ügyekben az esetek 92%-ában valóban az anyához kerülnek az utódok. Ilyen kutatás Magyarországon egyelőre nem készült, de a Patent Egyesület több, mint egy évtizedes tereptapasztalata egyértelműen azt mutatja, hogy amikor a gyereket az apa gondozásába, nevelésébe helyezik és a szülői felügyelet kizárólagos gyakorlásával ruházzák őt fel, akkor az ügy hátterében többnyire kényszerláthatás áll.

Hogy az itt ismertetett rendszerabúzus megváltozzon, ahhoz speciális protokollokra, korszerű szakmai képzésekre és főleg valós döntéshozói akaratra lenne szükség. Az EMMI 2014. óta ígéri a kényszerláthatási protokoll megalkotását. De addig is, amíg ez nem történik meg, az egyes ügyekben segíteni tud az az orvos, aki a tapasztalt pszichoszomatikus tüneteket összefüggésbe hozza a láthatási alkalmakkal, az a pedagógus, aki regisztrálja a gyerek magatartászavarát az előző napi kapcsolattartás hatásaként, az a családsegítő, aki észleli és kimondja, hogy az apa valódi célja nem a gyerekkel való kapcsolatának rendezése, hanem a volt partnerének a zaklatása és az a gyámügyi ügyintéző, aki nem állapít meg automatikus önhibát a kapcsolattartás elmaradása miatt, mert elismeri, hogy az anya mindent megtett az adott helyzetben, ami csak tőle elvárható.

[1] – dr. Grád András, dr. Jánoskúti Gyöngyvér, dr. Körös András, 2007.

Olvass tovább!